Fogadott nővérem vagy, vagy valami olyasmi. 18 éves voltál mikor a szüleid úgy döntöttek, hogy 14 éves kis görcsként magukhoz vesznek, bár nem hivatalos papírforma szerint, csak olyan "ne kelljen már a hülye nevelőszüleihez hazamenni" módon. Az öcséd, Chris legjobb barátja voltam, de nem kellett sokat tűrnöd kettőnk összetett hülyeségeit, hisz ahogy az őszi szemeszter kezdődött te leléptél egyetemre (megalkotóra bízva mit tanultál).

Az élet véletlen hozta úgy, hogy mikor mi ketten is egyetemre kerültünk, akkor egy baráti társaságba kötöttünk ki: valahogy te ismerted a társaság egyik felét, mi meg a másikat. Többnyire együtt töltöttük minden hétvégénk, ittunk, szórakoztunk, buliztunk ahogy azt a világ hirdeti, hogy ebből áll az egyetemista élet. Persze ahogy minden, úgy ez is hazugság, hisz az élet hozza magával a nehézségeit, főleg azután mikor már mindegyikünk kilépett a nagybetűsbe. Neked az volt a legnagyobb nehézséged, mikor a bátyátok el kellett temetnetek 2018-ban. Autóbalesetben hunyt el, két lányát a feleségére hagyva. Hármunk közül te ápoltál vele a legközelebbi viszonyt - hónapokig nem is láttunk, én pedig előtte azt hittem, hogy tán szíved sincs úgy igazából. Sosem hordoztad az érzéseid a válladon, a szememben mindig egy igazi vérbeli punk tomboy voltál, akinek a társadalom nem mondhatta meg hogyan kell viselkedni.

Az ő halálából fakadó gyengeségnek tulajdonítottuk mindig azt az estét is, mikor egymás mellett kötöttünk ki egy ágyban azután, hogy életemben talán először úgy igazán ott próbáltam lenni valakinek egy érzelmi krízishelyzetben - nem voltam benne túl jó, mit ne mondjak. Nem jelentett az egész semmit, de közben mégis túl sokat: te elmondásod szerint arra jó volt, hogy visszarántott a valóságba azzal, hogy át kellett gondolnod talán mégis csak a nőkhöz vonzódsz, engem meg azzal, hogy végül is valamennyire a tesóm vagy, nem? Mit ne mondjak, inkább nem beszéltünk róla többet, maradtunk barátok, mint előtte. Elvégre egyikünknek sem erőssége az érzéseink, ahogy azt már-már gúnyt űzve belőlünk megmutatta az élet.

Aztán mikor normálisnak kezdett tűnni minden akkor ütött be a legnagyobb baj, az a jónak ígérkező baráti kempingezés, aminek a vége két holttest lett és az én átkom. Az öcséd Chris és a menyasszonya voltak az áldozatok, én pedig a szerencsés túlélője az estének. A magam részéről én nem tudtam feldolgozni az ott történteket, talán sosem fogom tudni igazán, de vagyok elég önző ahhoz, hogy a saját problémám kitöltse a fejem. Rólad annyit tudok, hogy te is épp annyira nem hagytál egy percet sem gyászolni magadnak, mint én, talán neked sem jutott el még a tudatodig, hogy meghaltak és sosem jönnek már vissza. Nem tudom pontosan, hogy te hogyan érzel a történtek iránt, nem tudom azt se, hogy tudod-e velem mi történt pontosan. Sejtem, hogy sejted, mert menni engedtél.

Azt nem tudhatom, hogy a nyomomba tervezel indulni és segíteni abban, hogy megtaláljam... megtaláljuk a megnyugvást amit megérdemlünk. Komolyan gondoltad az utolsó dolgot, amit mondtál nekem: "két testvérem már eltemettem, nem akarom a harmadikat is."