'Jövök.'
A hangot kissé eltorzítja a rádiós kapcsolat gépi mellékíze, de így is kihallható, hogy általában máshogy cseng. Tulajdonosát ma este rekedtessé tette valami. Joanna Loveday az egyik felső emeletről indulhat el lefelé, mert jó néhány pillanatig nem hallok semmit, amikor pedig igen, azok már egy megkezdett társalgás részletei. Egy a kellemesnél valamivel feszültebb társalgásé. Csendben várok, mint akit mindössze az az áldott jó természete int türelmes álldogálásra és nem hallgatja ki a közeledő férfi és nő csípős pengeváltásait. Mentségemre legyen mondva, az utcát áztató eső lágy dobolása kevés lenne ahhoz, hogy kizárjam azokat. Rövidesen aztán feltűnnek mind a ketten, fej-fej mellett haladnak és a férfi végül előrevág, érzésem szerint egy kicsit túl rámenősen. Jókorát lök a bejárati ajtón kifelé. Mintha ott sem lennék. Hogy figyelmetlenségből vagy szándékosan nézett keresztül rajtam, elsőre lehetetlen megmondani, de hátraugrasztani, ha akart, ezzel még nem tud. Finoman hátrabillenek csak a sarkamon, elrántva az orrom hegyét a keret sötét szegélyének lendületes útjából. Egyébként meg se rezdülök, egészen addig, amíg megtorpanva kedélyesen meg nem lapogat a vállamon. Akkor azért megrándul a szám sarka. Méghozzá lefelé, hacsak egy szemvillanásra is.
Szívből gyűlölöm a tapogatós bizalmaskodást. Különösen idegen férfiaktól.
Szándékosan kifejezéstelenül tekintek a lehetetlenül jóképű arcba, a kötelező mosoly pár pillanatnyi késéssel csatlakozik, mintha egy időre megfeledkeztem volna róla, hogy tetszik a viselkedése. Eddigre teljesen világos a kisugárzásából, hogy nem átlagos ember, és a határsértő közvetlenség annál jobban ingerel. Elvégre neki is fel kellett tűnjön ugyanez. Ahelyett azonban, hogy bármin fennakadna vagy választ várna, ellép mellettem - pimaszul vidám, táncos könnyedséggel - és már ott sincs. Félig-meddig pedig arra számítottam, hogy a válla a vállamnak fog ütközni. De úgy fest, mindössze Lovedaybe szeretett volna még egyszer, utoljára belekötni.
Micsoda hólyag.

A kellemetlen aura a gazdájával együtt olyan gyorsan semmibe vész, ahogyan jött, és a figyelmem immár egyedül a címzetté. Összenézünk, pár lépésre egymástól mindössze s ha tizenöt évvel fiatalabb lennék, neveletlenül el is akadna a lélegzetem a szívdobogás mellé, amely rám jön egy pillanatra, mert Joanna Loveday kivételesen gyönyörű. Bár engem a bokacsizmám sarka megemel egy hüvelyknyivel, így is csaknem egyforma magasak vagyunk, selyemköntösén pedig - melynek tiszességes férfiként igyekszem semmi jelentőséget sem tulajdonítani - látványosan átdomborodnak az izmos vállából és széles mellkasából kiálló kulcscsont kemény szögletei. Lejjebb nem tekintek. Széles, hangsúlyos állkapcsa és magas pofacsontja jóképűnek mutatják - értem már, miért mondják néha nőkre is -, egyenes orra meg a tejfelszőke haja pedig királyi megjelenésűvé teszik. Tekintete akár egy sor jégcsap, íriszei fekete tűhegyek. Erős kisugárzása és a tartás, amellyel fejét magasra emeli, tökéletesen egybecsengenek a hangja hidegével. Mert meg is szólal, olyan lassan és kristálytiszta tagolásban, mintha úgy érezné, ahhoz, hogy megtudja, mi történt, előbb meg kell tanítania beszélni.
- Üdvözlöm, Joanna Loveday - emelem meg én is kissé az államat, konfrontatív felhangok nélkül. A hangomban ott a rég bejáratott bársonyos dallamosság, amelyet, ha ismerne, fejben alighanem a ravatalozóhoz kötne. - Charles Manx vagyok. Tévedésből az én címem szerepel a küldeményen.

Engedem, hogy tisztelettudó mosoly halvány előjelei derengjenek fel rajtam. Tekintetem elfogja az övét, fagyos harapóssága nem ütközik nálam ellenállásba. Méltósággal, de kihívás nélkül igyekszem állni a sarat, noha minden érzékszervem arra figyelmeztet, olyasvalaki áll előttem, akinek, ha könyörtelen kedvében találtam, távolról sem vagyok méltó ellenfele. Élesen érzem, hogy ha agresszíven előrelépne, önkéntelenül meghátrálnék, mögöttem pedig arasznyival már ott az első beton lépcsőfok. Helyette egy kíméletlen megjegyzésnél marad. Féloldalas biccentésem egy olyan emberé, akit jogosan vonnak kérdőre.
- A felbontásért én vagyok a felelős - ismerem be. Ennyit megérdemel. Tőlem egészen szokatlan, férfias nyíltsággal nézek rá. - Érintetlen volt, amikor megkaptam, de csak utólag jöttem rá, hogy nem az enyém. Akkor már késő volt. - Érzékelem, hogy a köntös szegélyét fogja, ezért nem nyújtom át neki, aminek pedig eljött az ideje. Csak akkor, ha majd őrajta látom, hogy mozdulna érte. - Bocsásson meg; nem szándékos a sértés. Tiszteletben tartottam volna, ha tudom.

Rose Harbor többszáz éves, csupa vöröstéglás belvárosa magában is épp elég távolságtartó atmoszférát teremt, ám a dölyfösen régies oromzat mögött teljes modern felújítást rejtegető társasház, melyet kétoldalt esőtől sötét ikrei támasztanak még ennél is kevesebb jót ígér. A házszám - kovácsoltvas, mi más - persze stimmel. Ide tartozik hát Joanna Loveday csomagja az én előszobám helyett. Mentségemre szóljon, meg sem próbáltam visszazárni, fut át a fejemen, ahogy kitekintek az épület néhol sötétbe burkolózó, néhol éles fényben fürdő ablakaira és erkélyeire a szélvédőn át. Az is valami, nem? Az öreg utcakövön, a járda mellett vadonatúj fehér jelölések világlanak. Még az összegyűlő víz zavaros szürke felszíne alatt is látszik.
Itt legalább nem fognak megbírságolni.

A nagy Rolls-Royce fénylő gépházteteje hideg még, mikor lehúzódom a járda mellé és megállok: a motort alig öt perce indítottam be. Rendesen nem tennék az autómmal ilyet, a kékkel logózott FedEx kartondoboz azonban túlságosan nagy ahhoz, hogy gyalog elcipeljem idáig, azaz négy teljes háztömbnyit. Arról nem is beszélve, hogy talán nem is járok jó helyen, és vihetem haza. Nem hoztam ernyőt, úgyhogy apró szemű, langyos eső szitál a hajamra meg a vállamra egy pillanatig, majd behúzódom a viharfogóba és végigböngészem a kapucsengő mellé kiragasztott, apró repülőgép-emblémás névtáblácskákat. Joanna Loveday, emelet-ajtó. A név ugyanaz, mint a dobozon, még az írásmódja is. A cím persze más. Felfelé sandítok, ki a kőboltozatos féltető alól bele az esőbe, hogy lássam, vajon melyik lehet a hozzá tartozó erkély. Természetesen hiába. Talán nem is az utcára néz. Megnyomom hát a név melletti rézgombot, és farkasfülemet hegyezve próbálom elcsípni a benti készülék rázendítő hangjait.
- Jó estét - szólok bele, ha felveszik. - Csomagot hoztam egy bizonyos Joanna Loveday részére. Ha itthon van. Lenne szíves?
Egy pillanatig habozok, aztán nem folytatom mégsem. Csak szépen sorjában.