Az, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam magam egy idegen előtt, nem állt messze tőlem. Leginkább azért, mert mostanában olyan kevés emberrel találkoztam, hogy a legalapvetőbb dolgokról is sikerült megfeledkeznem. Például olyan apróságokról is, hogy állhat mögöttem valaki a sorban, akit letarolhatok, ha ész nélkül sündörgök. Csak remélni mertem, hogy nem olyasvalakit sikerült letarolnom, aki azonnali kivégzésnek vet alá a sétány közepén. Azt, hogy segített újból megtalálni az egyensúlyom, mindenesetre jó jelnek tekintettem.

  Nyakig vörösödve, kapkodva vettem magamhoz a szalvétákat, hogy menthessem a menthetőd, de egészen addig vártam a kitörésre, amíg meg nem hallottam a rövid nevetést, amit az idegen hallatott. Hölgyeim és uraim, a mai kivégzés elmarad.

  - Szörnyen szégyellem magam – motyogtam zavartan, miközben egy szalvétával én is próbáltam felitatni a kávémaradékot a kabátomról. Nem a folt miatt aggódtam, hiszen a festék miatt volt rajta elég, pusztán le kellett foglalnom a kezeimet, hogy ne remegjenek az idegességtől. Csak akkor néztem fel az áldozatomra, amikor úgy éreztem, hogy anélkül megtehetem, hogy elsüllyednék szégyenemben.

  - Én jól vagyok. Ugye nem sikerült megégetnem önt? – kérdeztem, miközben szögletről-szögletre igyekeztem beinni a férfi arcának vonalait. Volt valami szigorú a szemöldöke vonalában, amit azonban ellensúlyozott a világos szempár. Ritkán látni ilyen éles kontrasztokat. Lesütöttem a szemem, hogy ne tűnjön fel neki, hogy megbámultam, és átengedtem neki a saját szalvétáimat, hogy kidobhassa őket a kukába.

  Az ajánlatra azonban, hogy ő hívjon meg a kínos incidens után egy kávéra, határozottan megráztam a fejem. Ahelyett, hogy elfogadtam volna az ajánlatot, úgy ügyeskedtem, hogy én kerülhessek elé a sorban, és a vállam fölött pillantottam fel rá.

  - Kérem, engedje meg, hogy én fizessek. Mindkettőnknek. A lelkiismeretem tisztasága múlik rajta – mondtam, könyörgő szemeket meresztve az idegenre. - Ha nem engedi, napokig nem fogok tudni aludni. Ugye ezt nem kívánja nekem? – sütöttem el a béna viccet egy zavart kuncogással, és őszintén reméltem, hogy rááll a dologra. Sokkal jobban érezném magam utána.

Taryn   &&   Philip

sugar, coffee, almonds

Philip kedvenc reggelei ezek voltak: az emberek majdnem teljes hiánya, a friss, reggeli levegő, benne a tenger sós illatával, és a kellemes, égő érzés a tüdejében és a lábaiban. Még Anat mellett szokott rá a korán kelésre és a reggeli futásra; máig emlékezett, hogyan hisztizett férfihez nem méltón a kezdeti időszakban, mert semmi kedve nem volt idő előtt kikelni a meleg takaró alól, pláne a nő teste mellől. Aztán hozzászokott.
Olyan szokás volt ez, amit mégis megőrzött. Még utána is.
Egészen a sétány végéig futott, ahol visszafordult, majd megtette ugyanezt az utat visszafelé is. Még nem futott hazáig, inkább a mólókat vette célba, hogy aztán a legtávolabbi ponton, a deszkák végén megálljon. Letámaszkodott a térdeire, nagy levegőket vett, aztán inkább kinyújtózott, mielőtt csípőre tette volna a kezét, addig nézve mozdulatlanul a nyugodt vízfelszínt, mire légzése és pulzusa is újra a normális tartományig csillapodott.
Sétálva indult visszafelé, azzal a szándékkal, hogy a sétány végétől ismét futni kezd, ám megcsapta az orrát a kávé erőteljes, aromás illata; csupán fél percig kérette magát, mielőtt elcsábult. Ne igyál éhgyomorra kávét, jutott eszébe az anyja dorgálása, de gondolatban csak legyintett. Céltudatosan indult meg a stand felé, ahonnan az illatokat érezte, de egyelőre nem állt be a rövid sorba, mert még nem tudta, mit akar – a várakozó emberek mellett fékezett le, hogy alaposan szemügyre tudja venni a kínálatot. Ha nem sima presszót iszik, az már elmegy csalásnak, nem?
Az ösztönei még olvasás közben is működtek, rögtön kiszúrta a mozgást maga mellett, de nem volt elég gyors, vagy csak túl közel állt a sorhoz; csak arra volt ideje, hogy szembeforduljon a nővel, amikor az már szinte szó szerint fel is kenődött a mellkasára. Ez mondjuk a kevésbé kellemetlen része volt a dolgoknak: a ráömlő kávé forrósága sokkal rosszabbul esett a bőrének, ahogy gyorsan átszivárgott a pulóverén. Mégsem szisszent fel, megtartotta a hangot magának, inkább osztonosen felemelte a kezeit, hogy finoman, de azért határozottan megtartsa a hölgyet, ha esetleg elveszítené az egyensúlyát az ütközéstől.
– Jól v... – szerette volna kérdezni, de ugyanebben a pillanatban ütötte meg a fülét a káromkodás, már ha ezt annak lehetett nevezni. Ahogy az előbb visszafogta a sziszegést, most úgy hagyta, hogy feltörjön a mellkasából egy rövid nevetés.
– Ugyan, én voltam útban. Köszönöm – vette el a felé nyújtott szalvéták egy részét, meghagyva a nőnek a köteg másik felét. Elkezdte felitatni a pulóvere elejéről az odafröccsent kávé nagyját, de fél szemmel azt figyelte, a hölgy is hasonlóan tesz-e. – Ön jól van? – tette most már fel a kérdését ténylegesen.
Miután a kávé javát felitatta, úgy döntött, a maradékot majd kiszedi a mosógép, szóval a bódé mellett álló szemetesbe dobta a szalvétákat, és ha úgy látta, a nő is végzett, előzékenyen tőle is elvette az ázott szalvétákat, hogy hasonló sorsra juttassa őket. Igazság szerint csak ekkor tekintett igazán a másikra, ez pedig rögtön egy másodperces hatásszünetbe torkollott. Nagyon régen látott már ilyen árnyalatú szemeket, különösen a kreolos bőrrel párosítva. Philip nyelt egyet; gyorsan összeszedte magát, de a gondolatai még hosszú pillanatokig zúgtak. Néhány pislogással világossá tudta tenni maga előtt, hogy nem Anat áll előtte – az ő haja csak finoman volt hullámos, az arca pedig sokkal határozottabb vonású volt –, de már ez a néhány másodperc is megzavarta.
– Jöjjön! – intett a pult felé, ahonnan időközben elfogyott a sor, így tökéletes lehetőséget kapott a figyelemelterelésre. – Ha már élő akadály lettem ön és a kávéja között, muszáj kárpótolnom egy újjal. A vendégem rá, és ehhez ragaszkodom. Mandula? – vonta fel a szemöldökét, mosolyogva tekintve a nőre, egyértelműen arra várva, hogy megismételje a korábbi rendelését, amit ezúttal ő vehet meg neki. A szaglása pedig hiába nem volt egy vérfarkasé, a mandula jellegzetes, marcipános illatát könnyen ki tudta venni a pulóveréből.

♞ oats in the water ♞

♞

- A Napló egy számát szeretném… - nyújtottam át néhány dollárt a mogorva újságosnak, aki a standja mögött állva, idegesen rágta a bajuszát. Éppen a turistákról motyogott valamit, meg a suhancokról, akik mindig mindent tönkretesznek, amikor egy köszönés kíséretében odaléptem hozzá. Úgy festett nincs jó napja, így egy félszeg mosollyal próbáltam kárpótolni a zavarásért, amit azt hiszem, kárörömnek vélhetett. Úgy dobta elém az újságot, és kívánt további szép napot, hogy máris éreztem a növekvő gombócot a torkomban. Bántam, hogy aznap reggel kimozdultam otthonról.

A visszajárót belesüllyesztettem a festékfoltos kabátom zsebébe, az újságot a hónom alá csaptam, és tekintetemet leszegve elindultam a sétányon. Viszonylag korán volt még, így nem is értettem az újságos indulatait. A standok egy része ki sem nyitott, és a legtöbbjükre tizenegy előtt nem is kerül ki a nyitva tábla, még így, szombat délelőtt sem – részben ezért is választottam ezt az időpontot a kiruccanásra.

Éppen elhaladtam egy újabb bódé előtt – ami sokkal inkább egy lakókocsinak látszott, amit büfévé alakítottak -, amikor megcsapott a kávé illata. Valami azonnal megmozdult a testemben, az agyam és az ízlelőbimbóim pedig szinte egyszerre mondták ki: kell. Néhányan már vártak a sorban, amikor beálltam közéjük, de a kiszolgálás viszonylag könnyen halad, így én is gyorsan a kezemben tudhattam a választott italomat. Egy kortynyi fekete, kis leheletnyi mandula, és rengeteg tej. Na meg cukor. Sok-sok cukor.

Kiléptem oldalra, hogy átadjam a helyemet a következő vendégnek, amikor nekiütköztem valakinek. Abban a pillanatban éreztem, ahogy a kezemben tartott műanyagpohár összeszorul, és a tartalma szétloccsanva beborít engem is, és a váratlanul elém kerülő akadályt is. Arcomat azonnal kamaszos vörösség öntötte el, ami csak tovább fokozódott, amikor minden bátorságomat összeszedve felnéztem arra, akit sikerült leöntenem.

- Ó te szent Habakuk! – gyermekkönyveken dolgozom, ez volt a legcsúnyább káromkodás, amit ismertem. - Annyira, de annyira sajnálom… - kaptam fel néhány szalvétát a legközelebbi kerek asztalról, és vörösödve az áldozat felé nyújtottam őket. Akkor már biztos voltam benne, hogy aznap tényleg nem kellett volna felkelnem.