new place, new experience?

THE SAMURAI!!

A kezdetek kezdetén, amikor az volt a legfőbb szórakozásom, hogy embereket szállok meg, akkor konkrétan élveztem a „társaságukat”. Imádtam velük civakodni; látni azt, ahogy szépen lassan meghasonulnak, majd folyamatos önellentmondásba ütköznek.
Végül eljött az a korszakom, amikor egymagam jártam az utamat. Minél hamarább, minél gyorsabban meg akartam ölni a test gazdáját és felfelé szerettem volna haladni a ranglétrákon. Meggyűlöltem az embereket, nőkkel és férfiakkal játszadoztam vagy éppen ellenkezőleg, a magányban találtam meg a menedékem.
Noha a magány szépségét is megtaláltam. Elengedtem az időt; elengedtem önmagam is. Ilyenkor mindig meg tudtam állni, elveszni a jelenben és képes voltam ilyenkor hálát érezni a papnő iránt...
...képes voltam hálát érezni azért, amiért a Kami ilyen esendőre... ennyire tökéletlenre teremtette az embert. A Yomiban csak sínylődtem; léteztem, de nem értettem sokáig, hogy minek.
Erre az idő megint felgyorsult. Eltelt egy év és azóta is van társaságom. Volt, amikor Cristina puszta jelenléte idegesített. Magányra vágytam, de nem kaptam meg.
És mostanra, akármilyen szürreális a helyzetem a nővel, már megszoktam. Megtanultam kezelni Őt. Kitapasztaltam, hogy mikkel tudom magamhoz láncolni. Ez azért többről szólt, mint egy fogvatartó és egy fogoly egyszerű kapcsolata; számomra ez taktikai játék volt és én akartam végig a játékmester maradni.
Egyszer bántom, aztán kedves vagyok vele. Egyszer kedveskedem neki, majd lelkileg meggyötröm. Megüthetném. Megerőszakolhatnám. Elvehetném a teste felett a kontrollt, viszont ez már nem okozna különösebb élvezetet.
A lelke kellett, és sokkalta izgatóbb volt az efajta játék bárminél. Nézni, ahogy kétségbeesetten keresi a szavakat, majd a szavai mögött próbálja meglelni az emberi méltóságának darabjait... Mitöbb, megtalálni az emberi méltóság valódi jelentését.
Egy pár szavas mondatban össze tudom foglalni, hogy Cristinának valójában mi az emberi méltóság: maga az, hogy él. Ezt pedig képes voltam és vagyok neki megadni.

Azért ezt az egy évet, nemcsak a macska-egér játékunkra pazaroltam. Több informátoromat is felkerestem, hogy mit tudnak a nőről, és egyesek nem akartak belefolyni dél-amerikai balhékba; mások pedig próbálkoztak rendszerek feltörésével, de nem jutottak ettől tovább – vagyis nem akartak tovább jutni, mert féltek, hogy rábasznak –, így mindig falakba ütköztem. Cikkekből merítkeztem, de ezek a cikkek kevesek, hogy konkrét tervvel előálljak. Be akartam biztosítani magam és egyedül csak az biztos, hogy a nő mellettem maradna, kiállna értem. Ez pedig vajmi kevés.
Ekkor sikerült kapnom egy fülest, hogy Wilmington közelében van egy mexikói ürge, aki konkrétan informátor, mindamellett jó kapcsolatokat ápol a dél-amerikai kartellekkel. Elég rossz híre van, mert sokan szórakozottnak és drágának mondják, viszont ez is többnek találtam, mint a semmit.
Legkevésbé sem füllött a fogam ehhez, viszont még mindig nem akartam lemondani a nőről. Ha valóban sikerült Cristina családjának nagy vagyonra, egy virágzó vállalkozásra szert tenni, akkor bizony én is kérek belőle. Megint találhatnék valami új célt, valami ismeretlent a létezésemben.

A hadi lábon álló informátor mellett, azért kaptam más kaliberű lehetőségeket is. Ilyennek számított az, hogy Tanaka-san – volt megbízom – tartozott még nekem és felajánlotta a rose harbor-i lakását, csekély bérleti díj fejében. Ráadásul ki is emelte, hogy eldugott kisváros, soha, senki nem fog minket zavarni és biztonságos környék.
Belementem. Úgy gondoltam, hogy mindenki jól járt...
...amíg meg nem láttam a nappalit. Csoda, hogy nem tikkelt a szemem. Maradjunk annyiban, hogy meglátszott, mégis mennyire szerette az ex-megbízóm felesége a növényeket.
Egy nagy sóhajtás keretein belül, inkább a telefonokat kezdtem el intézni. Először Tanaka-sant hívtam fel, hogy megköszönjem a lakást – annak ellenére, hogy ízléstelen a nappali, de legalább már okkal küldöm a kanapéra Cristinát – és megbeszéljük a piszkos anyagiakat.
Ezután tértem át az újdonsült mexikói „barátomra”, Alvaro Martínezre. Felhívtam azt a telefonszámot, amit kaptam, kicsengett párszor, majd letették. Ez most valami vicc?
Pár perc múlva a telefonom rezegni kezdett, úgy fest visszahívott az informátor. Rövidre fogta a beszélgetést: csak annyit mondott, fog majd küldeni egy SMS-t a találkozó idejét és helyét illetően. Természetesen azért burkoltan érdeklődött, hogy pénzes vagyok-e. Nos, gazdagnak semmiképpen nem mondanám magam, de talán ki fogom tudni pengetni az infó árát.
A szobám ajtaját résnyire kinyitottam, végül visszamentem a csomagjaimhoz – fegyvereimhez – és azokat pakoltam el úgy, hogy ne legyen szem előtt.
Ó, Istenem! Ó, Uram!
Cristina közelebb jött hozzám, és mindent elárult a szeme, annak csillogása. A guggolásból felálltam, és a nő mellett se szó, se beszéd elmentem. Még csak nem is bólintottam.

Előkotortam a farmerem zsebéből a garázsnak a kulcsát, kattant párat a zár. A kocsi, amivel jöttünk, az egy régi kombi volt. Az autókat sosem preferáltam, mindig is sportmotor párti voltam, ezért nem volt kérdés, hogy a szépségemet áthozom akár félvilágon át is.
Letisztult, áramvonalas külső – egyszínű fekete –, gyors és bátrabban is lehet vele manőverezni, mint egy autóval. Nem mintha hollywood-i akciófilmbe illő hajtóvadászataim lennének. Az már régen rossz lett volna.
Mindenesetre, kocsit csak és kizárólag a megbízó kérésére használok, legtöbbször ők szokták intézni ezt a részét. Bár, most az utóbbi időben Cristina miatt is döntöttem a kombi mellett. A környék miatt eleve meggondolatlanság lett volna, hogy a hátam mögött üljön. Azért egy motorrol könnyebb bárkit leszedni bármilyen fegyverrel. Hm, Rose Harbor végül is más.
A motort leszedtem a szállítóról, aztán a kocsi csomagtartóját kutattam fel, hogy megtaláljam a másik sisakot. Hátha egy kisebb túrával el tudom kerülni a vásárlást. Huh, ez működhet!

Visszamentem a nőhöz, és egyből a kezébe nyomtam a bukósisakot. Ha megrökönyödött, a lába lecövekelt, akkor rászóltam, hogy kapjon fel magára egy dzsekit és jöjjön le a garázshoz. Nem értem rá egésznap.
Amíg Cristina összeszedte magát, addig felkaptam magamra a bőrdzsekimet és kiálltam a motorral is. Nem volt nagy csomagtartója a járgányomnak, ha ennek ellenére is szeretne vásárolni pár ruhadarabot, akkor az bőven belefért.

- Ültél már motoron? – néztem rá kérdően Cristinára, amint csatlakozott hozzám. – Gondoltam, tetszene neked.

Most már csak az volt a kérdés, hogy lányos zavarában és izgatottságában vajon elfelejtette-e a vásárlást vagy sem.

life is strange

Túlzás nélkül fogalmam sem volt, hogyan kötöttünk ki éppen ebben az isten háta mögötti kisvárosban, de hát ki voltam én, hogy megkérdőjelezzem a célt? Vagy hogy egyáltalán megkérdezzek bármit. Jó, egyszer tényleg megkérdeztem, de aztán – az íratlan szabályainknak megfelelően – el is engedtem a dolgot, amiért nem kaptam rá választ. Az eltelt egy évben bőven volt időm megszokni Haise sajátos stílusát és azért azt is tudtam, hogy volt rosszabb annál, mint amikor elengedte a füle mellett egy-egy kérdésemet.
Viszont semmi nem volt olyan, mint előtte, szóval eszemben sem volt panaszkodni.
Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy eddig kihúzom majd, de mégis így történt, még ha az okát nem is tudtam. Most már igazából nem is annyira érdekelt. Megszoktam, és még csak nehéz sem volt, ugyanis Haise olyan életet kínált nekem, amit... Hát, mondjuk inkább úgy, hogy életet kínált nekem. Be kellett tartanom a szabályokat, de őszintén? Egyáltalán nem bonyolultak és még csak nem is esett nehezemre, hogy ne maradjak ki tovább, mint amennyit megenged, és ne menjek olyan helyekre, ahová nem szabad. Én sem szerettem volna összefutni olyanokkal, akik miatt újra kiköthetek egy olyan helyen, úgyhogy élveztem a szabadságomat és azt is, amikor Haise valamivel kedveskedett nekem, amiért jól viselkedtem, vagy épp én is kedveskedtem neki.
Igazából sosem mondtuk ki, hogy én leszek a házvezetőnője, de mégis így alakult. Akárhol is laktunk éppen, mostam, főztem, takarítottam, és ha kellett, a kívánságait is lestem, közben pedig nem tettem fel kérdéseket. Soha. Nem kérdeztem meg, miért kellett vérfoltokat kiszednem a ruháiból, és amikor esetleg úgy érkezett haza, hogy el kellett látnom a testén valamilyen sérülést, akkor sem kérdeztem rá az eredetére. Egyszerűen csak igyekeztem a kedvében járni, mert az eltelt egy évben ez egyre jobban és jobban javította a helyzetemet. A lelki terror is ritkábbá vált, noha azt megtanultam, hogy Haise valamiért imádja, ha megizzaszthat egy-egy olyan kérdéssel, amivel épp egy fájdalmas pontot talál el. Könnyű volt viszont ezek felett elsiklani, ha amúgy is kíváncsi volt a véleményemre bizonyos dolgokban. Még mindig meg tudott lepni, néha milyen elmés párbeszédeket tudtunk folytatni – a gondolkodásmódja és az amögött rejlő szinte ősinek tűnő bölcsesség néha teljesen elkápráztatott. Még ha alapvetően kissé keserűnek is hatott.
A szabadság mellett pedig minden más is megadatott, amit már az első estén megkaptam tőle. Végre én válogathattam össze a ruhatáramat – és bővíthettem is, ha épp piros pontot szereztem –, a testemet pedig kizárólag én birtokoltam, senki más. A hosszú, meleg fürdők általánossá váltak. Egyre jobban tudtam aludni éjszaka, mert ha fel is riadtam, elég volt arra gondolnom, hogy Haise úgysem engedné be hozzám Pablo szövetségeseit, így aztán könnyű volt újra elszenderedni.
Ahogy mondtam, Rose Harbor viszont egyelőre rejtély volt, de nem bántam, hogy magunk mögött hagytuk a nagyvárosi nyüzsgést. Még ez a bérelt lakás is kedvemre való volt, hiába volt ebben is csak egy háló – a kanapé kényelmesebbnek tűnt, mint a legtöbb matrac. Mondjuk akárkitől bérelte is, vagy akárki lakott is itt ezelőtt, furcsa ízlése lehetett, mert a nappaliba annyi szobanövény volt bezsúfolva, hogy kissé dzsungeles hatást keltett. Kíváncsi voltam, Haise meddig bírja majd elviselni és már előre mosolyogtam az orrom alatt a megjegyzésein.
Én mindenesetre tettem a dolgomat: mivel neki el kellett intéznie egy telefont – én pedig soha nem hallgattam ki a telefonbeszélgetéseit –, visszahúzódtam a hálószobába és becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ne halljak semmit, miközben én kipakoltam a csomagjainkat. Szépen, rendezetten töltöttem fel a szekrényeket a ruháinkkal, mert ezeket mindig én rendeztem. Azokhoz a táskáihoz, amihez nem szabadott, továbbra sem nyúltam. A ruhák után a hálóból nyíló fürdőszobában is elrendeztem a dolgainkat, aztán az ablakhoz állva néztem ki az álmos utcácskára, ami elterült alattunk. A járda és az aszfalt esőtől volt nedves, de azóta már kisütött a nap.
A résnyire nyíló ajtó jelezte, amikor kimehettem, de ettől még észrevétlen maradtam, hátha van még, amit el kell intéznie. A konyhában is elpakoltam néhány dolgot, a dohányzóasztalra kitettem a könyvemet – igen, olvashattam is! –, aztán óvatosan Haise felé pislogtam. Úgy ítéltem meg, hogy most már tiszta a levegő, azért közelebb sétáltam.
– Szóval... én mindennel végeztem – mondtam, és bár igyekeztem nem türelmetlen hangot megütni, nehéz lett volna elrejtenem a várakozó csillogást a szemeimből. Főleg előle, mert mindig a vesémbe látott.
Viszont tény, ami tény: megígérte, hogy amint berendezkedtünk a lakásban, együtt elmegyünk és felfedezzük a várost. Nos, legalábbis a környéket, de amilyen kicsinek Rose Harbor tűnt, az egész város a környéken volt. Ráadásul akadt egy-két bolt is, márpedig amikor a múltkor segítettem neki egy spanyol fordítással kapcsolatban, megígérte, hogy elvisz vásárolni. Szóóóóóval...