Nem gondoltam, hogy az alkohol ilyen gyorsan a fejembe fog szállni, hogy a talaj is egyenetlenné válik a lábam alatt. Reménykedtem benne, hogy legalább haza érek. Nem így történt. Vagy csak a kuka zavart bele az egyenletbe. Már semmin nem lepedők meg ezen a héten volt itt aztán minden.
Így csak elsöpröm a világ megmentő gondolataimat és igyekszem folytatni az utam és nem összetörni még jobban magam, ami már most veszett ügy, ahogy a kezemből szivárog a vér. Az újdonsült ismerősöm pedig úgy tűnik, hogy tántoríthatatlanná vált. Végül is, szolágunk és védünk, nem? Ja. Csak, hogy jobban tisztul a kép, a kocsi nem a megszokott. De azt hiszem ezt most nehéz lenne ki magyarázni, hogy kihez is tartozik.
- Itt mindenki segíteni szeretne. Valami rám van ragasztva? Kérlek ments meg?! - nézek végig magamon, hát ha valami olyan került rám, amivel nem számoltam és csak felnevetek, a hátam közepét úgy sem látom. Felesleges lenne megpróbálni, csak jobban össze töröm magam.
- Köztéri italozást a törvény bünteti, tisztában vagyok vele – dünnyögöm sértetten. Álmomból felkeltve is tudom, hogy mivel szegek törvényt. Csak az nem volt a pakliban, hogy megjelenik egy törvény őre és számon kér. Vagyis, csak jelzi, hogy éppen megszegem a törvényt, amit józan pillanataimban épp védek. - Ha csak nem akar mindenképp bilincsbe látni – vigyorodom el, majd elröhögöm magam. Nem akarok semmit, főleg nem börtönbe kerülni. Biztos nem hívom fel a bátyám, hogy vigyen ki. Másra meg nem számíthatok. Én vagyok az ügyvéd. Sakk-matt.
Ahogy közeleg tudom, hogy előbb utóbb úgy is baj lesz belőle. Elfutni pedig képtelen vagyok. Sok minden pörög az agyamba, kezdve azzal, ha letörlöm a mocskot a kezemről akkor enyhítek rajta. Viszont csíp, rohadtul csíp, ahogy a szövetbe akad a megsebzett bőr és felszisszenek. Összeszorítom ökölbe a kezem, majd a mellkasomhoz szorítom, hogy ne pulzáljon ennyire erősen.
- Nem. Nem megyek a kórházba – azonnal tiltakozom. Nem láthat így senki, még is csak olyan ember vagyok, akiben megbíznak és erős, független nőként vagyok jelen. Nem pedig egy részeg kislány, aki nem tud megbirkózni a problémáival. Pedig most pont annak látszom. Úgy is érzem magam. Végül felé nyújtom a kezem, hogy megnézhesse.
- Egy üveg szilánk lehet – vonom meg a vállam, még az alkohol dolgozik nem is érzem igazán a fájdalmat annyira élesnek, inkább tompa lüktetés. Holnap reggel biztos jobban fogok szenvedni tőle. Alig várom.
- Tudom, ügyvéd vagyok – indulok meg a kocsi felé, egyáltalán nem stabil léptekkel, ha már ennyire segíteni akar. Egy pillanatra megállok és csak vissza pillantok a vodkás üvegre, amit a földön hagytam. Igaza van, lassan kijózanodom. El kell döntsem, nyomorba döntöm magam. Vagy szembe szállok magammal.
- Menjünk – rázom meg a fejem, ahogy neki támaszkodom a kocsi oldalának, ahogy fél kézzel tartom a kezem magam előtt.
- Elodie vagyok – mutatkozom be végül. Ha már le akar tartóztatni jobb tudni a nevem, nem? Most kaptam új szerződést, talán nem ezzel kéne indítanom, hogy én kerülök a rácsok mögé.

Maddison nevetése visszhangzott a fejemben, ahogy boldogan csicseregte mennyire izgatott az első munkanapja miatt. Már tervezgette milyen lesz a bíróságon vállt vállnak vetve küzdeni a rossz ellen. Most pedig az egyetlen ember, aki a testvéremen kívül talpon tartott már csak a fejemben létezik. Tudom, hogy le kellett volna lépnem Mara társaságából, mert az emlékek cunamiként fogják szét cseszni a lelkem. Ez pedig sikerült. Hiszen a hidegben enyhén ittas állapotban próbálom a hangokat csitítani. Nem megy. Egyre erősebbek. Ez pedig fel fog őrölni. Úgy markolom az üveget, hogy várom a pillanatot, mikor az üveg megadja magát és millió szilánkra fog robbanni. De nem tette. Helyette a kukák alatt keresem a kupakot, ami megtréfált. Persze csak ideges morgolódás jut, ahogy végre hazának véve az irányt egy emberbe ütközöm és a földön ücsörögve próbálom a józan eszem elő szedni. Úgy tűnik nekem az sosem volt.
De már tudom, hogy pár perc és fel tudok kepeszteni, majd elérni a lakásomhoz. Vérzés ide vagy oda. Holnap majd bemegyek a kórházba s keresek valami ótvar mesét, hogy mekkora béna voltam. Ma még az alkohol lesz a főszerep. Francba is az új emberekkel!
Épp csak fejben küldtem el mindenkit a pokolba, mikor egy autó lassít mellettem. Hangja töri meg a gondolkodásom és felpillantva megrázkódom. Még csak az kéne, hogy rendőr legyen. Az ügyvédi mivoltomat dobhatom is a kukába köztéri italozás miatt.
- Minden – válaszolok morcosabban és bólintok is mellé, hogy ne legyen gondja. Csak leteszem az üveget magam mellé, hogy a vérző tenyeremet lehűtsem a járda mocskával, végül pedig nagy nehezen talpra állva támaszkodom meg az első oszlopnál. Még sem kellene így látni semmilyen hivatalos szervnek sem. De persze, hogy nem győztem meg, mert a kocsi ajtó csapódása elég egyértelművé tette, hogy nem hisz a szavaknak. Francba is.
- Nincs gond, megoldom – törlöm a ruhámba a kezem, mintha épp ezzel tudnám elállítani a vérzést. - Vodka fertőtlenít – saját sutaságomon felnevetek, mert nem tudom, hogy másképp magyarázhatnám ki ezt az egész helyzetet. Így is buktam minden jó pontot, már csak a helyieknek kell megszokni, hogy a morcos pofi mögött egy még morcosabb lélek lakozik.
- Üldözze tovább a bűnt, vagy mit bánom én – legyintek újra. Részegen egészen jól elkapálózok. Hátha jobban elhiszi, hogy nekem aztán nem kell felmentő sereg. Amitől összerándul a gyomrom. Mert ez csak a fejemben él. Fel sem tűnt, hogy úgy kapaszkodom abban a nyomorult oszlopba, mintha megvédene bármitől is. Csak önmagamtól nem.
- Kösz, hogy megállt – próbálom elő kutatni a lelkem legmélyéről azt a Elodie-t, aki még képes normálisan beszélgetni az emberekkel. Nem pedig tahó módon elüldözni. Saját magammal vívom a harcot.

Ezen a héten több interakció ért, mint az elmúlt félévben. Nem tudtam lelkileg feldolgozni, hogy vannak olyan emberek körülöttem, akik meg tudnak bennem bármit is mozdítani. Főleg, hogy mindenkitől távol akarok maradni. Szakmailag nézni mindent, hogy nem kötődni. Mert annak eddig  jó vége nem lett. Még ha a nyomorult apám a börtönben fog megrohadni, nincs hatalma már felettem. Még is úgy érzem, hogy életem végéig megpecsételte az életemet. Mara jó társaság, felidézte, hogy mennyire jó ha van valaki, akiben megbízol és kicsit ki tudsz kapcsolódni. Még ha a lelkemben olyan vihar támadt miatta, mintha egy hurrikán akarna lecsapni rám. Kirántva a biztonságos talajt a lábam alól.
Ezért is indultam meg az éjszaka közeledtével egy ital bolt felé, amit tudtam, hogy még ilyenkor nyitva lelek. Kell valami olyan ital, ami kitisztítja a fejem és közben épp annyira ködössé tudja változtatni, hogy ne ezen agyaljak. Mert bele fogok bukni.
Eleve nem vagyok már józan, hiszen a maradék bort már felhörpintettem, mikor ezek a gondolatokkal neki vágtam a sötétségnek. Kissi imbolygok, reméltem, hogy a hideg összeszed, de nem így történt. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, amennyire képes voltam. Nem követ senki, nem érzem, hogy bárki szemmel tartana. De jobb félni, mint megijedni. Ilyenkor még jobban felerősödik az érzés. Most sem volt másképp.
A boltba szinte úgy robbantam be, a csengő szinte le akart szaladni az ajtó felett, de legalább jelezte, hogy egy kóbor vásárló megjelent. Az első vodkás üveget levéve kerestem egy rostos gyümölcs levet, hogy legyen íze. Azért az édesért megbolondulok, főleg, ahogy a barack a kosárba landolt és már a kasszánál is voltam, hogy jó állampolgárként kifizessem. Bár a pénztáros furán méregetett. Látja, hogy nem vagyok józan már. Bár már többször megjelentem, nem festek úgy, mint a többi kliense ezekben az órákban.
Sietős lépteim egyre bizonytalanabbakká váltak, főleg, hogy az alkoholos üveget megbontva csillapítottam a szomjam. Azt, ami üvöltötte, hogy szörnyeteg vagyok és nem érdemlem meg az embereket, akik az életembe csöppenek. Ahogy vissza csavarnám a kupakot, az úgy dönt, hogy tréfát űz velem és elszalad a járdán a sötétség felé. Mormogva indulok meg, hogy egyáltalán haza érjek vele és ne öntsem ki félúton. Mikor egy hatalmas konténer alá vezeti útja.
Letérdelve tapogatom a saras, mocskos betont, ahogy megmarkolva a kupakot, éles fájdalom játszik a tenyeremben és kirántva azonnal látom, hogy újra kórház lesz a vége.
Kissé rászorítva hónom alá csapott alkoholos üveggel lépek ki a fénybe, ahol neki megyek egy nem kedves fickónak és újra a földön találom magam.
-Francba már. Nem figyelsz? - förmedek rá, mintha nem én lennék a hibás. A fickó csak egy lesajnált nézéssel tovább áll. Én pedig két próbálkozás után a földön maradok. Véres kézzel matatok a zsebembe, hogy előhalásszam a telefont és felhívjam a felmentőmet. De kit? Kótyagosan még erre sem tudok válaszolni. Haza kell jussak, itt nem maradhatok.