Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Vas. 19 Május 2024 - 2:16
Samantha & Theo
I'll wonder if she got lost or they forgot her Words:442 Music:Somebody's Daughter
Sikeresen zavarttá varázsolom a helyzetet. Nem akartam megsérteni Benjamint, így ismeretlenül se, néha hülyén szaladnak ki a szavak a számon, de örülök, hogy – legalábbis látszólag – Samantha megérteti, mire célzok. A testbeszéde azonban kissé feszültnek tűnik nekem. Gondolkozik, a tekintete a távolba mered, valahova mögém, és nem kétlem, hogy ő is azon agyal, amin én. Hogyan tudjuk hatékonyan segíteni egy bajba jutott tinédzserlány életét? Hiába vagyok pedagógus, és hiába vagyok arra büszke, hogy mindig próbálom megtalálni a hangot a diákjaimmal, be kell lássam, a lányokkal főleg, mindig nehezebb dolgom volt. Sosem voltam tinilány ugyebár, és azt érzem őket teljesen más megpróbáltatások érik, mint a fiúkat ebben a korban. A saját húgom mutatott rá erre egyszer, mikor egy családi szülinapon feljött a téma, nem is emlékszem, hogyan. Bele se gondoltam, mennyire más lehet két ember élménye ugyanarról a korról, de azóta igyekszem ezt figyelembe venni. Szeretnék minél jobb tanár lenni, ami nem csupán a szakmai fejlődésben és az oktatási technikák csiszolásán alapulnak. A legnehezebb része megérteni a diákok érzelmi életét. Egy hatalmas kő hullik le a mellkasomról azzal, hogy Samantha átvállalja a Benjaminnal való egyeztetést, és a leterhelése miatti bűntudatot is lefejezem magamban, mielőtt eluralkodhatna rajtam. Tudom, hogy ez a leghatékonyabb módja annak, hogy valamit kidolgozzunk erre a helyzetre. Mindig furcsán jön ki, mikor egy tanár beesik egy iskola életébe, és egy ilyen kisvárosban ez megduplázza a feszültséget ilyen helyzetben. Kis reménytelenség bugyog fel bennem, mikor Samantha nehéz szívvel beszél arról, hogy szinte mindig ilyen társaságok bombázták Beth-et, de eddig sikerült a felszínen maradnia. Most viszont… Abban is igaza van, hogy az erőfeszítéseink csak akkor járhatnak sikerrel, ha a lány is belátja, nem jó irányba tart most az élete. Márpedig ez a lehető legnehezebb dolog. A makacsság az emberiség legnagyobb bűne és hibája. A szó végül elterelődik Beth-ről, és megállapítom magamban, hogy nekem is szükségem lenne egy saját tanácsadóra. Annyira jó beszélni valakivel mélyebb témákról, mint az ebédszünet, vagy a következő tanév órarendje, de semmi sem tarthat örökké. A fájdalmasan sértő csengőszó a mellkasomban visszhangzik, és még diákként sem fájt ennyire, mint most. Óvatosan felállok a székről. – Köszönöm a beszélgetést és a tanácsokat, de mennem kell. – Azzal csipkedve magamat visszatérek a munkám pragmatikusabb részéhez – az unott arcú kölyköknek oktatott fizikához. Az élettel megtöltött folyosón végigsétálva, elnézve az arcokat remélem, hogy valahogy mégis sikerrel járunk. Nem fogom sohasem átélni azt, amit Beth, de azt át tudom érezni, milyen, amikor az ember nem találja a helyét. Nem tudunk mást tenni, csak kinyújtani a kezünket, remélve, hogy a folyó sodrásának ellenére képes majd elkapni azt a lány. Márpedig én bízok abban, hogy van olyan intelligens és értelmes a lány, hogy megpróbáljon kievickélni ebből a gödörből a segítségünkkel.
Egyértelmű, hogy nem fogok egyből Beth családjához fordulni, s épp emiatt evezek másféle vizekre, például arra, amibe jobban belegondolva talán inkább beletörik az evezőm, mint hasznos lenne. Vajon tényleg tetszik Ben Beth-nek? El tudom képzelni, habár erőteljesen fókuszálok az ellenkezőjére, mert csak úgy tudom nyugodt szívvel jóváhagyni az ötletet és megkérni Bent, segítsen nekünk ebben a szorult helyzetben. Ezen tépelődve harapok rá alsó ajkamra, s tekintetem kissé elréved kollégám válla felett a kopott fal egy pontjára. - Ben sosem tenne ilyet, ezt szögezzük le, és részemről elengedtem ezt a témát. Nem gondolnám, hogy te ilyen véleménnyel lennél róla, ne aggódj. - elmosolyodom, miközben másképp rendeződöm át a széken ülve, bal lábam kecsesen keresztezi a jobbat, két kezem az asztalon pihen, egyikben egy toll billeg jobbra-balra, ahogy ujjaim közt játszom vele, mintegy önkéntelen mozdulatsorként. - Jól ismerem, természetesen vállalom, hogy átbeszélem vele a helyzetet és kidolgozunk valami eredményes stratégiát. Neki is ugyanolyan fontos a diákok jövőbeni útvonala, mint nekünk, nem hiába választotta ezt a pályát. - arcomon továbbra is ott a kellemes mosoly, nem mű, amolyan őszinte, amibe vegyül némi megszokott formaság. - Őszintén megvallom neked, idáig bármikor láttam őt, olyan társaság vette körbe, akik nem feltétlenül a jó hatást gyakorolták rá. Ennek ellenére állta a sarat, csakhogy most... - elgondolkodva harapok rá ismét a szám szélére. Lepillantott a kezemben izgő-mozgó tollra, elidőzik rajta tekintetem, majd ismét Theora nézek. - Nem tudom. Az a baj, hiába szeretnénk mi, ha más irányt keresne magának, míg ő szentül hiszi, hogy az az útja. Tovább folytatjuk az eszmecserét, elkanyarodunk egy idő után Beth Montgomary-ről más diákok felé, mígnem meghallom a csengőt, ami minden beszélgetést képes félbeszakítani. Habár jól elbeszélgettünk, egyikünk sem teheti meg, hogy elhanyagolja a kötelességét, így hát megköszönöm, hogy eljött, azt a pár szót, amit váltottunk és egy mosolygós biccentéssel köszönök el tőle. Amint ismét egyedül maradok egy sóhaj tör ki belőlem, lassan kifújom a levegőt, s ismét papírjaimba merülök, nyakig.
I'll wonder if she got lost or they forgot her Words:507 Music:Somebody's Daughter
Sam elhúzza a száját, úgy egyezik csak bele, hogy beszéljünk Beth családjával, ha semmi sem segít. Bennem felüti a fejét a gyanú, hogy mégsem lehet minden annyira rendben otthon, hiszen biztosan van valami oka az ódzkodásnak, de úgy döntök nem teszem ezt szóvá. Néha bölcsebb hallgatni. Minden családnak meg van a saját baja, a saját keresztje, ami sokszor olyasmi, amiről nem tehetnek a ma élők. Sokkal komplexebb dolgok ezek, amit mi itt közösen megfejthetünk a kellemes kávéillat felhőbe burkolódzó kis irodában. Azonban úgy hiszem a szülőknek joga van tudni, mi történik a lányukkal, hacsak nem ők a kiváltói Beth viselkedésének. Együtt talán többet tehetnénk érte, emiatt is kerestem fel Samet, tudom, hogy csak az én tapasztalatom és ismereteim már bőven elégtelenek ennek a megoldására. Jól sejtettem, hogy Benjamin a diákok körében igen népszerű lehetett. A tinédzserek számára a fiatal tanárok sokkal érdekesebbek, és a heves hormonális hullámok keltette romantikus vágyaik alanyává avanzsálnak sokszor. Kezdő tanárként rettegtem ettől, ma is rosszul kezelem az ilyesfajta célzásokat, el se tudom képzelni, egy ilyen kisvárosban Flanagan miként viselhette ezt. Kevés olyan kollégát ismerek, akinek hízelgett ez a dolog. Legalább biztosan elérte, hogy a biológia leckét alaposan megtanulják a diákok, figyelmesen üljenek az órán, csüngjenek a szavain. Talán Beth nem volt nyíltan oda Benjaminért, de lehet a kiemelt figyelem jólesett neki. Egy tinédzserlány lelki világa kibogozhatatlan labirintus, amibe szinte bárkinek a bicskája beletörne, elsősorban a lányé. Nehéz megérteni a túlfűtött érzelmi dzsungel rejtelmeit. Úgy érzem, Sam félreért engem, még be se fejezi a mondanivalóját, már elpirulok, a fejemet ingatom elhűlve. – Nem, nem arról van szó, hogy azt gondolnám Benjamin bármit is kihasználna. – védekezően magam elé emelem a tenyereimet, elutasítóan. – Elnézést kérek, ha az jött le, hogy a férfit vádolnám. – Már paradicsomvörös vagyok. Tudom, hogy az itt dolgozók összetartanak, jóban vannak, eszembe se jutna ilyen kínos vádat ráolvasni bárki fejére, főleg olyanéra, aki már nem dolgozik velünk. Számomra is kényes téma, nem is tudom, én hogyan dolgoznék fel egy ilyen helyzetet. Leizzadok a gondolatra is, megsimítom a homlokomat, majd előrehajolok. – Tényleg nem erre szerettem volna célozni. Nem könnyű az ilyes jellegű rajongást kezelni. Csupán arra célzok, hogy ha Beth szerelmes volna Benjaminba, nem biztos, hogy bölcs volna táplálni ezt a reménytelen érzést. Flanagan elutasítása talán még inkább a rossz döntések felé taszítaná őt. Viszont, ha úgy ítéled meg, beszéljünk vele! Azért fordultam hozzád, hogy tanácsot kérjek tőled, és tervezem is megfogadni azt. – dadogom szinte, ügyetlenül hátradőlök. – Megkérhetlek arra, hogy beszélj Benjaminnal? Nem akarom rád testálni a dolgot, de mi nagyjából elkerültük egymást. – Célzok arra, hogy nem rég kezdtem csak itt dolgozni a gimnáziumban. Lehet, hogy Samnek szívesebben segítene. – Viszont még mindig aggódok amiatt, akikkel Beth lóg. Neki nem ez a természetes közege. A régi barátai, társasága kikoptak mellőle. Történt köztük valami? Van esetleg ötleted, milyen ürüggyel lehetne őket újra szóra bírni? Közös projekt? – Bevallom, nem tudom mennyire volt jóban a lány azokkal az osztálytársaival, akikkel régebben lógott. Megeshet, hogy ők sem voltak jó barátai, az is lehet, hogy ők bántottak meg Beth-t, aki mások között lelt befogadásra ezután. Nem az első eset volna.
Teljesen jogosak Theo észrevételei, s nem mellesleg helytállóak, hiszen én magam is látom, hogy a lány változott, nem a jó irányba és egyetértek abban, tennünk kell valamit ezügyben. A családja bevonásának lehetőségét mégis a végére tenném a lehetőségeink sorának, mert tapasztalataim alapján a helyzetek többségén rontott, mintsem javított volna. Természetesnek veszem, hogy többesszám első személyben beszéljek rólunk, mivel Theo hozzám fordult, ez innentől a kettőnk ügye, összefogással esetleg többre is mennénk, mint külön-külön. - Legyen - egyezem végül bele, szám önkéntelenül húzódik el a beleegyezéstől. - Ha nincs más választásunk, beszélünk az édesapjával. - Az anyját direkt nem említem, nehéz pont, ki tudja, merre jár, nem kellene őt is belekeverni. - Jó pár lánynak megdobogtatta a szívét, míg itt tanított ezt nem tagadom - el kell mosolyodnom, emlékek ugranak be néhány beszélgetésből, amelyeket akkortájt ejtettem meg néhány diáklánnyal. - Különös érdeklődés övezte akkoriban a biológiát. Viszont tudtommal Beth nem egy közülük, legalábbis sosem hozta szóba, de bárhogy is van, Ben nem olyan típus, aki kikezdene egy diákjával, még, ha már nem is tanítja. Benne ilyen téren maximálisan megbízom. Ezért is ajánlottam fel, hogy talán tud valamit, amit mi nem, valami lényegretörőbb eszközt, amivel kicsit helyre billenthetné Beth-t. Úgy gondolom, megérne egy próbát, maximum sikertelenül zárul. - A felvetés elgondolkodtatott. Egy részről megérzéseim szerint nincs szó "kettejükről", mondjuk így, másrészről felvetődik a kérdés, mi van ha mégis, csupán én vagyok olyan vak, nem vettem ezt észre eddig. Ben egyre gyakrabban fordul meg az alapítók ügyei körül, nem mondom, hogy teljességgel beleásta magát, ellenben így lehetőségem nyílhat beszélni vele. Talán a reakcióiból leszűrhetek valamit. Hm...
I'll wonder if she got lost or they forgot her Words:411 Music:Somebody's Daughter
A gimnáziumi diákok oktatása nem áll meg ott, hogy a tanmenetet követve leadjuk az anyagot, dolgozatot állítunk össze és iratunk meg, majd kijavítjuk azokat. A munkánk a szünetekben is folyik, a tanítási időn túlra is elnyúlik – figyelnünk kell a gyerekek minden rezdülését, reagálnunk arra, ha a viselkedésükben drasztikus változást észlelünk. Segítséget kell nyújtanunk nekik, ha azt érezzük, a környezetük képtelen megfelelően cselekedni, megvédeni őket. Való igaz, annyira nem ismerem Bethany családi hátterét, csak azt vettem észre, hogy lázadozik. Én mindig a lehető legjobbat feltételezem a tanulókról, így most is bizonyosan hiszem, hogy oka van Beth-nek így viselkednie, még ha csak figyelemfelkeltés, határfeszegetés is a cél. Sam sóhaja elárulja nekem, hogy nem először hallja ezeket a leányzóról. Nem tűnik panaszosnak, idegesnek ez a gesztus, sokkal inkább lemondónak, aggodalmasnak. Biztosít róla, hogy ismeri a családot, és a lány környezetével nincsen semmi gond. Ez igazán jó hír, mivel egy nehéz háttérrel küzdő diáknak többszörös hátrányból indul az életben. A nem együttműködő szülőkkel lehetetlen dolgozni, hiába is igyekszünk, sajnos a diáknak oda kell hazatérnie, amibe nem tudunk nyúlni. - Persze, hogy nem akarom tovább hergelni. – felelem Sam kérdésére. Abban teljes mértékben igaza van, hogy megfelelő motivációt nem fog tekintélytől kapni, márpedig a szülei és a tanárai számára olyan felnőttek, akik mindig mindent jól megmondanak neki. Viszont annyiban sem hagyhatjuk a dolgot, a lelkiismeretem nem hagyná. – Ha nem sikerül kitalálnunk valamit, muszáj a családdal is összedugnunk a fejünket. – kötöm azért az ebet a karóhoz. Ha nem is elsőre, de azért jó volna nem elvetni ezt a végső lehetőséget sem. Fontos, hogy a családja is teljesen képben legyen, mi történik a kislányuk életében. Hátha tudnak engedni kicsit a gyeplőn, több teret adni neki, hogy ne érezze magát fojtogatva. Lehet emiatt akar kitörni, kicsit szabadabb lenni, mint eddig volt. Benjamin Flanagan említése meglep. Már nem tanít itt, de csupa jót hallottam róla a gyerekektől is. Nem annyira nehéz arra a következtetésre jutni, hogy esetleg Beth tinédzserkori szerelemmel tekint a férfira, persze, így nem kihívás neki motiválnia. Kissé kényelmetlenül érzem magam ettől, ez a téma mindig rosszul érintett. Nem egyszerű ezekkel a tinédzserkori megszállottságokkal megküzdeni. – Nem lehet, hogy Beth belezúgott Benjaminba? – teszem fel a kérdést, de nem igazán várok rá választ. – Mindegy is, talán neki sikerül majd kicsit visszahozni Beth a szakadék széléről. Szerinted volna olyan kedves Benjamin, hogy megtegye? – hátradőlök a széken. Én nem ismerem annyira az itt élőket, Sam viszont látszólag mindenkivel jóban van. Ha valaki, ő képes rávenni bárkit arra, hogy pusztán kedvességből segítsen egy-egy diáknak.
A név hallatán nem tudom elég gyorsan elfojtani a sóhajt, így az kitör a mellkasomból. Bethany Montgomary, hát persze. A lány többször megfordult már nálam is, ahogy sok hozzá hasonló diák is. Némely szempontból megértem őt, mikor a gimibe jártam nekem is könnyebben ment a lazítás, visszagondolva, sokkal szabadabban éltem, mint most. A kettő között pedig... nos, az egy egészen más szakasza volt az életemnek. - Bethany erős jellemű lány, aki nagyon komoly szabadságérzettel bír - a kapott kávét némi fáziskéséssel köszöntem meg, majd óvatosan magam elé vettem és most kortyolok belőle egy aprót. - A hátterére panaszt nem mondhatok, a családja igen jóhírű, régi kapcsolatot ápolunk, így biztosíthatlak róla, pusztán kamaszkori lázadás állhat a dolog hátterében. - Talán több időt kellene szentelnem neki, bár tudtommal nem én vagyok az egyetlen a családján túl, akit érdekelhet a hogyléte. Minden esetre , ahogy ezt Theoval is megosztom, gondom lesz rá, hogy több időt töltsünk együtt, ezáltal talán közelebb kerülhetek a probléma okához. - Ha úgy érzed, beszélj a családjával, de szerintem olajat öntenél a tűzre Beth-nél vele. Az édesapja vagy akár a nagybátyja hathat rá, viszont cserébe megpiszkálhatod a lázadó énjét, ami egyikünknek sem célja, nem igaz? - tényleg nehéz eldönteni, mi jár a kamaszok fejében, pláne azokéban, akik úgy döntenek, feszegetni kezdik a határokat. Miközben belekortyolok az ajándékba kapott kávémba a lehetőségeinken gondolkozom, mit tudnánk tenni Beth-ért. Egyszerűbb lenne, ha én beszélnék vele? - Mikor Benjamin Flanagan korrepetálta, a jegyei javulni kezdtek, talán megkérhetném őt, hogy ismét adjon neki pár órát. Jó tanár, a diákok is kedvelték, míg itt tanított, szerintem tudná valahogy motiválni Beth-t, hogy egy kicsit összeszedje magát. Ő nem az iskola képviseletében járna el, sem a családjáéban, talán tehetne valamit az ügyben. - igazából hangosan gondolkodom, minden opciót számításba véve jobb ötletem egyszerűen nincs, ami működhet.
I'll wonder if she got lost or they forgot her Words:576 Music:Somebody's Daughter
Az ajtó kitárul, hangom megtöri a helyiség délutáni csendjét. A nő irodája otthonosnak tűnik, íróasztalán káosz tombol, de ez egy gimnáziumi alkalmazottnál szinte elvárt. Az én asztalomon is hasonló felfordulás van, legalább három bögre gyűlt össze reggel óta a tolltartók, mappák, és papírkupacokból alkotott terepasztal sűrűjében. Alig volt helyem a tesztek javítására, de egyszerűen nem tudom hova tenni a sok holmit. Azért messze nem olyan egyszerű a tanítás, mint azt sokan képzelik. Rengeteg papírra, jegyzetre van szükségünk, az energiabombának becézett kávé pedig szinte kötelező elem. Képtelen vagyok elrendezni ezt a sok cuccot, erőm sincs rá, időm se. Nem csak a tinédzserek, de mi is szét vagyunk esve, szinte remegve várjuk már a június 15-ét, ami az utolsó tanítási napot jelöli a naptárban idén. Belépek, gyorsan körbepillantok, beiszom magamba a kis szoba hangulatát. Hát ide jönnek a fiatalok kibeszélni a gondjaikat. Az én lelkem otthona is ilyen kupis, a gondolataim ide-oda cikáznak, majdnem el is felejtek reagálni Samantha felesleges szabadkozására. – Ne is törődj vele! – nyugtatom meg, látom rajta, hogy tényleg nehéz napja lehet, össze kell szednie magát, mielőtt folytatja. Kihúzom a vele szemben lévő széket az asztala túloldalán, és már nyújtanám felé a kávét, amit neki hoztam – és biztos is vagyok benne, hogy szüksége is van rá -, de ő kérdez előbb, és azzal a lendülettel le is löki a teásbögréjét. – Jaj! – szisszenek fel, és Samantha szájából is elhangzik egy felcsattanás, ami mögé odaképzeltem a szitkozódásokat, amik végül nem gördülnek le a nő hangszálairól. Keresek egy üres pontot a telipakolt asztallapon, amire lerakhatom a bögrét, majd gyorsan elkezdek kutakodni a zsebemben, hátralendítem a lila nyakkendőmet, és letérdelek, hogy segítsek neki felitatni a kiomlott teát. A zsebkendő, amit kitúrtam a kordbársony nadrágomból hamar elázik, úgy is, hogy a szőnyeg mohón itta be a kihűlt italt. – Ne szabadkozz! – mondom Samanthának gyengéden, látom, hogy ruháján nem is egy folt díszeleg. Nem indulhatott jól a napja. – Mindjárt itt az év vége. – Nyugtatólagosan teszem hozzá, nem tudom, milyen hatást érhetek el vele. Mikor kiegyenesedik Samantha én is visszaülök, felényújtom a kávét. – Neked hoztam, látom jól is jön most. – Kissé kihűlt már, de az illata még mindig szuper, be is szívom, hátha engem is feltölt, mert a következő téma nem a legvidámabb. Ha elveszi rámosolygok, ha nem kéri visszarakom az asztalra. - Bethany Montgomary-ről lenne szó. – tartok egy kis szünetet, összegzem magamban a gondolataimat. – Nagyon aggódok érte. Mostanában leromlottak a jegyei, és cigizésen is rajtakapták már. Gabe-bel is beszéltem, azt mondta, többször is meglógott tesiről. Új barátokkal lóg mostanában, akik rossz hatással lehetnek rá. Tudom, hogy csak egy éve vagyok itt, de nem így ismertem meg őt. Sokkal szorgalmasabb, jobb diák volt, én azt hiszem, ez több, mint egy sima lázadó korszak. – Találkoztam már hasonló esetekkel, néha egészen nehéz megállapítani, hogy valakit csak utolért a pubertáskor és a fiatalok szenvedélyes lázadásának a heve, de azt hiszem Beth esetében ez a kicsit problémásabb elkanászodás esete. – Nem ismerem a szüleit, nem tudom milyen lehet a családi háttere, az otthoni élete. Lehet ez is közrejátszik. Szerinted érdemes lehetne a szüleit megkeresni elsősorban? – A kisvárosok előnye az, hogy mindenki ismer mindenkit. Mivel újdonsült lakos vagyok, nekem még nem sikerült mindenkivel mélyebben megismerkednem, bizalmatlanok felém, amivel persze nincs baj, de most jól jönne tudni, mi lehet a lánnyal otthon. – Talán te tudsz tanácsot adni. – fanyar mosollyal koronázom meg a kérésemet, remélve, hogy valóban Samantha fogja tudni, mit kellene tennünk a lány érdekében. Én csak a legjobbat akarom neki, tizenhat évesen mindenki sebezhető, és tanárként meg kell őt védenünk.
Ez a nap egy katasztrófára kezd hasonlítani, s még sehol sincs a vége. Reggel elaludtam, sehol sem találtam a kocsikulcsot, így duplán késve indultam el és csak áldottam az eget, hogy reggelre nem tettem semmi fontos teendőt a napi listámra, így azt az egy órácskát elcsalhattam. Az egész annak a furcsa álomnak köszönhető, ami egyszerre borított ki, s mégis azt éreztem, nem szeretnék még felébredni. Nem is tettem, aminek eredményeképp elkéstem és néhány órával később, egy kávéfolttal a nadrágomon, ahova beborítottam, meg pár szétesett, ziláltan asztalomon heverő mappával kezdtem utolérni magam. Az a két diák, akik kötelezően megjelentek nálam csendesek voltak, megbeszéltük a továbbtanulásuk lehetőségeit, kaptak tőlem néhány szórólapot és lezajlott az egész. Nagyot szusszanva dőlök hátra a székemen és elengedem a számítógép billentyűzetét. Égő szemeimet megdörzsölöm, aztán a teásbögrémért nyúlok, amibe beleütközik kezem, s kishíján a földre borul. Ott, akkor ott hagynám abba a napot és szerintem még haza is mentem volna. Már épp kortyolnék bele a kihűlt italba, mikor megkoppan az ajtó, s a kezemben megremeg a bögre. Megköszörülöm a torkom, mielőtt beljebb invitálnám az érkezőt. - Szia - arcomra mosoly kúszik az érkező láttán. A felőle érkező pozitív hullám rám is átragad, miként viszonzom a kellemes hangú üdvözlését. - Persze, gyere csak be, foglalj helyet. Bocsánat a káoszért, ma... ez egy nehéz nap. - kisebb zavart érezvén teszem le bögrémet az asztalra és a benne lötyögő folyadékot figyelem, miközben helyrerázom vonásaimat és ismét Theora nézek. - Kiről lenne szó? - kérdezek rá a lényegre mialatt az asztalomon igyekszem rendet teremteni, összerendezni a mappákat, meg a többi. A pech sorozatom azonban folytatódik, ezúttal könyökkel adok a teásbögrének, ami billegve zuhan le az asztalról a szőnyegre. Már számítok a törés jellegzetes hangjára, ám elmarad, a porcelán sértetlenül megússza, a kis barnás folyadék azonban szétfolyik a bordós szőnyegen. - Ezt nem hiszem el! - csattanok fel visszafogott hangerővel. Számra jönnének még egyéb szavak, úgy felhalmozódnak, alig tudom benn tartani, ám sikerül. Felállok egy újabb kupac szalvétát elveszek a fal mellett rögtönzött kis készletemből (poharak, vizeskancsó, vízforraló,...) és leguggolok, hogy valamennyit felitassak a teából. A szőnyeg szépen elitta a nagy részét, de azért még van, amire én csaptam le hamarabb. - Kezdem azt hinni, elátkoztak. - És van némi komolyság a dologban, mert ez a sok balszerencse egyszerűen nem lehet véletlen, vagy legalábbis ez szalad át a gondolataimon többször is a mai nap folyamán. - Sajnálom. Mindjárt összeszedem magam. Ahogy ígértem, kellett pár perc, ezalatt láthatta a nadrágomon és a kék felsőm alsó részén sötétlő kávéfoltot is, de csak visszaülök a székemre és képes vagyok rá koncentrálni megint. - Szóval - megköszörülöm a torkom - Miről és kiről lenne szó? Hallgatlak.
I'll wonder if she got lost or they forgot her Words:468 Music:Somebody's Daughter
A tenyeremet melegíti a fehér kerámia bögrében gőzölgő forró kávé, illata békét hoz a tanári szobában ücsörgőkre. A tollak sercegése, a billentyűzetek pötyögése kissé felélénkül, ahogy megérzi a fáradt kar a vérünket helyettesítő italt. Mindjárt vége, mantrázzák magukban, és már azon gondolkodnak ma mit fognak főzni, mit csináljanak a hétvégén, hova utazzanak a nyáron. A júniusi hétköznapok szinte elviselhetetlenül forróak az iskola falain belül, ennyi ember ilyen kis helyen nagyon hamar befülleszt bármilyen légteret. A légkondicionáló maximumon pörög, de így sem tud lépést tartani a zsúfolt terem hőmérsékletével és párájával. Lyukas órám van, az év utolsó franciatesztjét pedig már kijavítottam a délelőtt folyamán, így fontosabb dolgokkal is van időm foglalkozni. A koffeinbomba nem nekem lesz, hanem Samanthának, aki az iskola pszichológusa, és az a hír járja róla, hogy egy kávé mellett nagyon szívesen nyújt segítő kezet a diákok iránti aggodalmainkban. Nekem pedig vannak fenntartásaim az egyik másodikos lánnyal kapcsolatban. Tanárként kötelességem észrevenni, ha valami nincs rendben. Sokszor többrétű a gond, a családiháttér mellett a szociális szituációjuk és a mentális terheik is egyszerre nyomja a vállukat, és hiába próbálják rejtegetni ezt a világ elől, nekünk pedagógusoknak ezt ki kell szúrnunk. Könnyű a dolgunk, mert a társaik gyakran annyira el vannak foglalva a saját életükkel, hogy nem kell túlzottan megerőltetni magukat, hogy előlük elbújjanak, számunkra pedig szinte világítanak, annyira egyértelmű, hogy nem okés minden. A feladataink nem szűnnek meg ott, mikor kicsöngetnek és leosztályoztuk a sztenderd teszteket, hanem segítenünk kell abban is, hogyan kezeljék a magánéleti bajaikat is. Ők először élik át ezt, és nem tudják hova tenni az élet történéseit, mi pedig már rezignáltan reagálunk szinte mindenre, amit elénk sodor a világ szeszélye. A folyosó csendje kellemes, ritkán haladok el egyedül a szekrények sorfala mellett. A falakon poszterek, programokról, iskolai teljesítményekről, ismertetők a helyes kézmosási gyakorlatról, a biztonságos úszásról. Kiszűrődik az énekóra zaja, a tesiteremből ritmusos dübögés jön, a kémiateremből pedig egy félresikerült kíséret szaga árad ki, némi füsttel fűszerezve. Mindenki már fél lábbal a nyarat tapossa, a tengerparti városkát már ellepték a turisták, és már senkinek se fűlik a foga ahhoz, hogy krétaport szívjon be a kényelmetlen padok mögött. Idén én magam is tervezem kicsit felfedezni a környéket, lassan egy éve lakom itt, de még nem voltam egyetlen üdülőnegyedben sem. A tengerpartot is alig láttam, pedig sosem voltam még ilyen közel a természet csodájához. Samantha irodáját könnyű megtalálni, minden érthetően ki van táblázva. A gimnázium sem olyan óriási, nem jár ide annyi diák, hogy több tucat irodának, tanteremnek, öltözőnek kelljen helyet szorítani. A nő ajtaja előtt megállok, veszek egy mély levegőt. Bekopogok, az ujjpercem keményen koppan a fán, és benyitok. Amennyiben nyitva van az ajtó kedélyesen kitárom, vigyorogva, a kávét magam elé tartva beköszönök. – Szia, Samantha! Van esetleg néhány perced? Egy diákról volna szó. Ha viszont zárva találom az ajtót topogok néhányat, majd újra koppintok a kemény fán.