- Pontosan olyan vagy és úgy viselkedsz, mint egy gyerek - felelem szemrebbenés nélkül végignézve, ahogy mindezt alátámasztja. Tizenpár évével nekem az, tök mindegy, hogy az én vérem vagy sem. Utóbbi csak rátesz egy lapáttal a dologra, bármennyire nem akarok belenyugodni a dologba. Csak és kizárólag azért nem kértem a DNS vizsgálatot, mikor megjelent a küszöbömön, mert megvan benne az összes Yates vonás, ami bizonyítja a baklövésem következményét. Nem tehettem mást, mint rábólintottam a dologra, de megígértettem vele, nem veri nagy dobra. Másra sincs szükségem, mint egy apasági extra idegtépésre. Elég jut belőle enélkül is. Hannah nem könnyíti meg a dolgom.
A vérfarkasokra tett említése egy pillanatra valamiért meglep, de fejben már meg is rántom a vállam, kit érdekel, mit tud vagy gondol rólam. Nem tartozom elszámolással senkinek a saját életvitelemet illetően, ellenben ő... Utoljára húztam ki a csávából anélkül, hogy kettéharaptam volna a barom nyakát, aki miatt abba a helyzetbe került.
- Ki vele, mennyi kell - Kinyitom a tárcám és meglátok néhány bankjegyet. El se hiszem, hogy megint én adok neki valamire, mint általában, ha kell, de...
Mi a fa**?
- Honnan vetted el? - kérdezem tekintetemmel az arcát fürkészve. Amilyen könnyedén jelent meg itt és adta elő a kis játékát, most úgy látom a súlyt, ami a vállát húzza és a kétségbeesést a szemében. Szerencsétlennek kijutott a családi élet krémjéből. Felületes ismeretségem az anyjával épp elég volt, hogy megsajnáljam szegény kölyköt, ezért is szántam meg annyiszor és adtam oda neki, mikor megjelent nálam valamennyiért. Eddig sosem avatott be ennyire, mire kellett, letudtuk annyival, családi probléma, de ez most erősebb volt az eddigieknél. - Mi a francért kellett elvenned a kasszából? Miért nem hozzám jöttél, mint mindig? Kölyök, ezért bevarhatnak ugye tudod? Kapsz egy pecsétet a homlokodra, ide - mutató ujjammal megérintem a homlokát nagyjából közép tájon, aztán leeresztem a kezem, s kiveszek körülbelül annyit a tárcámból, amennyit mondott, valamivel többet és felé nyújtom. - Többet ilyet ne csinálj! -teszem még hozzá és, ha nyúlna a pénzért, visszahúzom a kezem. - Világos? - ha válaszol, tényleg átadom, a bőrtárcát pedig visszasüllyesztem a zsebembe.
- Mi van otthon? - bukik ki a számon a kérdés. Mit tartozik ez rám? Rendben, bevallom, sajnálom őket, nem vagyok érzéketlen alak, aki csak úgy átlép ezeken. Nem folyok bele különösebben, ettől még érdekelnek, tehát egy ártatlan kérdést megért az egész. Nem hiszem, hogy nagyon beavatni az ottani dolgokba, de legalább azt se mondhatja senki, nem próbálkozom emberi kommunikációt folytatni, ha már a lányom lenne, vagy mim.

words ❖ youtube ❖ note: xx

❖

@Rhys C. Yates

  Sejtettem, hogy nem tudom megszivatni az apámat, hiszen idősebb és tapasztaltabb nálam, szóval az orra nyilván nem csapta be. Utólag már belátom, hogy szörnyen gyerekes húzás volt, de olyan rosszul esett, hogy így beszél Clintről. Miért nem látja senki úgy, ahogy én?

  - Ne kezelj úgy, mint egy gyereket – fonom össze a két kezem a mellkasom előtt, és durcásan felhúzott orral figyelem, hogy mennyi érzelem suhan át egyszerre a férfi arcán. Néhány másodperccel korábban, amikor ujjaimat még a tűzoltók kabátja közé rejtve engedtem, hogy elragadjanak az érzelmek, egy pillanatra büszkeség töltött el, hiszen az apám voltaképpen egy hős. Egy hős, aki másokon segít, aki embereket ment ki égő házakból, aki olyan dolgokat csinál… Nos, mint amiket a hősök szoktak. Ezt a rövid életű, kedves, meleg érzést irtotta ki a mellkasomból egyetlen pillanat alatt, és emlékeztetett rá, hogy Rhys C. Yates-re nem számíthatok.

  - Nem akartam összefutni a barátnőddel – peregnek ki a szavak a gúnyosan a számból, miközben élesen pillantok fel az arcába. Nekem is lenne okom miért számon kérni, de úgy döntök, hogy inkább nem teszem. Sokkal jobb, ha nem tudom a részleteket, azt azonban nem bírom ki, hogy ne tegyem hozzá: - A vérfarkasok tudnak valamit. Vagy csak a vörösök... – az utolsó mondatot csak az orrom alatt motyogom, és leejtve a kezeimet, inkább a pulcsim ujjait kezdem markolni. Nem civakodni jöttem ide, hanem segítségért.

  Nem kell nagyon erőszakosnak lennie ahhoz, hogy kifelé tereljen, a lábam gépiesen mozdul, hiszen a rókám egyértelműen behódol a domináns fél hatalmának. Érzem, ahogy feszülten kuporog a bordaketrecem mögött. Muszáj felelnem a számonkérésre, egyszerűen képtelen vagyok ellentmondani neki.

  - Elvettem azt a pénzt, Rhys – vallottam be végül. - Lekapcsolták volna az áramot a házban, én pedig nem tudtam, hogy mit csináljak. Anya az összes dugipénzt elvitte a vázából, Seba pedig még gyerek… Valamit csinálnom kellett, Rhys, az volt az utolsó felszólítás! – hadarom, és államat minden egyes szóval egyre lejjebb és lejjebb szegve, míg végül a tekintetem meg nem találja a saját tornacipőm koszos orrát, amit a biciklilánc kent össze, miközben idefelé tekertem. - Kivettem ötven dolcsit a kölcsönzőpult kasszájából – vallom be végül egészen halkan. A szégyen pírja a lábujjamtól indul, és érzem, ahogy a testemen végig futva elönt egészen a fejtetőmig. - Vissza kell raknom, mielőtt valaki rájönne. Lehetőleg ma zárásig. Segítesz? – emelem fel kissé a fejem, hogy kérlelő pillantásommal megtaláljam a szigorú arcot.

  Utálom, hogy Rhystől kell kunyerálnom – tényleg rosszul érzem magam miatta -, de sajnos sok lehetőségem nem nagyon maradt. Ha a főnök rájön, hogy kivettem a kasszából a pénzt nemcsak kirúg, hanem fel is jelent, nekem pedig nem lehet priuszom. Soha nem csináltam még ilyet, és ha megúszom, soha többé nem is fogok…Ez az egész nem jellemző rám!

A kis bugris felbukkan a semmiből és azt hiszi, tárt karokkal fogadom? Netán körbe is vezetem, ha már itt van, vagy egyszerűen tartunk egy "Hozd magaddal dolgozni a lányod!" napot... Nem, elragadtattam magam, de annyira ledöbbentem a képen, ami fogadott, hogy hirtelen túl sok minden suhant át az agyamon, sok banális baromság is, többek közt.
- Ne nézz így! - szólok rá, mert egyértelműen nem tetszik neki, amit mondtam, csakhogy okom van így hozzáállni a gyerekhez, amikor annyira felelőtlen, hogy még egy olyan egyszerű feladatot sem képes megoldani, mint az az átkozott óvszer használata! Persze, hogy felidegesít a kis bazári nyúl, ég, ha ez Hannah-nak nem is tetszik.
Kezem azon nyomban ökölbe szorul, ahogy kimondja, amit **rvára nem akarok hallani, de amint bekapcsol az állati énem, azonnal le is csillapodom, így már csak hangomban érezheti, mennyire utálom az ilyen játékokat. - Hazudsz! - összeszorítom az állkapcsom, fogaim szinte sajgón feszülnek egymásnak. Nem terhes, egyértelműen érzem, pontosan ugyanolyan illat árad belőle, mint bármikor máskor. És érzem a csivava szagát is, levakarhatatlanul lengi körbe a lányt. Nincs bajom a farkasokkal, de ez a gyerek irritál.
- Tényleg ezért jöttél ide? - kifújtam a levegőt az orromon át és visszarendeztem felbőszült ábrázatom egy komolyabb formába. Nem is tudom, mit gondoltam, minek keresett fel, elég egyértelmű, hogy ezért, bár nem gondoltam, hogy egy ennyire bagatel dolog miatt ilyen messzire elmegy. Itt senki nem tud róla, nekem hivatalosan nincs lányom és most mégis mi a fenét mondjak, ha megkérdezik, mit akart tőlem egy tinédzser itt? - Mi olyan átkozottul sürgős, hogy nem bírtál várni? Tudod, hol lakom, mi a franc történt kölyök, hogy ide kellett jönnöd? - Gondolom, nem sütivásárra viszi a pénzt, ilyenért meg se próbálna felkeresni. Már rég megmondtam, nem valami elcse**ett malacpersely vagyok. - Bökd ki, ki vele! - sürgetem, ha nem akarná előadni magától. Kezem a vállára téve finoman elkormányzom az egyenruháktól a kocsik eleje felé a felhúzott garázskapukhoz. Jobb, ha senki nem látja, hogy még pénzzel is lehúz. Kiveszem az egyenruhám zsebéből a tárcámat és felcsapom. Még én se tudom, mennyi készpénz van benne. - Mennyi kell?

words ❖ youtube ❖ note: xx

❖

@Rhys C. Yates

Tudom, hogy Rhys rohadt zabos lesz, amikor meglát, de egyszerűen nincs más választásom. Anya megint lelécelt valami hapsival, Sebtől meg mégse kérhetek kölcsön, amikor tudom, hogy arra gyűjt, hogy valami menő egyetemre bejutva leléphessen innen. Azzal győzködöm magam, hogy voltaképpen nem csinálok rosszat, hiszen mint az apámnak, Rhysnek van hozzám egy icipici köze – akkor is, hacsak tömény biológia az egész, mindenféle ragaszkodás nélkül.

Pár dolcsiba nem fog belehalni, ezzel az utolsó gondolattal támasztom le a biciklimet a tűzoltóság pirostéglás épülete mellé, és lesimítva a pulcsim derekát, magabiztos léptekkel bevetem magam a felhúzott garázsajtó alatt. Aztán tudatosságom gyorsan el is párolog, amikor szembe találom magam a legelső egyenruhással, aki természetesen nem Rhys. A pulcsim ujját markolva, kicsit lámpalázasan közlöm vele, hogy kit keresek, mire rám morran, hogy maradjak a helyemen.

- Oké, főnök – önkéntelenül bukik ki a számon, miközben nyakam nyújtogatva, megpördülök a sarkamon, hogy jobban szemügyre vegyem a helyet, ahová kerültem. Voltaképpen még vicces is, hogy még sosem jártam itt ezelőtt, mert mindig megelégedtem azzal, ha rátörhetem az ajtót Rhysre a lakókocsiparkban, csak aztán volt az a fura déjà vu-m azzal az illatfoszlánnyal, és valahogy nem volt kedvem megint odamenni.

Kíváncsi ujjaim éppen néhány felakasztott kabátot cirógatnak, amikor meghallom a súlyos lépteket a hátam mögött. Riadtan kapom a szemem az érkezőre, aki a vártnál is durcásabb, ami feléleszti bennem dacos rókaénemet. Na meg a kamaszt, akinek lételeme az ellenkezés, pedig tudom, hogy ez nem sokat lendít előre a céljaimon.

- Nyugi, apuciii – a megszólítást ugyan megnyomom, de ügyelek rá, hogy hangom annyira csendes legyen, hogy kéretlen fülek is meghallhassák. Kezeim továbbra is a kabátok között jár, ahogy zöld szemeim mérgesen rá villannak. Nem szeretem, ha bárki is így beszél Clintről, azt pedig végképp nem, ha ő teszi, hiszen neki sincs túl sok köze a felelősségteljességhez.

A dacos kisördög tovább rágja a fülem odabent, így egy sóhajtás kíséretében lassan bólintok.

- Terhes vagyok – jelentem ki drámaian, lebiggyesztett ajkakkal lépve el a fogastól, és átölelve magam a két karommal, hátat fordítok a férfinak. - Fogalmam sincs, hogy hogy történt – szipogok, és hangom valóban karcossá válik egy pillanatra. Persze, akinek olyan érzékeny az orra, mint a vérfarkasnak, vagy alakváltónak, azt nem olyan egyszerű megvezetni, de talán kapok néhány lélekemelő pillanatot azzal, ha elgondolkodik ezen a lehetőségen. Várok néhány másodpercet, és reakciótól függetlenül fordulok újra felé, immáron rövid kacajt hallatva.

- Csak vicceltem. Kéne pár dolcsi – nyújtom felé a kezem, mint aki vár valamit. - Így már azért nem is olyan rossz a helyzet, ugye?

Megigazítom az overál pántját magamon, mert már megint megcsavarodott. Mióta felvettem folyamatosan megcsavarodik, amitől én érzem úgy, hogy becsavarodok. Fa**a szóvicc. A nap is rohadt unalmasan telt, ment a tv a pihenő szobában, a többiek elbaromkodtak és egy idő után azon kaptam magam, a kezdeti borongós hangulat felhígult. Gondolom, hatott a két kávé, amit beküldtem a nap folyamán tisztán és feketén, mint mindig. Jó lett volna valami ütősebb, szolgálaton kívül teszek is egy kitérőt majd valamelyik bár felé. Erről eszembe jut, milyen rég láttam Angie-t a szokott helyünkön, de el is hessegettem a gondolatot nehogy egyáltalán csak átfusson az agyamon, hiányzik a kis fruska a porcelán bőrével, a formás idomaival, a csókra éhes szájával. Na, tessék, pont ezt nem akartam ba**za meg, hogy elkalandozzanak felé a gondolataim, mert így még nehezebben fog eltelni ez a néhány óra, ami még hátravan a végéig.
- Rhys, téged keresnek - Chris kis híján kilöki a kezemből a bögrémet, akkora lendülettel ver a vállamra kettőt. Már emelném a kezem, hogy visszakézből reagáljak, amikor folytatja. - Egy kislány, valami iskolásféle. Mit akar tőled?
- Biztos lesz valami program a gimnáziumban - veti fel Mr. Morel, de én rosszat sejtek.
- Vagy interjút akarnak készíteni a "Parancsnok úrral" - Archie-nak érik az a nyakas, észre se veszi, milyen könnyen vágnám át a torkát a puszta nézésemmel, ha tudnám, elröhögcsél magában, mint valami fogyatékos kölyök.  
- Megyek - leteszem a bögrém és felkelek a székről. Reflexből igazítok egyet a nadrágot tartó pánton, aztán leakasztva dzsekim a székről elindulok le a lépcsőn a garázs felé. A rossz érzés nem szűnik, de erősen ajánlom, hogy alaptalannak bizonyuljon.
Nem jön be. Előbb tudom, mint meglátom, elég beleszagolnom a levegőbe. Mi a francot keres itt?
- Nem bírsz magaddal kölyök, minek jöttél ide? - szólítom meg mindennemű köszönés nélkül, mikor odasétálok hozzá. Hangom közömbösen cseng, lehetnék mérges vagy bosszús, de tudom, hogy oka van annak, amiért ide jött és minél előbb kiderítem, annál előbb pontot tehetünk a dolog végére. - Megint az a majom csinált valamit? - célzok itt a legutóbbi "balesetre", amit okozott a farkasképű gyerek, aki nem bír a vérével, se a farkával.

words ❖ youtube ❖ note: xx

❖