A szőkeség szavaira mélyre engedtem a tüdőmben a levegőt. Kevésbé voltam büszke és gőgös, mintsem megsértsen azzal, hogy azt feltételezi, bárkit is kibeleznék. A bennem élő és lélegző farkasom mindig a felszínt kapargatta, mintha ki akart volna törni, mintha hagynám neki, hogy garázdálkodjon, de túlságosan is összeszokott páros voltunk és ő nem olyan volt, mint egy kisebb vakarék kutya, aki azt gondolta, hogy ő volt a főnök a kapcsolatban - én diktáltam a legtöbb esetben, mert amíg a farkas odabent ösztönlény volt, addig én gondolkodtam, nekem számított az, hogy a lehető legkevesebb pusztítást hagyjam magam körül - akár szavakkal, akár fizikális síkon.
Ellenkezhettem is volna a nő szavaival, mégis úgy döntöttem, hogy meghagyom abban, igaza van. Eszem ágában sem lett volna Tommyhoz nyúlni, ezért is vontam meg a vállaimat nemtörődöm stílusban - higgyen Madison, amit csak akart - nekem megvoltak az indokaim és az érveim. Azzal viszont kicsit sem számolt, hogy a Caitot illető kérdésével nem csak megsért, hanem olyan mélyre gyalogolt a szarerdőben, hogy onnan nehéz lesz visszahoznia magát, ha egyáltalán sikerül neki. A szabadkozására felvontam a szemöldöket, a védekező mozdulataira és a soron következő kérdésére viszont lassú, ragadozómosolyra húzódott az ajkam.
- Leplezni sem tudod, hogy mennyire tartasz tőlem - nem voltam hangos, épp annyira hallható hangon közöltem vele mindezt, hogy az még kényelmetlenebbé tegye a pillanatot. - A szagod és a szívverésed elárul téged, Madison - tényt közöltem, de nem voltam fenyegetőbb, mint amit a pillanat megkövetelt tőlem - a kérdésére viszont nem reflektáltam, felesleges is lett volna. Lefoglaltam rövid ideig magamat a jegyzetfüzettel, de csak annyi időre, ameddig meg nem fogalmazódott bennem az, hogy mit terveztem Valenciával. Ha apám hallana, szíjat hasítana a hátamból. Ő sokkal büszkébb arra, hogy mik voltunk, mintsem belássa, ez a mai világban éppolyan átoknak bizonyulhat, mint előnynek. Az ötletemre kapott reakció olyan vakvágányra ment, hogy le kellett ülnöm. No nem csak ezért tettem, de ha már ott voltam, akkor elfoglaltam Madison székét a legfőbb asztal között. Hátrébb toltam magam ültömben, s úgy hallgattam végig, de ahelyett, hogy bunkó módon felpakoltam volna az asztallapra a bokámat, csak ültömben keresztbe pakoltam a lábaim. Végignéztem a takaros rendben tartott asztalon.
- Félreértesz valamit, de nagyon, Madison - feszes mosoly hirdette, hogy nem volt túlzóan könnyű dolga egyikünknek sem. - Nem tudom, mennyire vagy tisztában a helyzettel, és hogy James mennyit osztott meg veled, de gyanítom többet tudsz, mint kellene - rólunk is - ezzel nem felkoncolni akartam, de a házastársak elvileg többet tudnak a másik felükről, mint mondjuk egy totális idegen, akinek semmi köze hozzájuk. - Mi történik akkor, ha egy farkas összejön egy emberrel? - néztem a nő kék szemeibe, de mielőtt ő válaszolta volna meg a teoretikus kérdésem, már folytattam is. - Val csak a féltestvérünk, akinek az anyja humanoid, ezáltal bármennyire is akarnánk, akkor sem lehetne olyan, mint mi Darrennel, nem születhetett farkasnak, sőt! Emiatt nem is tudnám késleltetni az átváltozását és higgy nekem, nem is akarnám kínozni, sokkal inkább szeretném megelőzni ezt az egészet, hogy valaha is olyan legyen, mint amilyenek mi vagyunk - A nőből áradó és érezhető feszültséget nagyon is kedvelte a farkasom, ennek ellenére mégsem volt célom jobban felizgatni a nőt annyira, hogy rosszul legyen előttem. Elég lett volna, ha csak azután omlik össze, hogy elhagytam a süllyedő hajót.
- Van arra lehetőség, hogy soha ne is váljon farkassá? Elég egy dráma a családban enélkül is, nincs szükségünk még többre, vagy arra, hogy Val anyja sokkot kapjon amiatt, hogy a lánya is szörnyeteggé váljon - igen, biztosan csak Valencia anyja volt a legjobb érv arra, hogy ne akarjam a húgom átváltozását. Azt a nőt élve elkapartam volna.. az eltelt évek során se kedveltem meg, ami apámmal folyamatos feszültség volt kettőnk közt, mikor milyen mélységben. Az lett volna az utolsó dobása Alessandrának, ha az apámat választás elé állította volna. Minden kitelik attól a némbertől...

◉ vol 3 ● thread tune ♪ ● easier to say no◉

  Boszorkaként vérfarkasokkal vegyülni nem olyasmi, ami miatt túl sok dicséretet várhatna el az, aki ragaszkodik a varázserejéhez. Amikor hozzámentem egyikükhöz, az önkéntes száműzetést választottam; kiléptem a kovenból, és otthagytam a családomat. Az utóbbi könnyebben megbékélt a döntésemmel, bár ők is csak James halála után enyhültek meg igazán. Egy vérfarkasnak sosem fordíthatsz hátat, Mads, hallottam apám hangját a fülemben, miközben kitereltem Tommyt a folyosóra, magamon érezve vendégem tekintetét. Nem kellettek hozzá különleges érzékek, hogy megértsem, a nő veszélyes, és bármit is szeretne tőlem, a nemleges válasz nem olyasmi, amit szívesen fogadna.

  Az asztalomnak dőlve, veszélyezetten vártam, hogy a nő mit szeretne tőlem. A választott rokonaimon kívül, a falka tagjai nem szoktak csak úgy meglátogatni, és hallva a Chelsea családjában történeteket, úgy sejtettem, hogy ő sem udvariassági látogatást tett nálam. Az iskolában. Tanítási időben.

  - Megsértettelek – rebbent pillantásom a vonásaira. Nem kérdés volt, a szó a puha megállapítás eleganciájával bukkant ki belőlem. - Nem volt szándékos, de ennek nincs köze ahhoz, hogy mi vagy. A gyerekek az én felügyeletemre vannak bízva, nem vallana túl sok bölcsességre és felelősségérzetre, ha hagynám, hogy idegenekkel csacsogjanak. Igaz? – a kérdés költői volt, és nem is hittem, hogy hajlandó lenne megválaszolni. Ha magában eldöntötte, hogy azt hiszem, bántana egy ártatlan kisfiút, a magyarázat nem sokat segíthetett, üres fecsegésnek tűnt, amivel megpróbáltam kimagyarázni magam.

  Későn jöttem rá, hogy megkora hibát vétettem azzal, hogy megemlítettem a sógornőjét. Minden ösztönöm sikoltozott, hogy húzódjak hátrébb, amikor fölém magasodott, de nem akartam tovább hergelni a haragját, így a helyemen maradtam, a korábban felvett pozíciómban. Egy vérfarkas mindig időzített bomba, Amy mellett pedig megtanultam, hogy azok, akik valami traumán mentek keresztül, még hajlamosabbak a robbanásra.

  - Nem úgy értettem – ráztam meg a fejem, kínzónak érezve, hogy amióta csak belépett az osztályterembe, mást sem teszek csak magyarázkodom. Ajkam elnyílt, majd összepréselődött, amikor megemlítette a férjemet. Éreztem a növekvő gombócot, amely a szívem tájékáról kúszott fel a torkomig, kezem megremegett, ahogy kardigánom szárnyait védekezően összehúztam magam előtt. Vele ellentétben én nem szándékosan sértettem meg őt, Chelsea azonban saját akaratából volt kegyetlen. - Jobban érzed magad? – kérdeztem csendesen, kissé érdes hangon, miután hagytam magamban leülepedni a szavakat. Megértve, hogy én provokáltam ki a viselkedését a fájdalmas húrok megpendítésével, ő csak visszavágott, mert a védekezés még mindig a legjobb támadás. A gyász ideje alatt én is gyakorta bevetettem.

  Tudtam, hogy jövetelének van célja, de nem kis meglepetésként ért, amikor elértünk hozzá. Az első kérdést válasz nélkül hagytam, mert úgy éreztem, hogy úgy kifejti még. Tekintetem követte Chelsea útját, ahogy ellépve mellettem elveszi az egyik füzetet az asztalomról. Ilyen közelségből az orrom éppen úgy érezte az ő illatát, ahogy ő az enyémet korábban a terem másik végéből.

  - Szeretnéd megakadályozni az átváltozását? – kérdeztem, tekintetemet az övébe fúrva. A legtöbb vérfarkas büszke a vérvonalára, és többen vannak azok, akik inkább gyorsítanák, mintsem késleltetnék a gyermekeik átváltozását. Minél korábban ölt valaki bundát, annál hamarabb kerül be a falka körforgásába, és annál hamarabb emelkedhet magasra. - Miért tennél ilyet? – nem tudtam palástolni a döbbenetemet, ahogy az asztal sarkától kicsit eltaszítva magam, immáron egész testemmel fordultam felé. A közelség ezúttal nem számított. A megrökönyödés felülírta az ösztöneimet, amik arra bíztattak, hogy lépjek hátrébb.

  - Természetesen vannak olyan szerek, amik megakadályozzák, vagy késleltetik a dolgot – feleslegesnek tűnt, hogy hazudjak. Úgy gondoltam, hogy elégséges háttérinformációval rendelkezik, hiszen másképpen nem látogatott volna meg. - De mindegyik veszélyes, Chelsea. Nem hiába modják, hogy a mágia mindig megköveteli az árát. Az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Miért szeretnéd ilyesminek kitenni a testvéredet? – kérdeztem, továbbra is a mély szemeket fürkészve, amik eltökélten fúródtak bele az enyémbe. Tudnia kellett, hogy a válasza mibenlététől függ majd az, hogy egyáltalán megfontolom-e segítségnyújtást. Amiről beszélt, az súrolta a sötétmágia határait.

Szerettem tanulni és a mai napig emlékszem arra, hogy minden egyes természettudományos órát úgy vártam, mint másik kislányok a habos-babos esküvőjüket, amit már pelenkaharcos korukban eldöntöttek, hogy olyanok lesznek, mint a részeg habcsókok, pillangókat és szíveket okádva a nagy napjukon. Nekem lekötötte a figyelmem az, hogy a gombák spórákkal szaporodnak, és hogy melyik hegység keletkezett gyűrődéssel és melyik vetődéssel. Ha jártam volna pszichológushoz, biztosan visszavezette volna a tanulásba vetett energiáimat arra, hogy korán vesztettem el anyámat és egyfajta menekülésként használtam a könyveket vagy a tudást, de ha ezt nem is állapította volna meg, azt minden bizonnyal, hogy rohadtul annak volt köze ahhoz, hogy szinte menekültem mindenféle elköteleződés elől. Minden bizonnyal azért sem kedveltem különösebben a gyerekeket és nem alakult ki bennem a gyengédség sok esetben, de nem kerülte el a figyelmem az, ahogy Madison könnyed odafigyelése pillanatokon belül változott meg és vált feszélyezett védelmezőbe. Mintha azt terveztem volna, hogy széttépném a gyereket a kannibalizmus oltárán áldozva. Rezignált pillantással követtem a mozdulatait, a gyerek haját simító ujjait, miközben minden egyes lélegzetvétellel a gyerek érdeklődő izgatottsága és Maddie illata telítette el a tüdőmet, de ha már letettem magam az asztal lapjára, onnan el sem mozdulva figyeltem szótlanul, ahogy a tanítónő a gyereket terelte kifelé. Tommy persze igyekezett volna még ezer kérdést feltenni, de nem akadályoztam meg, hogy magunk maradjunk. Két tenyeremet támasztottam meg az asztalon és a kisfiú utolsó pillantásával még elkaphatta azt, hogy lustán egy újabb buborékot fújtam a rágógumiból. A legjobbakat csakis az édesen ízesítettekből lehetett fújni, de a kedvenceim a mentolosak voltak. Madison pillantása egyáltalán nem volt hívogató és befogadó, kettőnk közül viszont egyértelmű volt számomra, hogy bennem ösztönösen jelen volt a territoriális viselkedés, noha nem szándékoztam azt itt és most érvényesíteni - legfőképpen azért, mert nem ebben a teremben volt a gyerekkori asztalom. Jacob karcolatát a pár évvel ezelőtti osztálytalálkozón megtaláltam még a padomon, egy nyomorék és girbe-gurba szívet ábrázolt.
- Komolyan azt gondolod, hogy nekiesnék egy nyolc évesnek? - rosszalló megjegyzésemet halk szavakkal fejeztem ki, de ahogy Caitot említette meg, egyetlen pillanat alatt változott meg a hangulatom. Az állkapcsom megfeszült, ajkaimat összepréselve egyenesedtem ki, s ezzel a nő fölé is magasodva a távolból, de ha lehet, még a rossz érzésemet is tetézte akkor, amikor elhunytként kezelte. Így is elég feszült voltam és rohadtul szar érzés volt látnom, hogy a bátyám egyre inkább belelovallja magát a dolgokba, egyre szélsőségesebben viselkedett és habár hónapokkal ezelőtt történt, nem terveztem feladni a reményt. Úgy igazán. Mert elég volt tudnom, hogy én magamban már kezdtem feladni és lemondani Caitról.
- Mit is sajnálsz pontosan, Madison? - a bőröm alatt burjánzott a farkasom ideges toporgása, a haragvó nyugtalansága, mert nem csak a rokonom volt, de a legközelebbi barátnőm is a bátyám felesége, akit már gyerekkorom óta ismertem. - Sajnálatra és szánalomra nincs szükségem, szóval ezt akár be is fejezhetnéd. Te hogy érzed magad a férjed halála után? Békés vagy és boldog? Szeretnél beszélni róla? - voltak témák, amikről nem szívesen beszéltem. És ha már én nem beszéltem, legalább támadhattam, megforgathattam a kést mások hátában, mint ahogy most is tettem. Mert van az a mondás, hogy a legjobb védekezés a támadás, de jelen helyzetben nem tagadom, seggfej voltam a javából. Mégsem kértem bocsánatot, mert látni akartam, ahogy visszavesz, ahogy megilletődik és visszavonulót fúj - talán. Nem izgatott volna az sem, ha felháborodva ki akart volna penderíteni a teremből a szavaimat követően. Szinte úgy ráztam le magamról a sértés és sértettség béklyóit, csak hogy a mennyezet felé pillantsak el, végre amiatt is, hogy átgondoljam, miért is jöttem hozzá. Miért pont hozzá. Meg fogja kérdezni, biztos voltam ebben is.
- Hogy működik nálatok a talizmán-téma? - magam mögött hagyva a gyerek padokat léptem Madison mellé, aztán kissé mögé is, hogy az asztalon hagyott jegyzetfüzetét vegyem kézbe lassan, valahol felcsapva a noteszt is, csak hogy érdektelenül ránézzek a kézírására, de aztán inkább megválva tőle pillantottam a szemeibe, mert ha jól sejtettem, farkast nem engedünk a hátunk mögé és emiatt minden mozdulatomat követhette is. - Nem szeretném, ha a húgom olyanná válna, mint amik mi vagyunk - farkasok. Mert nem tudtam, mennyire van otthon a Hernandez-sagában és mennyire kötötte az orrára az elhunyt férje, hogy bizony apám második frigyéből egy ember született, mert a gyerek kiállhattalan anyja is humanoid. - Hazudhatsz is, hogy ez csak legenda és nincsenek efféle dolgaitok - csípőmmel támaszkodtam neki az asztalnak, egyenesen a nő szemeibe nézve, várva arra, mit és hogyan reagál. Félreértés ne essék, tudok kérni. És fogok is, ha már tudom, mivel állok szemben.

◉ vol 2 ● thread tune ♪ ● easier to say no◉

Mindig feltöltött, amikor a gyerekek között lehettem, így számomra a tanítás sosem volt teher. Még azokon a napokon sem, amikor odakint hétágra sütött a Nap, ami arra késztette a lurkókat, hogy viszkető fenékkel ficeregve várják a kicsengetést.

Ma viszont az osztályban nagyobb volt az izgatott susmus, mint általában, és a szokottnál is többször rá kellett szólnom a kicsikre, hogy figyeljenek rám. Valami történhetett az előző szünetben, amiről lemaradtam, és ami még most is lázba hozta őket. Kizártnak tartottam, hogy a múltkori büntetés után megint Viv Sullivan csempészte be a hörcsögét a kabátzsebében, de azért képességemmel finoman kinyúltam a szúrós szemű kislány felé, aki az egyik legelevenebb tanulóm volt, és minden héten kitalált valami csacsiságot.

Viv azonban teljesen nyugodt, sőt, sokkal inkább unott volt, amit így az utolsó órák felé közeledve nem vettem nagyon zokon. Viszont ez azt jelentette, hogy bármi is történt odakint, abból most az egyszer kimaradt, ami tekintve, hogy az esetek nagy százalékában ő a tánca farka a történéseknek, teljesen meglepett.

Talán csúnya dolog az erőmet arra használni, hogy kémkedjek a negyedikesek után, de felcsigázta a kíváncsiságomat a viselkedésük, így kitapogatva a leggyengébb láncszemet, a kicsengés első hangjait követően azonnal magamhoz intettem. Tommy Flanagan nem volt rossz gyerek, de árulkodó természete miatt a többiek nem mindig fogadták be maguk közé, és így mindig változó volt, hogy éppen kivel barátkozott.

…és akkor Mr. Trenton beletette egy kartondobozba, és azt mondta, hogy délután elviszi a doktor bácsihoz – fejezte be végül a lelkes mesét, miként sikerült rábukkanniuk egy sérült sünire a nagyszünetben. Azt is megtudtam, hogy a kisállat most szertárban van, és az ügyeletes kolléga megígérte a gyerkőcöknek, hogy a következő szünetben kereshetnek neki néhány kukacot és bogarat, így a gyerekek izgatottsága érthetővé, és megnyugtatóvá vált.

A két apró koppanás úgy törte meg a gyerek hangját, hogy akár ágyúdörrenés lehetett volna. Tekintetem az érkezőre rebbent, és felemelkedve a székemről ajkam döbbent, néma ó-t formált. Elég időt éltem vérfarkasok között, hogy anélkül is felismerjek egyet, hogy kifejezetten próbálkoznék. Kilépve az asztal mögül, elhelyezkedtem kis tanítványom mögött, aki gyermeki őszinteséggel kérdezgette az érkezőt.

- Madison Cooper – számat önkéntelenül hagyta el a bemutatkozás, ami egyébként teljesen felesleges volt, hiszen találkoztunk már korábban, bár nem voltunk barátom. Fogalmam sem volt, hogy miért jött ide, de úgy éreztem, hogy bármi is legyen az oka, nem egy nyolc éves füle hallatára kellene megbeszélnünk.

Meleg tenyeremet a kisfiú fejére helyeztem, és törhetetlen mosollyal, a lehető legóvatosabban lódítottam az ajtó felé. - Menj ki szépen a többiekhez az udvarra, Tommy. Nem sokára megyek én is, és megmutathatod, hogy hol találtátok a sünit – toltam a gyereket újra az ajtó felé, úgy koordinálva a mozdulataimat, hogy véletlenül se ijesszem meg, és hívatlan vendégemnek se legyen oka arra, hogy megsértődjön. Szemeim kékje azonban végig a nőn pihent, s bár érzékeim közel sem voltak olyan kifinomultak, mint az övé, azt tisztán hallottam, amikor a negyedikes becsukta maga mögött az ajtót.

- Hallottam a sógornődről – mondtam, aprót biccentve együttérzésem jeleként. - Őszintén sajnálom – talán számára csak üres szófordulatnak tűnhettek a szavak, de ez nem jelentette azt, hogy nem gondoltam komolyan. Bár James elment, voltak rokonaim és közeli ismerőseim a falkában, így veszteségeiket a sajátjaimnak éreztem.

- Gondolom nem részvétnyilvánításért jöttél – hangom nem volt dorgáló, de feszültségem érezhetően pöffent a levegőbe, ahogy keresztbe tett bokával, megtámaszkodtam a saját asztalomnál, szemben Chelsea-vel. - Mit szeretnél tőlem?

Megvan az a pillanat, amikor a főhősnő hazaérkezik egy hosszú munkanap után és az ajtónak támaszkodva fújja ki a levegőt? Azon ábrándozva, hogy randira kellene mennie. Na, én a lehető legtávolabb voltam ettől az élménytől, mert ahogy leállítottam a Toyota motorját, már szálltam is ki, csak hogy a hátsó ülésem ajtaját nyissam ki. Lassú ritmusban gomboltam ki a nyitott ajtó takarásában az ingemet, hogy azt összehajtva betegyem az ülésre és a fekete trikómra ráhúzzam a bőrkabátomat. Ostoba módon nem a nő lakására mentem, hogy az éjszaka kellős közepén megzavarjam őt. Nem is kergettem őrületbe a telefonbetyárkodással, mintha az egyáltalán eszembe jutott volna.  Ahogy becsuktam a hátsó ajtót is, az autót pittyenő hanggal zártam le, de a kezem egyetlen hosszú pillanatra még a fogantyún maradt a kezem, hogy biztosan nem gondolom-e meg magam, de teketóriázás és időhúzás nélkül indultam meg, hogy a főbejáraton át belépjek oda, ahol már évekkel ezelőtt nem jártam. Tudtam, hogy a csend csak időszakos és éppen minden tanár azért igyekezett, hogy az órákon a gyerekek figyelmét lekössék és ne olyan ostoba tukok kerüljenek ki a padok mögül, mint amilyen néhány politikus volt. Épp, hogy csak a saját anyjukat nem adták volna el azért, hogy még több pénzt zsebeljenek be. De persze még mindig az volt a legfőbb kérdés az átlagnak, hogy republikánusok-e vagy demokratikus ideológiát követtek-e. Igazából nem mindegy? Úgyis mindenki meghal, tök mindegy, miben hittek az emberek. Vagy mivel vezették meg őket. Igyekeztem kizárni minden zsivalyt, ami egyre hangosabbnak tűnt, ahogy a termek előtt elhaladtam, csak annyira lassítva a katonai bakancsos lépteimen, hogy az ajtók üveges résein a teremben lévő tanítók arcát sorra vegyem. Ismerős vonásokat kerestem, olyat, amihez már semmi közünk nem volt igazából azok után, hogy a férje hősi halált halt. Mert akként kezelte az állam, és jobb volt azt követni, hogy halottról jót, vagy semmit, és nem csak azért követtem ezt, mert egy elhunytról volt szó, hanem azért is, mert a bátyám egyik régi haverjáról beszéltünk. Egy olyan farkasról, aki a falka tagja volt a rövidre nyúló élete folyamán.
Kabátzsebembe süllyesztett kezekkel fékeztem le a megfelelő terem melletti galambfos szürke szekrénysor előtt és dőltem neki annak, fejemet is nekitámasztva a hűvös fémnek, hogy szinte a gyerkőcökkel visszaszámolva várjam meg azt, ahogy szünetre csengettek. Ha fontos is volt az, hogy itt voltam - legalábbis nekem biztosan, annyira nem lehetett fontos, hogy paraszt módon csak úgy berontok és megzavarom az oktatást. Ráérősen fújtam egyre nagyobb buborékot az undorító babarózsaszín rágóból, de csak azért, hogy pontosan a megfelelő pillanatban nézzek rá a karórámra, akkor, amikor a számomra visító hangon megszólaló csengő hangjára úgy robbanjanak ki a srácok a teremből, mintha Gandalf a Fussatok, bolondok! Balrog előli menekülését kísérelték volna meg. Csak itt a mumus az oktatás és a tanárok voltak. Idegesen, rebbenő tekintettel követtem végig egy copfos kislány visító szaladgálását KennyKennyKennyfigyelszrám vinnyosásával, ami egyértelművé tette, a legkevésbé sem voltam felkészülve arra, hogy gyerekek közelébe engedjem magam. Mindenki jobban járt.
Hallottam, hogy odabent egy kölyök éppen előadást tartott Madisonnak, de azért annyira nem voltam kedves hangulatomban, hogy kivárjam a soromat, ameddig elmondja a Biblia összest is akár a tanítójának. Elrugaszkodva a szekrénytől ruganyos léptekkel engedtem be magam a terembe a nyitott ajtón felhangzó két apró koppanással, hogy aztán ráérősen letegyem magam az egyik gyerekekhez méretezett asztal lapjára, amivel magamra vontam a kiskölyök figyelmét Madisonról.
- Szia néni! Te ki vagy? - jó, hát én is tettem ekkora töpörtyűként a tanáraimra. Csakhogy én nem is udvaroltam körbe őket.
- Miss Cooper barátja - túlzás. Lehet a postása is többet tud nálam a nőről. Mondjuk úgy, hogy nem izgatott a nő egészen addig, ameddig át nem gondoltam a lehetőségeimet. Vagy ha nem is nevezzük félelemnek, de tartottam valamitől, amire megoldást kellett keresnem. De sürgősen és lehetőleg múlt hétre.
- Mi a neved? - kő kóla? A gondolataim elkalandoztak, ujjbegyekkel dörzsöltem meg az orrnyergem. - Te is jöttél tanulni Maddie nénitől? - cseverészett, mintha világi cimborák lettünk csak azzal, hogy a hátsómat lepakoltam oda, amit ők végig szoktak nyalni unalmukban. Remélem csak átvitt értelemben, mert nem volt kedvem villogni némi gyereknyállal a seggemen.
- Előfordulhat. Maddie néni? Van kedved tanítani engem? - most először vezettem rá sötét íriszeim a nő arcára, megnézve magamnak a vonásait úgy, mintha egy régten látott ismerős minden újonnan megjelenő ráncát próbálnám magamban felidézni. - Chelsea Hernandez - mutattam be magam neki, hogy biztos legyek abban, nem akart amnéziás tyúkot játszani és hirtelen nem emlékszik arra, hogy a volt férje egyik haverjának húga vagyok. - Rám érsz? Igazából szünet van, szóval nagyon nem tudnál azzal takarózni, hogy sietsz valahova. Hacsak nem.. az úr lefoglal téged annyira.. - intettem a fejemmel a törpefickó felé, aki már csípőre tett kézzel próbált arra rájönni, melyikünkre is nézzen inkább. Eszemben sem volt kisegíteni a kiskrapekot.
- Az én nevem Tommy. Tommy Flanagan - büszkén kihúzta magát. Hát jó. Nekem mindegy volt. Madison meg csak tudta, kik jártak az óráira.

◉ vol 1. ● thread tune ♪ ● easier to say no◉