Charlie & Theo

Valóban azóta is minden napomat ott töltöm a krétaporos termekben, és talán sosem fog teljesen egy rideg, hűvös munkahellyé alakulni számomra az iskola. Nem mondom, hogy nem változott meg valamennyire a kapcsolatom a gimnázium koncepciójával, mióta tanár lettem, de valahogy örökké gyerek marad az ember, ha sohasem hagyja el a padok béklyóit. Az emlékek tüze mellett a szürke hétköznapokba beszivárognak a régi idők színei, és a diákok cinkos mosolya örökké az én osztálytársaim vidám arcát idézi meg előttem. A rossz élmények, bár mindig az elmémben fognak élni, de sokat vesztettek a súlyukból, mióta a felnőtt életem pozitív pillanataival pótoltam a hézagokat. Az érdeklődő diákok arca, a kérdéseik, a jó teljesítményük az én lelkemet is gyógyítják. Ez egy olyan plusz, amire egyetlen tanár sem készül, de örömmel élvezi ki ezt a mellékhatást.
- Néha azért szabadságra is megyek. – vonom meg a vállam, még mindig kissé zavarban, de ezzel a gesztussal próbálom elvenni az élét a helyzetnek. Hirtelen nagyon biztosan tisztában vagyok a környezetemmel, azzal, hogy az otthonomba invitáltam egy idegent. Az idegszálaim kifeszülnek, és az előttem heverő keksz illatára koncentrálva nyugtatom meg magamat. Elidegenedtem ettől a fajta spontán kedvességtől és vendégszeretettől, és egyszerre kavarog bennem a félelem és a kellemes elégedettség. Jól esik a beszélgetés, a jelentéktelen semmiségekről való csevej, a súlytalanság. Egy eszmecsere, ami csak öncélú szórakozás és időtöltés miatt történik.
Charlie illedelmesen elutasítja az ajánlatomat, de talán jobb is így, mivel Sunny-nak elege van, és ennek szó szerint hangot ad. Ráadásul nem a kellemes csiripelését, hanem a felháborodott metálkoncertjét adja elő éppen. Engem nem zavar a perpatvar, már-már kedves ez a dallam a fülemnek, hiszen Jenny halála óta egyre ritkábban hallatja a kedves kis jószág a hangját, de teljesen megértem, ha ez a vendégem számára felér egy érzékszervi erőszakkal.
A magkeverék csörgése kissé elhalkítja a parádézó madarat, és Charlie után lépek. – Én köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásomat. És, hogy visszahoztad a pénztárcámat. – rázom meg a kezét, a tenyere hűvös, fogása hivatalos. Lenyelem a szavakat, amik a beszélgetés kellemes mivoltáról szólnának, és visszafogom magamat, nehogy becsapjam az ajtót. Furcsán nyikorognak a zsanérok, ahogyan lassan bekattan a kilincs a zárba, és újfent rám telepszik a magány keserűsége. Sunny sem csipog már olyan dühösen, mintha csak hűséges házőrzőként védte volna az otthonunkat, aminek a közepe egy Jenny formájú feketelyuk. A mai nap egy kis időre ezt a sajgó hiányt sikerült elfelejtenem, és emiatt elégedettséggel pakolom le a nappali kis asztalát, miközben Sunny ropogtatásának ritmusos moraja kíséri ujjaim mozdulatait.

Charlie & Theo

Úgy látom, kissé megszeppen Charlie a hebrencs lelkesedésemet megtapasztalva, és kissé hátra is dőlök, hogy teret hagyjak neki. Bár ez pont az a téma, ami miatt előbújik belőlem a langaléta kistini, aki a sarokba húzódva vár, amíg el nem jön az ideje, hogy karakteridegen módon boldog és felszabadult legyen; Mégis, minden magányom és kapcsolódásra vágyódásom ellenére leengedem magam kicsit most. Nem tesz jót senkinek sem, ha elüldözöm őt. Szinte észre sem vettem eddig, mennyire hiányzott ez a fajta könnyű csevej, amelynek se tétje, se célja, csak egy délutáni kávézás egy kedves idegennel. Hiába élek itt már egy kis ideje, nos, nem igazán kerültem közel senkihez, nem beszélgettem senkivel sem, akivel nem volt muszáj. Ebbe a raktárszerű kis lakásba zárkóztam be, remélve, hogy a fájdalmam eltűnik majd, vagy legalábbis az életem nagyobb és kellemesebb lesz nála. Azt hiszem, ez sosem fog megtörténni.
Charlie-n látom, hogy nehezére esik válaszolni, nem is hibáztatom őt. Sokaknak nem igazán jó élmény a gimnázium, nekem sem volt egy valódi leányálom, sok emlék a mai napig kísért engem, emiatt sokat is gondolkodtam rajta, valóban középiskolai tanár akarok-e lenni? Ez a környezet lesz az, ahol kiteljesedhetek, kellemes környezetben dolgozhatok? Számos kegyetlenség csattant anno rajtam is, a könyvklubhoz kapcsolódóan is akár, hiszen ezzel csak a saját státuszomat rontottam a szociális hierarchián. A kamaszok számára a valahova tartozás egy annyira ösztönös, nyers szükséglet, hogy igen kevesen voltunk, akik hajlandóak voltak ennek kárára áldozni másért. Nem ítélek el senkit, aki végül engedett a ránehezedő nyomásnak, hiszen elképesztő mértékű fájdalomtól mentették meg magukat.
Mindezeket figyelembe véve csak udvariasan mosolygok, nem kérdezek rá, miért volt ilyen rövid az ottani pályafutása. Inkább a pozitív emlékeket próbálom megerősíteni benne – ugyanezt igyekszem a diákjaim érdekében is megtenni, mikor észreveszem, hogy valamihez ambivalens érzések kötik.
– Nagyon szerettem a többiekkel közösen olvasni. Minden egyes könyv egy külön utazás volt, amit másokkal tettem meg. Valami összekötött bennünket. – Észreveszem, hogy csak zagyválok, és a combomra teszem a kezemet, kihúzom magamat. – De, mindegy is. Rég volt már a középiskola. – nevetek kínosan, meg akarom tölteni a csendet, ami a kellemes, napsütéses délután szövetében egy szépérzéket irritáló lyukként jelent meg, az ide nem illő lelkesedésem nyomán. A felparázsló izgalmammal égettem bele a puha anyagba ezt a feszültséget.
Elvettem még egy sütit, gyorsan a fogaim közé gyűrtem, hogy ne folytathassam a beszédet, hagyjak teret és időt a velem szemben ülő férfinak.
A családban mindenki tud sakkozni. Valahogy alapműveltség volt nálunk, édesanyám és édesapám is fontosnak tartotta, hogy ismerjük a szabályokat, bár se a bátyám, se a húgom nem játszott soha, ha nem volt kötelező. Egy idő után én sem zargattam őket, láttam, hogy nem igazán gondolkoznak, csak lépkednek, nekem meg ez nem volt kihívás így. Nem találtam benne élvezetet.
Charlie sem vevő a dologra, és a volt felesége említésére felsejlik előttem Jenny, ahogy tanulmányozza a bábukat, és mindent belead, hogy legyőzzön, de persze mindig tudtam, mit kellene lépnem ahhoz, hogy szinte azonnal nyerjek. Elmosolyodik, sokkal inkább az én emlékeimen, mint Charlie-én, de ezt nem kötöm a vendégem orrára.
Kérdésére egy hatalmas vigyorral bólintok, nehezemre esik a mellkasomba fojtani a nevetésemet. Egy valami kiszámítható az életemben, az pedig az ajándékok, amit a drága húgom küld nekem. Váratlanul a hála érzése terjed szét bennem, és gyorsan elkezdem pattogtatni az ujjam ízületeit, hogy ne hatódjak meg annyira látványosan. Az elmúlt időszakban ez a kis apróság hatalmassá nőtte ki magát.
Charlie dicsérete szíven talál, igazán megható. Meglep az a lazaság, amivel kiböki ezt, elmosolyodok, látszik rajtam, hogy váratlanul ér és mélyről bújik elő ez a büszkeséggel és bizonytalansággal kevert kifejezés. Kicsit hátra is húzódom, mint aki másik szögből akarja látni ezt a helyzetet, a férfiról újra a számos elpakolt táblára tekintek. Nem mesélem el, hogy a legtöbb dolgot nem én pakoltam el. Anyám és a testvéreim segítettek összedobozolni, mikor elköltöztem a Jenny-vel közös otthonunkból, majd a mesillai kislakásból csak felpakoltuk a ki sem bontott kartonokat a költöztető teherautóra. Egy tucat meglepetés ért, mikor kinyitogattam a csomagokat itt, de bevallom, jólesett, hogy ennyi minden emlék utazott velem. A környezetváltozásnak nem muszáj arról szólnia, hogy mindent hátrahagyok. Nem akarok felejteni, bár néha muszáj, mert nem marad más.
- Augusztusban szerintem összeszedem, és az iskolának adományozom őket. – Döntöm el hangosan, bólintok egyet megerősítésképpen. – Hozhatok még egy kávét? Vagy teát? Esetleg vizet? – Állok fel, mert magamnak mindenképpen töltök egy pohár vizet, vagy kávét, ha Charlie is kér. Sunny hangosan elkezd csipogni, valami megzavarhatta, és bocsánatkérő arccal felé lépek.
- Általában igen csendes, néha túlságosan is. – szabadkozom, remélve, hogy az őrült, magas hangú csipegések közepette meghall engem is Charlie. – Mindjárt újratöltöm az etetőjét. – mondom inkább Sunny-nak, hogy megnyugtassam, mintsem a vendégemnek.

Charlie & Theo

A kapcsolatom a gyásszal és az ehhez csatlakozó iparággal rögös, szépen fogalmazva. Akaratom ellenére rengeteg időt és energiát kellett belefektetnem a tökéletes temetés és elbúcsúztatás megszervezésébe, és a családom támogatása mellett az empátiát tökéletesre csiszoló vállalkozók és alkalmazottak segítettek át a legnehezebb időszakokon. Idegenek kezét szorongattam, mikor eluralkodott rajtam a sötétség. Bármilyen döntést kellett meghoznom, ők ott voltak velem és próbáltak valamiféle elenyésző vígaszt nyújtani. Nem az ő hibájuk, hogy nem létezett semmi, amivel enyhíthették volna a fájdalmamat.
- Persze, ez nem egyszerű. Szerintem senki sem várja el a tökéletes teljesítményt. – mosolygok megerősítően Charlie-ra. Nem lehet könnyű folyton a gyász szurkos mocsarában dolgozni, nap mint nap összetört emberekkel találkozni. A létezés legmélyebb bugyrait felfedezni egy szimpla kedd délelőttön. Nem hiszem, hogy egyszerű volna ezzel a szívet lehúzó teherrel megküzdeni miután az ember hazaér a munkából, de annyi modorom nekem is van, hogy erre már ne kérdezzek rá, habár nekem is szükségem volna a gyász elől menekülők praktikáira.
Úgy tűnik a sütivel sikerül a gyomrára hatnom, magam is szeretem ezt a fajtát, el is veszek egyet, hogy szinte elolvadjon a számban. Rosszul éreztem volna magam, ha nem találtam volna semmit, amivel kínálhatnám, hiszen annyi ügyintézéstől és galibától mentett meg! Az egész nyaram ráment volna, hogy pótoljam az irataimat, ráadásul nem ismerek senkit itt olyan jól, hogy segítséget kérhettem volna tőle. Jogosítvány nélkül például elég nehéz vezetni ide-oda. Ha belegondolok, azt se tudom hol van az anyakönyvi kivonatom… Ki is ver a víz, ha elképzelem, ahogy feltúrom az egész helyet azért a picike papírért.
Az említésre, hogy tanár vagyok, Charlie kissé meglepődik. Nem veszem magamra, anyám is mindig mondja, hogy egy tanárnak illene rendesebbnek lennie, rendezettnek, összeszedettnek, én pedig olyan vagyok harminc felett is, mint egy húszas évei elején járó tejfelesszájú tanársegéd, aki papírt osztani jár órára. Kis szégyellős mosoly terül el arcomon, szinte magam is zavarba jövök, hogy hát igen, gyerekeket oktatok, tőlem tanulnak. Példát mutatok, legalábbis a legjobb tudásom szerint igyekszem átadni nekik azt, amit a tisztességes életről gondolok.
- Tényleg? – A könyvklub egy elég gyakori szabadidős kör a gimnáziumok történetében, nem kellene így felkapnom a fejemet erre, de mindig elképesztően izgatott leszek, ha könyvklubról van szó. Főleg, hogy diákként én is élvezhettem ezt a fajta órák utáni kis közösséget. – Tagja voltál esetleg? – Már gyűlnek a nosztalgiázás szavai a nyelvemen, erős gátat kell képezzek az ajkaimmal, hogy ne kezdjek bele egy végtelenségig tartó monológba. Másrészt ez a kérdés mindig rengeteget elárul az emberekről. Sosem szabad megítélni az embereket a külsőjükről, ez pedig az olvasottságukra halmozottan igaz, megtanultam már, hogy mindegy milyen életet élnek az emberek, az olvasás szeretete, a kalandok és időutazás iránti vágy összeköti őket. Egy agyonolvasott rongyos kötet annyiféle ember kezén áthaladhat, mint egy egydolláros bankjegy. Nem tudhatod, ki fogta meg elötted, ki mosolygott, ki sírt, ki idegeskedett az általad olvasott szavakon.
Rendes volnék? Sosem gondoltam erre így. Természetes volt számomra, hogy valamilyen órák utáni klubot elvállaljak, fiatal, új tanár vagyok, ráadásul azt éreztem, van is egy könyvklubra igény. Meg ne is álljanak feleslegesen halomban a könyvek nálam, mindig próbálok olyan kötetek ajánlani, amiből legalább kettő vagy három darabot oda tudok adni a diákoknak. Valahogy nem érzem plusz munkának a dolgot.
Az biztos, hogy mindig meg tudnak lepni a srácok. Meleg mosollyal tűzdelt bólogatással reagálok Charlie szavaira. – Jövőre lehet többeket érdekel majd a dolgot. Az biztos, hogy sokkal több munka lesz vele, a kísérletek összeállításával, jóváhagyásával, nehezebb lesz az összes diák ízlésére igazítani a heti foglalkozásokat. Meg anyagilag is kicsit más ráfordítást igényel.  – Én is megvonom a vállamat. Gyorsan körbefuttatom a szemem a szobában álló holmikon, kicsit zsibvásárra emlékeztet a nappalim. – Sakk klubot talán előbb tudnék indítani. Van legalább húsz különféle sakk készletem. – A mellettem álló szekrény felé nyúlok, elveszek egy félbehajtott utazóméretű fatáblát, benne csörögnek a picike bábuk. – Szoktál játszani? – kérdezem kedvesen. Nem tervezem kinyitni a készletet és belekezdeni egy játszmába, de szívesen odaadom neki az aprócska dobozt, hátha elfogadja hálám jeléül. Így is minden karácsonyra ilyesmit kapok a húgomtól, szerintem azt hiszi, megeszem a bábukat, vagy tudom is én. Be kell valljam, akármennyire is szeretem őt, borzasztó ajándékozó, szerintem a fejében csak úgy élek, mint az a bátyja, aki imádja a sakkot, szóval mindig ilyesmit kapok tőle. – Ezt a húgomtól kaptam. Meg igazából majdnem mindegyik tőle van. – nevetek. – Azt hiszem beskatulyázott engem. Tavaly jobban jött volna egy új edényfogó kesztyű. – A bátyám legalább mindig megkérdezi mire van szükségem. Nem tud meglepni, de legalább tőle hasznos dolgokat kapok. Ettől függetlenül imádom mindkettejüket, szóval nem panaszkodom rájuk, nincs okom.

Charlie & Theo

Fiatalkoromban nem tulajdonítottam sok jelentőséget annak kinek milyen szakmája van. A saját karrierem kiválasztásánál persze sokat rágódtam azon, merre menjek, de tudtam, a környezetemben körülnézve, hogy nem mindenki ennyire szentimentális. A választott szakmája csupán praktikusság, lehetőség kérdése volt. A bátyám, az apám, sőt még anyám sem szerelemből választotta ki, merre sodorja őt az élet. Számomra ez elképzelhetetlen volt, és bár ropogott a gerincem a luxus súlya alatt, amit a döntés lehetősége terhelt rám, kihasználtam az önállóságomat.
Azonban az évek során rájöttem, hogy akarva-akaratlanul is beleivódik az ember lelkébe a szakmája. Mindegy, hogy imádja-e, vagy legszívesebben a tengerbe hajtana reggelente úton a munkahelyére, visszavonhatatlanul megváltoztat minket az, amit napi legalább nyolc órában, szüntelenül végzünk. Nem is sejthettem, mennyire véglegesen megfertőz az oktatás, persze, ezt én pozitívumként élem meg. A sejtjeimben van a tanítás, az odafigyelés. Emiatt szoktam rákérdezni mások szakmájára, hogy megérthessem őket mélyebben.
Meglep Charlie válasza, bár nem tudnám megmondani, miért. Hiszen az elmúlt néhány perc tapasztalata alapján illik rá – csendes, udvarias, észrevétlenül nyújt segítséget, mégis kellemes társaság, ha az ember szóba elegyedik vele. – Ó! – reagálok. A halottas kocsiktól mindig kiver a víz, pedig gyönyörű vonalaik, eleganciájuk miatt időtlenek és igazán impozánsok. Az őket körüllengő gyászos aura az, ami sok ember elrettent tőlük. – Biztos vagyok benne, hogy nem vagy rossz ómen. – legyintek egyet végül. – Nem találkoztam még senkivel, aki halottaskocsit vezetne. Nem is tudom, mit illik erre a reagálni, amivel nem sértelek meg. Az izgalmas tapintatlannak hangzik, de valójában én tényleg érdekesnek találom ezt. – kezdem, igyekezve úgy formálni az arckifejezésemet, hogy ne tűnjön morbidnak és bizarrnak az érdeklődésem. – Valahol biztosan pszichológusnak is kell lenned. Csendes megfigyelőnek, aki tudja melyik pillanatban mit kell mondania. – Nekem is jóleső frázisokat ismételgettek, mikor Jenny meghalt. Megnyugtató volt, még ha abban a percben nem leltem vígaszra a kedves szavaikban és együttérzést sugárzó arcaikban. Ehhez a szakmához szügségeltetik egy érzékenység, ami nagyon kevés emberben van meg, jómagam is elbicsaklanék ebben a kitételben.
Nem siettetni szeretném a vendégemet, de szinte ösztönösen utánozza a mozdulatomat, amivel a kávét lenyelem, de nincs is időm megakadályozni őt. Inkább kisietek, hogy meg tudjam kínálni valamivel őt, ha már akaratlanul is félbeszakítottam a kellemes kávézást – egyetértek, hogy kávéval minden kicsit jobb.
Visszatérve leülök a helyemre, magam is elveszek egy kekszet. Ritkán eszek édességet most már, és ez a keksz is messze elmarad azoktól az összetett finomságoktól, amiket régebben tettek elém, de jólesően olvadnak egy a csokidarabok a nyelvemen, ahogy a tészta morzsákra aprózodik körülöttük a legkisebb erőtől is a számban. Charlie története nevetésre sarkall, elmosolyodom, amint elképzelem egy könyvmoly reakcióját a jóvátehetetlen bűnére. – El tudom képzelni. – reagálok rá. – Legalább egy havi fizetésembe kerülhet az a kiadás. Talán sokkal többe is. – filozofálok. Nos, egy tanár nem keres sokat pedig sokkal több órát ölünk bele az oktatásba, mint az álláshirdetések megjelölnek munkaidőnek.
Charlie érdeklődő kérdésére fellángol bennem a lelkesedés – imádok a munkámról beszélni, és a könyvklub az egyik izgalmasabb, bárki számára emészthető témakör. – A gimiben tanítok – mutatok a hátam mögé, abba az irányba, amelyben a Rose Harbori Gimnázium épülete fekszik a távolban – és én vezetem a Könyvklubot. Semmi közöm az irodalomhoz, de Mesillában is volt, és újoncként magamra vállaltam a feladatot, hogy itt is meghonosítom. Hiába kisváros, egy tucat tinit érdekel hétről hétre a dolog. Közösen választjuk ki az olvasmányokat, amiket aztán egy hétre rá megbeszélünk. – Előrehajolok, ahogy mondom a magamét, a mai napon először érzem magam felpörgöttnek. Ez olyasmi zsizsegés, amit egy liter kávéval sem lehet igazán elérni. – A fizika klub már kevesebb érdeklődésnek örvendett volna. – teszem hozzá, félig csalódottan. Szerintem a fizikai kísérletek is igen izgalmasak, ráadásul vannak olyan klubok, ahol új kutatási eredményeket is feldolgoznak közösen, megtanulnak kísérletet tervezni, adatokat gyűjteni. Ez mind hasznos és fontos főleg annak, aki akadémiai vonalon szeretne tovább mozogni. Én tiniként imádtam volna.

Charlie & Theo

Az önismeretről mindig a terápia jut eszembe, a steril fehér falak, a makulátlan, gyűrődésmentes blézerek, természetfotók a tisztított kárpittal borított kanapék felett. A dilidokim arca az, ami magával rángatja a kellemetlen, fájdalmas emlékek dobozát is, amit mindig nagy nehezen, teljes súlyommal ráfeküdve az ajtóra tudok csak visszatömködni az elmém padlására. Mindent tudok magamról jóformán, kis túlzással. A gyászmunka során kénytelen voltam megismernem minden érzelmi mélységemet és magasságomat, fel kellett ismernem a korlátaimat, ki kellet aknáznom az erősségeimet, fejlesztenem a gyengeségeimet. Nincs egyetlen rejtett sarok sem, ami messze nem olyan jó, mint hinné az ember. Nincs egy olyan hely, ahol elbújhatnék magam elől az elmémben vagy a lelkemben, reflektorfény követ mindenhová, robot módjára analizálva azt, miképp cselekszem és miért érzem azt, amit. Hazudni magamnak képtelenség, nyugtatásképp sem fedhetem el a fájdalmamat kegyes hazugságokkal. Túl jól ismerem már magamat, kompromisszumot kötöttem a vérnyomást nem kímélő kávéval. Vagy ez, vagy a fáradtságom, ami sebezhetővé, érzelmileg instabillá tesz.
Bárhol dolgoztam eddig, mindenhol szokás volt egymásnak valami aprósággal kedveskedni szülinapokkor. A boltban vett keksz is ugyanolyan jól esett a kollégáknak, mint az az édesség, amibe időt és energiát fektettünk, de most az otthon készített meglepetéshez volt kedvem, van valami megnyugtató abban, mikor ilyen finomságot gyártok, ráadásul jól is sikerül. – Átadom neki. – mosolygok az apró kedvességen, azt már nem teszem hozzá, hogyha nem felejtem el. Gyakran megesik, hogy a szóban rám bízott dolgok egyik fülemen be, másikon ki. Gondolom azért nem veszi a szívére majd Charlie, ha végül nem juttatom el a kollégának a szavait. - Mi a szakmája, ha kérdeznem? – érdeklődök kíváncsian. Tanárként természetes, hogy összedolgozunk, kedvesen és melegen fogadjuk egymást, szeretnénk, ha családias volna a munkakörnyezetünk. Nem tudom, mit kezdenék egy olyan munkahelyen, ahol a közösség nem ennyire erős, fontos része a mindennapoknak.
Belekortyolok a kávémba, úgy iszom, mintha víz volna, közben hallgatom a válaszát. – Colorado. Nagyon szeretem a tájait, igazán különleges. Magam Philadelphiában születtem, és Új-Mexikóban éltem sokáig. Rose Harbor nagyon más az eddigi lakóhelyeimtől, nem feltétlenül negatív értelemben. – mondom, kissé elkalandozva, ami a hangomon és a tekintetemen is látszódik. Mintha egy másik világban, másik időben lennék most. Mesillában, a kis utcákon andalogva, gyerekként Philly buzgó belvárosában. Már nem zavar a kupi, a sok holmi, a halomban álló kacattenger. – Mindegy is, - zökkenek ki – a cuccok akkor is útban vannak. Muszáj lenne helyet találnom nekik. – Sunny továbbra is feszülten figyel, neki biztosan izgalmas a sok akadálypálya, mikor szabadon engedem, hogy nyújtóztassa ki kicsit a szárnyait, és repüljön a lakásban. Ezt leszámítva rendet kell raknom, nincs mese.
Nem kötöm Charlie orrára, hogy alighanem észre se vettem volna az autóját mögöttem, csak akkor, mikor a házam előtt parkol le mellettem. Az útra figyeltem, előre, és a többi járművet nincs érkezésem alaposan megfigyelni. Arra koncentrálok, hogy ne okozzak balesetet, egyben érjek haza, a különleges kocsik simán elhajtanak mellettem, anélkül, hogy gyönyörködnék bennük. – Jobb is így. – felelek. – Legalább meg tudtalak hívni egy kávéra. – bökök az orrommal a csészéje felé. – Hozhatok még esetleg valamit? – kérdezem, és gyorsan felhörpintem a saját csészém alján lötybölődő fekete italt. Felállok, hogy kivigyem a saját szennyesem, és ha Charlie csészéje is üres, azt is elkérem tőle. – Nem tudom, mi van itthon, de megnézem a spájzot. – ajánlom fel, és válaszát meg se várva kiviharzom a konyhába. A mosogató mellé halmozom a szennyest, a felette lévő szekrényt pedig kinyitom. Kipakolom a száraztésztát, a lisztet, a pudding porokat, mindent, amit besuvasztottam ide régebben, és a legfelső polcon, szinte legbelül az ujjaimmal kitapintok egy csörgő zacskót, amiben csokiskeksz lapul. Körbeforgatom a tenyeremben, ellenőrzöm a lejárati idejét – szeptemberig még jó! – és egy tálkát, ami a pulton pihen, megtöltök a morzsalékos nasival.
Visszalépve a nappaliba Charlie elé teszem az édességet. – Szerintem ezt még egy könyvklubra vettem, de végül egy csomó finomság megmarad mindig. Azt hinné az ember pedig, hogy a gyerekek mindent befalnak! – nevetek. Mindig örömteljesen gondolok a diákjaimra, a klub pedig különösen fontos számomra. A lelkemet balzsamozza mindig, mikor az érdeklődés ragyogását látom a fáradtságtól nehéz szemek mögött, és a fiatalok gondolatai, mint a repdeső pillangók árasztják el a termet, ahogy egy-egy történet mélyére ássák magukat.

Charlie & Theo

Charlie nem tűnik fenyegető figurának, a temetőbe illő, gyászos és sötét öltözet ellenére is kedves alaknak hat. Ugyan elüt a színes pulóverek, felemás edzőcipők meg mintás kulcstartókkal megjelölt csomók színkavalkádjától, mint mikor egy filmjelentben az egyik szereplő fekete-fehér formában tűnik fel az élénk háttér előtt, valahogy mégsem jut eszembe az, hogy elküldjem. Nem gondolom magam kiemelkedő emberismerőnek, de a munkámból kifolyólag gyakorlott vagyok abban, hogy pusztán néhány pillantásból felmérjem az előttem állókat. Néha tévedek, ám a legtöbb esetben nagyjából sikerül helyesen elhelyeznem a fejemben a diákokat, persze a felnőtt férfiak nem is hasonlíthatóak össze a hormonviharoktól szenvedő tinédzserekkel. Lehet, hogy teljesen rossz irányban tapogatózom, de nem sok kiindulópontom van, így magamban az ismert tények alapján a kedves jelzőt sütöm rá a látogatómra.
Férfi létemre engem nem dicsérnek kidolgozott izmok, duzzadó karok, számottevő erő, de ritkák voltak az alkalmak, amikor ilyesmiket hiányoltam volna. Az életem teljesnek érződik anélkül is, hogy fizikai fölénnyel érvényesüljek azokban a szituációkban, amikbe csöppennek. A beszélőkém megmentett minden alkalommal, amikor pedig az kevésnek bizonyult, akkor az ököl sem segített volna már rajtam. Gyerekként néha azt kívántam, hogy bárcsak nagyobb és erősebb volnék, ezt ma már el tudtam engedni. Botorság volna tagadnom azonban, hogy nem nyugtat meg a gondolat, hogy a vendégem bizony nem látszik sokkal erősebbnek nálam. A szörnyű emlékek hada megrohan, a tehetetlenség érzése, és szégyellem ugyan, de sokat javít a szorongásomon az erőfelmérésem eredménye. Kétlem, hogy dulakodásra kerülne sor, de az ördög sosem alszik, ezt a saját káromon tanultam meg. Az otthonom régen nem a biztonsággal azonos számomra.
Az évek alatt megrozsdásodott a vendéglátással kapcsolatos modorom, és a ház sem éppen a legprezentálhatóbb – inkább tűnik egy iskolai könyvtár eldugott, rendezetlen pincei raktárának, mint egy otthonnak, ahol valaki nem csakhogy a fiziológiai szükségleteit elégíti ki, de dolgozik és még szórakozással is elüti az idejét néhanapján. A nappalim is ennek az ellentmondásnak állít oltárt. Televízióm ugyan nincsen, de a megszámlálhatatlan könyv, a sakk készletek, a falra akasztott táblára írt matematikai problémák arról adnak tanúbizonyságot, hogy itt valaki bizony időt tölt, ráadásul nem csupán futólag. A lim-lomos kupacok, kartondobozokból kifolyó cuccok viszont elárul engem – nem tudok élhető rendet tartani.
A kicsi életteremnek az aranyban úszó napfény kölcsönöz egy kis bájt, szabadkozni is elfelejtek a rumli miatt. Arcomra mosoly ül ki, mikor kiderül, ő is hasonlóképpen koffeinfüggő. Rokonlélekre találtam, ez még inkább megnyugtat, szertefoszlik minden aggodalmam. Úgy tűnik az intenzív terápia sokat segített rajtam.
- Én meg se tudnám próbálni. – reagálok a koffeinmentes megjegyzésére. Szerintem minden iskolában dolgozó kollégám így van ezzel, minket ez éltet, a koffein, a mennyei fekete lé, meg még sorolhatnám a fantázianeveket. A munkaidőnk sajnos nem ér véget akkor, amikor kicsöngetnek az utolsó óráról, és bárki bármit mond, az a néhány lyukasóra nem elegendő a dolgozatok, beadandók összeállításához és leosztályozásához.
- Dupla eszpresszó, feleannyi tejjel, cukor nem kell. – ismétlem hangosan, hogy kijavíthasson, ha valamit rosszul értettem. – Köszönöm, de nem kell segíteni, szerintem ide se férnél a konyhába. – szólok vissza félig szórakozottan, már a konyhafülkéből. A kávégépbe töltöm a csörgő arabika kávészemeket, a masina saját magának őrli meg a őket megfelelő méretűre, és vizet is töltök bele, aztán gyorsan megnyomom a kapcsológombot. Ez az egyetlen luxusgép, amit a feleségem halála után vettem. Ritkán használom, de most gyorsabban kész vagyok az italokkal, mintha a kotyogóst kaptam volna elő. A nyílások alá rakok két egyszerű fehér csészét, az egyiknek csorba a széle, abból szoktam inni reggelente. A feleségem vette ezt a szettet régebben, ezért is használom őket a mai napig.
Amíg csöpög a kellemes illatot árasztó friss kávé, kiveszem a hűtőből a félig kész sajttortát, sietős mozdulatokkal leöntöm a még folyós karamellszósszal, majd gyorsan vissza is teszem a hűvösbe, nehogy tönkre menjen, rossz legyen az állaga. Idő kell, mire megdermed rendesen az édesség. A ragadós edényeket a mosogatóba hajítom, ez a jövőbeli Theo problémája már, majd a lefőtt kávéba tejet teszek.
A nappaliban található asztalkára helyezem az átforrósodott csészében gőzölgő italokat, elfoglalom az üres széket. – Köszönöm, azért nem olyan nagy szám. – nézek körül az elképesztően kupis helyiségben. A parketta cserére szorul, a falakat újra kéne festeni, de a legtöbb hibát eltakarja a számtalan kacat, amit az idők során felhalmoztam. Sunny az egyik sarokban pihen, a ketrece egy csupasz kis éjjeliszekrényen áll. Idegenkedve méregeti Charlie-t, a mindig vidám csipogását most a feszült csend váltotta fel.
- Jaj, ne hülyéskedj, éppen végeztem vele. – legyintek. – Megkínálnálak, de egy éjszakát a hűtőben kell pihennie a tortának. Sajttortát csinálok. – teszem hozzá magyarázatként. – A kolléganőmnek lesz szülinapja. – Gyorsan átpörgetem a fejemben, mi van itthon, amivel megkínálhatnám, de úgy emlékszem, semmi harapnivalót nem vettem az utóbbi időben. Beleiszok a kávéba, végigégeti a szám minden egyes zugát, a jóleső forróság kitisztítja a lelkemet is. – Szólj te is, ha már nyomaszt ez a káosz. – mutatok végig az aprócska szobán, arcomon szégyenlős mosoly villan. Nem vagyok büszke arra, hogy így néz ki a házam, de egyszerűen mindig beleveszek a rendrakásba. Elkezdem, aztán megtalálok valamit, ami megakaszt, órákig lefoglal, és így nem jutok egyről a kettőre. – Nem régóta élek itt. Még nem sikerült elpakolnom a holmik egy részét. Az előző házam egy picit nagyobb volt. – Rengeteg cucctól megszabadultam a költözés során, és az is csúsztatás, hogy nem régóta élek itt. A közel egy évnek bőven elégnek kellett volna lennie a berendezkedéshez. Azért azt mégsem kötöm az idegen orrára, hogy alapjáraton ilyen rendetlen ember vagyok, nem is vagyok benne biztos, hogy érdekli őt.
- Még egyszer köszönöm, hogy visszahoztad a tárcámat. Még akkor is, ha nem tettél nagy kerülőt. – A csészém foltot hagy az asztalon, de nem törlöm le. A világoskék ingem ujját nem akarom összemaszatolni, és kimászni sem akarok a szobából egy zsebkendőért, így csak bámulom a nedvességet a lakkozott falapon.