A ráncok mélységei a homlokomon állandósulni látszódnak, de nem az ellenérzések miatt, amiért itt vagyok, inkább, mert próbálok fókuszált lenni és odafigyelni a körülöttem történő dolgokra, ebben az esetben megpróbálni válaszolni a kérdésekre, melyek felém irányulnak.
- Bal alkar – felelem és ha már így konkretizáltam az agyammal is a sérülés helyét, egyre intenzívebben érzem az onnan irányuló fájdalmat. Szemem sarkából tekintek le kabátomon esett szakadásra és az azt borító vérre. Áldom magam – és a szabályzatot -, hogy a nyár ellenére is viseltem, mert bár nem akadályozta meg a sérülést, de hiszem, hogy az anyag felfogott valamennyit belőle. – Érződik úgy, mintha csak belém mélyesztette volna a karmait, nem mintha végig is mart volna… - de persze nem néztem meg, innentől kezdve pedig bármi is lehet a karommal. A fájdalom ellenére is tudtam vezetni és előtte a kocsihoz vonszolni a sérültet, de az is igaz, hogy az adrenalin erősen zúgott az ereimben azokban a percekben. Beszélek, amíg a vérnyomásom kitapintja, melynek ritmusa a normáláis felett érződik.
A kabátból először a jobb karomat szabadítom ki és csak ezt követően a balt, a sérültet. Inkább húzom végig az egész karomon a kabátot, minthogy a kezem mozdítsam meg és mivel ő is a segítségemre van, könnyebben is megy.
- Igen és… meglepő módon nem – válaszolok sorban a kérdéseire, jobb kezem ezúttal az ágy szélére teszem, azon támaszkodom meg és húzódom beljebb az ágyon, amelyen lassan fekszem végig. A hirtelen mozdulatokat most nem a barátaim. – De adj egy pár percet és még jelentkezhet a tünet – a vízszintesbe kerüléssel együtt kezd el a világ is forogni körülöttem. Szemhéjaim újra lehunyom, ezúttal sem kellemesebb, de a körforgást sem érzékelem annyira élesen. Hang ugyan nem hagyja el a torkomat, de arcom izmai meg-megrándulnak, ahogy az alkaromot tapintja meg, még ha óvatosan is teszi azt. Nem láthatom, de valójában csak annyi történt, hogy belém mélyesztette a karmait, végighúznia nem volt ideje, ahogy az első lövést megkapta.
Tekintetem akkor is lehunyva marad, amikor már a homlokom sebét vizsgálja, erre az időre simulnak ki valamennyire a ráncok, de érzem miként húzza vissza a fájdalom újra.
Szürke íriszeim újra nyitom, amikor a szoba fénye valamennyire homályba kerül és robosztus alakja felém tornyosul.
- Remek… - sóhajtom mindössze. – Az utóbbit sejtettem, csak reméltem nem ennyire súlyos – nem annyira, hogy éjszakára bent kelljen maradnom. Volán mögé ugyan nem ültem volna, de egy lassú tempós séta hazáig nem ártott volna meg. Nesze neked otthoni pihenés. – További komplikáció nem jelentkezik reggel elbocsátotok? – vagy az éjszaka elhúzódhat nappalba is? Szeretek előre tervezni, ezt ő is tudja, vagy legalább is azt, hogy mire számíthatok.
Egyetértően hümmögök a további felsoroltakra, mintegy tudomást véve az utasításokról. A kezembe adott csipogó köré zárom az ujjaimat és hüvelykujjammal forgatom a szélénél simítva újra és újra. Szemem sarkából még az ágytálra nézek és remélem nem kell használni majd, de értékelem, hogy karnyújtásnyi távolságra van.
- Isten ments – nyögöm szinte fájdalmasan. Épp elég vitánk volt abból a jelenlegi férjemmel, hogy az exxemmel költözök egy városba, nincs szükségem annak a következményére, hogy Ő értesítse Coopot. – Majd holnap felhívom, úgysem tudna mit tenni – terelem inkább ezzel el a felajánlást, minthogy a valódi indoknak hangot adjak; nem feltétlen az aggodalom lenne rajta úrrá.
- a kocsi vélhetőleg útban van a bejárat előtt – ha már kérdések, akkor kihasználom mert akad belőle... legalább egy. Nem ültem vissza a volán mögé miután a túrázót bevitték az épületbe. Automatikusan tettem a kulcsot zsebre, de arra már nem volt érkezésem el is álljak vele. – Szerinted valaki el tud vele állni? – sandítok szintén csak a szemem sarkából volt férjemre.
Még egy dolog az eszembe jutott és ha már távozóban lenne, jobb karommal nyúlok ki, hogy az ő karja után kapjak, némán kérve megállításra. – Beenek ne mondd el kérlek – egyelőre nem kell tudnia a lányunknak, hogy milyen állapotban vagyok, még reggel sem kell tudnia, majd ha már képes leszek hazasétálni és találkozunk elmondom neki… egy nagyon cenzúrázott változatát annak, hogy mi is történt az éjszaka.

Nem akadékoskodom, amikor egykor volt férjem hangja dörren mögöttem, abban a pillanatban hátrálok az ajtótól, de megmaradok a kocsi mellett, támaszték gyanánt.
- Farkastámadás történt – röviden szúrom még közbe, erősen megnyomva az állat nevét, mivel nem tudom, hogy az esetleg jelenlévők közül ki az, aki ismeri világunk valódiságát, nem ejtem ki előtagként a vért, de Ő már ismerhet ennyire – most ebben nagyon reménykedem – érti, hogy mire célzok.
Nem láttam, hogy szerezte a sérüléseit, látszatra karommal okozták, nem foggal, de ezt ők jobban megtudják állapítani, Ő jobban meg tudja állapítani. Otthagyni nem állt szándékomban, főleg, ha nem harapás történt… legfeljebb leeszi a fejemet, ennél rosszabb amúgy sem lehet.
Hagyom tevékenykedni az egészségügyi személyzetet és miután elvonulnak a sérülttel csak azután megyek be én is. Egyrészt nem akarom magára hagyni, több szempontból sem, másrészt én sem állok a helyzet magaslatán. A regisztrációs pulthoz megyek, szemréseimet összehúzva emelem jobban a fókuszomba és ekként szólítom meg a mögötte ülő nővért.
Röviden sorolom fel a problémáimat és adom meg a szükséges igazolványok számát is, mert a bürokrácia itt is utolér. Ami viszont ezt követi közel sem segít az állapotom javításán; ugyanis közli a kedves hölgy, hogy mindössze a munkahelyem adta biztosítást vehetem igénybe – még így is magasabb, mint az átlagos -, amely csak azért furcsa, mert tudom, hogy fizetünk mást is. A rossz érzés mégis beeszi magát a gyomromba és ha már itt állok – támaszkodom –, megkérem nézze meg a lányom biztosítását is… de nála mindent rendben találnak. Különös.
Telefonomat előveszem, homályosan látom csak a betűket, de annyit sikerül néhány perc alatt megírnom férjemnek, mégis mi történhetett? Tovább még sincs időm ezzel foglalkozni, mert Arthur visszatér. Zavarodottan nézek fel rá és kell néhány csendben eltöltött másodperc, amíg rájövök: ő fogja ellátni a sérüléseimet.
- Lassabban Cowboy – indulok meg utána, koránt sem olyan magabiztosan, mint szeretném. Az adrenalin csillapodik a véremben és ezzel egy időben kezdem érezni mindazokat a tüneteket, ami a röpke éjszakai esemény okozott. Remek.
- Éjszakás voltam – egyenesen a vizsgálóágyhoz megyek, nem ez az első sérülésem a szakmában, tudom, hogy mit kíván a protokoll és nem is akarok ellenkezni. Minél hamarabb szeretnék újra munkába állni, de úgy nem fogok tudni teljesíteni, ha közben nem vagyok jól. – Járőröztem, amikor meghallottam egy sikolyt. Odahajtottam és nem messze az úttól egy férfi futott ki sérülten, mögötte egy vérfarkassal – ösztönösen halkítom le a hangomat az utolsó szónál, a falnak is lehet füle. – A többit látod. A férfi több sérülést nem szerzett én igen. Két golyót kapott a bestia, cserébe egy helyen mart meg, nem harapott – teszem még hozzá azért gyorsan, amíg a kesztyűt felveszi és közel kerül hozzám. – És eltaszított magától – így keletkezett a fejsérülés. Azt hiszem ennyi információ elég a vizsgálathoz.
A lámpa fényére ösztönösen húzom összébb a szemem és a fejem is elfordítanám. A mozdulat ugyan megszületik, de erőt veszek magamon és visszafordulok felé. – Szeretném azt mondani, hogy hármat, mert a józan eszem tudja, hogy nem hat ujjad van – sóhajtom el magam és lehunyom a szemem. A szédülés így még inkább erőt vesz magát rajtam, emiatt szemhéjaim rögtön fel is pattannak. A levegőt mélyen szívom be és a tüdőmben is tartom, hátha ezzel segítek a szédülés enyhítésében.

- Központ, itt Walker vadőr. Súlyos sebesültet szállítok az egészségközponthoz; nem volt idő az illetékeseket szállító egységet értesíteni. Farkas karmolta az oldalát és végig a combját. Az utóbbi támadás nem ért artériát, de elszorítást kezdeményeztem, azonnali ellátásra szorul, értesítsék a kollégákat – a telihold világítja meg az utamat, ahogy az erdei úton száguldozva a rádión keresztül értesítek mindenkit, akit kell, mi is történt valójában.
A kibaszott telihold, nyilván ezen az éjszakán nem tudnak a vérfarkasok őrségben lenni, miért is tudnának így azon kevés emberrel operálnak az éjszaka, akivel csak tudnak. Köztük jó magam is. A terepjáróval a vadont jártam – mert ugye a baj sosem alszik, főleg nem ezen az éjszakán -, amikor a sikoltozást meghallottam.
Az útról azonnal lekanyarodtam és ameddig lehetett – 50 lábot körülbelül – a terepjáróval mentem, de azt abban a pillanatban magára is hagytam. Egy rémült férfi futott velem szembe, a sötétségben, az egyik lábát erőteljesen húzva maga után, miközben ugyanazon az oldalt a kezével az oldalát markolássza. Lába az egyik gyökérben akadt be és nem messze tőlem esett orra. Nem szabadna itt lennie, erre az éjszakára senkinek sem adtunk tartózkodási engedélyt a környező vadonba; évtizedes, ha nem százados protokoll, de vannak olyan alakok, akik szeretik ezt semmibe venni. Mintha merő heppből hoznánk ilyen döntéseket.
Nem és ennek a legnagyobb tanúbizonysága a mögötte, a sötétségből előtornyosuló alak. Ezer közül is fel tudnám ismerni, meg tudnám különböztetni egy mezei fajtától; vérfarkas.
A fegyverem ebben a pillanatban került a kezembe és amilyen gyorsan csak lehetett a két alak között találtam magamat. Beszélni ilyenkor felesleges, az egyedüli, amit tehettem a saját légzésemet a nyugalmi szinten tartottam és igyekeztem erre ösztönözni a sebesült túrázót is… vajmi kevés sikerrel.
Vagyis a bestia vadnak nézi a fickót. A távolságot szempillantások alatt rövidítette le, pofájával felém kapott és szívesen kikerültem volna, de karomat ragadta meg – bőrkabáton keresztül is érzem miként mélyítette bele a karmait a bőrömbe – én pedig ezzel egy időben húztam meg a ravaszt. Combtájékán találtam el és sikerült annyira feldühítenem, ne a védtelenre figyeljen; én kerültem érdeklődésének kereszttüzébe, erejét kihasználta és előbb a legközelebbi fának csapott – homlokomon keletkezett is egy méretes seb és gyanítom, ha a jelenlegi adrenalin szintem lecsökken, érzékelni fogom az agyrázkódás jeleit is, de előbb a központba kell érjek. Vonyítva indult meg felém, a részben ezüstből készült töltény vélhetőleg rossz hatást gyakorolt rá, látszódott, miként bicsaklik meg az egyik lába, ez mégsem tántorította el attól, ne akarjon jól lakni ma éjszaka.
Nem a helyi falkához tartozik, ebben biztos voltam, mert ők pontosan tudják milyen veszélyes ez az éjszaka és nem kockáztatnának semmi hasonló esetet idegenekkel szemben; senkinek nem tesz jót, főleg, ha rejtőzködve akarunk élni.
Mielőtt nagyobb kárt tenne bennem is, újabb lövést adok le, ezúttal olyan tájékra, ahonnan tudom, hogy nem fog tudni felkelni sem most, sem később. Néhány szitokszó hangzott el tőlem, mielőtt felálltam volna, majd felnyaláboltam volna a sérült félnótást.
Innentől kezdve meg már tudja mindenki, hogy mi történt. Rohanok a kórház felé, a hátsó ülésemen fekszik egy vérző alak, akit két biztonsági övvel is igyekeztem megelőzni, ne guruljon le az ülések elé… de cserébe az anyagot átitatja a belőle áradó, éltető nedű.
A vadőrállomásra is beszóltam, részben azért, hogy figyelmeztessem őket, részben azért, hogy szóljanak a falkának is, hogy mi a bánat van, részben hogy valaki menjen oda és még azelőtt takarítsa össze a holtat, még mielőtt valaki emberi holttestre bukkanna – mondjuk egy újabb túrázó, akinek ma nem lenne itt semmi dolga.
Csikorgó fékekkel állok meg az épület előtt, reménykedve, valaki már vár minket.
- Azonnali ellátásra szorul – ismétlem meg magam, szinte hadarva a szavaimat. – Erősen vérzik, még úgy is, hogy artériát nem értek a sérülései, a kezét egyszer sem vette le az oldaláról, nem tudom, milyen állapotban van a sebe. Egyszer elájult, de magához tudott térni és igyekeztem magánál is tartani – összegzem mindazt, amit tudok és tehettem ilyen csekély idő alatt. Az autó ajtóit kinyitom, még a biztonsági öveket is kicsatolom, hogy jobban hozzá tudjanak férni a férfihoz.
Saját állapotommal majd foglalkozom, ha a túrázót már sikerült megfelelő kezekbe átadnom.