Charlie & Theo

Nem kellene meglepődnöm azon, hogy elvesztettem a tárcámat, hiszen a fejemet is képes volnék elhagyni a nyakamról, ha arról lenne szó. Még szerencse, hogy a gerincem egyben tart, különben, mint a lenyakazott csirkék, fővesztés után szaladgálnék tovább a világban. Ez az igen morbid gondolat persze csak egy hülye vicc, amit a családom állandóan felhoz előttem. Gyerekkorom óta ilyen szeleburdi vagyok, nem tehetek róla. Egyszerűen csak kimennek a fejemből ezek az apróságok, nem jut eszembe, hogy ellenőrizzem, mindenem meg van-e, mielőtt elhajtok valahonnan. Fejben már három lépéssel előrébb járok, esetleg egy teljesen másik világban. Egy fizikai problémán merengek, a diákokon, a múltamon. A lényeg, hogy nem a jelenben élek, emiatt számos elhagyott holmimnak csupán csak a hűlt helye marad vissza, és a homályos emlékek a létezésükről.
Szerencsére Charles nem tűnik úgy, mintha gondot jelentettem volna neki. Philadelphiával ellentétben a kisvárosokban a közösség ereje ma is hatalmas, ezt tapasztaltam Új-Mexikóban is. Szerettem ott élni, kétség sem férhet hozzá, hogy Mesilla miatt szerettem bele a kisvárosokba. Ez is közrejátszott abban, hogy tavaly Rose Harborra esett a választásom, mikor új lakhely után néztem.
A férfi megjegyzésére elmosolyodom. Valóban, szinte mindenki mindenkinek a szomszédjának tekinthető itt, és bár nem használom ki, de a városlakók alkotta szociális háló megnyugtató biztonságot kölcsönöz az ittléthez. Ebből persze az is kiderül, hogy Charles itt lakik, legalább nem kellett messziről kerülnie miattam, ami enyhíti kicsit a bűntudatomat, be kell valljam.
Gondolkodás nélkül tárom ki az ajtót, és akkor sem merül fel bennem semmi kétség az ötlettel kapcsolatban, mikor előre bukom az ajtó mögül. Pedig minden okom meg van rá, hogy ne engedjek be idegent az otthonomba. A feleségem halálának estéjéről ezer meg ezer traumatikus képkocka rejtőzik az elmémben, de az azóta eltelt idő és hosszú terápia segítségével sikerült legalább a képzeletbeli ajtót kinyitni mások számára a lelkemben. Itt van a tökéletes alkalom arra, hogy az otthonom bejáratával is megtegyem ugyanezt.
- Persze, hogy komolyan gondolom. – nyugtatom meg valahol mindkettőnket. Arcomon kedves mosoly ül, meleg és vendégszerető ember benyomását igyekszem kelteni. Remélem ezt a hatát érem el, nem pedig az előttem felvillanó Norman Bates alakjához hasonlót, akit Jenny egyik régi kedvenc sorozatából ismerek. Imádta a horrorfilmeket, a borzongást, és esténként sokszor néztem bele én is abba, amit ő választott. A karakter és az anyja motelt vezetett, az odatévedőkkel pedig nem éppen kesztyűs kézzel bántak. Már csak emiatt sem biztos, hogy olyan bölcs idegenek házába belépni, de hát mekkora az esélye, hogy egy sorozatgyilkos tárcáját találja meg valaki? Nem sok.
Elfogadom a felém nyújtott kezet, megrázom, nem túl erősen. – Charlie. – ismétlem, és bólintok is hozzá. – Te pedig szólíts csak nyugodtan Theónak. – kontrázom, ahogy becsukom mögötte az ajtót. A beáradó fény mennyiségének hirtelen csökkenése miatt még kisebbnek tűnik az előszoba, egyedül a nappaliból beömlő nap világítja meg az alakjainkat.
Úgy tűnik, jól jön Charlie-nak a kávé, széles mosollyal nyugtázom, hogy feldobhatom a napját. – Semmiség, tényleg. – legyintek egyet, majd a nappali felé gesztikulálok. – Ülj csak be! – A nappali ajtótól jobbra közvetlenül áll egy kis asztalka, amihez két széket húztam hónapokkal ezelőtt. Gyorsan odalépek, lekapom a kupacnyi könyvet és papírt a tetejéről, amiket a sarokba taszítok, ahol már egy hatalmas kupi várja, hogy még több holmimat felfaljon. – Én képtelen volnék kihagyni egy-egy kávézást, teljesen koffeinfüggő vagyok. – osztom meg, mintha bensőségesebb volna a kapcsolatunk a bemutatkozásnál. - Hogyan szereted? Sima eszpresszó, vagy hosszú legyen? Cukor, édesítő? – kérdem, és már hátrálok is, hogy a konyhácskába mehessek főzni a fekete italt. Úgyis hallom a kis házban, bárhol járok már, mikor felel. Bár imádom a kávét, a barista képességeim sajnos nem terjednek tovább a latténál. Nem vágyom soha semmi extrémre, megelégszem a fekete kávéval, ami kiránt az álmosság nehéz, súlyos takarói alól.

Charlie & Theo

Meglepő, hogy valaki becsönget hozzám, hiszen anyámon kívül senki se járt még itt, csak én, meg a vízszerelő és a nyílászárós. Tíz hónapja lakom itt, de nem kellett még ajtót nyitnom idegennek, ami elég szomorúan hangzik, de Mesillában sem volt annyi látogatónk, ha visszagondolok rá. Szimplán csak visszahúzódóbb ember vagyok, ezen nem találok kifogásolni valót.
A férfi illedelmesen, egy kedves mosollyal üdvözöl egy lépcsőfokkal lejjebbről, bemutatkozik, de nem ismerős a név. A diákokon, illetve a tanárokon kívül nem ismerek sok embert, ez is a privát életemnek köszönhető. Gondoltam rá, hogy ideje felfedezni a várost, megismerni a lakók egy részét, így nyáron megugrik a szabad óráim száma. Ha nem akarok itthon merengeni a múlton, muszáj lenne kimozdulnom, újra élni az életemet. Persze, könnyebb elgondolni meg mondani, mint megcsinálni, az tény. Legalább a tíz hónap alatt otthonosan berendezkedtem, ami egyet jelent a káosszal és a sok kacattal, amik terepasztalt megszégyenítő hegyekben-völgyekben húzódnak az új réteg festékért könyörgő falak mentén. Az előszobában sincs sok hely, a zakók és pulóverek alatt roskadozó akasztó, és a félpár cipőktől kibugyogó kis tárolóm mellett épp, hogy elférek, pedig nem vagyok egy széles alak.
- Dehogy zavar, mondja csak! – Mivel lehúztam a tűzről az olvadozó karamellát, így nem sietős visszatérnem a konyhának csúfolt kis lyukba, a friss júniusi levegő jól is esik, ahogy a bejárati ajtón át helyet cserél a cukortól nehéz benti oxigénnel. Meg hát, elhajtani se fogom őt, csak azért, mert éppen főzök. Egyébként is már félbehagytam, tényleg nem volna okom elküldeni őt.
Hirtelen el se jut a tudatomig, amit mond. Valóban voltam ma tankolni, Wilmingtonban jártam egy új bőrtáskáért, mert az előző szíja feladta a szolgálatot a hét elején. Elnyúlik a szám, pár pillanatig bámulom Charles-t, majd a nadrágzsebeimbe nyúlok, amikből csak néhány használt zsebkendőt forgatok ki. A következő a jobb kezemnél lógó zakóm zsebe – valóban üres az is. A mellette lógó mellényemet is áttapogatom, noha három napja volt rajtam utoljára, akkor is átizzadtam az ingem alatta. – Valóban. – felelem, miután megköszörülöm a torkom. – Őszintén, észre se vettem, hogy eltűnt. – vallom be szendén. Tudom, hogy szétszórt vagyok, gyakran hagyok el dolgokat, de ez új csúcs nálam is. – Köszönöm, hogy vette a fáradtságot és visszahozta nekem. Hadd háláljam meg egy kávéval vagy teával! Kicsit káosz van, de még nem találtam mindennek helyet. – invitálom be a férfit, arrébb lépek és megpróbálom a lehető legszélesebbre nyitni az ajtót, hogy a zakóim alkotta sorfal mellett be is férjen. – Már, ha van ideje persze! -bukkan elő a fejem az ajtó széle mögül. Most esik le, hogy fekete öltönyben van, ami ugyan nem a mai divat szerint szabott, de feltehetőleg munkából jött, vagy oda tart. Nem mindenki ér rá minden délután, mint én, ez is gyakran kimegy a fejemből.

Charlie & Theo

A nappalimban a tavaszi gyógynövények illatát magából árasztva villódzik egy ikeás gyertya, üvegére anyám aranyos üzenetet firkantott, ő lepett meg vele, mikor legutóbb meglátogatott. Egy kupac kijavított franciadolgozat pihen a dohányzóasztalon, csupa jó jegyet rejtve. A meleg, aranysugarak az üveg sakk készletemen táncolnak, mintha ezer kis prizma játszana huncutul ezen a kellemes nyári napon. Mellette egy bekeretezett kép csücsül, én és Jenny az esküvőnkön, amögött meg egy családi kép van, húgom diplomaosztóján. Sunny csicsereg, és úgy érzem az idei június sokkal szebb lesz, mint az elmúlt kettő volt.
A konyhában állok, karamellás sajttortát csinálok, egy kolléganőm születésnapját fogjuk ünnepelni. A sütőm nem igazán működőképes, így a hűtőben dermedő édességre esett a választásom. Évek óta nem is gondoltam arra, hogy itthon csináljak desszertet, és be kell valljam kissé berozsdásodtam. Sosem volt ez az én reszortom. A karamell kibugyog a tűzhelyre, gyorsan letörlöm a pötty cukormasszát, égeti az ujjam begyét, aztán a nyelvemet. Ízre szuper, bár a karamellt csak odaégetni lehet, másképp elrontani, ami az ízlelőbimbóknak ne tetszene, lehetetlen. Gyorsan letörlöm a maradékot egy konyharuhával, amit hanyagul a vállamra hajítok, mikor tovább kevergetem a barna nyúlós olvadt cukrot.
Zeng a csengő, meglepődök, mert nem várok senkit. Szinte alig hallottam még ezt a rekedtes dallamot, a postás se nagyon látogat ki ezen kis utca legvégére. Szeretek is itt lakni, nincs zaj, nincs forgalom, nem emlékeztet az utca arra, hogy elmegy mellettem az élet. Kinézek a konyhaablakon, bár a fehér függönyt nem húzom el – egy feltehetőleg férfi alakot látok a rozoga ajtóm előtt.
- Megyek! – kiabálom, és gyorsan lehúzom a kis lábast a tűzről. Néhány lépés alatt ott vagyok a bejáratnál, hiszen az otthonom igazán picinyke. Az elmúlt évben sokat dolgoztam rajta, szakembert is hívtam, hogy rendbe tegyem az ajtókat, ablakokat, de a tanári fizetés nem sok zsebpénzt hagy nálam, márpedig a renováció igenis költséges dolog manapság. Jó lenne zöldre vagy kékre festeni a nappalit, az üde fű vagy a júliusi ég árnyalatára, egy új ágy sem ártana, ami nem táncol a gerincemen, és a lépcső is igen veszélyes már – egy apró félrelépés, és garantált az orraesés, én már csak tudom.
Az ajtó mögött egy férfi áll, haja kócos és sötét, nem emlékszem, hogy láttam volna őt valaha is. – Theodore Overstreet vagyok, segíthetek? – kérdezem, arcomon kedves mosoly ül. Az idegen mögé tekintve az utcán megpillantok egy csodálatos, régebbi Rolls-Royce Silver Cloud modellt, ami teljesen kirí a csendes kis utca használt családi autói közül. Ha ez az idegen autója, emelem kalapom. A Ford Focusom már lassan tíz éves, a fényezésén látszik a használatból adódó kopás, a hosszú lábaim alig férnek el benne. Új autóról sem álmodhatok a közeljövőben, bár sosem volt vágyam más, csak az, hogy biztonságosan működjön.