Thorne kíméletes, mert nem várja el, hogy mondjak bármit a tényre: ezerszer elmentem már a szóban forgó táblák mellett négy év alatt. Élek is a lehetőséggel, hogy hallgassak. Igaza van. Vannak esetek, amikor az alkalmazásra kerülő szabályok nem felelnek meg annak, amit a józan ész diktálna, ám ez még csak nem is ilyen. Hibásabb, ami azt illeti, nemigen lehetnék, az autóm pedig ilyenkor (és csakis ilyenkor!) kivételesen ellenem dolgozik. A szerény alázat, amely ha kell, megindíthatna bármilyen közlekedési intézkedőt, nem volt tartozék a Crewe-i gyárban. Miféle rendőr engedne egy szabálytalankodó luxuslimuzint el csak úgy?
Ez a rendőr azonban különleges példány, mert mindennek ellenére kapok egy esélyt kimagyarázni a dolgot. Ennyi jóindulatra nem számítottam, és míg belefogok a hevenyészett mesemondásba, belül felírok magamnak egy kávét meg egy szelet almás pitét Thorne rendőrtiszt neve mellé a kontómra. Nem most rögtön, hanem majd ha alkalom adódik. Bárhogy is jöjjek ki a dologból, vitathatatlan, hogy épp szívességet tesz nekem: mindketten jól tudjuk, hogy nem lenne köteles a szabálysértők ötölését-hatolását hallgatni. Az arcából, amely először szép lassan, aztán egyre gyorsabban sötét pírba borul, úgy tűnik, meg is bánta, hogy hajlandó volt rá. Fogalmam sincs, milyen elképzelés vert gyökeret a fejében, cáfolni mégse tudnám, akármi legyen is, így kissé elszörnyedt feszültséggel figyelem levegőt venni. Ez az egész kezd teljesen elharapózni: én is érzem, hogy az elfelé forduló nefritzöld szempár ellenére kínosan feszengek. Amögött az érzés mögött pedig most is ott forgolódik növekvő élénkséggel a sötétszínű, nyughatatlan óráit elszántan folytatni készülő farkasoldalam. Megrohan a kényszer, hogy mindennél hamarabb el kell jutnom reggelizni. Meg tudnék enni két hátszínsteaket hat tojással, ha rajta múlna. Meg francia pirítóst fahéjjal és vajjal és juharsziruppal. Mindjárt megveszek éhen. De az esett volna mindennél jobban, ha még nem kell eljönnöm mert... - Igen - vágom rá inkább, erőszakkal fordítva kifelé a figyelmemet a jussát követelő akaratos szörnyeteg viselt dolgai helyett. Nagyot nyelek, mert egy kissé összefutott a nyál a számban, Thorne rendőrtiszt pedig meglegyezi magát az írótáblával, mintha egy pillanatra ugyanazon a gondolaton osztoztunk volna. - Mm-hmm. Jobban. Igen. Köszönöm. Kis szünet. Mindketten összekapjuk magunkat. Megy ez.
Tisztelettudó csendben figyelem, ahogy fölveszi a tollat, a kérdés pedig bár nem esik túl jól, rég elhagytuk azt a pontot, ahol még a büszkeségemet féltettem volna. - Aha - bököm ki, aztán valahol mélyen mégiscsak megtalálom a jobban megnevelt énemet. - Úgy értem az vagyok, Thorne rendőrtiszt kérem. Zavartan végigsimítok az állkapcsomon, mintha a tenyerembe nyomódó állammal kifejezhetném, mekkora mértékben szánom-bánom, hogy ehhez az egy dologhoz kellene értenem és lám, mégis itt vagyunk. Bár általában nem csak egy bizonyos fajta arcátlanság, de hazudozásra való hajlam is jellemez, a gesztus kivételesen valódi. Arra, ahogy vezetek, mindig büszke voltam. Thorne felsóhajt. Átérzem. Amikor végül egyetlen tollvonással keresztülhúzza az egész bírságlapot, egy pillanatra megfordul a fejemben, hátha épp a saját bőrét kockáztatja, ám ezen hamar átlépek. A rendőrök tudnak vigyázni magukra. Valószínűleg úgy dönt, ahogy jónak látja és ha nem is, ilyenkor még úgysincs senki az utcán. Én biztosan nem fogok árulkodni. - Igenis - biccentek sietve, a zsebembe kotorva a slusszkulcsom után, belül őszintén remélve, hogy nem hagytam fönt a lakásban. Nem; megvan. Halványan csilingel, ahogy az ujjamat a karikába bújtatva elválasztom egymástól a két egyforma kulcsot. Mire a mosoly jön, már fölengedtem teljesen: érzem, hogy a saját vonásaimon azonnal megjelenik a kifejezés vakító párja. Thorne nagyvonalúan int. El vagyok bocsátva. Bal kézzel is úgy találok bele a kulccsal a kilincs zárjába, hogy még csak oda sem pillantok. Ha pislogni talál, mire végzett, az ajtóm már nyitva. - Köszönöm. Ideje továbbállni, mielőtt meggondolja magát.
There is always the return. And the wound will take you there.
Sűrű bólogatással jelzem, hogy valóban szerencsés, hogy a tűzoltóknak nem volt szükségük a csapra. Szinte ez az egyetlen szerencsés elem ebben a képletben, mert így Mr. Manx legalább épségben kaphatja vissza a menőmanó autóját a procedúra végén. Annyira jó lett volna, ha negyedórával később ér ide, hogy ne legyen alkalma elesett kiskutya szemeket meresztgetni rám, amivel mindkettőnk dolgát megnehezíti. - Ha mindennap erre vezet, tudnia kellett volna a táblákról – bökök az említettek felé. - Nem a sötét manók hordták őket ide az éjszaka, hogy aztán kikuncoghassák azt, akit megbüntetnek miattuk – igyekszem szigorú és racionális lenni, de nagyon nehéz, amikor az ember szemközt találja magát egy könyörgővel. Nem tudom, hogy a többiek, hogy csinálják, amikor figyelmen kívül tudják hagyni ilyesmit, mert akinek van szíve… Na, Duke-nak az tutira nincs. Bár neki már nem is kell bírságokkal szöszölnie. Azt hiszem, hogy abban a pillanatban eldőlt, hogy nem fogom megbüntetni, amikor Charlie Manx kinyitotta a száját, de mindenképpen örültem volna egy olyan magyarázatnak, amivel megkönnyebbülten engedhetném el egy szóbeli figyelmeztetéssel. Mondjuk, hogy a beteg nagyiját kellett felsegítenie az emeletre, aki aztán ott marasztalta éjszakára, vagy talán világ megmentése múlott azon, hogy időben felérjen az emeletre. Lényegében bármit, ami indokolhat egy ilyen cselekedetet. Legalább félig. Kíváncsian fürkészem az arcát, és várok. Ujjaim finoman dobolnak a felírótábla alján, amelyhez nem olyan régen a tollat tűztem. Egy barátot a bárból…, a szemöldököm felszökik a magyarázatra, aztán fokozatosan elmélyülnek a képek a fejemben, és a fantáziám szárnyra kelesével máris el tudtam képzelni, hogy milyen barát lehet az, akit haza kellett hozni az éjszaka közepén. Az arca egyre fokozódó vörössége csak tovább fűti a képeket és a zavaromat, amit a kíméletlen forróság kísér, ami az arcomba szökik. Kétségtelen, hogy nem a beteg nagyiját kellett hazakísérnie. - Remélem, jól van a… A barátja – meg kell köszörülnöm a torkomat, hogy be tudjam fejezni a mondatot. Tekintetem zavartan követi az irányt, amerre mutat, és erőt kell vennem magamon, hogy a fejemben ne pörgessem végig azon ismerősök sorát, akik a környéken laknak. Meglegyezem az arcom irattartómmal, mintha csak a meleget igyekeznék elhajtani magam körül, nem pedig a pirulásom kellene leplezni. Harmincas, szingli nő vagyok, időnként buja fantáziával, perjenek be! - Az mindenképpen dicséretes, hogy beismeri a hibáját – mondom végül, amikor sikerül újra megtalálni a hangomat néhány pillanattal később. - Ön hivatásos sofőr, jól tudom? – kérdezem, újfent lecsatolva a tollamat, és írásra készen megemelve a táblámat, ami akár úgy is tűnhet, mintha most készülnék feltenni az i-re a pontot azzal, hogy befejezem a bírságlap kitöltését. Zöld szemem rávillan, majd megvárva a választ, hosszan sóhajtok, és rövideket biccentgetek. Döntöttem. Határozott mozdulattal áthúzom a cetlit, amit aztán összegyűrve a pulóverem zsebébe gyömöszölök, hogy később megszabaduljak tőle. Ez egyáltalán nem olyasmi, amit csak úgy egy nyilvános kukába kihajít az ember. - Legközelebb jobban figyeljen oda, Mr. Manx – próbálok szigorúnak hangozni, de azt hiszem ezt a kegyet a beszélgetésünk alatt már elvesztettem. Lágyszívű vagyok, és behódoló. - Tanácsolom, hogy írja alá a beadványt, amit a környékbeli lakók szeretnének benyújtani a városházára, mert nincs elég parkoló. Csak azért, hogy máskor ne legyen ilyen gondja – eresztek meg felé egy huncutkás mosolyt, majd egy legyintéssel jelzem, hogy ez az a pont, amikor egy köszönettel meg kellene lépnie.
Egy végtelen időkre alkotott világegyetem üres terében lebegsz.
Ha már muszáj itt lenned, lehetsz akár boldog is, és élvezheted a tapasztalatot. Hiszen így is, úgy is meghalsz előbb-utóbb. És a dolgok is megtörténnek, akár élvezed őket, akár nem. Miért is ne lennél boldog? Ugyan mi hasznod belőle, ha hagyod, hogy megviseljenek az élet dolgai? Attól a világ jottányit sem változik; csak te fogsz szenvedni.× by lizzou.
Jellemző, hogy rosszul szólok hozzá, amikor éppen próbálnám kikönyörögni magam a bajból. Annyi eszem azért legalább van, hogy ne vágjak a szavába. Alázatosan várom a kioktatás végét, mint kisdiák, akit felküldtek a rettegett igazgató színe elé valamiért - előreejtett vállaim közül, lesunyt fejjel pislogok fel ártatlanul Thorne rendőrtisztre, mintha a zsebében megbúvó hivatali jelvény valamiképpen testileg is fölibém emelné s nem volna még így is az orromnál a homloka. Testsúlyomat, amelyet eddig a jobb lábamon nyugtattam, most alig észrevehetően áthelyezem a balra. A kezem, természetesen, marad a Rolls elején: az autót, ha nem muszáj, a világ összes rendőre kedvéért sem engedném el csak úgy. - Tudom, hogy igaza van, Thorne rendőrtiszt. Én is örülök, hogy nem volt szükség a csapra - sóhajtom bűntudatosan, bár az, hogy nevetni kezd, jó jel. Legalább nem dühítettem fel az imént. - Sajnálom. Tudja azt is, hogy minden nap errefelé vezetek. Itt lakom a belvárosban. Nincs mentségem a dologra. Persze, igazából lenne. De annyira arcátlan én sem vagyok, hogy őszintén higgyek benne, a vérfarkasság felment bizonyos közlekedési szabályok betartása alól. Figyelem, ahogy elgondolkodik, aztán a toll bűvös lassúsággal mozdul és megállapodik a mappa szélén. Rövid csend következik, majd a zöld szempár rám fordul megint: ékkőéhez hasonló zárványai közt ezúttal természetes kíváncsiság lidércfényei tűnnek fel. Thorne rendőrtiszt, úgy látszik, egyike azoknak, akik igyekeznek szeszélyes helyett méltányosak lenni. Jaj, ne már.
Megköszörülöm a torkomat. - Egy barátomat hoztam haza a bárból - válaszolom a hajamba túrva, kissé vonakodón. - Kicsivel többet ivott a kelleténél, és nem vitt rá a lélek, hogy elengedjem egyedül. Tudja, hogy van ez. Nem vagyok rossz hazudozó: ha nem randalíroznának a fejemben a tegnap este valódi emlékei, nem lennék így elvörösödve. Nyugtalan izgékonyságomat e percben is a küszöbön álló alakváltás követelőző energiái fűtik, épp, ahogy tegnap este is fűtötték. Tudja, hogy van ez, amikor az ember már a harmadik lámpánál söpri el a kezeket a lábáról, 'kiteszlek most azonnal, ha nem bírsz magaddal, ne nyúlkálj már, amíg vezetek' és csak kaján vigyor érkezik, 'de hát állunk' aztán szuggesztív szünet, mintha ez a kifejezés lenne a világ legjobb tréfája, te jó ég, el se hiszem, hogy ezen nevetett, azt meg még kevésbé, hogy nevettem én is. - Itt lakik, ebben a házban - intek inkább magam mögé, csak úgy céltalanul. - Egész úton kínlódott. Annyira rosszul volt, mire leértünk, hogy nem volt időm keresgélni... nekimentem volna valaminek, ha nem húzódom félre. Még az is időbe telt, hogy kiszedjem a kocsiból és felvigyem a lakásba. Legalább tizenöt percbe, mert amikor végre bevágódtunk ide, irányjelző nélkül, negyvennel és olyan hanyagul, ahogy most is itt az autó, már én sem siettem kiszállni. Amivel siettem, az a sliccem kigombolása volt, legalább a háromnegyedéig, hogy a Bryce keze beférjen és még ez is eltartott egy ideig, mert nem voltam abban az állapotban, hogy ezzel hosszan szöszmötöljek. Közel száz év alatt szenvedtem át a gombjaimat a megfeszült gomblyukakon, hogy aztán újabb száz évre belefeledkezzek abba, ahogy mélyen hátranyúl a lábaim közt, és az alsónadrágom alá férkőző ujjaival lassú, átható masszírozásba fog a gátamnál. Ezt utoljára a feleségem csinálta velem és soha, egyetlen percig sem tudtam neki ellenállni, már akkor sem, amikor még nem tombolt bennem teljes tébolyban egy, a sorára várni türelmetlen vadállat. Végső soron a tér túloldalán nagyot csapódó bejárati ajtó érdemel elismerést egyedül, mert az a hang ébresztett rá, hogy voltaképpen még a nyílt utcán vagyunk, ha az éjszaka kellős közepén is. Hát nagy nehezen felmentünk a lakásba. Akkor fel se tűnt az ötemeletnyi lépcső. Meg a táblák sem. Meg a tűzcsap. Az sem tűnt volna fel, ha egy másik autó tetején hagyom a magamét.
Őszinte megkönnyebbülés közepette dörzsölöm meg a forró arcomat a hideg kezemmel. Thorne rendőrtiszt lehet akár természetfeletti is, de gondolatolvasónak biztosan nem gondolatolvasó. - Nézze, le kellett volna jönnöm azonnal, hogy félreálljak, amint felértem vele - ismerem be a cipőm orrát nézve egy kicsit. Az egyiket félrecsomóztam a nagy rohanásban. - Tényleg nincs mentségem. Vigyen be, vagy bírságoljon meg a szabálytalanságért, kifizetem, ha tudom. Most már zsebre vágom a kezemet, kissé zárkózottan, de a testtartásomban így is ott a megadás. Végig ott volt. Thorne, egyenruha ide vagy oda, rendőr, én meg csak egy sofőr vagyok. A táplálékláncban elfoglalt helyünk ennél világosabban nem is jelölhetné, hogy a jóindulatára vagyok bízva. A bírság egy dolog. Bár nem szívesen látnék az eddig hibátlan szakmai rezümémen éppen parkolási megrovást, de az idővel úgyis elévül. Hanem az autó... az autó más lapra tartozik. Az autó életbevágó. Akkor is, ha belül tudom, hogy bőven megérdemelném a tegnapi mutatványaimért a volánja mögött, hogy az orromra koppintsanak. Ettől persze még nem fognak. Ennyi szerencsém csak lehet. Reménykedőn méregetem Thorne-t, némileg mohón ácsingózva rá, hogy ne akarjon tovább kérdezősködni. - Csak az autót ne vontassák el. Lehetne?
There is always the return. And the wound will take you there.
Próbálok legalább olyan szigorúan nézni, mint amikor Yoda szétrágta a kedvenc tornacipőmet, de a fickó esdeklő tekintete legalább annyira hatással van elpuhult belsőmre, mint amikor a kiskutya lesett fel rám hasonlóan ártatlan szemekkel. Arcom pusztán akkor mutat valódi keménységet, amikor asszonyomnak nevez, de ezt is inkább sértett büszkeségem diktálja, mert lelki szemeim előtt azonnal a középiskolai matektanárnőm jelenik meg, aki minden egyes rossz válasz után szigorúan az asztalra csapott a vonalzójával. Őt hívtuk asszonyomnak. - Thorne rendőrtiszt – javítom ki egy árnyalatnyi duzzogással a hangomban. - Az asszonyomnál minden jobb- teszem hozzá, megkocogtatva a tollammal a mappám tetejét. Nem is lehetne jobban a homlokomra írva, hogy erős harcot vívok magammal arra vonatkozóan, hogy mit kellene csinálnom. Elvontattatni, ül a vállamra a kisördög, de csak azért, hogy rögtön utána megvilágosodjak, hogy elfelejtettem felhívni a telepet, hogy küldjenek ki egy trélert, ami elszállítja innen a szabálytalankodó járgányokat. A csudimudiba! A tizennyolc hónapos próbaidős megbízásom - 6 hónap az akadémián, plusz a 12 hónap terepen – még nem telt le, és korántsem biztos, hogy az ez idő alatt elkövetett kisebb-nagyobb ballépések után Duke hivatalosan is alkalmazni fog. Ha híre megy, hogy elengedtem egy tilosban parkolót, csak tovább rontja az esélyeimet a jövőre nézve. - Mr. Manx, még mindig jobb, hogy én állok itt, mintha a tűzoltóság gyalogolt volna keresztül az autóján – mutatok rá, mint mindent eldöntő tényre. Vészhelyzet esetén a srácok nem finomkodnak volna ennyit, és nem vesztegetnék időt rá, hogy megtalálják az autó gazdáját; csak kitörik az ablakot, és áthúzzák a tömlőt a másik oldalra, ami valószínűleg sokkal jobban fájna a tulajdonosnak, mint egy helyszíni bírság. - Uram, kérem... Van egy kamasz fiam, maga szerint a könyörgés olyasmi, ami hat rám? – nevetem el magam, mert a férfivel ellentétben én tisztában vagyok vele, hogy a válasz az igen. A kényszeres nevetés elhalása után lassan, rezignáltan sóhajtok, és rácsúsztatom a tollat a mappa szélére, de a csekket egyelőre nem húzom át. - Elárulja, hogy mi volt olyan sürgős, hogy éppen itt kellett megállnia? – kérdezem, bár van egy árnyalatnyi sejtésem azt illetően, hogy ez nem olyasmi, amire választ fogok kapni.
Egy végtelen időkre alkotott világegyetem üres terében lebegsz.
Ha már muszáj itt lenned, lehetsz akár boldog is, és élvezheted a tapasztalatot. Hiszen így is, úgy is meghalsz előbb-utóbb. És a dolgok is megtörténnek, akár élvezed őket, akár nem. Miért is ne lennél boldog? Ugyan mi hasznod belőle, ha hagyod, hogy megviseljenek az élet dolgai? Attól a világ jottányit sem változik; csak te fogsz szenvedni.× by lizzou.
Egy pillanatig egymást nézzük. A fiatal rendőrlány, aki az írótáblát meg a csekkfüzetet szorongatva az út szélén álldogál, ijedtnek tűnik, mintha félne hozzáérni a szabálytalanul várakozó nagy automobilhoz. Igaz, én sem nézhetek ki sokkal magabiztosabbnak. Hivatásos sofőr vagyok, pontosan tudom, hogy Delaware államban tűzcsap vagy más katasztrófavédelmi okból megjelölt hely előtt megállni nem egyszerűen büntetendő - legalább 50 és legfeljebb 100 dollár közé eső bármekkora összeggel -, de az ilyen helyen magukra hagyott járműveket kötelező elszállíttatni is. Az emblémás kék pulóver láttán tehát elsősorban nem a pénzbírság, hanem ez lebeg a lelki szemeim előtt s a hűtőrácsnak nyomott bal kezemmel olyan védelmezőn ölelem át a limuzin magas, széles elejét, mintha a legközelebbi sötét úttorkolatból bármelyik percben vérszomjas rendőrségi tréler ronthatna ránk, hogy megkezdje az elszállítást.
Egyelőre persze nem ront ránk semmi - lehet, hogy még ki sem hívta őket -, csak a kis járőr jön közelebb valamivel. Nyelek egyet mindössze és esdeklőn tekintek rá, mikor a nevemen szólít: pontosan tudom, hogy ez az az arcom, amely egy napot sem öregedett tizenöt éves korom óta, főleg így, párnától kócosan. Egyszer régen megúsztam egy nagy verést általa, amikor elkaptak egy háznál, amint a küszöbre letett tejesüveget bontogattam hajnalban. Hátha még mindig használ... és ami azt illeti, ezúttal több benne az őszinteség. Sőt, teljesen az őszinteség vezérel. A tejet annak idején nem sajnáltam, de ezt a szabálytalanságot őszintén szégyellem. Biccentek tehát, gyámoltalanul szippantva a langyos, benzinszagú levegőből. - Charlie - pislogok a csekkeket még mindig szorongató ifjoncra közben. - Charlie Manx. Asszonyom. Engedelmesen figyelem, amíg elmagyarázza, mit vétettem: bólogatok megint, mert bár nem tűröm túl jól, ha rendreutasítanak, ezúttal magam is érzem, hogy nincs jogom neheztelni, sőt megnyikkanni sem. Elvörösödve dörzsölöm meg a nyakszirtem, ahogy akaratlanul is előúszik az emlékeim közül a tegnap esti kapkodás, ami miatt olyan figyelmetlenül parkoltam le ide. Lehunyom a szemem, egy hosszú pillanatra, mintha ezzel képes lennék levakarni a képemről a forróságot, de csak annyit érek el vele, hogy az még jobban felfokozódik. - Igen, tudom - nyögöm frusztráltan, próbálva valami épkézláb magyarázatot keresni, ami összhangban van a bűntudatos ábrázatommal és mégse haragítja meg a kelleténél jobban. Vagy kell magam elásnom miatta. - Műszaki okból is tilos elállni az utat. Sajnálom. Nem fordul elő többet. Csak nagyon... nagyon kellett sietnem. Muszáj volt kiszállnom, ha érti.
Meghiszem azt. Jó lenne, ha végre el tudnám felejteni az ide nem illő részleteket. Ha maradunk, most én ülnék a fogdán közszeméremsértés miatt. De hogy hogy találtam meg éppen a nyavalyás tűzcsapot?! Egyszerű kérdésre egyszerű válasz: úgy, hogy a főtéren mindig minden hely foglalt. Minden olyan hely, ahonnét nem vontat el a rendőrség. - Legyen szíve...! - keresem ismét a tekintetét szelíden. - Kérem. Nem tehet ilyet egy vintage Rolls-Royce-szal...! Természetesen a trélerre gondolok. Rosszabb esetben kerékbilincsre: az ugyan olcsóbb, de hogy élem túl, ha az egész utca szeme láttára fölteszik az autómra? Sehogy. Csak a holttestemen át. A végrehajtó ugyan bájos és legalább olyan gyámoltalannak tűnik, amilyen képet én vágok, de attól még rendőr. Ha eléggé igyekszem, talán meglágyíthatom valami komolyabb helyszíni bírságra, de ha rossz kedvében van, megnézhetem magam. Különösen, ha amíg öltözködtem és lépcsőztem, megkezdte az intézkedést. Nem tűnik annak a típusnak, aki visszavonna valamit, ha egyszer kimondta.
There is always the return. And the wound will take you there.
Ha valaki együtt él egy kamaszfiúval, aki az elmúlt egy év nagy részét azzal töltötte, hogy hazudozott és titkolózott előtte, az egy kicsit megedződik a magyarázatokkal szemben. Szóval mindenre felkészülve fordulok szembe az érkezővel, még mindig kezemben tartva a cetlit, amit nem sikerült beerőszakolnom az ablaktörlő lapát alá. Igazából nem is igyekeztem annyira, mert nem akartam összetaperolni a fényezést, mert én még értékelem mások munkáját. - Nézze, ez nekem legalább annyira kínos, mint magának – cincogom egérhangon, kihasználva az alkalmat, amíg levegőért kapkod. Vajon ő is észrevette, hogy mennyire bizonytalanul elcsuklott a hangom? Őszintén nem számítottam rá, hogy bármelyik kocsi tulajdonosát itt találom, s bár a munkámhoz hozzátartozik a konfrontáció, attól még nem kell szeretnem. Visszahelyezem a bírságot a mappám tetejére, és erőt veszek magamon, hogy néhány lépéssel közelebb kerüljek a fickóhoz. Talán még megúszhatom, hogy megverjenek, reménykedem, bár az igazat megvallva, az autó tulajdonosa nem látszik igazán vérmes alaknak. Inkább ijednek látszik, mint dühösnek. - Mr. Manx, ugye? – billentem oldalra a fejem kérdőn. Rose Harbor kicsi, és néha az ember azoknak a nevét is tudja, akikkel soha egyetlen egyszer sem szívott még egy légtérben levegőt. - Látja ezeket a táblákat? Nem most kerültek ide, ahogyan az sem – bökök tollammal a tűzcsapra, aminek útját sikerült elállnia. - Ha most elengedem, kikapok – mondom, mint egy kislány, akit éppen arra próbálnak rávenni, hogy lopjon el egy cukorkát a tanítónéni orra elől, pedig valójában nem történt ilyesmi.
Egy végtelen időkre alkotott világegyetem üres terében lebegsz.
Ha már muszáj itt lenned, lehetsz akár boldog is, és élvezheted a tapasztalatot. Hiszen így is, úgy is meghalsz előbb-utóbb. És a dolgok is megtörténnek, akár élvezed őket, akár nem. Miért is ne lennél boldog? Ugyan mi hasznod belőle, ha hagyod, hogy megviseljenek az élet dolgai? Attól a világ jottányit sem változik; csak te fogsz szenvedni.× by lizzou.
A sülő szalonna illata csalt elő az ágyból. Mezítláb - valójában teljesen meztelenül - talpaltam ki a meleg kövön az illatok nyomában, mint a rajzfilmekben, amikor egy szereplőt a forró gőz az orránál fogva húz-csalogat a nyitott ablakba hűlni kitett kacsasültig. A serpenyő magára hagyva pattog a lecsavart gázláng felett. A kávéfőző üvegkannájára belülről finom pára tapadt. Friss. - Jó reggelt, Mr. Rolls-Royce - csendül mögöttem, a nappaliból és bár számítottam rá, hogy nem leszek egyedül, mégis megugrom egy kissé a hirtelen hang hallatán. A benne bujkáló nevetés alapján szándékos volt. Sarkon fordulok. A vendéglátóm a vigyorán kívül fürdőköpenyt is visel. Meg a karikagyűrűjét. Azt éjszakára se vette le. Nem mintha bánnám. Viszonzom a vigyorát. - Jó reggelt, Mr. Előkelő Irányítószám. Jut nekem is valami a reggeliből? Mr. Előkelő Irányítószám - hétköznapi nevén Bryce - elfelé billenti a fejét tőlem. Izmos vállával nekidől a nappali kiugró ablakfülkéjének s az elkötött függöny mögül kiles a főtérre. Mert innét ez a kilátás. Nem is láttam még eladó lakást itt soha. Gondolom, csak örökölni lehet. Amikor visszanéz rám, a vonásain vidámság és bűntudatos sokk keverékét látom elömleni. - Nem fogsz ráérni. A jard épp most állt meg lent. Mögötted. Néha bilincselnek, néha vontatnak. Ó, bassza meg. Valahol a hallban ér utol a hang. - Öltözz fel, jó?!
Verőfényben sokkal kínosabb helyen várakozik a szokatlanul ferdén leállított Silver Cloud, mint amilyennek előző este tűnt a helyzet: pár yardra a megállás tilalmát jelző táblák vöröslenek, az utasoldal hátsó ajtajánál pedig egy tűzcsap van, amire bár nem emlékszem, hogy ott lett volna, de gyaníthatóan nem az éj leple alatt nőtt ki a járdából. Én figyeltem, biztos úr, ezek még nem voltak itt, amikor megálltam, hallom teljesen abszurd belső hangon saját magamat, amíg átrohanok az úton, az intézkedő személy felé. Aztán: Miért akar valaki ilyen ócska helyen lakni, ahol megállni sem lehet? Persze a hiba máshol van. Én hagytam, hogy a teliholdat megelőző napok ennyire elvegyék az eszemet. Ritkán fordul elő, de ha engedek az impulzusaimnak, néha nem is törődöm vele, hogy mit cselekszem. Hát most itt az eredménye. - Várjon! - kiáltok rá a rendőrre, nem túl hangosan és nem túl közelről, de épp elég pánikban, hogy sejthesse, ki érkezik. Tiszteletteljes távolságban fékezek le, egy-két pillanatig csak lihegésre futja. Rohadt ötödik emelet. Rohadt táblák. Kezemet az öreg limuzin hosszú orrának elejére, a hűtőrácsra tapasztom, mintha az automobil állat lenne amelyet idegessé tesz az ismeretlen ember közelsége. Levegő után kapkodva próbálok elébe vágni a rendreutasításnak. - Kérem! Itt vagyok már... már itt se vagyok. Én vagyok... az enyém. Az autó, az enyém. Sajnálom.
There is always the return. And the wound will take you there.
Heti háromszor még mindig a diszpécserpult a birodalmam, de a mai nap a rendőrködését, aminek kivételesen annyira nem örülök. A közterületellenőrzés totális szívás. Castellaninak valami ügye volt a szomszéd nagyvárosban, és rajta kívül senki sem vállalta be, hogy mára párjául fogad – még az az áruló Eric sem! -, így a beosztásért felelős tiszt a kezembe nyomott egy tucat csekket, és tollat, hogy tegyem magam hasznossá. Lehetőleg valahol máshol.
Bevallom, nem vagyok túl határozott, amikor valakit rendre kell utasítani, és nem is vagyok túl ijesztő látvány, így kicsit izgulok, amikor a családi egyterűvel beállok az utolsó parkolóhelyre. A hétfő reggel minden kómája a vállamat nyomja, amikor kiszállva a kocsimból, belebújok a pulcsimba, amit a helyi rendőrség emblémája díszit. Egyenruhám egyelőre nincs, és a jelvényemen lévő számsor is csak ideiglenes, amíg le nem teszem az eskümet.
Körülbelül a második megírt cetli után döbbenek rá, hogy az új feladat se nem izgalmas, sem pedig ijesztő, így a korábbi parám gyorsan el is száll. Némi sorsközösséget persze érzek azokkal, akik visszatérve megtalálják majd az ajándékomat az autójuk szélvédőjére rögzítve, de egyértelmű táblák jelzik, hogy ezen a szakaszon tilos a parkolás.
Unottan vakarom meg a tollammal az orromat, miközben körbejárom a közel sem hétköznapi járgányt. Jó sejtem, hogy kié, és bár csak látásból ismerem a fickót, rendes fazonnak tűnt. Eljátszom a gondolattal, hogy eggyel tovább lépek, mintha észre sem venném, hogy azon túl, hogy tilosban állt, eltakar egy tűzcsapot.
- Egy bünti még mindig jobb, mintha arra érne vissza, hogy a fél tűzoltóság átvágtatott az autóján – nyugtatom magam félhangosan, majd körmölni kezdem a rendszámot, és a legalacsonyabb büntetési tételt. - Igazából jót cselekszem – bíztatom magam tovább, közelebb lépve a járműköz, hogy pipiskedve betuszkoljam a cetlit a ablaktörlőlapát alá. Egyértelmű, hogy nem számítok rá, hogy bárki megláthat, vagy meghallhat.
Egy végtelen időkre alkotott világegyetem üres terében lebegsz.
Ha már muszáj itt lenned, lehetsz akár boldog is, és élvezheted a tapasztalatot. Hiszen így is, úgy is meghalsz előbb-utóbb. És a dolgok is megtörténnek, akár élvezed őket, akár nem. Miért is ne lennél boldog? Ugyan mi hasznod belőle, ha hagyod, hogy megviseljenek az élet dolgai? Attól a világ jottányit sem változik; csak te fogsz szenvedni.× by lizzou.
Kezdőlap
