A válaszát hallva a szívem egyik fele nagyon is örül neki, de a másik meg elszomorodik. Örülök neki, hogy megadja az esélyt arra, hogy eltölthessünk pár napot négyesben, de elszomorodom azon, hogy ennek is feltétele van. És ha nem jut tovább, akkor már nem is akar velünk lenni? Kényszernek érzi azt, hogy a családjával kell eltöltenie pár napot? Vera… Ne légy ennyire negatív. Biztos nem úgy gondolta. És különben is Vivi ügyes lány. Nem kérdés, hogy tovább jut. Egy apró mosoly kúszik az arcomra ezzel megmutatva felé az örömöm a válaszára. Persze már most izgatott lettem tőle, de kénytelen vagyok visszafogni magam. Még sok minden történhet addig. De pozitív vagyok és reménykedem, hogy összejön az a kis utazás. -Ez jó kérdés. Szüleid, vagy nagyszüleid között nem volt valaki, aki a zenére fogékonyabb volt? Anyának mondjuk szép hangja van, de nem tudok arról, hogy hangszeren is tudna játszani.-Egy picit én is elgondolkozom, hogy az én oldalamról vajon ki lehet az, aki ügyesebb lehetett ezen a téren. Igaz én tanultam kislány koromban zongorázni, de nem erőltettük végül a dolgot. Közben az ételeinket is felszolgálják. Az illatok isteniek. Mélyet szippantok a levegőből. Még a gyomrom is belekordul. -De jól néz ki minden… Jó étvágyat neked.-Most legalább kaptunk egy kis időt magunknak, gondolkozni, elmélkedni, hogy miről is beszélgethetnénk kicsit. Az én tarsolyomban van még egy téma, csak kissé félek előhozakodni vele. Nem beszéltem róla eddig neki. Nélküle adtam be a jelentkezésem abban reménykedve, hogy majd besegít a lányok körül, mert egyedül a kettőt nem fogom bírni. -Ez nagyon finom. Megkóstolod?-Ha kér belőle vágok neki egy kis falatot, vagy ha azt jobban kedveli, akkor csak a tányéromat tolom közelebb hozzá, hogy ő maga vágjon belőle. Lenyelek egy újabb falatot, kortyolok egyet a boromból, majd leteszem a villámat is a tányérom mellé. Egy mély levegőt veszek és belevágok a dologba. -Lenne még egy dolog, amiről beszélnünk kellene…-Egy pillanatra elhallgatom és a tekintetét fürkészem, majd folytatom is a mondandómat. -Már régóta érlelődött a gondolat bennem, hogy szeretném magam tovább fejleszteni… Ezért jelentkeztem esti képzésre az egyetemen és fel is vettek engem. Természetesen nem minden este kellene bejárnom, de elég sok szabadidőmet fogja elvenni. De ha elvégzem már nem csak a gimnáziumban taníthatok majd, hanem az egyetemen is.-És most ismét elhallgatok és csak figyelem őt. Vajon most mérges lesz rám, amiért erről nem tájékoztattam korábban, vagy támogatni fog engem? Őszintén szólva régebben, még a kapcsolatunk elején biztosan megosztottam volna vele már a gondolataimat is a dologról, de most… Már nem ugyanaz a helyzet, mint régen. Nem tudom mennyire is érdekli őt ez a dolog.
Komolyan mondom, akár egy komédiába is beleillene ez a szituáció, amiben most Veronicával vagyunk. Több, mint 10 éves házasság után még mindig csak zavartan pislogunk a másikra, hogy vajon miről is beszélgessünk. Talán ha gyakrabban csinálnánk, nem lenne ez annyira bonyolult, de az utóbbi években mint az olló két szára, valahogy elkezdtünk távolodni egymástól, egyre kevesebb időt töltöttünk együtt. Pontosan tudom, hogy ebben én is sáros vagyok, és nem sokat tettem azért, hogy megváltozzon köztünk a viszony. Volt, hogy megkérdeztem már magamtól, akkor miért nem válunk el, és csak részben amiatt nem vagyok hajlandó aláírni a papírokat, mert fontos a látszat. Talán egy részem még mindig valahol ragaszkodik Verához, és könnyen lehet, hogy ez a részem szervezte meg a mai napot, még úgy is, hogy a végén kiderülhet, teljes katasztrófába torkollik majd a dolog. Csak aprót bólogatok, mikor megtudom, hogy családi étteremről van szó, nem mélyedtem el a vendéglátóhelyiség történelmében, annyira nem is igazán érdekelt, de Veronica sokkal inkább volt az ilyen részletek embere, mint én. Számomra ez jelentéktelen információ, bár legalább talán garancia arra, hogy a főztjük ugyanolyan minőségű lesz majd, mint ami emlékeimben élt. A kezét ért sérülés témája nagyon hamar kifúj, de hát valahogy ezt sejtettem is, nem a legacélosabb választás volt ez, de elsőre ennyire futotta, viszont szerencsére Vera megmenti a helyzetet egy újabb kínos csendtől, és a lányokról kezd beszélni. Biztonsági téma ez is, ezzel mindketten tisztában vagyunk, de bármi is van illetve lesz közötütnk a feleségemmel, a lányaimért akármit megtennék, de ezt szerintem ő is tudja. Vajon megtennék bármit Veráért is? A Georgine testébe bújt démonnal való találkozásom sok mindenről elgondolkodtatott, és a pokolfajzat nagyon jól ráérzett arra, hogy a családom a gyengepontom, így talán azt mondhatom, hogy igen...a feleségem ugyanabba a körbe tartozik, mint Vivi és Debbie. Kissé megemelkedik a szemöldököm, amikor Viviről és a zongoraversenyről mesél. Tudtam, hogy tehetséges, de azt nem, hogy ennyire jól megy neki. -Én... - már kezdeném ecsetelni a New York-i út kapcsán, hogy nem tudom, meg tudom-e oldani, hogy napokra egyedül hagyjam az örsöt, hogy ez bizonyára költséges, és még Viv tovább sem jutott, de aztán időben észbe kapok, bevillan nem sokkal ezelőtti gondolatmenetem, és egy torokköszörülés után egészen máshogy fejezem be a mondatot, mint azt eredetileg terveztem. -Rendben. Ha Vivi tényleg tovább jut, elmegyünk együtt New York-ba. kissé meglepem magamat is, mennyire határozottan jelentettem ki ezt az egészet, így elég kőbe vésettnek tűnik a dolog, de csendben maradok, nem szívom vissza. Aprókat bólintok, amikor az időbeosztást ecseteli, és telefonomat egy percre elővéve be is írom a naptárba, hogy ha lehet, oda ne szervezzek semmit keresztbe. Persze a bűnüldözés nem egy kiszámítható szakma, így ténylegesen biztos a jelenlétem csak akkor lesz, amikor már ott ülök a kényelmetlen iskolai székeken a többi szülő között, de ennyit igazán megpróbálhatok megtenni a családomért. Sőt. Igazából, talán tényleg jót tehetne nekünk, ha kicsit kiszakadnánk a városból. Nem kellene folyton a hátunk mögé néznem, mikor akar hátba támadni egy démon, bár biztos New York-ban is vannak, de azok legalább nem ismernek. Elvileg. Na de mindez még távoli dolog, egy hónap még hosszú idő, és hát ugyebár előtte ott van a válogató is, én pedig nem az a fajta vagyok, aki előre iszik a medve bőrére. Ismét megköszörülöm a torkomat, majd a számhoz emelem a poharamat egy újabb kortyra. -Kitől örökölte a gyerek ezt a muzikalitást? Tőlem biztos nem. - félmosoly jelenik meg a szám szélén, ahogyan a kérdést bedobom, de most tényleg pont ez futott át az agyamon. Sosem tudtam zenélni, énekelni sem, és olyan botfülem van mint kettő másiknak, így tuti nem Duke ágról jött mindez.
A pincérnő hamar magukra hagy ismét. Igen, én is zavarban vagyok. Nem igazán tudom, hogy mit is mondhatnék neki. Magamról, a napjaimról nem igazán szoktam mesélni. Nem akarom ilyenekkel untatni. Vagy legalább is azt hiszem, hogy számára csak unalmasak lehetnének neki ezek a beszámolók. -Úgy tudom a tulajdonos sógora a szakács. Amolyan családi üzlet.-És talán ezért is működik ilyen jól. Szívvel, lélekkel csinálják és nem egy futószalagos étterem. No, de nem is azért vagyunk itt, hogy a helyet kibeszéljük. -Köszönöm.-Nézek a szemeibe a koccintás közben, majd magam is belekorytolok a borba. Egészen finom. Egy pillanatig a poharam nézegetem, majd a kezemre pillantok miután felteszi a kérdést. Picit fáj, de megmaradok. -Nem. Rendben van.-Füllentek kicsit neki, de mivel nem ez az első alkalom, hogy megvágom a kezem, így nem is fordítok rá túl sok figyelmet. Felesleges. Majd úgy is begyógyul, ahogy a többi sebem is. Látszik rajta, hogy ő sem tud mit kezdeni a jelenlegi helyzettel. Talán már meg is bánta, hogy elhívott erre az ebédre. Lehet azt kellett volna mondanom, hogy nem érek rá? -Képzeld a héten bent voltam a lányok iskolájában. Nem történt semmi baj. Vivi zenetanára volt. Említette, hogy lesz egy zongoraverseny és, hogy szerinte Vivi indulhatna. Ő nagyon is szeretne részt venni rajta, de mondtam neki, hogy előbb veled kell megbeszélnem. Először a városban lesz egy válogatás és ha tovább jut, el kell vinnünk majd New Yorkba, mert ott van a döntő. És arra gondoltam, hogy esetleg ha te is benne vagy mehetnénk négyesben és akár eltölteni ott pár napot.-Mondom a végét kicsit óvatosabban. Persze nem akarok előre szaladni, hisz még meg sem nyerte azt az előválogatót. De a tanára nagyon is úgy véli, hogy sok lehetőség rejlik benne. Persze az esze is nagyon jó, de őszintén szólva én nem akarom megmondani neki, hogy mit akarjon tanulni, mi akarjon lenne majd felnőtt korában. A lényeg az, hogy szeresse azt, amit csinál és boldog legyen. -Két hét múlva lenne ez a válogató és ha tovább megy rajta, akkor egy hónapra rá lesz a komoly verseny.-Így legalább időben is el tudja helyezni az eseményt. Talán el tudja intézni, hogy pár napra hanyagolják őt. Bár még a mai napot sem bírták ki a nélkül, hogy ne hívják fel. Kíváncsain figyelem a tekintetét, hogy vajon mit szól egy ilyen családi programhoz. Itt nem másoknak kéne mutogatnunk magunkat, hogy lássa a nép minden rendben velünk. Itt tényleg csak magunkért mennénk, mint egy család. Drukkolnánk Vivinek. Megmutatnám a lányoknak a várost. Biztos nagyon élveznék.
Mindketten egészen máshogy nézünk ki, mint ahogy általában, mikor egymás társaságában vagyunk, és nem mondom, hogy emiatt nem egy kicsit életidegen a dolog, de...lehet meg is tudnám szokni, a fene tudja. Mindenesetre jobb, ha elindulunk, nem szeretek késni, ahogyan a munkahelyemen, úgy itthon és magammal szemben is elvárom a pontosságot. Bár munka nélkül nem úszom meg, azt sikerül elkerülni, hogy szükség legyen rám az örsön, így hamarosan már a lefoglalt asztalunknál ülünk, én pedig kérek mindkettőnknek egy-egy pohárral a legjobb száraz vörösborukból. Gyakorlatias embernek tartom magam, így nem teketóriázok sokat, hogy vajon mit is egyek, ellenben Verával. Nem terveztem szóvátenni neki ezt, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy szeme sokkal gyorsabb tempóban kezdte böngészni az étlapot, amint én félretettem a saját menümet, de bámulni nem terveztem, így az ablakon nézelődök kifelé, mígnem a tükröződésből meglátom a pincért, akinek pillanatokon belül le is adjuk a rendelést, így ismét kettesben maradunk. -Igen, reméljük a séfet sem cserélték le közben, és akkor minden rendben lesz. - futtatom körbe még egyszer én is a szememet a helyiségen, majd mikor Veronica a pohara után nyúl és koccintásra emeli, én is a kezembe veszem, és hozzáérintem az övéhez, az üvegek találkozása röviden csilingel egyet. -Hát akkor...még egyszer boldog születésnapot.- teszem hozzá közben, szám szélén megjelenő halvány mosollyal, majd belekortyolok a borba. Nem kellett csalódnom a pincérben, valóban kitűnő italt hozott nekünk, gondolom kerül is egy vagyonba, de igyekszem megfogadni, hogy ma nem morgolódok ilyeneken, ez a nap ne erről szóljon. Egy közepes méretű korty után nem akarom tartogatni a poharat, így óvatosan leteszem az asztal közepén lévő virágos asztaldísz mellé, majd alkarjaimat az asztal lapjára támasztva összekulcsolom magam előtt a kezeimet. Most jön az a rész, Duke pajtás, hogy beszélgetsz a feleségeddel. Ez csak menni fog, nem? Megköszörülöm a torkomat, remélhetőleg az agyamban pillanatnyilag keletkező zavar nem ült ki az arcomra. - Öhm...hogy van a kezed? Nem fáj nagyon? - bökök fejemmel a bekötözött tenyere felé, amin szerencsére nem kellett kötést cserélni, nem vérezte át a felső réteget, de azért biztos nem kellemes. Béna csevegés indító, de most hirtelen nem jutott jobb eszembe. Nem vagyok jó ezekben, így csak remélni tudom, hogy Vera elő tud állni néhány olyan témával, amikről tudunk beszélgetni. Szánni való dolog ez részemről, ezzel tisztában vagyok, de jelenleg ez van.
Még amikor randizni kezdtünk sem volt ennyire feszült a helyzet közöttünk. Sokkal lazábbak voltunk egymással. Hamar megtaláltuk a közös hangot. Élveztem vele tölteni az időt… De most meg folyton azon kattogok, hogy mégis miről beszélgessünk? Persze ott vannak a lányok, de nem lehet mindig róluk beszélni. És ezek az apró érintések… A puszi és az előbbi simítás. Nem kellene, hogy ennyire furcsa, vagy idegen legyen nekünk. De hát megfogadtam nem? Jóban és rosszban… Nem gondoltam volna, hogy tényleg eljön az a rossz és ennyire nehéz lesz. Jó lenne ezen változtatni, de fogalmam sincs, hogy ő akarja e. -Köszönöm!-Mosolyodom el halványan. Tény mikor itthon van nem vagyok mindig a legszebb gönceimben. Itthon jobban szeretem a kényelmesebb darabokat, amik nem feltétlenül elegánsak, de én úgy érzem, hogy nem is hanyagolom magam. Persze lehet más nő nem így gondolná. Sőt a jelek szerint Brian sem így gondolja. Biztos azok a nők csinosabbak nálam. Csendben helyet foglalok az anyósülésen, bekötöm magam és már indulunk is az étteremben. A házakat, a sétáló embereket figyelem az út közben. Kicsit még mindig ideges vagyok ettől az egésztől. Fogalmam sincs, hogy milyen lesz ez a közös ebéd, de nagyon ciki lenne, ha kussban ülnénk egymással szemben végig. Valamiről beszélnünk kell majd. Nem lehet az, hogy már nem tudunk mit mondani a másiknak. Nem figyelek oda a telefonbeszélgetésre, hisz nem rám tartozik. Ahogy belépünk az étterembe körül nézek. Rég nem jártam erre, de a hely nem sokat változott. Egy apró mosoly kúszik az arcomra. Az asztalunk igazán remek helyen van. Helyez foglalok, majd Brianre pillantok a kérdését hallva. -Igen, jól esne.-Nah meg mégis csak a szülinapom van vagy mi. Egy kis bor belefér. Bár ha otthon lennék is innék egyet, bár lehet egy pohárnál nem állnék meg. Az étlapot én is átveszem, de magamat ismerve tudom, hogy nem fogom tudni olyan hamar eldönteni, hogy mit is egyek. Végig nézem az étlapot, ez idő alatt ki is választok pár szimpatikus ételt, így másodjára már csak azokat futom végig megint. Látom, hogy ő már döntött, így igyekszem kicsit gyorsabb lenni. Nem akarom, hogy miattam várakozzon. -Nem könnyű dönteni. Sok szimpatikus étel van.-Pillantok fel rá egy pillanatra, majd mire odaér a pincérnőt csak sikerül eldönteni. -Megvan!-Mondom ezt inkább férjemnek, majd a pincérnő felé pislogok és mutatva neki az étlapot adom le a rendelésem. Nem tudom kiejteni a fantázia nevét, így inkább biztosra megyek. -Én egy kacsás raviolit szeretnék kérni.- Majd figyelem, hogy Brian mit is kér magának. Oh igen a lazac. Meg sem lep a választása, sőt egy apró mosoly is az arcomra kerül. -Semmit nem változott a hely. Ugyanolyan hangulatos.-Nézek ismét körbe, majd kezembe veszem a poharat és felé emelem koccintásra. Nem, nem magam miatt. Inkább arra koccintanék, hogy végre megint kettesben lehetünk egy picit.
Nem vagyok az a fajta ember, aki szeret kimozdulni a komfortzónájából, inkább ismert, kiépített vizeken-utakon szeretek lavírozni. Mégis, most erre készülök, bár valószínűleg egy külső szemlélő teljesen hülyének nézne, ha komfortzónából való kilépésnek aposztrofálnám azt amire most készülünk, de valahol mégis ez a helyzet. Többek között ezek a gondolatok foglalkoztatnak, miközben Vera a kutyánkkal foglakozik, de nem mondom, hogy ez alatt a pár perc alatt sikerült helyreraknom az agyamban a dolgokat, de nem is most kell megváltani a világot. Nyugisabb téma, a meló. Mivel az életem nagy részét az örs és az ott történtek teszik ki, ezért nem esik nehezemre róla könnyedebben beszélni. Veronica szavaira bólogatok. Az összes fiatalnak szüksége lenne, hogy egy kis fegyelmet verjenek beléjük. De a mai liberális gyereknevelésben hívőknél ez már nem "menő". Örülök, hogy a lányaink nem ilyenek, remélem majd a pár év múlva esedékes kamaszkor sem változtatja meg. -Nem is értem, hogy bírsz velük. - rázom meg a fejem értetlenül amikor a nehezebben kezelhető diákjait említik, és hangomból kihallatszik némi őszinte csodálat és elismerés. Én tuti nem lennék rá képes. A 20 év körüli akadémiáról szabadult nyikhajokkal is nehezen vergődök zöld ágra, nemhogy kamaszokkal. Instant agyérgörcs lenne, de hát pont ezért sem fordult meg soha a fejemben, hogy a tanári pályát válasszam. Hiába szeretem a pénzt, szerintem nem tudnának annyit fizetni, hogy szakmát váltsak. Rendőrfőnöknek lenni sem épp egy nyugis és stresszmentes állás, de ezerszer inkább ez, mint a tanítás.Az elkövető ha visszapofázik, akkor odacsaphatok, egy diáknál ezt nem teheti meg az ember, büntetlenül legalábbis. -Ó tényleg, ki is ment a fejemből, hogy voltunk ott. - még nem voltunk házasok, mikor elutaztunk a Grand Canyonhoz, azóta annyi minden történt, szinte el is felejtettem. De most hogy Vera felhozta...felvetésére bólogatok. --Igen, szerintem is élveznék a lányok. Térjünk vissza rá kicsit később. - nem lerázni akarom, csak az, hogy én egyáltalán elutazzak, az komoly logisztikai problémákat vet fel a munkahelyemen. A Grand Canyon nem egynapos kis kirándulás, én pedig nem szeretem túl sokáig a felügyeletem nélkül hagyni az örsöt. Max befizetem Verát meg a gyerekeket a nyáron, akkor úgysincs suli, ők könnyebben szabadulnak. Ha meg úgy alakul, megyek velük én is. Meglátjuk. -Oké.- bólintok szavaira. Még a szülinapján sem tudja abbahagyni a pörgést, de hát Vera már csak ilyen, megszoktam már, nem fogok akadékoskodni, ha ő még házimunkával töltené az időt indulás előtt, hát szíve joga. Csak bele ne merüljön úgy, hogy utána elkésünk. Ő jobbra el a saját dolgára, én pedig a fürdő felé veszem az irányt.
...
Némileg kényelmetlenül érzem magam ebben az öltönyben, de a hely megkívánja az elegánsabb megjelenést, így fürdés és egy gyors borotválkozás után előkapartam a szekrényből a pingvin-szerelést. Általában csak az alapítói puccos eseményeken szokott rajtam lenni, tehát van, hogy előkerül, de nem tartozik a kedvenc viseleteim közé, annyi szent. Na mindegy, egyszer-egyszer kibírja az ember, így az öltöny belső zsebébe csúsztatom fekete bőr pénztárcámat, a telefonomat, majd az előszobában a tárolóról elveszem a kocsikulcsot - kivételesen nem a szolgálati autó, hanem a családi, amit általában Vera használ, de most talán jobb, ha ezt használjuk, nem azt, amin virít a rendőrség logója. Amikor végigsimít a karomon, én magam is meglepődök, egy pillanatra az izmaim is megfeszülnek, de már azelőtt elengednek, hogy levenné rólam a kezét. Egyszerre volt kellemesen ismerős és mégis furcsán idegen érzés, hisz az ilyen apró kis gesztusok is igencsak megritkultak köztünk. Zavarba jön, és én is megköszörülöm a torkomat, mielőtt megszólalnék. -Köszönöm. - ismét egy torokköszörülés. -Te is csinos vagy. - jelentem ki, miután végignézek rajta, és nem csak az udvariasság mondatja ezt velem, most hogy úgy igazából végigmértem, tényleg jól áll neki ez a ruha. Ritkán látom kiöltözni, nem tudom a hétköznapokban mennyire szokott csinosabban öltözni, én többnyire reggel meg este látom, olyankor általában nem ilyen ruha van rajta. Az elmúlt időben előbb gondoltam rá anyaként és feleségként mint nőként, ezt nem tagadom, talán épp ezért lep meg kicsit a mostani átalakulása. Egy kicsit el is bambulok az autóhoz induló alakján, de aztán kicsit megrázom a fejem, visszatérítve a gondolataimat a jelenbe, a valóságba, majd utána megyek, miután gondosan bezártam a bejárati ajtót. Az étterembe vezető úton nem beszélgetünk, abban a pillanatban mikor elindultam hívtak az örsről, így el kellett igazítanom az egyik futó ügy kapcsán az egyik beosztottamat, és mire azzal végeztem, oda is értünk. Mázlink van, pont a bejárat szinte közvetlen közelében találok egy parkolóhelyet. Kiszállunk, előzékenyen kinyitom Verának az ajtót, majd miután bemondom a nevem, a középkorú pincérnő az asztalunkhoz kísér, ami úgy középtájt van, a nagy üvegablak mellett. -Kérsz egy pohár bort?- kérdezem a feleségemet, és a válaszától függően rendelek, mikor átnyújtja az étlapot a nő. Tudom, hogy kocsival jöttünk, de egy pohár bor nem fog megártani, meg hát legyen már ilyen előnye is, hogy én vagyok a rendőrfőnők, nem fognak megszondáztatni, meg hát amúgy is rövid a táv. Nem vagyok a sokáig totojázó típus, amint meglátom a lazacot, én máris biztos vagyok benne, hogy azt kérek, így egy percen belül be is csukom az étlapot, és az asztal lapján érintem össze két kezem ujjbegyeit, úgy nézelődök körbe, míg Vera is választ. Nem sokat változott a hely, megmaradt az autentikus olasz hangulata a berendezéssel, dísztárgyakkal és a halk háttérzenével. -Sikerült választani? - kérdezem rövid idő eltelte után Veronicát, mert látom az italokkal közelítő pincérnőt, aki akkor ezzel a lendülettel a rendelésünket is fel tudja akár venni.
Nem igazán firtatja a megjegyzésemet a kimozdulásról, így inkább én sem taglalom tovább, pedig biztos lenne mit megbeszélnünk, de nem akarom ezzel elrontani ezt a napot. Még van esély arra, hogy a maga módján kellemes nap lesz. Lehet furcsa és nem megszokott, de belül örülök, hogy itt van velem. Csak az nem hagy nyugodni, hogy vajon miért. Miért pont most? Hektorral igyekszem elég sok időt tölteni. Okos egy kutya és igényli a mozgást, az olyan feladatokat, amik megdolgoztatják a buksiját. Mielőtt kap enni azért szoktam csináltatni vele pár feladatot, de most nem töltök el ezzel ennyi időt. Oké még van vagy másfél óránk, de nem akarom az utolsó pillanatra hagyni a készülődést. Tény nem órákig öltözködöm, főleg, hogy reggel már alig marad arra időm, hisz a lányokat is én viszem a suliba. Nem mondom azt, hogy nem jönne jól néha Brian segítsége ilyen téren, de sose zaklattam őt ezzel, maximum tényleg csak akkor, mikor nekem valamiért korábban kellett bemennem. Akkor is minden össze volt nekik készítve. Elmosolyodom a szavain. Emlékszem, mikor Aidát kapta meg újoncnak. Akkor kicsit lelkesebb volt ennél, bár rengeteget panaszkodott rá, de közben meg most mégis ő lett a jobb keze, az akiben úgy vélem a legjobban bízik. -Igen a mai fiatalok sokban különböznek tőlünk, mármint mikor mi voltunk ennyi idősek. Sokat változott a világ ilyen téren is. Sok szülő már nagyon lazára fogta azt a pórázt. A diákjaim között is van pár nehezebb eset, kik képtelenek nyugton maradni, vagy figyelni az órán. De majd nálatok megtanulja a dolgokat és bízzunk benne, hogy komolyabb lesz majd.-Próbálok én is alkalmazkodni a mai fiatalsághoz, de néhányukkal így is nehéz boldogulni. Nem mondom azt, hogy rosszak, vagy ostobák. Egyszerűen csak meg kell találni a módját annak, hogy sikerüljön lefoglalni a figyelmüket. -Oh tényleg? Ez csodás! A Grand Canyon. Egyszer a lányokat is elvihetnénk oda. Emlékszel, mikor oda utaztunk? Az a látvány valami elképesztő. Biztos nekik is tetszene.-Bár félek ebből a programból is csak az lenne, hogy én viszem el őket és ő inkább… dolgozik. De azért a remény apró sugara ott van, hátha neki is tetszeni fog az ötlet és szívesen kimozdulna a városból egy-két napra. -Persze! Bőven elég. A lányok mellett megtanultam elég gyorsan elkészülni.-Mosolygok én is rá egyet, majd elteszem a konyharuhát a helyére. Itt már nincs mit tenni. Viszont a házban lenne még teendő. -Viszont ha nem gond én addig még megcsinálok pár dolgot, amit nem tudtam tegnap.-Tudom most hanyagolhatnám egy napra a teendőket, de akkor csak idegeskednék rajta, hogy mennyi a szennyes, hogy nincs kitakarítva a fürdő meg ilyenek. Jó, jó nem fogok nekiállni most fürdőt takarítani, mert ahhoz viszont tényleg kevés az egy óra… De egy mosás még pont belefér. Ha nem talál ki más programot el is indulok a lányok szobái felé, de ha még beszélgetne természetesen maradok.
Ahogy azt ígértem egy órával és egy teregetéssel később már felöltözve, kis táskámmal a vállalom állok a bejárati ajtónál, hogy belebújjak a magassarkúmba. Egyik kedvenc ruhámat vettem fel, amit sajnos már rég nem vettem elő a szekrényből. Talán csak valami különleges alkalmat vártam. -Jól áll neked ez az öltöny!-Mérem végig a férjemet miközben automatikusan nyúlok felé és simítok végig karján, majd hirtelen kapom el onnan. A mozdulat reflexből jött, magam sem értem, hogy miért. -Öhm akkor indulhatunk?-És már fordulok is az ajtó felé, hogy a kocsihoz sétáljak.
Mivel nem vagyok nagy édesszájú, azzal sem vagyok tisztában, hogy a városban milyen cukrászdák és hasonló édességeket árusító helyek vannak, de úgy tűnik, jól tettem, hogy hallgattam a városi szóbeszédnek, és Lou bácsi boltját választottam. Gondolatban megveregetem vállamat, aztán lépünk is tovább a témákban, nevezetesen hogy ma meglesz az örs nélkülem is. Remélem. Azért később valószínűleg betelefonálok, csak hogy biztosra menjek, bár úgyis tudom, hogy ha valami nagy gáz lenne, úgyis szólnának. Tudják milyen vagyok, és biztosan nem kezdenének el hősködni meg magánakciózni nélkülem. Az ilyeneket büntetem, mivel ha valamiről úgy gondolják, hogy saját hatáskörben elintéznek, és elcsesződik valami, azért ugyanúgy nekem kell vállalni a feletteseknél a felelősséget, elvégre az én beosztottjaimról van szó, és én vagyok a helyi rendőrség feje. Na mindegy, egyelőre nem festem az ördögöt a falra. -Bízzunk benne, hogy a konyhájuk még mindig a régi.- esetlen félmosoly kúszik az arcomra, ennyivel tudom csak most így lereagálni azt, amit mondott. Tudom én is, hogy ritkán mozdulunk ki kettesben. Négyesben is egyrészt a lányok, másrészt meg a látszat miatt, bár tudom, ez nem túl szép dolog. Félreértés ne essék, nem szégyellem a feleségemet. Sőt, úgy gondolom, igencsak szép nő, két gyerek után is, nem ezért nem szoktunk nagyon kettesben időt tölteni nemhogy házon kívül, még nagyon belül sem. Egyszerűen valami valamikor félrecsúszott, és azóta azt görgetjük magunk előtt, és nem tudjuk? nem akarjuk? meg se próbáljuk? újra sínre tenni a házasságunkat. Nem mondom, hogy ez a szülinapi ebéd fogja megváltani a világot vagy ilyesmi, nem álltatom én magam, de ha minden jól megy, akkor mindketten élvezni fogjuk. Meglátuk, a vak is azt mondta. A vizem mellé előveszem Hektor kajáját, ahogyan azt Vera kérte, és átnyújtom neki. A három lány ragaszkodott ahhoz, hogy legyen egy kutyánk, én meg végül beadtam a derekamat, de azzal a feltétellel, hogy valami nagyobb testű jószág lesz. Így, hogy sokat nem vagyok itthon, legalább van aki vigyázzon a házra meg ilyenek, így került hozzánk a menhelyről Hektor a maga érdekes kis külsejével, de egész pofás eb, hamar beilleszkedett. Ahogy a konyhaablakon keresztül nézem, ahogy körülrajongja Verát, ismét megállapítom, egyértelmű, hogy ki a kutya kedvence a családból. A gyerekekkel is jól kijön, velem is elbandázik, de egyértelmű legnagyobb imádatának tárgya. Akár ideális család is lehetnénk. Talán külső szemmel annak tűnünk. Apa, anya, gyerekek, kertes ház kutyával. Kevesen sejtik, még kevesebben tudják, mi zajlik a háttérben. Na mindegy, akárhogy is, épp az üres vizespalackot nyomom össze és dobom a szemetesbe, mikor Veronica visszaér a konyhába, és feltesz egy kérdést. Egyelőre maradok háttal a konyhapultnak támaszkodva, úgy válaszolok. -Az örsön igazából minden a szokásos. Kaptunk egy idegesítő újoncot az akadémiáról, szerintem le fogom passzolni Erik Russel-nek, szívjon vele ő. -Az első mondat után abba akartam hagyni, ám jött vele a következő ezzel kicsit többet mesélve arról, mi történik odabent. Vera tudhatja, hogy Russel nem épp a kedvencem odabent, és ezt érzékeltetni is szoktam vele, sokszor kapja ő a szar melót, gyalogos járőrözést és társait. Ami kellemetlen, hogy többen kedvelik őt az örsön mint engem, így valahol fenyegetve is érzem a pozíciómat, bár egyelőre nem adta jelét, hogy ki akarna túrni a helyemről. Ajánlom neki, hogy maradjon is így. -Ami meg Aidát illeti...a szívügyeit nem igazán szokta velem megosztani, szerintem előbb fogsz tudni te róla, ha bepasizik, mint én. Utolsó információim szerint a Grand Canyonhoz készül, a végén még ott fog magának valami palit és elveszítem az egyik legjobb emberemet. -megeresztek egy mosolyt, mert viccnek szántam, bár igazából akár ez is benne lehet a pakliban. Azért bízom benne, sőt ajánlom neki, hogy ne így legyen, mert megkeresem, és tuti seggberúgom, vagyunk már olyan viszonyban. Közben ránézek az órámra, majd újra fel Verára. -Mennyi idő neked elkészülni? Nekem kb 10 perc kell, még letusolnék, 10 perc az út, és van bő egy óránk. Az elég? -a nők sokáig tudnak tollászkodni. Vagy ez csak általánosítás? Ciki vagy sem, még ezt sem tudom, a feleségem mennyi idő alatt tud kvázi nulláról indulásra kész állapotba változni. Legtöbbször én megyek el előbb itthonról reggelente, ő meg még a lányokat intézi a saját munkája előtt, így ezek a rutinok általában már a távollétemben történnek. Mindenesetre most sem sürgetni akarom, csak nem szeretnék elkésni. Akkor inkább eltolom a foglalást, ha úgy érzi, nem lesz kész időben.
Nagy ember, így nagy szeletet érdemel. Mármint hozzám képest tényleg nagy és nem azért mert pocakja lenne vagy hasonló. Csak nagyra nőtt és izmos. Vigyáz a testére. Én viszont kisnövésű vagyok, vagyis az átlag nőkhöz képest. Így elég viccesen tudunk kinézni egymás mellett. Az erős óriás és a törékeny pöttön. Volt már, akitől kaptam gúnyos megjegyzéseket erre, de engem ez sose érdekelt. Sőt én szerettem ezt. Hozzá bújni, amikor akartam. Érezni, hogy biztonságban vagyok a karjai között. Segítséget kérni tőle vásárláskor, hogy a kedvenc müzlimet vegye le a polc tetejéről. Sok jó emlékem van pont ennek a nagy különbségnek köszönhetően. Szóval, miért is utálnám?... Na jó azért remélem a lányok nem az én magasságomat fogják örökölni, de ne is az apjukét. Talán ők pont a megfelelő méretre fognak nőni. -Hmm igen tudom melyik hely az. Pedig voltam már ott. Valóban az egyik legjobb cukrászda.-Igen én is szeretem az édeset és meg kellett keresnem a legjobb helyeket. Volt időszak, hogy naponta vettem magamnak az édességeket. Erről már sikeresen leszoktam, de azért néha megengedek magamnak egy kis bűnözést. Nem igazán tudom, hogy mit is mondhatnék neki. Nagyon ciki, hogy itt ülünk némán egymás mellett, de untatni se akarom a dolgaimmal, így inkább csendben maradok. Gondolom, ha valami érdekelné úgy is rákérdezne. Vagy ki tudja… Nem tudom mikor, vagy mi romolhatott el ennyire kettőnk között. Oké az nem segít, hogy alig jár haza, de oka kell legyen, hogy ezt választotta. -Pihenhetnének többet is.-Mosolyodom el halványan. Bár mondjuk, ha én bűnöző lennék lehet pont az ilyen napoat használnám ki. Mikor nem számítanak rá.. De sose gondoltam arra, hogy beálljak közéjük. Nem is lennék jó benne. -Hogy? De… De nagyon is van kedvem, csak őszintén kicsit meglepett. Idejét sem tudom mikor mozdultunk ki… ketten.-Mert persze a lányokkal igyekszem programot csinálni és akkor Brian is jön velünk. Tény nem mindig és leginkább akkor, ha a városban van valami szabadtéri ünnepség, vagy fesztivál vagy valami. Mégis csak ő a rendőrség feje. -Meg tényleg szeretem azt az éttermet. Figyelmes tőled, köszönöm.-Mondom neki őszintén. Lehet én gondolok már túl keveset róla, de nem hittem volna, hogy emlékszik arra, hogy anno mennyire dicsértem azt a helyet. Sose voltam az, aki képes hosszú ideig a fenekén ülni úgy, hogy tudja van mit tenni. A torta nem teszi el önmagát a hűtőbe, ahogy a koszos tányérok sem kerülnek be a mosogatógépbe. Szóval igen, nem bírok tovább a fenekemen maradni, így inkább teszek-veszek. De talán az a kis idegesség is felpörget engem. -Nem köszönöm, de Hektor kejáját kivennéd nekem? Ő még nem kapott ma enni.-Magyarázkodom neki egy kicsit. Ha odaadja a konzervet elő is veszem a kutya tálját az egyik szekrényből, ahol szigorúan az ő dolgait tárolom, majd el is készítem neki a reggelit, vagy már lassan ebédet. -Mindjárt jövök!-Pillantok rá, bár fogalmam sincs, hogy miért jelentem ezt be neki. Nyílván azt csinál, amit akar. Most csak azért, mert születésnapom van nem kell, hogy végig mellettem maradjon. Már megszoktam, hogy már nem annyira igényli azt. Ahogy kilépek a kertbe Hektor már oda is fut hozzám ugatva, farkcsoválva. Nagy vidáman köszöntöm őt és fel is nevetek, mikor képen nyal engem. Gyerekkoromban is volt egy kutyám, akit imádtam, így mindenképpen szerettem volna egyet. Talán még jobban is akartam, mint a lányok. A kaját másodpercek alatt falja fel. Még kap pár simit, majd az üres tányérral együtt térek vissza a konyhába, hogy ismét rendet rakjak ott. -És amúgy mi a helyzet a kapitányságon? Aida végre talált magának egy rendes fickót?-Bírom azt a nőt és tudom, hogy Brian is kedveli, szerencsére nem úgy, de azt hiszem őt a barátjának tekinti, vagy valami hasonló.
Seb bekötve, konyha ismét tiszta. A nyakláncnak, a virágnak és a tortának sikere volt, még ha ezután el is csesződik teljesen a nap, azt hiszem ezt már elkönyvelhetem, hogy a szülinapi akció sikeres volt. Oké, valószínűleg nem kapnék "Férjek gyöngye" díjat, de máris többet tettem, mint szerintem idén eddig bármikor. Ez azért értékelendő nem? Vagy inkább szégyellnem kellene magam, hogy április közepe van, és most először leptem meg a feleségemet? Áh a fene tudja, nem vagyok én ez a lelkizős típus, ez a nők és a melegek szokása, tőlem távol áll az ilyesmi. -Köszönöm.- aprót biccentek, amikor átnyújtja a tortaszeletet. Úgy tűnik, kicsit más definíció szerepel az ő szótárában és az enyémben ami a "kis szeletetet" illeti, de ezt most nem rovom a szemére, egy kis süti nem fog megártani, bár így már halmozottan ajánlom, hogy finom is legyen. Veszek egy falatot a villára, majd némi szkepticizmussal, hiszen tényleg nem vagyok édesszájú, megkóstolom. Hmm. Nem is annyira rossz. -Lou bácsinál, elvileg az ő cukrászdája a legjobb a városban. - válaszolok a feltett kérdésre, de ha idő közben megnézi a dobozt, akkor azon is láthatja "Lou bácsi csemegéi" kis vállalkozás logóját. Rövid ideig ezután a halk nyammogás és a villa tányérhoz való apró koccanása hallatszik csak, nem szólunk egymáshoz. Vajon hány év kell ahhoz, hogy két embernek ne legyen már mondanivalója egymás számára? Esetünkben úgy néz ki ez olyan 10 év, bár igazából már korábban "hanyatlásnak" indultunk. Pedig amúgy ha nem is vagyok az, aki bő lére ereszti a dolgokat, de azért szeretek beszélgetni. Ha halványan is, de dereng még, hogy a kapcsolatunk elején hosszú órákon tudtunk beszélgetni Verával, de ez teljesen átfordult. Vajon hova tűnt az a két ember? Megváltoztunk mindketten, ez tény, de ennyire 180 fokos fordulatot vett volna köztünk minden a kezdetekhez képest? Érdemes dolgozni azon, hogy esetlegesen ez megjavuljon, vagy veszett fejsze nyele az egész? Lehet, hogy Légiónak volt igaza, és Veronica jobbat érdemelne nálam, de közben továbbra is itt van. Oké, ahhoz hogy elváljunk ahhoz az én beleegyezésem is kell, de mégis itt van, és nem költözött még el. Na jó, inkább nem is megyek bele ennek az elemzésébe, a végén még belefájdul a fejem, inkább haladjunk szépen tovább a terv szerint. Étterem. -Vasárnap van, ilyenkor remélhetőleg a bűnözők is inkább pihennek. - megvonom a vállam, ahogyan visszadobja a labdát. Meglepődése szemmel látható a felvetésemre, de igazából számítottam is rá. Van bent elég ember ügyeletben, bízom abban, hogy Aida irányítása alatt ma, a szokásomtól eltérően tarthatok egy szabadnapot, bár igazából már a gondolattól is furán érzem magam. Nem szoktam én lazán venni a dolgokat, egy kezemen meg tudom számolni szerintem, hogy karrierem alatt, de főleg az elmúlt egy évtizedben amióta én vagyok a helyi rendőrfőkapitány, hányszor fordult elő, hogy ne jelentem volna meg az örsön ha csak néhány percre is. Ma azonban megpróbálkozom vele, aztán meglátjuk, mennyire sül el jól. Akár még katasztrófa is lehet a nap. Meglátjuk. -Fél egyre foglaltam asztalt. - ránézek az órámra, addig még van közel másfél óra. Annyi idő elég elkészülni, nem? Odaérni elég 10 perc. -De ha nincs kedved, akkor nem muszáj. - szükségét érzem még ezt hozzátenni, mert kiérzek némi bizonytalanságot a hangjából. Eleinte jó ötletnek tűnt az étterem, hogy mozduljunk ki, de aztán az is lehet, hogy nincs igénye a társaságomban a szükségesnél több időt tölteni. A néhány perccel ezelőtti szituáció is azt mutatja, hogy nehezen találunk közös témát. Bár ha nagyon akarnánk, biztosan el tudnánk beszélgetni. De vajon Vera akarja? És én vajon akarom? Ez itt a millió dolláros kérdés, amire nem is tudom a választ igazán. Egy részem rendbe hozná a házasságunkat, egy másik felem azonban tök kényelmesen elvan a jelenlegi szituációban. A tortát közben befejezem, és egy apró félmosolyt kap, mikor elveszi az ürest tányért. Szórakozottan tologatom ide-oda az asztalon a nyaklánc dobozát az asztalon, amíg ő mint egy szorgos konyhatündér libben ide-oda, eltüntetve a csetrest. Nem akarok tétlenül ülni, és így a torta után meg is szomjaztam, így amíg Veronica átgondolja, akar-e még a délután további részében időt tölteni velem, én a hűtőhöz lépek, kiveszek egy palack szénsavas vizet, és felcisszentve a kupakot iszom belőle pár kortyot. -Kérsz valamit te is?- kérdezem, bár csak azután, hogy becsuktam a hűtőt. Későn realizáltam, hogy úgy udvarias, ha őt is megkínálom, mentségemre legyen szólva, elszoktam én az ilyen előzékeny dolgoktól, ellenben ha most kér valamit inni, akkor ismét kinyitom az ajtót, odaadom neki, majd a konyhapultnak dőlök, és iszom újra az üvegemből. Ha nem kér semmit, akkor egyből azután hogy kivettem a sajátomat teszem ugyanezt.
Rég nem kaptam ilyen kedve gesztusokat tőle. Sőt még az ajándékozás sem éppen az ő erőssége, de most mégis meglep engem, amit tényleg nem tudok hová tenni. Talán bűntudata lenne? Vagy történt vele valami, amitől ráébredt, hogy van egy felesége, gyerekei? Bár a lányokra odafigyelt. Na jó velük is foglalkozhatna kicsit többet, de ők így is teljesen odáig vannak érte. Én is szeretem őt, vagy legalább is azt hiszem. Fura lenne nélküle az életem… De azt nem mondom, hogy nincs esélye annak, hogy esetleg nem lenne e jobb mégis. Hiányzik az ölelése, az érintése. Nem is merem kiszámolni, hogy mikor ért hozzám utoljára és nem véletlenből, vagy mint ma seb bekötés céljából. Hiába a nők is vágynak erre. De sose hoztam ezt fel neki. Pedig talán pont itt lenne már az ideje… De mikor megvádoltam őt hazudott nekem. Így most miért lenne más? Viszont most hozott nekem ajándékot, tortát, aminek örülök is, mert nagyon jól esik, de közben meg nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami oka kell, hogy legyen. Őszintén szólva én azt sem tudom róla, hogy vajon szeret e még engem. Nem akarja, hogy elváljunk, de csak a lányok és a hírneve miatt. A nyakláncot felsegíti én meg egy puszival köszönöm meg neki a gesztusát. Meg kell vallanom nekem is furcsa volt, de mégis úgy éreztem ez most kell. Bár lehet ez lesz az utolsó kettőnk között. Egy mosoly kúszik az arcomra az apró kis viccét hallva. -Igyekszem nagyon is. Én se szeretnék a kórházba jutni.-Szóval nagyon is óvatosan vágom fel azt a tortát. Az illata isteni. -Tessék!-Nyújtom át a tányért neki, amin ott csücsül egy emberes szelet. Oké, hogy nem szereti az édességet, de mégsem szúrhattam ki a szemét egy kis vékonyka szelettel. Az enyém tény nem akkor, de azért nem is sokkal kisebb, mert én bizony szeretem az ilyet. -Hmm ez nagyon finom! Rég ettem ilyen jót. Hol vetted?-És már nézem is a dobozt, hátha szerepel rajta a cukrászda neve. Mondjuk igaz általában az ő és a lányok szülinapjára én szoktam készíteni, de azok szerintem közel sem ilyen jók. Most lenne alkalmunk pár szót váltani egymással, de mégsem tudunk mit mondani a másiknak. Kezdjek el mesélni a munkámról? Szerintem halálra untatnám őt azzal. Mindenesetre megesszük a tortát és utána mindenki megy a maga dolgára… Jah vagy nem… Meglepetten pislogok rá. Tudom melyik helyről beszél. Nagyon is szeretem. A tulaj lányát is tanítom, így jóban is vagyok vele. De, hogy mi ketten elmegyünk egy étterembe. Ez biztos jó ötlet? -Oh. Nem, nem terveztem túl sok mindent mára. Szóval persze, ráérek és örömmel megyek, köszönöm, de nem kell ezt tenned. Mármint félre ne érts, csak nem akarom, hogy esetleg miattam ne tudj elintézni valamit a kapitányságon.-Azt hiszem nem meglepő a kérdésem, hisz szinte több időt szokott ott tölteni, mint otthon. Vagy legalább is sokszor ezt hazudja. -És hányra van a foglalás?-Csak, hogy tudjam meddig kell elkészülnöm. Bár nem a legelitebb étterem, de azért nem is ebbe a göncbe mennék oda. A torta lassan elfogy, így el is kezdem összepakolni a tányérokat, beteszem a maradékot a hűtőbe és újra tisztaság és rend uralkodik a konyhában.
Egy kis vér meg némi üvegszilánk feltakarítása még nem haladja meg a képességeimet, és nagy eséllyel ennél komolyabb takarítási feladatok sem, azoknál inkább az lenne a probléma, hogy például fogalmam sincs, hol vannak a tisztítószerek. Valahogy az elejétől fogva ez Veronica "reszortja" volt, a háznak a rendben tartása. Talán segíthettem volna többet, sőt, ahogyan mostanában hangzatos mondatokkal hirdetik, "nem segítesz a feleségednek a házimunkában, hanem kiveszed a részed, elvégre te is ott laksz, te is koszolsz." Hát nem tudom. Én inkább ráhúzok még két órát odabent, minthogy nekiálljak port törölni vagy porszívózni, és eddig az tűnt fel, Verát se zavarja ez a felosztás, vagyis hát hangot nem adott még neki, ebből azt feltételezem, hogy jó így neki. Na mindegy, "katasztrófa" elhárítva, térjünk át kicsit kellemesebb vizekre. Vagyis hát gondolom kellemes, elvégre az emberek általában szeretik a szülinapjukat, mert ajándékot kapnak, meg minden, nem? Én mondjuk semlegesen állok hozzá, nekem az egy ugyanolyan augusztusi nap, mint az előtte vagy az utána lévő. Többek között ezért is felejthettem el tavaly Vera születésnapját, de most valamennyire talán bepótolom a torta-virág-nyaklánc kombóval, de aztán ki tudja. Mosolyog, ez jó jel, nem? Oké, tetszik neki a virág. Jövök egy pacsival a virágárusnak aki ezt ajánlotta "az asszonykájának nagyon fog tetszeni, figyelje csak meg!". Na, hát úgy tűnik jól döntöttem, hogy ezt vettem meg, nem azt, amit eredetileg kiszúrtam. Nekem kicsit...gaz-gaz, de mivel van pár növény itthon, ezért úgy gondoltam, Verának jó lesz, örülni fog neki. Az igazi kédés, hogy a nyakláncról mi a véleménye. Őszintén, még azt se tudtam, ezüstöt vegyek, aranyat, vagy mit. Abból indultam ki, hogy a jeggyűrűnk ezüst, biztos jó lesz most is az. -Örülök, ha tetszik. - megeresztek felé egy félmosolyt, de könnyeivel nem igazán tudok mit kezdeni. Az tuti, hogy ezek a boldogság könnyei, hisz épp most mondta, hogy nem akarja lecserélni, csak épp nem vagyok az ilyen érzelmekhez hozzászokva. Kérdésére bólintok, lépjünk inkább a tettek mezejére, addig is hasznossá teszem magam, míg összekapcsolom a kis ékszert. Elfojtok magamban egy káromkodást, nem az én lapát tenyereimhez találták ki ezeket az apró kis szarokat, de azért csak sikerül a harmadik próbálkozásra. Miután meggyőződök róla, hogy tényleg tart és nem fog leesni, szinte öntudatlanul fogom meg szőke tincseit, és húzom vissza, hogy eltakarják a kapcsot, és ismét a hátán omoljanak le. Milyen puha és selymes a haja! Eddig is ilyen volt? Ez a gondolat fut át az agyamon, még magamat is meglepve, aztán Veronica ezt még fokozza azzal, hogy szembe fordul velem, és csókra emelkedik, az előbbi pedig az agyamban valami pillanatnyi áramszünetet eredményezhetett, mert lejjebb hajtom a fejem, hogy könnyítsem ajkaink találkozását, sőt még egyik kezemmel meg is fogom a derekát, el ne boruljon itt a nagy pipiskedésben, mert hát nem csekély a köztünk lévő magasságkülönbség. Mindez nem tart tovább néhány rövid másodpercnél, és mikor eltávolodik, a fejemben furcsa kettősség kavarog. Egyrészt átfut az agyamon, hogy az idejét nem tudom mikor kerültünk ilyen közelségbe utoljára annak ellenére, hogy házasok vagyunk, közben pedig furcsán nosztalgikusan ismerős és ösztönös volt a reakcióm. Légió teljesen belekavart az agyamba, már gondolkodni sem tudok normálisan, hogy rohadna inkább a Pokol legmélyebb bugyrában ahelyett, hogy itt a földön fenyegetné mások családját. Hálálkodására megköszörülöm a torkom. -Igazán nincs mit.- A tortára vonatkozó kérdésén elgondolkodom, mielőtt válaszolnék. -Hát...nem vagyok egy édesszájú valaki, te is tudod, de...egye fene, egy kis szelet belefér. -nem a plusz kalória zavar, járok én edzeni, le tudom azt dolgozni, inkább tényleg nem vagyok annyira oda az ilyen desszertekért, de most adok ennek egy esélyt, ha már fizettem érte. -A késsel óvatosan, rendőr vagyok, nem ápoló. - küldök felé egy mosolyt, és igen, ez a magam módján egy poén próbált lenni. Nem vagyok az a nagy humorzsák, csak időnként szoktam viccelődni, akkor is ilyen faramuci módon sikerül. Míg ő a tortát vágja, én ránézek az órámra, inkább rutinból, mint konkrét céllal, de erről eszembe jut még valami. -Foglaltam asztalt abba az olasz étterembe, ahol pár éve voltunk. Gondoltam...mehetünk oda ebédelni, ha van kedved. Vagy szerveztél programot délutánra? -gondolom vannak barátnői, ciki vagy sem, még ezt se nagyon tudom róla. Sokszor olyan, mintha egy idegennel élnék együtt, időnként olyan keveset tudunk a másikról, de közben ott van a múltunk, meg a gyerekek, akik összekötnek minket. Vera minden bizonnyal nem igazán tudja hova tenni ezt a figyelmességet tőlem, saját magamon is meglepődök, máskor szerintem hónapok alatt mutatok ennyi törődést a feleségem irányába, mint amennyit most kapott. Elképzelhető, hogy a kemény páncél és komorság felszíne alatt kedves is tudok lenni?
Kezdőlap
:max_bytes(150000):strip_icc()/reesewitherspoonbroughtbackhericonicy2kbangs-6dcf66456f634092b4d0451d75dd559f.png)
