Brandon a maga átlagosnak mondható 178 centijével nem igazán tűnik ki a tömegből, de nem is a magasságával szeret feltűnést kelteni. Az állandóan tökéletesre kócolt sötét tincsei, komiszul csillogó tekintete és pimasz mosolya sokkal inkább számít védjegyének, mint ahogy a testét díszítő tetoválásai is. Mindegyik külön történettel és jelentéssel bír. Az első tetoválását például a Derekkel való örök és megingathatatlan testvérigésük emlékére varratta, aztán az ötletek, érzések és néhány bakitól eltekintve mindent alapos mérlegelés után varratta magára. Soha nem is bánta meg őket, ezek nélkül most már meztelennek érezné magát.
Főhősünk egyébként járásában és kisugárzásában is sugározza a vidámságot és jókedvet. Tartása laza, léptei könnyedek és ruganyosak, mintha folyamatosan a felhők felett járna. De nem bánja ezeket a következtetéseket, amíg elégedett magával, addig mások véleménye teljes mértékben hidegen hagyja.
Ha az utcán meglátod, garantálom, hogy az első jelző, ami eszedbe jut róla, hogy „szépfiú”, „bohóc”, „divatmajom”, és ez mind igaz is lehetne rá a külseje alapján. Brandon ugyanis szeret elegánsan öltözködni. No nem öltöny, nyakkendő és lakkcipő, de elmondható, hogy minden összeállításába csempész valami klasszikust, színek vagy darabok terén biztosan. Régi munkája (marketingesként dolgozott) alaposan rányomta a bélyegét az öltözködésére és ezt nem is hajlandó levetni.


Jó tulajdonságok:
- őszinte: Ha a véleményét kérdezik, nem kertel, kimondj azt, amit gondol vagy érez. Ebből kifolyólag hazudni se szeret, az egyenességet többre becsüli még ha az őszinteség kegyetlenül fájdalmas is tud lenni.
- lelkes: Nagyon könnyen felpörög, rápörög egy-egy új témára, és ennél fogva sokat is tud beszélni. Rajong, felráz, mondja és mondja, amíg magával nem ránt a hangulata vagy épp ki nem hoz a sodrodból.
- humoros: Mint a szavak embere, a vicceket sem veti meg. Rendszerint érti a tréfát és maga is nagyon szívesen játszik a szavakkal. Célja, hogy az emberek mosolyogjanak, így aztán az ő száját sosem hagyja el egy-két kétélű megjegyzés vagy beszólás.
- ragaszkodó: A barátai, a családja neki minden. Ugyan könnyen köt barátságokat, amik lehet csak napokig tartanak ki, de ha valakivel megtalálja a hangot és még partner is... Brandon hűsége, ragaszkodása és lelkesedése a halálig kitart.
- hűséges: Ragaszkodásából kifolyólag a hozzá közeállókhoz kifejezetten hűséges, és a józan ész határain belül vakon követi is ezeket a bizonyos barátokat. (Egyébként jelenlegleg csak unokatestvérei és édesapja élvezheti ezt a kiváltságot.) Brandon mindig ott van, mindig hallgat vagy kidumálja Dereket a nehéz helyzetekből, esetleg felajánlja az öklét, ha nincs mit tenni.

Rossz tulajdonságok:
- lobbanékony: Mostanság egész könnyű felhúzni és ilyenkor nem sokat tud segíteni a nyugtatás sem, Brandon kb robban és ha nem szavakkal, akkor fizikailag is hajlandó az embernek ugrani. Alapvetően rosszul érzi magát a viselkedése miatt, de egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel, egy belső feszültség hajtja és amíg ki nem tombolja magát, addig nem nyugszik.
- makacs: Ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor azt bizony véghez viszi. Számára nincs lehetetlen, még ha maga az ötlet halott is. Görcsösen ragaszkodik az elképzeléseihe és nehezen vallja be, ha ez az elképzelés zsákutcába futott.
- merész: Nehéz féket kötni rá, minden baromságban benne van és nem igazán érez félelmet, még ha a szavai arra is utalnak. Nagyon sokszor hajtja az adrenalin, belevág az ismeretlenbe, aztán koppan, és nem is kicsit.


Beszédes, lendületes, magával ragadó. Brandon nagyon tudja mondani, sokszor akarva, akaratlanul is képes lyukat beszélni az ember hasába, így aztán az emberek nagy része tudja, mikor kell lelépni a társaságából...
Alapvetően ő a társaság közepe, aki hozza a jó tréfákat, elsőnek iszik, táncol a parketten, balhézik és igazi partit csinál a legunalmasabb estéből is. Szórakoztató jellem, akit nem lehet nem kedvelni, hiába is van néhány rossz tulajdonsága, ami miatt legszívesebben bezárnánk a pincébe a buli végéig.

Egyetlen igaz barátja van, aki nem más, mint az unokatestvére, Derek. A srácot már gyerekkora óta ismeri, állandóan együtt kerülnek bajba és ő az, akiért tűzbe meri tenni a kezét is. Derek számára nem csak az unokatestvére, hiszen a srác neki a legjobb barát, a várt öcsi és örökös bajtárs is egyben. Ugyan néha szívják egymást vérét, de a köztük lévő barátság mindennél erősebb. Brandon pedig ezt a fajta kötődést nem igazán osztogatja csak úgy.

A szerelmi élete változó, egészen átlagos. Mellette nem unatkozik az ember lánya. Egyszerre vicces és romantikus, hősszerelemes, igazi Rómeó.

Brandon világ életében, konkrétan Derek első furcsa meséi óta - ami valamikor tinikorukban érte – kapiskált valamit a mágikus világ létezését illetően. Ő meg az a hülye volt, aki őszinte lelkesedéssel tudta végighallgatni unokatestvérét és igen, azzal együtt felfedezni ezt a világot, ami miatt Brandon tudása elég felszínes, de nem kérdőjelezi meg azt, pláne mióta egy sajnálatos baleset okán ő is a szerves része lett.

Az első sokkból ébredően még mindig nem tudta felfogni, hogy mivé változott és miket művelt, még igazán arra sem emlékszik, hogy mikor és hol harapta meg a vérfarkas, akitől ezt az átkot szerezte, mert hát... az első hónapok szenvedésében átokként tekintett újdonsült képességeire. Nem csak meg akart szabadulni tőle, hanem szentül hitte is, hogy ez lehetséges, egészen addig míg a rose harbor-i falka be nem vezette a vérfarkasság szabályaiba és rejtélyeibe. Brandonnál akkoriban realizálódott igazán, hogy ez az egész... visszafordíthatatlan.
Egy egész tele, egy támogató család és a falka ereje volt az, ami végül valahogy túllendítette a melankolikus és haragos hullámzásán, az elfogadás rögös útján, hogy ugyan a falkarangsorban valahol hátul kullogva, de nyugodt szívvel mehessen emberek közé még a telihold előtti napokban is...

Brandon a Hold ereje nélkül egyelőre nem képes átváltozni. A vérfarkasérzékei viszont hihetetlenül gyorsan megerősödtek, saját magára is frászt tud hozni az új hallásával, látásával vagy épp a reflexeivel. Fizikailag láthatóan túltette magát életének gyökeres megváltozásán, de lelkileg még mindig instabil. A kontrollálhatatlan erő – mivel vérfarkasa nem tud kirobbanni – leginkább heves személyiségében nyilvánul meg. Egyik pillanatról a másikra kapja fel a vizet vagy épp nyugszik le a jó hírek hatására. Az átváltozás szeszélyessé tette és teszi is, mikor teliholdkor átalakul.
2022. tavaszára viszont már eljutott arra a pontra, hogy cirka egy órán belül kitisztul a feje - mikor a Hold vonzásának köszönhetően átalakul – és képes együttműködni a falkával, sőt másnap emlékszik is az előző este eseményeire. Kezdi meglátni ezekben a jót is, kezdi felfedezni az előnyeit, meghallja a természet és az erdő szavát, egyszóval.. vérfarkasként is gondolkozik.

A falkában jelenleg meghúzza magát, próbál kapcsolatok kialakítani és a lehető legtöbbet tanulni a többiektől. Ebben szerencsére nagy segítségére van a falka Bétája, Alec és annak legjobb barátja, Victor Fewer is, akik nem csak munkát, hanem baráti társaságot is ajánlottak neki, néha elrángatják sörözni vagy egyéb pasis, csapatépítős programokra.
Szóval elmondhatjuk, hogy Brandon a kezdeti nehézségek ellenére is, de lassan és biztosan megtalálja a helyét ebben az új világban.


Késő este volt már, lassan enyhe köd ereszkedett az erdőre és Brandon egyre kevésbé tartotta jó ötletnek, hogy vérfarkasokra vadásszanak ilyen időben, de Derek... Derek hajthatatlan volt, mint mindig, amikor a fejébe vett valamit, Brandon meg hülye és követte az unokatestvérét, nehogy valami butaságot csináljon a srác. Persze butaságot ketten is lehet csinálni, de Brandon még őszintén hitte, hogy képes hatni legjobb barátjára.
Órák óta járták az erdőt, nyomokat olvastak, kutattak, miközben természetesen egymás vérét szívták, ahogy máskor is, de aztán jött a sejtelmes kód, a tompa, füstszerű szagokkal, valami közvetlenül mellettük, a bokorban mozdult, amire Derek felkapta a fejét és elindult a hang felé. Brandont viszont mintha más kötötte volna le...

Egész eddigi életemben a megérzéseimre hallgattam, és ezek a megérzések rengetegszer rángattak ki szorult helyzetekből, legyen akár egy kocsmai verekedés vagy sokkal neccesebb hatalmi játszma, amiben nem kellett volna beletenyerelni. Se nekem, se Dereknek, meg ha azt nézzük senki másnak. Én vagyok az ész, a józanság a csapatban, de...

Brandon pár órával később erős fej és izomfájdalommal ébredt egy hűvös, kemény valamin, amiről pár másodperccel később megállapíthatta, hogy járólap. Fehér, tiszta, járólap. Minden kétséget kizárólag nem az erdő...
- Felébredtél? - ártatlan, félénk hangocska szólt valahonnan. A fal mögül? A férfi nem tudta eldönteni, annyira fájt a feje, másra sem tudott koncentrálni.
- Pár óra és elmúlik. - folytatta a lány.
- Honnan?
- Itt vagyok a fal túloldalán. - tette hozzá a gyenge hang, mire Brandon még jobban felemelte a fejét, hogy körbenézzen. Tiszta, rendezett helyen találta magát, a szagok és fények kórházra emlékeztették, és ahogy jobban szemügyre vette, hogy hol van, rá kellett jönnie, hogy csapdában. Három fal és egy masszív rács választotta el a külvilágtól. A folyosó, amire a rácsok kilátást engedtek szintén fehér volt, szintén tiszta és a túloldalon is az övéhez hasonló börtönt pillantott meg. Börtön? Ennyire azért nem üthettek ki... Futott át a gondolat a fején, de éles fájdalom nyílalt belé, amitől instant elájult.

A pánik egy olyan érzés, ami nem tart sokáig. Csak úgy jön-megy... megbolygatja az életedet, kikészít és mintha nem is lett volna, eltűnik. Tornádóként söpör végig, hogy aztán mire összeszednéd magad, ismét rád törjön. Nos, én pontosan ezt éreztem azokban a napokban...

A falnak dönti a fejét, az egész teste fáj. Napok óta fáj és az egyetlen, ami életben tartja, az Lucy. A szomszéd cellában csücsül, néha énekel, néha csak mesél.
- Mit is mondtál, honnan származol? - szólal meg Brandon hogy jelezze, még ébren van. Az elmúlt napokban a legváratlanabb pillanatokban is el tudott ájulni vagy aludni. Már igazán nem lehetett különbséget tenni a kettő között.
- Frederica. Anyáékkal jöttünk a nagyvárosba, rokonokhoz meg shoppingolni. - feleli megtörten, hosszan maga elé bámulva.
- Hallottam már róla. Közel van Rose Harbor-hoz, igaz? - Brandon megmozdulna, de a feje megint nehéz és majdnem előre bukik, így inkább csak a folyosó felé fordítja az arcát. Lucy hasonlóan tesz a másik cellában. Egyszer látták eddig egymást, de a tény, hogy mindketten bezárva, kitéve ennek az őrültnek... összeköti őket, láthatatlanul is.
- Az uncsitesóm, Derek apja rose harbor-i. Néhány dolgot hallottam a környékről. Biztos szép... - Próbál a tudatánál maradni, hallgatózni, fülelni, de mikor Lucy gondterhelt sóhaja elér hozzá, Brandon gyomra összeszorul a tehetetlenségtől...
- Sosem megyünk haza, ugye? - Lucy hangja a síráshoz közelít, megtört, elveszett, feszült.
- Kiviszlek innen, ígérem...

Mikor meglátom a férfit, elfog a harag, a hév. Vörös köd ereszkedik a szemem elé, de a testem egyszerűen nem reagál semmire. Darab faként fekszem az asztalon, leszíjazva, miközben a másik szobából hatalmas ricsaj, morgás és vonyítás szűrődik ki: Lucy. Egész nap rosszul volt, lázra és fájdalomra panaszkodott, mintha őt is begyógyszerezték volna, mint engemet, de mindketten tudtuk, hogy nem kapott semmit.
A tombolás nem tart sokáig, hirtelenjében elvágják a hangot, mire még erőteljesebben kezdem a szíjakat feszegetni, aminek ugyan semmi értelme, de Lucy...
- Mit csináltál vele? - köpöm a szavakat, mire a doki csak elvigyorodik a maszkja mögött és segédére pillant, aki a másik szobából, enyhén megtépett öltözetben jelenik meg néhány fiolával...
- A kislánynak semmi baja. Nem engedhetem, hogy egy olyan jó alany, mint ő, ilyen könnyedén elvesszen. - legszívesebben arcon köpném a pasast, de a nyakamon lévő szíj még azt se engedi, hogy felemeljem a fejemet.
- Bazd meg! - morgolódok, de ebben a másodpercben kíméletlenül belém döf valamit, amitől másodpercek alatt elvesztem a tudatomat.

Halk, egyenletes zihálás töri meg a hűvös cellák csendjét. Brandon egyre jobban fáj, ég, mintha a Pokol tüze nyaldosná a végtagjait, egészen a csontjáig hatol az érzés. Az izmai megfeszülnek, görcsbe rándulnak, hol pedig magatehetetlenül elernyednek.
- Emlékezz arra, aki vagy. - suttogja Lucy a szomszédból. - Brandon, ha ez az... - elharapja a nyelvét, ő se biztos benne, hogy a leírás, amit adott a férfi, ténylegesen átváltozásra utal, de annyira hasonlítanak a tünetek az övére. Vajon mikor és ki harapta meg? Ő biztos nem... igaz? Mindvégig tudatánál volt, pontosan érzékelte a külvilágot és az átváltozását, hiszen valahogy kikényszerítették belőle. Lucy se tudta hogyan vagy mivel, de egyszer csak érezte az izzást, a fájdalmat, az elméjének tompulását.
- Lehetetlen. Nem harapott meg senki... Lucy... - nyög fel az ismételt éles fájdalomtól, ami most a sípcsontjából indul ki és egészen felcikázik a gerincén. - Lehetetlen...

A káosz... egyre ismerősebb. A talpam... a mancsom alatti padló a szokásos, a szoba a szokásos, de a szagok, a szagok újak, erősek, intenzívek. Mi történt velem? Hogyan lett mancsom? Bundám? Miért vagyok itt? Ki beszél hozzám?
Nem akarok itt lenni! Futni akarok, szaladni, a Holdra vonyítani, vadászni... igen... vadászni... vért akarok, friss vért.

- Lucy? - suttogja Brandon izgatottan, mire a lány odakúszik a rácshoz, ahol beszélgetni szoktak.
- Jobban vagy?
- A fenéket... - morogja a srác kelletlenül. - De tudom, miként lépünk le.
- Brandon!? - őszinte meglepetéssel tapasztja az arcát a falhoz, végre a remény egy apró szikrája sejlik fel előttük.
- Holnap, holnap jönnek hozzá. Valami felügyelő bizottság. A mai vizsgálaton hallottam. - suttogja lázasan, lelkesen. - Mondom a tervem...

A vörös köd minden elborít, a káosz, amit okozunk, egy átalakult vérfarkas és én, a magam... kontrollálhatatlan dühkitörésével elég nagy felfordulást okozok, pláne miután kiüt a tűz is. Csak ne nyomtak volna belém annyi nyugtatót előtte!
- Lucy! Menj, fuss! Hazáig meg se állj! - kiabálom a lánynak, mikor kiérünk az ismeretlen terepre. Tudom, hogy erős és okos, magánál van. Sokkal jobban magánál van, mint gondoltam. A szeme féltően csillog, ellenkezik, így hagyom, hogy egy úton elkísérjen, és ahogy tompul az agyam, egyre inkább engedek mindenféle döntésének, egészen addig míg az izmaim el nem ernyednek és összesem...

Hosszú napok telnek el az intenzíven, majd a detoxikálón, mire az orvosok úgy döntenek, hogy Brandon Stewart teljesen tiszta és kiürült a szervezetéből az a cucc, amivel telenyomták. A rendőrök is dolgoznak az ügyön, lassan és türelmesen, aztán mire hazaengedik Brandont, már ejtik is az ügyet: csak egy éjszakai buli, úgyse lesz meg az elkövető. Gondolják vagy sem, utasítást kapnak, hogy az ügyet lezártnak kell tekinteni... felsőbb vezetői utasítás, kicsit sem gyanús.
- Mondtam Derek, jól vagyok! - morgolódik a srác, miközben próbál túllenni a fejfájásán, ami az elmúlt napokban ismét kísérti. De ezen az sem segít, hogy folyamatosan próbálja felidézni az erdő óta történteket és semmi, de semmi az égvilágon nem jut eszébe, csak hogy összeesik az utcán és valaki hívja a mentőket... de hogy mi történt előtte? Homály...

Feszült, fájó, égető, viszkető, kibírhatatlan... Mindenem ég, a testem ellenkezik, a lázam napok óta magas és semmi, de semmi se viszi le. Derek tv-t kapcsol a nappaliban, mire érzem, hogy még jobban szétrobban a fejem. Nem megmondtam, hogy maradjon csendben? Csendben! Mit nem lehet ezen érteni?!
Régen sosem zavart... most viszont minden apró zaj, nesz, minden... még a szomszédból átszűrődő hangok is idegesítenek. Egyébként meg... honnan a fenéből hallom, hogy épp mosogat? Hogy lehet egyáltalán ilyen hangosan mosogatni? Bassza meg!



Hajnalban, pucéran, cafatokra tépett párnák, paplan és ruhák közt ébredek. Minden izmom keservesen fáj, és először arra eszmélek fel, hogy nincs lázam és mintha jobban lennék... aztán jön a következő fázis, a meztelenségem meg a széttépett ruháim a földön. Ha ez Derek legújabb tréfája, akkor bizony nagyon csúnya tréfa és most azonnal elköltözöm... aztán... az ajtón lévő karmolásnyomokat pillantom meg és a szoba vészesen forogni kezd velem, ahogy az éjszaka emlékei megrohamoznak, kezdve az átalakulásommal és a tombolással, amit véghezvittem.
Baszki! Derek!
- Derek! - kászálódok ki a rongyok közül és a szekrényem mélyéből egy még ép alsónadrágot halászok ki. - Derek! - kiáltom el magamat, ahogy az ajtót nyitnám, de az zárva.
- Engedj ki! Magamnál vagyok! Derek... - ütögetem meg az ajtót és amikor kinyílik őszinte kétségbeeséssel nézek unokaöcsém, legjobb barátom arcába. - Mond azt, hogy nem az történt, amire gondolok! Lehetetlen...


Chris Stewart: NJK - ember-  édesapa

Helga Edwards: NJK  -  ember - nagynéni

Derek Edwards/Cappel: játékos karakter (Becks) - ember, leendőbeli Első - unokatestvér

Cora Edwards: játékos karakter (Kittina) - ember -  unokatestvér