Már mielőtt megnyitottam az üzletemet is jó voltam a különböző emberek kezelésében. Egy akkora családban mint a miénk, ez egy olyan skill, amit egyszerűen muszáj elsajátítani. Mindenkinek megvan a maga kattanása, szórakozottsága, vannak könnyebb és nehéz napok. Ezt a képességet pedig itt a virágboltban is tudtam kamatoztatni, hiszen az is betérő vendégek is különbözőek. Van aki célirányosan jön, és tudja, hogy mit akar. Vannak bizonytalanabbak akik nehezebben döntenek, de számtalan alkalommal téved be hozzám olyan, akit a felesége, párja, édesanyja szalajtott el a virágüzletbe, hogy vigyen haza valami zöldet vagy színeset. 

Ösztönösen érzem meg tehát, hogy a fiatal nőnél mi lehet a nyerő stratégia - a csokiból nem kér, viszont tartom a tisztes, udvarias távolságot, ne hozzam még jobban zavarba. Nem használna, ha belemásznék az aurájába. Inkább kedves és türelmes mosollyal várom, elmondja, miért is érkezett. Válasza azonban meglep, picit kiülhet az arcomra is, ahogyan aprót hümmögök. -Megtámadtak? Mikor? Hol? Itt Rose Harbor-ban? - egyelőre nem reagálok arra a részre, hogy azt sejti, nem ember volt. Hátha ebből a néhány információból fény derül rá. Azonban folytatja, még jobban lerántva a leplet az egész szituációról.

-Hmm, a világunk sokkal színesebb, mint azt az ember elsőnek gondolná. - fogalmazok kissé talán sejtelmesen, majd megkerülve Szvetlanát a bejárati ajtóhoz lépek, és megfordítom a "Nyitva" táblát a másik oldalára. A nő kétségbeesettnek tűnik, elveszettnek, én pedig már felelősséget érzek azért, hogy segítsek rajta. - Megpróbálok felelni a kérdéseidre, viszont előtte...el tudnád mondani, pontosan mi történt veled, és miért gondolod, hogy nem ember volt a támadód? - muszáj az alapoktól kezdenünk, nem min medias res. Félő, hogy így is túl sok lesz neki az információ, így próbálom majd finoman tálalni. A természetfeletti felszínét kapargatja Szvetlana, és nem lenne szerencsés, nagyobbat merítene elsőre, mint amennyit be tud fogadni az agya.

- Ugyan, rá se ránts. Valóban nem ilyen céllal szoktak ide érkezni, de az élet attól szép, hogy tele van váratlannal. Nos...elmeséled mi történt? Mit érzel a támadás óta? - kérdezem egy kedves mosollyal az arcomon, és a pult mögül előrehúzom neki a széket, ha szeretne, leülhet, sőt a kikészített vizesballonból még töltök is neki egy pohárral. Én jobb híján a kis hokedlire dobom le magam, amit az ültetéshez szoktam használni. Ülhetnék a pultra is, de nem akarok ennyivel fölé magasodni, félő, hogy túlságosan feszélyezné a dolog. Én magam bedobok egy bonbont, egyrészt mert megkívántam, másrészt meg így látja, hogy nincs megmérgezve vagy ilyesmi, talán ilyen elővigyázatosságból nem vett az előbb.   

Érzékelhető, hogy itt a tavasz, ilyenkor illetve nyáron sokkal több virágot és egyéb növényt adok el, mint az őszi és a téli hónapokban. Kay sokszor besegít, de ilyen-olyan elfoglaltságai miatt ő sem tud minden nap itt lenni, ezért a héten már kénytelen voltam feladni egy hirdetést - egyelőre csak az üzlet bejáratára tettem ki, ha nem találok alkalmas jelentkezőt a részmunkaidős állás betöltésére, akkor felkeresem a Rose Harbor-i Naplót is. 

Addig is egyedül viszem a boltot, ami sokszor fárasztó, főleg, hogy otthon munka előtt még a ház körüli dolgokba is besegítek, és mikor itt végzem, akkor is van teendő a Llewellyn birtokon. Takarítás, főzés, bébiszitterkedés, tanulok Tamsin húgommal vagy valamelyik rokongyerekkel, de nem panaszkodom, imádom ezt az életet. Nem cserélnék senkivel és semmivel. 

Az agyam hátsó szegletébe száműzöm azt a gondolatot, hogy az öcsém nem is olyan nagyon régen ledobta az atombombát, hogy ő nem elégedett, és szeretne tovább tanulni. Nem, ezen most nem szabad kattognom, inkább minden figyelmemet a betérő vendégem felé fordítom, elvégre okkal érkezett ide, és kissé elveszettnek tűnik. 

Felvonom a szemöldökömet, mikor azt mondja, nem a vásárolni érkezett. Talán eltévedt, és nem talál valamit? Még nem láttam itt, bár ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne a városka lakója. Rose Harbor bár kicsi, nem ismerhetek mindenkit, meg nem is vagyok a legnagyobb társasági pillangó. Szeretem az embereket, csak ritkán jut időm úgy igazán magamra, kikapcsolódni. Mindenesetre igyekszem most közvetlen és barátságos kisugárzást küldeni felé, ne érezze úgy, hogy bármi félnivalója van tőlem. Nem szoktam embert enni, max néha Kay-t tervezem, de hát így van ez testvérek között.

Meglep, mikor a Mocsári Boszorkát említi. Kiterjesztem mágiámat, megvizsgálva, ő vajon boszorkány-e, vagy valamilyen természetfeletti lény, de nem érzékelem. Persze tévedhetek, vannak lények - például a démonok -, meg gondolom amulettek és hasonló eszközök, amikkel valaki el tudja rejteni mások elől igaz valóját. Akárhogy is, én egyelőre emberként fogom kezelni őt. Nem lépek közelebb, olyan érzésem van, hogy kicsit mintha feszélyezve érezné magát, nem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni, így csak csípőmmel nekidőlök a kasszapultnak.

-Nagyon örvendek, Szvetlana. Kérsz egy kis csokit? - felé nyújtom a felbontott triplacsokis bombont, amit ugyan saját ellátmányként hoztam, de úgy érzem, most talán neki is jól esne. Akár vesz, akár nem, visszateszem a pultra az édességet - később ha akar, lophat onnan - majd rátérek a kérdésére. 

-Mire vagy kíváncsi a Mocsári Boszorkával kapcsolatban? Talán tudok segíteni. - valószínűleg a Llewellyn névhez hozzá tudta kapcsolni a városi legendát, és így talált az üzletembe. Anya nem sokat jár a városban, többnyire otthon van és vezeti a családot meg a kovent. Mosollyal az arcomon, az ártatlanság vélelmét megadva Szvetlanának, de mielőtt kiteregetném a kártyákat, szeretném tudni, mit is akar a fiatal nő anyától.

-Ó, hogy az a…- az orrom alatt morgolódva és szitkozódva pakolom ki a negyed órája érkezett virágszállítmányt. Nem a megszokott sofőr volt, akiről tudom, hogy becsülettel szállít, óvatosan vezet, sosem volt rá semmi panasz, hanem most betegség miatt egy fiatal srác volt, szerintem alig idősebb, mint Kay. Gyanút kellett volna fognom, amikor a ládák lepakolása és a szállítólevél aláírása után mint akinek bolha csípett a fenekébe indult is tovább.

Amikor leemeltem a láda tetejét jöttem rá, mire volt ez a nagy sietség. Vagy azt képzelte magáról, hogy ő a Rose Harbor-i Michael Schumacher, vagy csak nem figyelt a kátyúkra, de a virágot cserepestül össze voltak borulva, ráadásul több levél meg is sérült. Tervben van, hogy amint lesz egy szusszanásnyi szünetem a boltban, felhívom a főnökét, és úgy bepanaszolom, hogy azelőtt repül az állásából, mielőtt annyit mondhatna, virágföld.

-Egy pillanat és megyek! - kiáltok ki, mikor a csengő jelez, vevő érkezett. Kezemet már az utolsó virágcserepek egyike fölött tartom, és igen, kihasználom, hogy már elég jól kontrollálom a földmágiával kapcsolatos erőmet. Fél perc, és a fokföldi ibolya máris sértetlenül tündököl. A többieknek várnia kell, most első a vendég.

Kilibbenek az eladótér hátuljából nyíló raktárból, és pillanatok alatt kiszúrom a fiatal nőt, aki saccra velem egykorú lehet, vagy valami ilyesmi. Nem szeretem túlzottan a magázódást így reflexből tegezem le. -Szia! Enide vagyok, miben segíthetek? - kérdezem egy mosollyal az arcomon, és közelebb lépek hozzá, miközben földes tenyeremet a kantáros farmerembe törlöm - nem ez az első folt rajta, de hát virágboltosnak lenni nem a legtisztább foglalkozás. Kicsit elveszettnek tűnik, de engem ez nem ijeszt meg, jól kezelem a félénkebb vevőket is, értek a virágokhoz és egyéb növényekhez, így bármit keres, biztosan tudok segíteni.