Pont te?!

Annál, hogy másoknak kiszolgáltatva itt kell feküdnöm a betegágyon már csak az a rosszabb, hogy pont neki vagyok kiszolgáltatva. Amikor alapítói rendezvény van, el tudom kerülni őt, elvégre relatíve nagy a társaság, hogy találjak mást, akivel beszélni lehet/kell, de most itt nincs kibúvó. Bármennyire is kellemetlen, Montgomary-re kell rábíznom magam. Látom, hogy ő sem örül, hogy pont hozzám kellett beszambáznia, de ahogyan fordított esetben én is foglalkoznék az ő ügyével, ha a rendőrséget keresné fel valami miatt, így ugyanerre számítok most is. 
Kérdésén elgondolkodom egy picit. -Ha csak fekszem, kábé hatos. Ha megmozdulok hét-hét és fél. -közlöm tárgyilagosan. Relatíve magasan van a fájdalomküszöböm, de most mégiscsak arról beszélünk, hogy egy átkozott golyó van a kulcscsontomban. Felöltöm a pókerarcot mikor közelebb lép, és dobálózik a latin kifejezésekkel - szerintem van benne egy fennhéjázás, hogy tudja, nagy valószínűséggel nem vagyok annyira az anatómia mestere, hogy ezeket kirázzam kisujjból. Megismétli konyhanyelven is, így miután befejezi csak bólintok egyet. Veheti ezt annak is hogy felfogtam, de akár valamiféle köszönöm-félének is. Ennél többre egyelőre ne számítson.
-Túlélem. - közlöm semleges hangon, majd fejemet hátrahajtom a párnára és várom, hogy tegye amit tennie kell. Arcom épp csak kicsit rándul meg amikor rám kerül a zselé - valóban nem a legkellemesebb hőmérséklet, bár így nyáron elviselhetőbb, mintha tél lenne. Nem kérdezősködök feleslegesen, egyrészt a szükségesnél többet nem szeretnék vele kommunikálni, másrészt a lényeget úgyis el fogja mondani. Egy kérdés azonban kikívánkozik, mert a választól nagyban függ a napom további része. 
-Ki lehet szedni szimplán helyi érzéstelenítéssel? Este én vagyok a lányokkal. - bár Veronica megértené, szívességet kellene kérnem attól az átokverte sógoromtól, hogy vigyázzon ő a gyerekekre. Kevin és Arthur valószínűleg kijönnének, mindkettő szívesen beleköpne a reggeli kávémba, ha a közelébe férkőznének.

Pont te?!

A rendőrszakma nem egy életbiztosítás. Pontosan tudtam ezt akkor is, amikor anno huszonéves fejjel jelentkeztem az akadémiára, majd megkezdtem a munkát. Tudtam mire vállalkozom akkor is, amikor én lettem a helyi rendőrkapitány. Szeretem a munkámat, vállalom a kockázatot minden egyes bevetésre induláskor. Elővigyázatos vagyok több évtizedes tapasztalattal - azonban a korom sem a reflexeimre sem pedig az állóképességeimre nem fejtette még ki a hatását. Azonban még ezek mellett is előfordul, hogy az ember megsérül. Nem mindig lehet ezt kivédeni.

Ez történt ma is, amikor az egyik kollégámmal egy fegyveres rablót akartunk megállítani. Egy társa szinte a semmiből bukkant elő és lőtt ránk. Pechemre én voltam a golyó útjában, szépen bele is fúródott a kulcscsontomhoz - és ott is maradt a rohadék. A rabló elmenekült, hozzám kihívták a mentőket, így kerültem a központba, ahol az egyik vizsgálóban az ágyon fekve várom, hogy megérkezzen a doki, hogy kiszedje ezt a nyavalyást, összevarrjon. -Nem, biztos, hogy jól vagyok! Meddig kell még várnom? Hamarosan mennem kell a lányaimért, megsürgetné az orvost? - nagyon igyekszem türelmes lenni, de már sokadjára néz rám csak a nővér ahelyett, hogy a doki dugná be az orrát ide. A fiatal, szőke nő kedvesen biztosít, hogy hamarosan itt lesz az ügyeletes sebész, addig is csengessek, ha szükségem van valamire.

Csak egy nagyot sóhajtok válaszul. Pont ma történik ez, amikor munka után tervben volt, hogy én vigyázok a lányokra, amíg Vera a képzésen van. Még csak nemrég kezdte el, és nem mondom, hogy nem borította meg a mindennapjaimat, de igyekszem változni. Az ő kedvéért, meg természetesen a lányokéért. A szeretőkhöz sem járok már. Na jó, volt egy botlásom úgy egy hónapja. Oké-oké, kettő - de ugyanazzal a nővel, az majdnem olyan mintha egy lett volna, nem?. De utána volt bűntudatom az számít?Akárhogy is, akár a karma egy üzeneteként is felfoghatnám ezt a golyót, ha hinnék az ilyesmi süket dumában.

Fejem a párnán, rohadtul fáj ez a szar, ráadásul a kötést is kezdem átvérezni. Talán el kéne ájulnom, hogy gyorsabban ellássanak? Reménykedve emelem fel a pillantásomat, amikor ismét nyílik a helyiség ajtaja, és bár végre orvos aki belép, a személyének egyáltalán nem örülök. -Pont te vagy ügyeletben? - bukik ki belőlem egy meglepődött-lemondó hangú kérdés, ahogyan Arthur Montgomary toppan be. Nem vagyunk túl jóban, mióta volt az a kis incidens, amikor egy ideig azt hittük, hogy a lánya Bethany igazából az én lányom. A feszült hangulat azóta is megvan, pedig mennyi is? 15-16 éve már, hogy Ruth-tal viszonyom volt? Akárhogy is, most úgy néz ki, hogy eme kellemetlen ismerős szakértelmére kell bíznom magam. Csak abban reménykedem, hogy elég professzionális ahhoz, hogy személyes ellentéteinket félretéve ellásson.