Éjjel a világ olyan mint egy kiömlő tintásüveg, amelybe láthatatlan felhőket maszatol egy piszkos gyerekkéz.Tompán mosolyog a hold az égen, esőtlenül ásít az égbolt. A szagok ezerféle, áldott kakofóniában kopognak, és elborítják az érzékszervem minden apró kis pólusát. Tekintetem másodpercek alatt fürkészi be a környéket, az utolsó ágroppanást is megneszelik a füleim. Nincs bennem csöppnyi félelem sem, sokkal inkább fürdőzöm a szabadság mámorában.
Néha céltalanul rohanok a semmibe, néha egyszerűen csak megállok és személem a város ezernyi apró fényét, amely mögött élet pulzál a házak falai között. Élet, amelyben nekem igazán sosem volt részem, élet, amelyet jó lenne a maga teljességében és talán tudatlanságában élni. Egy élet, amelyben olyan lehetek mint bármelyik hétköznapi ember.De az vajon elég lenne nekem?
Az erdő fái megannyi robosztus alakként magasodnak fölém, szinte be akar kebelezni az erdő, amely mégis ilyenkor a legjobb barátom. Nekem tartogatja menekülő ösvényeit, melyeknek sokfelé hajló fűszálai úgy zárnak össze tovafutó alakom mögött mint egy haragos zöld tengeri hullám. A fák odvainak mohás és ázott agyagra emlékeztető korhadványos odújai hívogatnak, hogy elrejtőzzek bennük. Apró pockok szaladnak el a mancsaim között, melyek után sietve kapok, mégis elszalasztom. Már amelyiket, mert van akit sikerül elejtenem.Finom falat, a húsuk úgy omlik el a számban, úgy rágom meg és tépem, mint valami véres desszertet a hajnali derengésben. Már nem érzek bűntudatot. Már képes vagyok elfogadni, sőt talán meg is békéltem azzal, hogy ilyenkor olyan ösztönök ragadnak magukkal, melyek felett nincs hatalmam. Soha nem is volt. Hosszú folyamat volt, amíg a helyére kerültek a dolgok. A Bölcs Öreg mindig azt mondogatta nekem, hogy tiltakozni az ellen akik vagyunk olyan mintha le akarnánk vedleni a saját bőrünket, hogy valaki egész más legyünk. Valaki, akik sosem voltunk,és soha nem is lehetünk. Egy ideig nem akartam ezt. Néha erősen összeszorítottam a szemeimet az átalakulás pillanatában és azt képzeltem, hogy ez nem velem történik. Én valaki más vagyok, és soha nem is voltam ott.Végül lazult a szorítás, elernyedtek az arcom izmai,és elfogadtam, hogy bármennyire is küzdök ellene, bármennyire is mást gondolok fejben legbelül, meg fog történni.Végül hagytam, hogy átzuhanjon rajtam a tökéletes metamorfózis.
Szabadság, repülés, határtalanság,élet, végzet, gyönyör….ezek a szavak voltak az elsők,amelyek átszáguldottak emberi elmém utolsó maradékán, hogy aztán a vadállat végleg átvegye a helyét, én pedig visszaszorultam a háttérbe, akárha csak egy filmet néznék, amely rólam szól. Csak másképp. Nem tehettem legbelül semmit, csak elviselni és elfogadni tudtam mindazt amit rókaként tettem.Mint ezen az éjjelen is.
Ma nincs célom. Nincs oka annak, hogy kijöttem, pusztán a fejemből akartam kiseperni a gondolatokat. Napok óta foglalkoztatott egy új vegyület, amelynek jelenléte bizonyos mintákban ismétlődött, és nem tudom hogyan kerülhetett bele.Képtelen voltam a holtpontról kibillenni, bármilyen oldalról is közelítettem meg a dolgot.
Fáradtan nyúlok el egy szederbokor alatt, a fejem a mellső lábamra fektetem, és apró, szurokszínben fürdő szemeim a távolt kémlelik. A fák ritkásabbak előttem, és nem messze piciny arany pettyekkel törik meg az egyhangú sötétséget, melyek felfelé törnek.Ablakok. Egy épület sziluettje is kivehető, elegáns melankóliával olvad bele az éjjeli világba.Már láttam napvilágnál is a vöröstéglás falakat, az apró lila virágok tengerét, a bekötőút mellett. Az elegáns embereket, akik az ajtón beléptek és a kertben sürgölődő, szinte láthatatlanságot mímelő kék köpenyes munkásokat.Nem tudom ki lakhat ott, de gazdag. Nagyon gazdag.
Felemelem a fejem és a levegőbe szimatolok. Sült hús illata keveredik az ecetes zöldségekkel, nemrég bontott rosé bor savanykás aromájával, és valamiféle nyers húsra emlékeztető parfüm esszenciájával. Szokatlanul erőszakos és szokatlanul magával ragadó egyszerre az az illat, amely hirtelen belemászik a világomba, és egyre intenzívebben tölti ki ott a helyet. Felkapom a fejem, majd hirtelen talpra ugrok. Van még itt valaki rajtam kívül.Kétségtelen, bár a szél nem hozza felém a szagát, de érzem. Érzékelem.Csak nem tudom hol.Még sietve ide-oda nézek, szemeim fürgén, tizedmásodperc alatt pásztázzák át a környéket. A füleim hegyezem de semmit nem hallok, csak a szél játékát a júdáspénzeken, meg a lehulló ágak nyekkenő neszét.
Egyre erősebb a zsigeri késztetés arra, hogy indulnom kellene.Rossz előérzetem támad. A birtok felől nevetés hallatszik. Az a fajta amely mélyről jön, öblös, és szinte külön utat váj körömmel a gerincvonalamon.Rideg és félelmetes egyszerre.
Lépek kettőt előre és újra a levegőbe szimatolok. Az illat még erősebben burkol magába, és édesen csalogat. Maradásra bír, és emberi énem, valahol agyam hátsó részében mozizva arra biztat, hogy győzzem le a félelmem és a bizonytalanságom, és engedjek az illat csábításának, ám állati ösztöneim vinnének innen. Vissza az otthonom felé, vagy másfelé. Ma éjjel nem ígér jót az erdő nekem.
Elindulok. Füleim hátracsapva, a világot majdhogynem kizárva, először lassan, végül kocogva, utolszor pedig már futva haladok. Átvágok a platánok sima törzsei között, az ősi fekete fenyők ágai megkaristolják a bundám és néhány piciny juhar csemete engedelmesen hajlik el előlem, mintha gumiból volna. Egy másodpercre megállok, majd újabb lendületet véve futásnak eredek. Már csak néhány ugrás és a főútvonalhoz bekötő fő csapáson leszek, amelynek földjét már ledöngölték az erre járó dzsipek és kirándulók, vagy éppen véletlen erre tévelygők lábai.
Egy szökkenés….még egy….majd egy harmadik, amely végül nem jól végződik. Még a levegőben vagyok, amikor megérzem a rozsdás fém összetéveszthetetlen szagát, amely a megmunkált fa sokéves forgácsillatával keveredik. Késő azonban másképp döntenem arról hova érkezzem meg az ugrás után. Csattan a fém, és egy harapással belém vájnak a vaskarmok, akár egy rozsdás vadállat vicsorgó, vérre szomjazó fogai.Ösztönösen felnyüszítek, és fájdalmasan görnyednék össze, ha a csapda, amelybe beleugrottam nem feszülne rám olyan kíméletlen, és mozdulatlanságra kényszerítő szorítással.A földre zuhanok, miközben a jobb hátsó lábamon ott az a szerkezet, amely végül nem engedi még azt sem, hogy kissé távolabb vonszoljam magam. Minden mozdulatommal egyre inkább a húsomba vágnak az óriási vastüskék, és a vérem megállíthatatlanul ömlik végig a bundámon. Bíborban pompázik a rőtvörös.Kétségbeesetten próbálom visszafogni artikulátlan és egyre kétségbeesettebb nyüszítésemet, mely a végére olyan lesz mint egy játékát vesztett kisgyermek keserves sírása.Állatként esélyem sincs kiszabadulni a csapdából, és nem tudom, hogy az átalakulást mennyiben fogja befolyásolni, vagy éppen hogyan fogok kinézni, ha mégis itt és így történik meg. Zavarodottan próbálom a fejemet a hátsó lábaimhoz vezetni, és a nyelvemmel a bundát nyalogatva némiképp tompítani a fájdalmat. Nem sokat segít. Több sebem is van, és a csapda szorításának hatására  szinte lüktetve mar belém újra és újra a fájdalom.
Aztán mintha zörrent volna a föld. Apró dobbanása egyszerre kalapált a szívemmel. A levegő megkavarodik. Felkapom a fejem. Emberként ezek fel sem tűnnének, de rókaként az érzékszerveim kifinomultabbak. Megint megcsapja az orrom az a parfüm…nyers hús és valami más…tömjén…különös vegyület.Istenkáromlás ilyesmit viselni, nem?Felkapom a fejem újfent, ezúttal magamnak jobb oldalra, mert a fák között egy másfajta feketeséget látok. Nem az éjszakát, nem a holdnak és a bokroknak különös árnyékjátékát, hanem egy alak körvonalait. Aki engem figyel….kitartóan és rezzenetlen.Szusszantva mordulok. Sebzett állat vagyok, és védeni próbálom magam.