Fogalmam sincs, mit várok a mai naptól. Igazából azon kívül, hogy odaadom a virágot, a tortát meg az ajándékot, meg foglaltam asztalt az étteremben, nem tudom mi vár rám a mai napon. Régen ez sokkal könnyebb volt, más volt a házasságunk elején a köztünk lévő dinamika, csak aztán jött az egyik gyerek, majd a másik, aztán borult minden. Anno mindig tudtuk, merre van a másik, mit csinál épp, most meg ellenkezőleg. Én sem nagyon beszélek, mi történik velem (még a szeretőkkel töltött időn kívüli dolgokról sem), és ő sem. A munkáját szereti, ezt látom rajta, de például azt se tudnám megmondani, hány osztályban tanít, vagy épp hányadikosokat.
Hogy ez a folyamat ma indul-e el a változás útján, nem tudom, mindenesetre erről pillanatok alatt átkerül a fókusz arra, hogy ellássam Veronica sebét. Nem először csinálok ilyet, azért nem vagyok már mai csirke, és a munkám miatt már lőtt sebet is kellett kezelnem, egy elvágott tenyérrel - még akkor is ha ennyire folyik belőle a vér - simán elboldogulok. -Ne butáskodj. Segítek. -rázom meg a fejem, hangom inkább kedves, ám ellentmondást nem tűrő. 
Vele szemben ülve - ezzel kiküszöbölve a köztünk lévő magasságkülönbséget - eltüntetem a vágást a kötszer alatt, majd bólintok arra, nem akar orvoshoz menni. Én is indokolatlannak gondoltam, valahogy nem lenne humorom most egy ilyen kitérőhöz, de így le van erről a gond. -Nincs mit, semmiség. - legyintek hálálkodására. Hangja és kisugárzása is olyan, mintha nem számított volna arra, hogy segítek egy ilyen helyzetben. Talán azt gondolta, hagynám, hogy fél kézzel bajlódva egyedül lássa el a vágását? Valóban ennyire rossz embernek tart? Esetleg tényleg ennyire rossz ember vagyok? Elgondolkodtató.
Utána kapok, amikor látom rajta, hogy megszédül, majd finom, de határozott mozdulattal vissza ültetem a székre. -Ne kapkodj, az megvár. - bökök fejemmel a konyha felé, ahol valóban van egy kis káosz a szilánkok, a véres konyharuha és a vér miatt, de ez nem olyan, amit nem lehetne eltakarítani mondjuk öt perc múlva is.
-Vagy hagyd, majd én.- fogalmam sincs, honnan jön a hirtelen felajánlás, csak úgy ajkamra tolultak a szavak. Nem igazán szoktam kivenni a részemet a házimunkában, már csak azért sem, mert keveset vagyok itthon, meg hát...nem mondom, hogy ez női munka, azért nem ragadtam le az őskorban ilyen begyöpösödött gondolkodásmódnál, de valahogy a gyengébbik nemnek ez jobban megy. Én amíg kilátok a koszból és kupiból, meg van tiszta ruhám, tuti nem állnék neki, ám most magamtól ajánlom fel, hogy elintézem. 
Nem hagyom Veronicát felkelni a székről, még az kéne, hogy úgy megszédüljön, hogy elesik, beüti a fejét vagy bármi, mert akkor aztán tényleg mehetnénk a sürgősségire. Egy benedvesített papírtörlővel feltörlöm a vért a padlóról, majd a törlőt, meg úgy ahogy van a konyharuhát is bedobom a kukába. Kiszedegetem a szilánkokat, és leöblítem a csapot, másfél perc múlva nyoma sincs a korábbi balesetnek. A hátamat a konyhapultnak döntöm, mellkasom előtt keresztbe fonom a karjaimat, úgy nézek a tőlem körülbelül egy méterre ülő nőre, nem tudván, mi lenne most a jó következő lépés. Nem tudom mit mondjak, vagy mit kéne tennem, de ekkor bevillan. Az ajándék.
Mutatóujjamat feltartom, mintegy időt kérve, majd kimegyek az előszobába, a farmerom zsebébe süllyesztem a kis díszdobozt, jobbal a tortadobozt fogom meg a fülénél, jobbal pedig a közepes méretű, lila-fehér orchideát, majd visszamegyek a konyhába, és megállok Vera előtt nem sokkal, de azért természetesen nem belemászva a személyes szférájába. -Én...szóval...boldog születésnapot. - mivel sérült a keze, nem várom el, hogy elvegye, inkább leteszem mellé az asztalra. Nem vagyok, sosem voltam a szavak embere, így nem fogok, és nem is nagyon tudnék nagyon ömlengni bármiről, ha valami van, én inkább a tettek embere szeretek lenni, ezért sem fűzök hozzá továbbiakat. Illetve...-És még ez is a tied. Ha nem tetszik, egy hónapig az üzlet kicseréli.- ezzel átnyújtom neki a kis dobozkát, amiben a már említett nyaklánc van, ez ezüst lánc, rajta egy szív alakú kinyitható medál, aminek egyik oldalában Viviről, a másikon pedig Debbie-ről van kép. Fogalmam sincs, örülni fog-e neki, tetszik-e neki az orchidea, vagy egyáltalán szereti-e a csokitortát, mindenesetre azzal most senki nem vádolhat, hogy nem próbálkozom.

Nem tartom magamat sem jó embernek, sem pedig jó férjnek, és igen, sokszor saját magamat helyezem előtérbe például a feleségemmel szemben, de ezt a napot most nem ilyenre akarom. Nem fogok hazudni, legalább magamnak, a márciusi esetem Légióval azért felért egy kisebb hideg zuhannyal, már ami a családomhoz való hozzáállásomat illeti. Valóban nem becsültem őket eléggé, teljesen máshol volt a fókuszom az utóbbi néhány évben. Talán nem is lehet ezt rendbe hozni, talán Veronica nem is akarja, és míg másban teljesen határozott vagyok, ezt én magam sem tudom eldönteni, mi lenne a jó lépés. Az elmúlt kb. egy hónapban "jó fiú" voltam, de nincs rá garancia, hogy egyáltalán meg tudok változni. Annyira belesüppedtem az eddigi életembe, teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy dolgozom, találkozom egy röpke légyottra ezzel vagy azzal, majd valamikor hazaesek aludni, vagy ha időben hazajövök, akkor is inkább leülök meccset nézni, hogy belekényelmesedtem. Meglátjuk mi lesz, nem vagyok egy nagy lelkizős, hogy egy óriás doboz fagyi felett mélázzak az élet nagy dolgain.
Nem vagyok a legjobb ajándékozó, már csak azért sem, mert általában elfelejtem, mikor mi van, a több, mint 10 éves házasságunk alatt az évfordulónk dátumát is mindig elfelejtem. Egy-két napot folyton tévedek, de a modern technológia csodája a jelzés beállítás, így legalább a telefon szó, ha valakinek szülinapja van, vagy egyéb neves esemény. Fogalmam sincs, Vera örülni fog-e a tortának, a virágnak, az ajándéknak, de legfeljebb majd ezt is felírja arra a listára, hogy "Miért váljak el Brian-től". Minden bizonnyal méteres a lista, nagy összegben mernék rá fogadni, jóval hosszabb, mint az, hogy "Miért maradjak ebben a házasságban", de talán ezzel szerzek egy jó pontot.
Alig érek be a házba, csörömpölés és tompa szitkozódást hallok, így - immár üres kézzel, hiszen a kis pakkot kint hagytam az előszobában - kicsit gyorsabb léptekkel haladok a konyha felé, mint amivel eredetileg terveztem megközelíteni a helyiséget. Rendőrként megtanultam gyorsan felmérni az egyes helyszíneket, így hamar kiszúrom odabent a pohár szilánkjait, az egyik élén vöröslő vérrel, közvetlenül mellette pedig Verát, amint konyharuhát szorít a tenyerére.
Néhány hosszú lépéssel mellé érek, majd jobb kezemmel alulról megtámasztva sérült kezét, ballal pedig (mint az ügyesebbik kezem) ráfogok az anyagot tartó másik kezére, és mivel szükség van rá, egyből előveszem gyakorlatias énemet. -Megnézhetem?- kérdezem, és a vágás komolynak tűnik, máris átvérezte a vékony anyagot. Ha nem ellenkezik, akkor óvatosan felemelem a konyharuhát, ezzel pár csepp vért a padlóra is csöpögtetve, de ennek feltakarítása most sokadlagos. -Folyass rá hideg vizet, én hozom a kötszert. -hangom se nem parancsolo, se nem utasító, inkább határozottan kérő, tényleg az vezérel, hogy minél előbb ellássuk a sebet. Ha Vera a csap alá tartja, én a szekrényből előveszem a kis elsősegélydobozt, majd kiszedem belőle a fertőtlenítő sprayt, és a gézlapokat, és a konyhapult közelében lévő étkezőasztalra teszem. Hozok egy tiszta konyharuhát, mindezt alig egy perc leforgása alatt, hiszen nem szeretném, ha túl sok vért veszítene, majd Vera mellé lépek ismét, elzárom a csapot, majd óvatos mozdulattal a vágásra szorítom az anyagot.
-Gyere, ülj le, bekötöm.- már csak azért is szeretném, ha leülne, mert apró termete miatt egy nagyobb vérveszteség akár szédülést is okozhat nála, én pedig nem akarom, hogy túlságosan rosszul legyen. Ha esetleg máris szédülne, akkor támaszkodhat rám, de amint leült, elé húzok egy széket, majd gyors, rutinos mozdulatokkal fújom le a vágást a fertőtlenítővel, majd pillanatok alatt körétekerem a kötszert. -Szólj, ha túl szoros. - muszáj kicsit jobban megszorítanom, legalább míg eláll a vérzés. -Nem tűnik túl mélynek, szerintem nem kell orvoshoz menni, de ha szeretnéd, bevihetlek. - a kötözés végeztével felnézek rá, tekintetemmel az arcát fürkészem, esetleges rosszullét nyomait keresve rajta. -Jól vagy?- kérdezem, a korábbi határozott hangnemnél már azért lágyabban és kedvesebben, némi aggódó éllel, de azért nem csöpögősen, az azért távol áll tőlem. Rövid időre, még az odakint várakozó ajándékokról is megfeledkezem, először tegyük helyre itt a dolgokat, mielőtt azokra fókuszálunk, muszáj priorizálni.

Nem mondom hogy nem kellett beállítanom egy emlékeztetőt a telefonomba Veronica szülinapjával kapcsolatban. Az elsőt hétfőre időzítettem, hogy legyen időm lebeszélni a drága jó sógorommal, hogy vigye el a lányokat már délelőtt, és maradjanak ott nála éjszakára is. Kevin bár engem ki nem állhat, ezt velem szemben sose titkolta, az unokahúgaiért odavan, ahogy a nővéréért is, így beleegyezett, valamint abba is, hogy Vera előtt a terveimet titokban tartja.
A következő jelzés szerdán szólt, hogy rendeljek tortát. Én magam nem vagyok oda az édességért, de egy születésnapra azért mégiscsak torta dukál, így végül egy 8 szeleteset kértem. Vivi és Debbie oda meg vissza lesznek. Nem tudnám megmondani, mi a feleségem kedvenc ízesítése, bármennyire is ciki több, mint egy évtizednyi házasság után, de úgy döntöttem, a csokival csak nem lövök mellé. Az ajándékot is megrendeltem, vasárnap délelőtt fog megérkezni, pont időben. Foglaltam egy asztalt egy olyan étteremben, ahol már voltunk pár éve, és akkor emlékszem, tetszett Verának.
Nem vagyok a férjek mintaképe, ezzel tisztában vagyok. Ritkán szoktam így meglepni Veronicát. Azt hiszem a tavalyi szülinapjra teljesen ki is ment a fejemből, Aida kérdezett rá, hogy hogy sikerült az ünneplés, én meg néztem rá hülyén. Elég ciki, hogy a beosztottam jobban tudja a feleségem születésnapjának dátumát mint én, de hát tudom, hogy a lányok jóban vannak. Na mindegy, idén azért megpróbálom helyre hozni a tavalyi bakit, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. Igencsak ingatag lábakon áll a házasságunk. Vera gyanús, hogy tud a félrelépéseimről, volt, hogy a fejemhez is vágta, de természetesen tagadtam.
Hogy rosszul érzem-e magam tőle? Hát...valahol igen, de közben meg...az évek során valahogy eltávolodtunk egymástól, és igen, a testi örömöket én már másnál (is) kezdtem keresni, aztán így maradt a dolog. Főleg a gyerekek érdekében, meg hát azért a látszat miatt is, nem egyeztem bele a válásba, mikor felvetette. Fogalmam sincs, megmenthető-e ez a dolog. Én magam sem tudom, van-e így értelme ragaszkodni a másikhoz, de nem ma lesz a napja, hogy ezt megfejtsem. Majd meglátjuk, mit hoz az élet, egyelőre csak sodródunk, lesz ami lesz alapon.
Mindenesetre ez a vasárnap tényleg különleges, és igenis szeretném meglepni. Nem felejthetem el azt a tényt, hogy két csodás gyereket adott nekem, akikért tűzbe tenném a kezem, és ezt igen kevesen mondhatják el, én annál sokkal jobban szeretem a saját bőrömet menteni. Ez már csak abból is látszik, hogy miután Georgine, vagy Légió, vagy tudom is én, hogy nevezzem belerángatott majdnem egy alkuba, amit csakis azért úsztam meg, mert végül meggondolta magát. Bár a pokolfajzat azt mondta, nem bántja sem Veronicát, sem a lányaimat, de nem bízom a démonokban. Az utóbbi időben többször jöttem haza munka után egyből. Túlórát ritkábban vállaltam, és az elmúlt egy hónapban egyik szeretőmet se látogattam meg. Mondjuk ez amiatt is lehetett, hogy kék-zöld foltokkal és zúzódásokkal kerültem ki a Légióval való találkozásomból, így valahogy nem volt kedvem a szükségesnél többet kimozdulni, még azután sem, hogy mára már szinte teljesen elmúlt minden sérülés. Vera úgy tudja, egy gyanúsítottal verekedtem össze. Addig jó, míg nem tud a démonról, addig talán nagyobb biztonságban van.
Ezen a vasárnapi reggelen ismét úgy csináltam, mint aki elfelejtette, milyen nap is van. A fürdőben voltam, amikor Deborah és Vivienne felköszöntötték az anyukat, de úgy tettem, mintha nem hallanám. Bekaptam pár darab pirítóst, majd kitereltem a lányokat az autóhoz, és elvittem őket a sógoromhoz. A kocsiból figyeltem, míg beérnek hozzá, nem volt humorom találkozni vele személyesen, épp csak intettem neki az ablakból. Ezt követően elhajtottam a csomagpontra felvenni az ajándékot (egy karkötőt amit kiszúrtam egyik este, hogy a telefonján nézegeti), valamint egy cserepes orchideát választottam neki a cukrászda melletti virágboltból, elvileg a nők ezt szeretik, egész pofás kis virág.
Bőrkabátom zsebébe rejtem a dobozkát, egyik kezemben a tordadoboz, másikban az orchidea, így megyek kis családi házunk felé, ahol az ajtón belépve a cipősszekrény tetejére teszem a pakkomat, míg ledobom a bakancsomat. -Vera, megjöttem. Merre vagy? -kérdezem, majd mivel a konyha felől hallok molyolást, ezért elindulok arra, a virágot és a sütit egyelőre kint hagyva az előtérben.