Sosem voltam az a fajta, aki elmenekül a bonyodalmak vagy a kihívás elől. Ha így lenne, most nem lennék a helyi színház- és a mozi igazgatója, korábban pedig nem tudtam volna felnevelni a fiamat egyedül. Akinek van gyerek az tudja, hogy a 2 éves kor körüli időszak elég kritikus tud lenni a kezdődő dackorszakkal és az egyre inkább nyiladozó elmével. Én pedig pont ekkor maradtam egyedül vele, de nem futottam el, nem adtam fel. Jó életet alakítottam ki magunknak. Szeretem a harmóniát és ha rendben vannak a dolgok.
Persze nem lehet mindig minden rózsaszín, egy színházban pedig, ahol színészek és stábtagok tucatjai dolgoznak egy-egy darab sikerességén, ott időnként elkerülhetetlen, hogy boruljon minden. Eddig megúsztuk javíthatatlan katasztrófa nélkül, de most kicsit komolyabb a dolog. Első gondolataim természetesen nem a darab folytatása, hanem a beosztottam egészségi állapota iránti aggodalom körül forognak. Nem vagyok karrierista ennyire. Elsősorban az embert szemlélem, nem pedig azt, hogy mennyi pénzt tudok a hó végén zsebre rakni.
Odakint mikor Dae-t megtalálom nyugodtan cigarettázgatni, minden akaraterőmre szükségem van. Mély levegőt veszek, majd kifújom. -Eszedbe sem jutott, hogy segíts az egyik kolléganődön? Mentőt hívj vagy hasonlók? Most csalódtam benned, Dae. - hangomra nyugodt hűvösséget erőltetek, továbbra sem kiabálok, de hanszíneme érezhető, komolyan gondolom amit mondtam. Én nem egy ilyen közösséget szeretnék a színházamba, hanem olyat, akik összetartanak. És ha valaki lesérül, akkor nem az az első gondolatuk, hogy nekik levegőre van szükségük, ezért kimennek dohányozni. Amúgy is, a kettő nekem üti egymást - friss levegő és dohányzás? Nonszensz.
Nem itt és nem most akarom lefolyatni ezt a beszélgetést - már csak azért sem, mert egy pillanatra mintha szellemet látnék a fiatal szőke leányzó képében. Láthatóan össze is zavarom őt is. Egy pillanatra összeszűkülnek a szemeim, amikor azt mondja, az anyja neve Melinda. Biztosan csak véletlen. Inkább igyekszem felfogni szavai értelmét, miért is van most itt. Ha odaadja a papírokat, egy bólintással elveszem azokat, de egyelőre csak rápillantok, de épp egy másodpercig, mert Dae menekülne. Egy nézéssel állítom meg.
-Mark Foster vagyok, én vagyok az igazgató. - bár nem nekem szólt a bemutatkozás hanem a beosztottamnak, most mégis felé nyújtom a kezem - így illik. -Most épp van egy kis felfordulás, de ha már itt vagy Vinnie...Dae, kérlek vezesd körbe, mutasd meg neki mi merre van. Ha végeztetek, akkor pedig te vedd leltárba, milyen kellékeket kell pótolni, te pedig Vinnie gyere kérlek az irodámba, és megbeszéljük a gyakorlatot. - gyakorlatias énemet elővéve irányítom a helyzetet, mielőtt itt csak nagyobb katasztrófa lenne.
Ha mindenki jelét adta szóban vagy nonverbálisan, hogy megértette a feladatot, akkor visszamegyek a színházba, fel a színpadra, hogy Anette-et nyugtassam, aki épp egy sírógörcs közepén van. Agyban azonban csak félig tudok jelen lenni, gondolataim minduntalan visszakalandoznak Vinnie felé, és hogy vajon lehet-e köze ahhoz a Melindához. Amint visszaérek az irodámba, ennek próbálok utánajárni, résnyire nyitva hagyott ajtóval várva, hogy a lány megjelenjen. Hacsak Dae nem ijeszti el.
Számítottam rá, hogy a főnököm rám talál. Lehet jobban el tudtam volna viselni, ha nekem ront és kérdőre von, minthogy higgadtan próbál velem beszélni. Noha ez a higgadtság másképp vérfagyasztó, a szigorból és a határozottságból táplálkozik. Kicsit tovább fejtegetném, valószínűleg eljutnék abba a végletbe, ami már inkább a hidegvérű gyilkosokra, mintsem főnökökre jellemző. Már pedig ez tud Mark-ban az ijesztő lenni.
- Gondoltam jót fog tenni a levegő – válaszolok őszintén. – Sajnálom, Mr. Foster!
Nem különösebben fűlött a fogam, hogy a bocsánatáért esedezzek, viszont az illem ezt diktálta. Akármi is történjen, mindig fogom tudni a helyem, és ebben a helyzetben semmiképpen sem helytálló, hogy én emeljem meg a hangom. Ekkor hozzánk jön egy kissé eltévedt fiatal szőkeség. Azon néztem egy kicsit, amikor Melindának hívja az ismeretlen nőt. Azért abban reménykedem, az idegen felbukkanása kellőképpen kizökkentette a főnökömet, hogy ne kelljen végig hallgatnom a letolását. Összefonom a mellkasom előtt a karjaimat, és csak felváltva nézek a főnökömre és Vinnie-re. Ennyire hülyén régen éreztem magam… Szóval Mark összekeveri ezt az idegen nőt egy másik nővel, és olyan arcot vág, mint aki szellemet látott? Ugye, nem valami spanyol szappanoperába keveredtem?
Volt mostanság sok dráma az életemben, és nem hiányzott egy szerelmi viszonyokkal tele tűzdelt romkom vagy dráma. Pláne nem a főnököm és ezzel a nőnek a főszereplésével. Már pedig van egy olyan érzésem, hogy valami kapcsolat kettőjük között van. Eltitkolt gyerek? Véletlenül teherbe ejtett valakit? Jó, lassan már pozíciót váltok és kellékesből avanzsálandóm forgatókönyvíróvá; de tipikusan azzá a harmadrangú, ZS-kategóriás filmeket és színdarabokat író forgatókönyvíróvá.
- Mr. Foster, mi lenne, ha én elmennék, amíg…
Feszült a szituáció, és ez sokkalta kényelmetlenebb, mint eddig ezt gondoltam. Halkan felsóhajtok, az ujjaimmal az alkaromon kezdek el zongorázni, oda és vissza. Akármennyire szeretném leplezni az idegességem, nem igazán megy. Azt sem tudom, hogy mit mondhatnék. Mutatkozzak be én is? Nem, az nagyon cringe lenne. Mindenesetre, ha akarnék se tudnék a főnököm segítségére sietni, mert fogalmam sincs mivel lehetne könnyíteni a kialakult helyzeten, ezen a hangulaton.
Vinnie végre úgy érzi, a Melinda által kisiklatott életpályája kezd visszaállni régi kerékvágásába. Jó, lehet nem a Berklee-re jár, hanem a Wilmingtoni egyetem színházi szakára. Az is lehet, hogy nem egy visszavonult Broadway színész asszisztenseként keresi a kenyerét, ahogyan azt elképzelte, hanem virágkötéstől elzöldült körmökkel sétál épp a helyi színház bejárata felé. Telefonját bámulva követi a térképen eltervezett útvonalat, néha átlépve a színház weboldalára. Meg sem próbálta megjegyezni az alapítás évét, inkább a visszatérő és sikeres darabokra, és a vezetőségre fókuszált. Ha minden igaz, az egyetemi papírokkal garantált a bejutása, de Vinnie jól tudja, hogy az ilyen helyeken bármelyik pillanatban előléptethetik az embert, tehát a jó első benyomás elengedhetetlen. Az utcára befordulva két férfit pillant meg a bejárat előtt beszélgetni. Vinnie nagy levegőt vesz, végigsimít frufruján amolyan ráragadt babonaként és nagyot szusszanva megindul. Közelebbről már felismeri a weboldalon látott színházigazgató vonásait. A hirtelen felbukkanó lámpalázát elmaszkolja egy megnyerő mosollyal, fogait villantva, lép hallótávolságba, megtorpan a témát hallva. Mosolyát kissé bizonytalanul, de fenntartja, pillantása összetalálkozik másik színházi beosztottal és egyből kellemetlenebbé válik a helyzet. Megvárja a mondat végét, közelebb lép, betoppanva Mark perifériájába. A férfi arcára kiülő fájdalmas meglepettség azonnal átköltözik Vinniere is, amikor elhangzik Melinda neve. A lány arcáról lehervad a mosoly, ösztönösen hátralép egyet, de megembereli magát. - Őőő... - Szemei sebesen pattogva mérik fel a férfit, de még életében nem találkozott vele. Honnan ismeri ezt a nevet? - Semmi gond. Melinda az anyám neve. - bizonytalanul teszi hozzá, nem bírta megregulázni kíváncsiságát. - A Wilmington Egyetem hallgatója vagyok. Ha jól tudom, részt vesznek a gyarkonoki programban és... - túlságosan megzavarta Mark reakciója, fejét megrázva szedi össze gondolatait, a táskájából előhúzott papírokat összerendezve tartja ki maga elé. - Szeretnék a színházban gyakornokoskodni az egyetem mellett. - csak sikerül összegezni mondandóját, a papírokat tanulmányozó Mark válla fölött ismét összenéz az idegennel, egy bocsánatkérő mosollyal próbálja menteni helyzetét. Az igazgató takarásából kihajolva kurta integetéssel köszönti. - Én Vinnie vagyok. Vinnie Reed.
-Minden készen áll a holnap esti előadásra, Aiden? - pillantok rá egy szem gyermekemre a színházigazgatói asztalom mögül, ahol halomban állnak forgatókönyvek, kimutasások, beosztások, és a reggeli pisztáciás croissant fele is valahol itt kukucskál ki a Sarok Kávézó logójával ellátott papírzacskóból.
-Igen apa. Az utolsó simításokat végzi még a staff, közben én a főszereplőkkel elpróbálok egy-két kritikusabb jelenetet, de rendben leszünk. - mosolyog rám, én pedig büszke vagyok rá, hogy ilyen fiatalon ilyen remekül helyt áll rendezőként. Hihetetlen jó érzéke van hozzá, és én nem is lehetnék boldogabb, hogy beleszeretett ő is a színház világába. Volt idő, mikor több időt töltöttünk itt, mint otthon már gyerekkorában is, amikor nekem sok volt a munka, a szüleim vagy valamelyik rokonunk pedig nem tudott vigyázni a kis Aidenre. Jó együtt dolgozni, szeretem a csapatot, amelyik itt a színházban összejött.
Aiden után Dae-t hivatom, és egyeztetem vele a kellékek dolgát, de jó megérzésem van hallva az ő szavait, hogy a díszlet terén is minden oké. Miután elmegy, magam elé húzom a novemberi előadás beosztást, igyekszem optimalizálni mindent, hogy a közönség előtt színes legyen a paletta de a színészeket se terheljem túl. Nem célom, hogy bárki esetlegesen kiégjen, én nem az a fajta főnök vagyok. Tudok szigorú lenni és szeretem a rendet, de azért korrekt embernek tartom magam.
Beleharapok a croissant-ba, be kellene már fejezni a reggelit és lassan az ebédhez közeledve, amikor kint csattanás majd iszonyú lárma kerekedik. Egyből felpattanok, sietős léptekkel megyek a színpad felé ahol a felfordulás gócpontját érzékelem, közben gyorsan lenyelem a falatot. Három statiszta és az egyik főszereplő rohamoz meg egyből amint látószögbe kerültem, egymásba vágó szavaikból próbálom összerakni a képet mi történt.
-Oké. Aiden, hívj mentőt. Anette, te addig ne mozogj, kíméld a bokád. Ellenőrizzük a díszletet, mi ment tönkre. Dae! Hol van Dae? - körbeforgatom a fejem, keresve a kellékes srácot, de nem látom. Valaki odakiált, hogy látta kimenni. Nos, tudni kell rólam, hogy alapjában vége elég nyugodt és hidegvérű férfi vagyok, ám mint mindenkinek, nekem is megvannak a vörös posztót jelentő dolgok. A felelősségtől és munkától való elmenekülés pedig ilyen.
Összenézek a fiammal, tekintetéből látom, hogy rábízhatom a benti szitut, így aprót bólintok, és a kijárat felé indulok. Az ajtóban futok össze a fiatal férfival, akiből árad a bagószag. -Dae! Odabent áll a bál, te meg itt kint dohányzol? Miért?- nem kiabálok, ám hangszínem a szokásosnál sokkal szigorúbb és határozottabb. Mellkasom előtt keresztbe font karokkal várom a válaszát, a homlokom kicsit gyöngyözni kezd a vénasszonyok nyarát jelképező szeptemberi napsütésben. Perifériámból egy szőke villanást látok, önkéntelenül kapva arra a fejem.
-Melinda?!- egy pillanatra mintha szellemet látnék, de aztán megrázom a fejem. Hisz ez a lány jóval fiatalabb mint az exfeleségem. Viszont pont így nézett ki. Kicsit ijesztő. -Bocsánat, összekevertelek valakivel. - pislogok párat kiűzve a fejemből az iménti gondolatot, majd visszanézek Dae-re is, nem ám meglép a számonkérés elől.
Van abban valami megnyugtató, hogy egyszer minden véget ér. A mostanában rám jellemző nyomasztó gondolatok és érzések komótosan, de elcsendesednek. Az más kérdés, hogy megint belesüppedek a szürke hétköznapok közönyösségébe. Szeretem ezt a komfortot. Ezt a nagy büdös semmit. A mai nap is egy nagy büdös semminek látszik. Szokásosan előszedem a szükséges kellékeket, amiket odaadok a színészeknek. Egyeztetek a főnökömmel, aki kifejezetten nyugodt és elégedett mindennel, ami űdítő, meg kell hagyni. Mindig kitalál valamit, ha nem, akkor is. Nem kövezem meg érte, mert mindig a legjobbra, legtökéletesebbre törekedik, de azért... Olykor szívesen elküldeném, hogy az asszonyon elégítse ki a parancsolgatáshoz fűződő fétiseit. Mark irodáját zsebre vágott kezekkel hagyom el; érződött minden egyes mozdulatomban az elbizakodás. De esküszöm ritka pillanatok egyike, hogy nincs újratervezés és flottul halad előre a próba, az előadás. A megérdemelt energiaitalomat felpöccintem, amit halk sziszegés kísér. Kicsit ki is fut, ezért leiszom a doboz tetejéről a löttyöt. A színpadhoz közel lévő székek egyikébe levágom magam, miközben lassan kortyolgatva az italomat nézem a próbát. Kis pihenő nekem is kijárt! Kora reggel óta csak pakolok, rendezek, leltározok. Noha ez is elég élvezhető tud lenni, ha egymagamban, zenét hallgatva teszek-veszek. A zene flow-ja általában elragad; fel sem tűnik igazán, mégis mennyi idő telik el. A szék karfájára könyökölök, a tenyeremmel alátámasztom az állam és úgy mérem fel a színpadot. Először a díszletet veszem szemügyre, ezután a színészek jelmeze és a kellékeik jönnek. Ugyan nem én vagyok a rendező; nem másíthatom meg az ő elképzeléseit, ettől függetlenül szeretem szemrevételezni a munkám, mégis hogyan fest a színpadon a többi komponenssel együtt.
„E koponyának egykor nyelve volt, szépen tudott dalolni; s hogy vágja földhöz e pimasz, mintha Káin állkapcája volna, ki az első gyilkosságot elkövette. Egy államférfi agya is lehetett, kinél most e szamár különb cselszövő; egy olyané, ki az Úristent is rászedte volna; nem meglehet?”
Már kívülről tudom Shakespeare ismertebb műveit, és ez a Hamlet-re hatványozottan igaz. Mondhatni, már unalmas maga a darab. De most ezt is sikerül izgalmassá tenni, a tökéletesség helyett a káosz küszöbére kerülünk. Ennyit a sima ügyről! A musical résznél, amikor táncoltak és énekeltek a színészek az egyik táncos sikeresen eltaknyol. Ami oké, elesett, haladjunk tovább. Azzal viszont nem számolok, hogy a díszlet borul, a rajta lévő függöny szakad... Egyúttal elég valószínű, hogy a színész bokaszalagja is... szakadt. Egyből elönt a méreg, le akarok tolni mindenkit, hogy szétcseszik a munkám. Mark-ot meg se akarom várni, hogy lebasszon engem is. Ó, mert ilyenkor az jön! És valljuk be, totálisan jogosan. Holnap este lenne az előadás, a díszlettervezőt ismerve engem is be fog fogni munkára. Mert eddig is olyan keveset dolgoztam! Pftt... A maradék energiaitalomat felhajtom, kisétálok a színház parkolójához. Friss levegőre van szükségem. Noha ez a sóvárgás a friss levegő után nem tart olyan sokáig, hiszen nemsokára már a meggyújtott bagó lóg a számból. Az üres italos dobozt szorongatom. Az ujjammal megütögetem a cigit, a hamu pedig egyenest a dobozba pottyan. Fújtatva szívom el a maradék szálat, szinte a szűrőjéig. A füstöt az enyhén csípős szél fújja tovább. Néhány perc séta, illetve még egy cigi után megállok a színház bejárata előtt. Szusszanok egyet és felkészülök a legrosszabbra.
Kezdőlap
