Ha már meg kell osztanom a tudásomat valakivel, sőt mi több, tanítanom kéne, akkor szívesebben tenném azt egy olyannal, akit érdekel is, az amit mondani akarok, és aki hajlandó tenni is annak érdekében, hogy fejlessze magát. Tess Snyder minden, csak nem ez, legalábbis eddigi benyomásom alapján. Talán mégsem különbözik annyira a bátyjától, mint azt gondoltam. Pedig a szedett-vedett, kovennek csúfolt kis társulással azt hittem, érdekli őt a mágia, de lehet, hogy tévedtem.
Mindenesetre a kiszabott feladat rám eső részét a lehetőségeimhez mérten betartom, jobb híján a könyveket sózom rá, szerencséje van, hogy a Lackwood könyvtár számos, boszorkánysággal kapcsolatos kötettel rendelkezik. Én is átrágtam magamat rajtuk, van köztük egy-két igazán érdekes olvasmány, ám ezeket egyelőre nem adtam át Tess-nek. Főleg mágiatörténet, és ezzel kapcsolatos információk tömkelegét zúdítottam rá. Izgalmasabb témákról majd akkor olvashat, ha tesz is érte. Márpedig erre eddig nem szolgált rá, én pedig lelkiismeretfurdalás nélkül sózom rá a sokszor igen unalmas könyveket. Hogy elolvassa-e vagy sem, az pedig már nem az én dolgom. Ez nem iskola, hogy feleltessem vagy dolgozatot írassak. Ha nem akar tanulni, akkor felőlem nézhetjük egymást egy órán keresztül, csak hogy meglegyen a tanács akarata.
Lélekben felkészültem egy újabb unalmas 60 perces szeánszra, ám mágikus radarjaim abban a minutumban kiéleződnek, hogy kinyitom az ajtót, és szembe találom magam Tess-el. Nem foglalkozom rosszalló vagy épp bosszús tekintetéből, tenyeremből áradó mágiámmal szinte végigsimítom a varázslatos aurát, ami egészen biztos, hogy nem lengte körül még legutóbb. Viszont az is tuti, hogy nem a küszöbön állva akarom vele ezt megtárgyalni, így beterelem a nappaliba, hogy aztán ellentmondást nem tűrően várjam tőle a választ.
Első megszólalása után csak felvonom a szemöldökömet, ezzel érzékeltetve, hogy ennyivel nem ússza meg. Ismer már annyira, hogy végül folytatja. Jó kislány.. -Ez nem elég információ. Mit csináltatok, mikor összekapcsolódott az erőtők? Csak elsétáltatok egymás mellett? Csókolóztatok? Vagy szexeltetek? Részleteket akarok, Tess. - hangom hűvös és határozott, de nem tudom teljesen visszafogni a benne rejtőző kíváncsiságot. Kizárt dolognak tartom, hogy csak úgy, véletlenül történt az egész. Valamit titkol, és ki fogom deríteni. Nem érdekel engem, ha ők ketten a háttérben kamatyolnak, fiatalok, szívük joga, ám nem fogom hagyni, hogy a mentoráltam elhallgasson előlem ilyen információkat.
-Nos? - noszogatom, amennyiben húzná az időt. - Úgy leng körbe téged a mágia, mint még eddig sosem. Még egyszer kérdezem tehát. Mi történt? - keresztbe fonom magam előtt a karjaimat, kisugárzásommal és tekintetemmel is azt üzenve, hogy nagyon gyorsan kezdjen csiripelni, amíg még szépen kérem.
Természetesen mindent elolvastam amit csak a Lackwood boszorkány rám sózott. Már rég pirkadt amikor becsuktam azokat a vastag kötésű, apróbetűs köteteket melyekkel hazaküldött, elmém legfontosabb szekrényébe gyömöszöltem mindent mit csak megjegyezhettem és szomjasan vártam a következő adagot. Mindebből Nora pedig semmit sem sejtett. El-el mosolyodtam a hazafelé vezető úton ahogy újra és újra magam elé képzeltem bosszús ábrázatát. Mennyire könnyű volt elhinteni az unott és lusta diáklány képét előtte, ki nem hajlandó egy szót sem kinyögni a mágiáról és aki azt hazudja, hogy átfutotta, de nem különösebben emlékszik arra, hogy mi hangzott el múlt órán vagy mi volt a kötelező olvasmányokban. Így szinte perverz élvezetet találtam abban a bosszús és utálkozó fogadtatásban mellyel Nora feltépte az ajtót és beljebb rugdalt, csak azért, hogy aztán mind a ketten jelenthessük: elvégeztük a kirótt munkát és köszönjük szépen, most mennénk is a magunk dolgára.
A szokásos módon tárult ki az ajtó és már vettem a lendületet, hogy beljebb kullogjak a hullaházszerűen sötét épületbe, de hirtelen Nora tenyerét találtam az arcomban. Behúztam nyakam és rosszallóan kerestem meg a szemkontaktust amit ha tehettem, hát úgy kerültem mintha a Lackwood boszorkány egyenesen Medúza lett volna. Mi bajod?, futott át a fejemen a költői, de semmiképp sem művészi kérdés és unottan legszívesebben elhessegettem volna őt a közelemből. Már Kay is túlságosan bemerészkedett a privát szférámba, így még több betolakodónak már igazán nem volt helye fizikai közelségben hozzám.
Az utasítás azonban nem tréfa volt. Vállam megrántása megfagyott a mozdulat közben és cipőm orrát bámulva beljebb léptem, majd automatikus mozdulatokkal kanyarodtam az ismerős nappali felé. Agyam egyszeriben megvadított gőzmozdony módjára zakatolni kezdett. Mi van ha...? Működött... Nincs más magyarázat... Minden korábbi sértettséget félretéve valóban csak is az tűnhetett ésszerű magyarázatnak, hogy Nora érez valamit amely belőlem áradt. Érezte az ajtó feltépésekor és tudta, hogy a varázserőm az. Működött. Kay-nek... talán igaza volt. Gyomromban ezer apró tűszúrásként sajdult fel az izgalom.
Kifújtam a levegőt és tenyeremet farmerom farzsebébe süllyesztettem és tanácstalanul megálltam a nappali közepén. Pillantásom végigsasszézott a drágának tűnő szőnyegeken, majd a falon alálógó festményeken, de kerülte Norát.
- Nem tudom pontosan, hogy mi történt - kezdtem lassan és átgondoltam, s a történet ez idáig igaz is volt - Arra gondoltam, hogy majd te biztos megmondod.
Igyekeztem kifarolni a pontos válaszadás alól, de előre tudtam, hogy a boszorkány nem éri majd be ennyivel. Megnyálaztam alsó ajkamat és most végre Nora szemébe néztem.
- Az erőm összekapcsolódott Kay-éval. Éreztem az erejét. Ez ébreszthette fel az enyémet.
Csak egy hajszálnyin múlott, hogy nem a teljes igazságot tártam fel. Egy icipici részleten. Számított? Nem... Kay azt kérte, hogy ne hagyjam ki semmiből amit tervezek. Nos... előre kellett volna gondolkodnia amikor ezt kérte tőlem.
A Lackwood kúria emeleti ablakából figyelem, ahogyan Tess habozik, mielőtt bekopogtatna. Talán nem is sejti, hogy a házat körülvevő erős mágia már abban a pillanatban jelezte közeledtét, hogy átlépte határát, így premier plánból láthatom a hezitálását.
Őszintén megmondva, cseppet sem voltam boldog, amikor Alexander bejelentette, hogy nem csak Aria kap mentoráltat a kis tini koven tagjai közül a félresikerült varázslatok után, hanem én is. Semmi kedvem nem volt egy kezdő kis boszorkányt pátyolgatni, ám abban egyet kellett értenem unokatestvéremmel, hogy a helyi varázslóközösségben mindenképpen jól mutat, ha az öt bűnös közül kettőt is a Lackwood-ok vettek pártfogásuk alá. Ettől függetlenül nem hiányzik, a munkám és a saját céljaim mellé, hiszen időt és energiát vonnak el ezektől.
Összességében azonban a legnagyobb baj nem is az, hogy mentor szerepbe kell bújnom, hanem az, hogy Tess jóformán a kisujját sem volt hajlandó moccantani az első foglalkozásainkon. A belőle áradó mágikus rezgések felismeréséhez nagyon-nagyon kellett koncentrálnom, ha nem tudtam volna, hogy boszorkány - elvégre ismertem a bátyját és az ő álláspontját a varázslással kapcsolatban-, akkor erősen kételkedtem volna, hogy valóban csörgedezik-e mágia az ereiben. Ezzel még mindig tudnánk mit kezdeni, ha Tess egyáltalán próbálkozna, de semmi. Passzív, alig szól, így egyszerűen nem tudtam mást tenni, mint könyveket rásózni, hátha azt legalább hajlandó elolvasni.
Nem mondom, hogy nem könnyebbültem meg, amikor a téli időszakra az ifjú boszorkány betegeskedése miatt felfüggesztettük a különórákat. Hazudnék, ha azt mondanám, nem kívántam, hogy őrizze meg ezt a jó szokását, de ennyire azért nem akarok a karmával játszani, így ezeket a gondolatokat inkább visszavontam. A március elérkeztével azonban ismét újrakezdjük a foglalkozásokat, már ha hajlandó végre bekopogtatni.
Amikor ez megtörténik, ráérős, kimért tempóban sétálok le a lépcsőn, oldalamon Rubinnal, a tekintélytparancsoló külsejű familiárissal. Feltárom az ajtót, ám ahelyett, hogy tennék egy lépést oldalra, hogy Tess be tudjon lépni, megtorpanok, alapjáraton rideg pókerarcomra őszinte meglepettség ül ki.
-Veled meg mi történt?- szegezem neki a kérdést köszönés helyett - barátságtalan és hideg modoromhoz már hozzászokhatott -, jobb kezemmel pedig kinyúlok felé, de nem hozzáérek, csak közelebb emelem hozzá a tenyeremet, így érzékelve még jobban a belőle érkező mágikus vibrálást. Ez határozottan nem volt még itt korábban.
-Befelé, és mindent hallani akarok. -jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon, és ha belép, határozottan csukom be utána az ajtót, és a nappali felé intek, aminek helyszínét már ismeri, hiszen minden foglalkozásunkat itt tartottuk eddig. Máskor ilyenkor mindig leültem a szokásos fotelomba, ám most ott maradtam mellette, és amíg ő csicsereg - remélhetőleg -, addig én fel-le futtatom rajta a tekintetemet, próbálva rájönni, mi is történhetett vele az elmúlt hónapokban, míg nem találkoztunk.
Nem akartam bemenni. Vagy ötödjére emeltem az öklömet, hogy megkocogtassam a tömör fa ajtót melynek pontosan olyan színe volt mint egy kísértet hányásának, de nem ment. Egyszerűen nem. A le vegőben márványszobor tagjává váló öklöm végül visszahúzódott és olyan idegességgel kezdtem babrálni cserepesre nyálazott ajkammal, hogy éreztem: a szám sarkán kiserkent a vér. Az az utálatos dög már biztos tudja, hogy itt vagyok, gondoltam megvetéssel a valamilyen drágakő nevére hallgató - vagy nem hallgató - cerberusra ami le sem vette rólam a szemét amint beléptem a házba. Utáltam a familiárisokat és ez volt az egyetlen olyan varázserő aminek örültem, hogy nem adatott meg nekem.
Sóhajtottam és rántottam egyet vállamon pihentetett táskámon. Megfordultam és a szellemszerű némaságba burkolózó környéket pásztáztam, az első utcai lámpák már az aszfaltra okádták gusztustalan-narancssárga fényüket. Utáltam a márciust és ennél már a Norával való tanulásnak és a márciusnak lehetett rosszabb kombinációja.
Hangosan felnyögtem, a fáradt rózsaszínbe öltöző ég felé emeltem tekintetemet, majd feldúltan rávertem az ajtóra. Az egy darab törzsből kivájt test tompán puffant, mint valami szabadságot elzáró cella ajtaja. Most mi lesz? piszkáltam meg újra kisebesedett ajkamat és idegesen simítottam meg bőrömet a torkomnál. Kay megesküdött rá pár napja, hogy megérezte a változást az erőmben - melynek gyakorlatilag annyi pulzálása volt eddig mint egy három napos hulla szívének -, de képtelen voltam hinni neki míg álmatlan éjszakáimon a hálószobám plafonjára rajzolt kopasz faágak árnyékára meredtem. Szemem karikás volt és a bőröm sápadt a kialvatlanságtól, de szinte vártam, hogy a Lackwood boszorkány feltépje a kilincset, elhordjon mindennek, vagy épp szóra se méltasson, ezzel pedig hivatalosan is Kay válik majd a világ boszorkányává... de legalább nem én.
Matatást hallottam a ház belsejéből és akaratlanul is tettem egy lépést hátra. Köszönés nélkül meredtem a felnyíló ajtó mögötti alakra, s egyedül tágra nyílt szemeim árulták el rezzenéstelen ábrázatom ellenére, hogy épp a világ vihara érte el epitomát lelkemben.
Kezdőlap
