Rodrigóval könnyű elviccelni a dolgokat. Van valami a személyiségében, amitől az ember jól érzi magát a közelében. Nagyon bírom azt a tök fejét, ezért esik nehezemre incselkedni vele, mert tudom, hogy ez nem ronthatja el a barátságunkat. Éppen ezért a kezem egy pillanatra elkalandozva indul meg felfelé, mintha engedelmeskedni akarnék az utasításnak, de a végén csak rácsapok a csípőjére, nehogy nagyon elbízza magát…

  - Ahhoz rengeted pénz kellene, és kétlem, hogy itt nyerhetsz annyit – felelem a fiú ajánlatára, amit a világvégés megjegyzésemre tesz. Nem tudom eldönteni, hogy ő komolyan gondolja-e, vagy csak be akar vágódni nálam, de én tudom, hogy egy pillanatig se haboznék az induláson. Talán, ha elég messzire jutnék, legalább apának is feltűnne, ha hiányzom.

  Még sosem voltam a homokbányában, így tekintetem szomjasan issza be a látványt. Minden buckáról, és minden elhagyott járműről süt az, amiről a városiak pletykálnak: ez a hely veszélyes. A felbolydul méhkasként gyülekező emberek miatt viszont nem érzek mást, csak izgalmat, alig várom, hogy elkezdődjön a verseny, és élesben is megtapasztalhassam azt, amiről eddig csak hallottam. Az lenne az igazi, ha én is velük repeszthetnék, summázom magamban, miközben Rodra figyelek, aki versenyzésről mesél.

  - A vespáról legalább nem esel nagyot – húzom az agyát vigyorogva, de én is tudom, hogy mennyire nevetségesen hangzik az, hogy egy lapon emlegetem a kis csodajárgányomat az itteni gépekekkel. A nevezés körüli macera után Rodnak már indulnia is kell az első futamhoz, szóval korábban említett módon szerencsét kívántam neki, beígérve egy lehetséges díjat arra az esetre, ha nyer. - Csak ne törd ki a nyakad, Domínguez – nem jövök zavarba attól, amikor a fenekemre csap, de azért magamon érzem néhány lány tekintetét, amikor csatlakozom a nézőtéren várakozókhoz. Eddig is sejtettem, hogy Rod nőcsábász, de most érzem igazán, hogy betévedtem a vadászterületére. Mielőtt leülök, rávigyorgok egy csinos lányra, aki leplezetlenül megbámul, majd minden figyelmem a pályára öszpontosítom.-

  Furcsa, de egészen örülök neki, hogy a fura csajokhoz sikerült kerülnöm, akik minden versenyzőről tudnak mondani valami szaftosat. A verseny izgalmában nem sokáig maradnak ülve, és kis idő múlva én is azon kapom magam, hogy izgatottan ugrándozom néhány lépésre a padtól. Egymást túlharsogva szurkolnak a kedvenceiknek, így két kezem a szám mellé téve, teli torokból üvöltöm a bíztatást Rodrigónak, pedig tudom, hogy a motorok zúgásától esélytelen, hogy meghallja. Az utolsó kanyar előtt úgy tűnik, hogy a srác végül le fog maradni, és csak a második hely jut majd neki, de a legvégső pillanatban sikerül becsússznia célba, és ezzel megnyerni a versenyt.

  Még le se ért a pályáról, amikor a lábaim önálló életre kelnek, hogy teliszájjal vigyorogva rohanjak felé. Eszméletlen volt. Az egész eszméletlen volt. Főleg Rod.

  - Fogadok, hogy a végén hősködtél! – kiabálom már messziről. – Csak úgy csináltál, mintha hagytad volna lehagyni magad… Domínguez, te rafkós kutya – nevetek, és ha időközben sikerül elérnem, az utolsó mondatnál a nyakába vetem magam, hogy megölelgessem az imént végrehajtott bravúrért. Arcom néhány pillanatra a nyakhajlatába fúrom, majd kissé hátrébb húzódva, cuppanós puszit nyomok ezúttal a szájára. Nem igazi csók, de közel áll hozzá, és nem is érheti félre.

  – Nagyon ügyes voltál! – közlöm vele, miután kicsimpaszkodtam magam. - Mi történik két futam között? – kérdezem izgalomtól csillogó szemekkel. - Smúzolsz a többiekkel? – őszintén érdekel, hogy mi jöhet még ezután.

  - Én közben megismertem pár lányt – mondom. - Az egyikük szerintem beléd van zúgva. Ismered? – bökök állammal Rue-felé, aki még mindig felénk nézeget.

     Az egyik legjobb dolog abban, hogy Rose Harborba kellett költöznöm az az, hogy megismertem Rodrigót. A srác rohadt jó fej, teljesen laza, és olyan dolgokban is benne van, amitől még néhány bostoni haverom is padlót fogna. Meg az apám is, ha hajlandó lenne kidugni az orrát a betegei seggéből, és lenne ideje végre rám is figyelni egy kicsit. Na jó. Kamu lenne azt állítani, hogy nekem nem felel meg teljesen ez az állapot, sokkal szabadabb vagyok, mint anya mellett bármikor. Csak néha érzem úgy, hogy a nagyit nehezebb kicselezni, mint alvó sárkányt.

  - A picsába, akkor talán ellenkeznem kellett volna egy kicsit – ejtek meg egy teliszálas vigyort, amikor megemlíti az elrablást. Azóta, hogy egy tálcán csúsztunk le a lépcsőn egy házibuliban, én mindent kinézek belőle. Tényleg érdekelne, hogy mit képes kitalálni csak azért, hogy kimenekítsen a házunkból. Szavak helyett csak egy horkantós nevetéssel reagálok arra, amit Rodrigo a tapizásról mond, de azért incselkedőn megmarkolom a combját egy pillanatra, mielőtt megkeresném a megfelelő pozíciót az induláshoz. Nem vagyok ijedős. Jobb, ha tudja.

  Rod nem kíméli a motort. Többször is megtapasztaltatja velem, hogy milyen, amikor egy gépszörnyeteg veszett sebességgel dől be az ember alatt. Élvezem, és nem szégyellem kimutatni. Újra és újra szabadjára engedem a hangom, hol nevetve, hol kiabálva jutalmazva a manővereket. A szívem a torkomban dübörög, a szám teljesen kiszáradt, de a teljes extázis járja át az agyam, amikor végre megállunk. Magamban azt kívántam, bárcsak tovább tartott volna az út. Utoljára akkor éreztem magam ennyire szabadnak, amikor Ben elvitt egy körre a kocsijával… Amikor azt hitte, hogy megbüntethet ezzel.

  - Világ végéig is elmennék egy járgánnyal– mondom, még mindig a levegőt kapkodva, miközben kioldom a bukósisakot. - Ez mindig ilyen érzés? – kérdezem csillogó szemekkel, miközben beletúrok göndörödő tincseimbe, amit teljesen szétnyomott a sisak, de ma este ez sem érdekelt. Arcomra levakarhatatlan vigyor költözött, mert tudtam, hogy bármi is következik ezután, az csak jobb lehet.

  Lekászálódom a motorról, miközben tekintetem szomjazón issza be a látványt. Meglepődtem rajta, hogy milyen sokan vannak – nekem soknak tűnik -, és mindezt úgy, hogy elvileg teljes titokban zajlik az egész verseny. Valaki még egy lakókocsit is állított fel, ahol pofátlanul felsarccolt áron inni és ennivalót kínál a résztvevőknek. Imádtam.

  - A zsaruk még sosem törtek rátok? – fordulok vissza Rod felé, őszinte érdeklődéssel várva a válaszát. Kizártnak tartottam, hogy mindezt hosszútávon titokban lehessen tartani. Vagy mindenki megtanult teleportálni, vagy valakinek az ismerősének az ismerőse lefizeti a jardot, hogy ne rontsák el a mókát. Nem vagyok hülye, tuti hogy valaki kaszál ezzel az egésszel.

  Vidáman szalutálok, amikor kiszabja rám a feladatot. Ez a legkevesebb, amit megtehetek, ha már elhozott ide. Különlegesnek érezem magam, amiért beengedett a világába, mert valamiért úgy gondolom, nem túl gyakran tesz ilyesmit.

  - És attól nem félsz, hogy én viszem el egy körre? – húzom fel cinkosan a szemöldököm, miközben játékosan végigtáncoltatom az ujjaimat a kormányon. – Nyugi. Eszembe sem jutna, mert nincs annyi zsebpénz a világon, amiből ezt ki lehetne fizetni. A Vespa meg gondolom nem jó cserealap – sóhajtok végül, majd bólogatva jelzem, hogy megértettem, hogy mire kell figyelnem. – Ha valami egérfejű kölyök a moci közelébe akar jönni, lefejelem – fogadom, majd sok szerencsét kívánva neki figyelem, ahogy Rodrigo eltűnik a nevezési hely felé. Két lépésre sem távolodom el a járgánytól, de azért igyekszem, hogy ne vágjak ha hozzám szólsz, beverem a képed arcot, elvégre jó lenne néhány emberrel megismerkedni, miközben a legjobb barátom a köreit rója a pályán. Végül hiába az intelem, senki sem próbált a közelembe férkőzni azért, hogy megbuherálja a mocit.

  – Minden oké – felem, majd tekintetem követi a mozdulatait, ahogy az alkalmi nézőtér felé mutat, ahol helyet foglalhatok, ha elkezdődik az este izgalmasabb része. Grimaszt vágok, amikor szerencsepuszit kér, de nem tagadom meg tőle a lehetőséget. A kezeimmel megfogom az arca két oldalát, majd egy határozott rántással közelebb vonom magamhoz, hogy egy cuppanós puszit nyomjak a homloka kellős közepére. – Majd eldöntöm, hogy kapsz-e többet, amikor megnyered a futamot – közlöm vele cinkosul, míg a kezem lejjebb csúszik, hogy kényelmesen át tudjam ölelni a nyakát- Mit szokás ilyenkor mondani? A kéz- és lábtörés, azt hiszem most túl durva lenne – nevetek röviden, aztán inkább maradok a szokásos jókívánságoknál, és elengedem, hogy beállhasson az első körre. Miközben elindulok a nézőtér felé, a vállam felett visszapillantok, hogy tekintetem elidőzzön az ismerős alakon. Furcsa gombócot érzek a torkomban, de egészen addig nem jövök rá, hogy aggodalom, amíg el nem érek a legközelebbi sebtében felállított padig, ahol van még egy hely, egy vörösesbarna lány mellett. Okos, fényes szempár villan felém… A szórt fényben valóban olyan, mintha természetfelettien fénylene, aztán az idegen feszes mosollyal köszönt.

  – A pasid? – kérdezi, állával a rajtvonal felé bökve. Különös, de fülig vörösödve rázom meg a fejem, bár sejthettem volna, hogy lesz, aki ezt gondolja. A lány látszólag megkönnyebbül, a mosolya pedig kiszélesedik. Megpaskolja maga mellett az üres helyet, és int, hogy üljek le. - Rue vagyok – mondja, és üdvözletként kezet nyújt.

  – Beth – fogadom el a gesztust, majd pillantásom ismét a pályán állapodik meg, ahol már felsorakoztak az első körös indulók.

  - Domínguez az egyik legjobb. A helyedben nem aggódnék miatta – mondja Rue, majd bemutat a másik két lánynak, akikkel együtt ült  – Marica és Rosa -, így villámgyorsan kiderül, hogy a testvérei. A triumvirátus kérdés nélkül sorolni kezdi, hogy kik azok, akik Rod mellett indulnak, amiből rájövök, hogy nekik nem az első estéjük itt, mi több, egészen otthonosan érzik magukat.

  - Seth ma este is úgy bűzlik, mint egy patkány – hajol át Marica Rosa mögött, hogy cinkosul összenevessen Rue-val.

  - Valószínűleg azért, mert egy patkány – horkantja a másik, egy pár szem gumicukrot tömve a szájába az ölében lévő zacskóból. Én azonban már nem figyelek a testvérek évődésére, ugyanis a szívem újra izgatottan dobog a mellkasomban.

  Elkezdődött az első verseny.

  - Tudom, nagymama, de ez a korrepetálás fontos. Hétfőn záródolgozatot írunk, Ben pedig máskor nem ér rá a héten – hazudok szemrebbenés nélkül a rettegett Mrs. Montgomary arcába, miközben a hátamra veszem a hátizsákomat, amibe valóban tettem néhány könyvet, hogy hitelesebb legyen a sztorim, na meg azért, hogy ne koccanjon olyan feltűnően a két borospalack, amit a pincéből csempésztem ki erre az alkalomra. - Apától már elkéretszkedtem – teszem hozzá mindent eldöntő érvként, és nem is hazudok nagyot. Tényleg felhívtam, hogy megkérdezzem, elmehetek-e a ma esti korrepetálásra. - Későn jövök, ne várj meg – nyomok egy puszit a szigorú arcra, majd mielőtt a nagyi annyit mondhatna, hogy bakkfitty már kint is vagyok az ajtón.

  A hátam mögé pislogva figyelem, hogy nem-e les utánam a mama valamelyik ablakból – az ördög nem alszik ugye -, majd elkocogok az utca végéig, hogy véletlenül se lássa, hogy ki vesz fel és mivel. Pont időben sikerül odaérnem, hogy integetve elcsípjem az érkező két kerékűt, mielőtt Rodnak eszébe jutna, hogy éppen a házunk előtt húzassa meg a kicsikét.

  - Dehogy gondoltam, azóta erre várok, hogy idejöttem! – kocogok oda a barátomhoz, majd mint mindig, most is irigykedő szemmel nézek végig a járgányán. A fél karomat odaadnám, ha a Vespa helyett ilyennel közlekedhetnék. - Szevasz, te macsó – köszöntöm Rodot egy haveri vállbabokszolással, majd nem kéretve tovább magam elveszem a bukósisakot, és felpattanok mögé a mocira. - Ha letapizlak, az nem a véletlen műve lesz – mondom incselkedve, kicsit húzva az agyát. Igazából kétlem, hogy bármelyikünk is komolyan venné a kétértelmű megjegyzéseket, amivel időnként szórakoztattuk egymást, szóval egyáltalán nem vagyok zavarban. Hallgatva az üzenetére, tényleg kényelmes cuccot húztam, szóval nem kellett azon aggódnom, hogy kivillan-e valami a famernadrágomból, vagy sem.

  - Taposs bele! – adom ki a vidám utasítást, miután felcsatoltam a bukósisakot, és megkapaszkodtam megmentőm derekában. Izgatottan várom, hogy mit hoz majd az este.