Megszakad érte a szívem. Mindig mindenkinek tartja a vállát, mindig mindenkiért tartja a hátát, viszonzást azonban sosem kapott se tőlem, se mástól. Egyszer sem. Úgy tűnt, nincs rá szüksége, büszke hajthatatlansággal vette az élet minden akadályát. Olyan volt, mintha egyetlen hatalmas, kifogyhatatlan erő- és energiaforrás lenne. Még a hangulata sem ingott meg soha az iszonyú túlórák és az otthoni teendők meg a falkafeladatok súlya alatt, mosolygós és huncut ráncai eltörölhetetlenek voltak a szeme sarkából. Én pedig, amilyen fafejű vagyok, egyszerűen csak elhittem, hogy ez így is mehet. Néha ugyan piszkáltam őt, hogy pihenjen vagy hogy vegyen magának is abból a bizonyos kondérból, de valójában nem törődtem vele, hogy szót fogad-e; hogy szüksége van-e másra is a hanyag szurkálódáson kívül vagy hogy mit érez, amikor sokadjára is mást helyez maga elé, holott rég rajta lenne a sor. Nem vigyáztam a barátomra, akinek az életemmel is az adósa vagyok.
Még csak az sem tűnt fel, milyen kimerült és boldogtalan.
A megjavulni képtelenek bűnbánó gyengédségével karolom át, és közelebb húzom, hogy a kabát hajtókája mögött, a kulcscsontnál a szvetter puha anyagába fúrhassa az arcát. Mert ha nem húzom ide, még képes és csak szipog majd a levegőbe, nehogy összemaszatoljon. Tenyerem a hátán, a hevesen verő szív mögött, a másik a vállánál, hogy nekem dőlhessen, arcomat pedig a fejéhez támasztom, ahogy a farkasaink tennék, ha négy lábon ért volna a jelenet. Hagyom, hogy teljen az idő, ő pedig végre zokoghat mint a záporeső. Magától sosem láttam feszültséget oldani, sosem láttam könnyet az arcán és dühöt sem. Most az utóbbit se bánnám, talán járna is egy nyakleves a vakságomért, amelyet némán viselt, és ha most nem találok rá, talán tudatlan is maradok örökre.
- Drága Mara - dünnyögöm vissza, vigasztalón megdörzsölve a hátát egy kicsit, még ha a szavakban nincs is nagy vigasz. - Ez ilyen. Néha minden szétesik.

Engedem, hogy kibontakozzon az ölelésből, nem kapaszkodunk össze már és végignézhetem, ahogy esetlenül végigmázolja megázott, kipirult arcát a zsebkendővel. Én most is féltérden, a sarkon üléshez valami képesség hiányzott belőlem mindig. Talán nem vagyok elég hajlékony. De az arcunk így is egymagasban van és ez a lényeg. Kinyúlok a kezéért, és ha engedi, a kezembe fogom, csak úgy lazán, szorongatás vagy bármi más nélkül, hogy összeérjünk egy kicsit. Tudom, hogy az ilyesmi sokat enyhít a mardosó magányon. Általában. Nem vagyunk egyformák, és Marának ezzel az oldalával - a sebezhető, az emberi oldalával - először találkozom. Úgy lesz, ahogy neki a legkevésbé kényelmetlen.
- Sajnálom - fintorítom el az orromat egy cseppet, pár másodpercre csak, ahogy rám dobálja a sok lapátnyi balszerencsét. Szelíden támasztom a fent behajlított térdemre az államat, kicsit figyelve a gyűrögetést. A pillantásomat csak apró másodpercekig hagyom az arcáról elrebbenni. - Elmeséled? Ami történt. Utána mindig jobb egy kicsit.

Nem hiszem, hogy valaha láttam őt így.
Nem a zokogásra gondolok, nem az elkeseredettnek tűnő, szétcsúszott állapotra, nem a vérre meg a könnyekre, noha ezek ugyanígy igazak lennének. Az elhúzódásra gondolok. Arra, hogy bevette magát ide, ahol egy átlagos napon senkivel nem lehet összefutni. Miért? Bután nézek rá. Négy év kevés volt ahhoz, hogy én, aki mindig csak saját magával törődik elgondolkodjak rajta, a körülöttem élőknek szüksége lehet-e valamire. Hogy akit egyébként szeretek is, azt bántja-e néha valami. Hát most itt a válasz. Kérdés nélkül.

Egy pillanatig figyelem, ahogy igyekszik lerázni magáról a sírógörcsöt, de ez nem olyasmi, amit az ember csak úgy ledobhat, ha megelégelte. Megázott arcába vért ken a tenyeréből, hosszúszálú szőke haja összetapadt és átnedvesedett elöl; két-három szívdobbanásnyi ideig csak bámulok, hátha elküldene. De nem teszi. Úgyhogy maradok. Farkasom belül aggodalmas kaffantással nyomakodik az övé felé, aztán rövid, szűkölő nyafogást hallat egyszer, kétszer, háromszor: a nőstényt próbálja rávenni, hogy közelebb engedje magához.
Halkan szólalok meg. Az emberi hangom, amit olyan jól ismer, bársonyosan és melegen nyugodt, akár egy üresben járó sorhatos motor.
- Később is összeszedheted magad, tudod. Megvár.
Leguggolok melléje, aztán leteszem a bal térdemet a padlóra, hogy stabilabban megálljak. Ennek az ingnek nincs zseb a mellén, a kabátom belső zsebéből húzom elő a zsebkendőt, amellyel biztos találkozott már korábban - ez a példány paisley mintás szürke alapon. Ha széthajtogatja, az egész arca is bőven belefér. De széthajtogatom én, mielőtt finoman a markába nyomnám. Már ha engedi.
- No, gyere ide - fűzöm akkor hozzá gyengéden. - Szabad megölelni? Csak egy kicsit. Ameddig jólesik.
Rábízom. Ha engedélyre utaló jelet látok rajta, akkor átkarolom. Nem vagyok igazán nagy ember, de elég hosszú karjaim vannak; könnyen átérem még az ő izmos hátát is. Nem szorítom magamhoz, és nem is teszem rá a kezem sehol - előtte fogom össze a kettőt lazán, balom ujjai a jobb csuklómat tartják. A homlokomat finoman nekidöntöm a szőkehajú koponya hátuljának, hogy támaszt érzékelő fejét ne szédítse el annyira a kitartó gyötrődés. Kétségbeesett hőség süt belőle.
Halkra fogott hangon dünnyögök a hideg levegőbe mögötte.
- Nem kell semmit mondanod. Jó? Csak ha akarod.

A legfinomabb halat és rákot a kikötői étkezdében kapni, ámde parkolni egy rémálom errefelé. Mi több, a dokkokhoz közel egyenesen lehetetlen: a legtöbb helyen tábla tiltja - ezzel kapcsolatban nincs szükségem újabb leckékre, már az elsőre sem volt -, de van, ahol egyszerűen csak nem lehet biztonságosan elférni, ha az ember nem szeretne karcokat és horpadásokat összeszedni. Vagy egy árhullám esetén a kesztyűtartóból is vödörrel merni a vizet. Egyszóval, ha ráklábakra fáj a fogam, Rose Harborben sétához kell öltöznöm. Cseppet sem bántam, könnyű átmeneti kabátot meg vékony szvettert elég volt az ingem fölé húzni - szürke alapon kék kockás, mint a nadrágom -, laza csomóra kötött bokacsizmám pedig ennél hűvösebbet is elbírna. Valószínűleg jó döntés - mire visszafelé jövök, biztosan hűvösebb lesz.
Vagy esni fog.
A lehetőség túlságosan vékony szálon függ a fejem felett, ahogy Delaware államban, az óceán mellett mindig.
Nem tud érdekelni.

A falka raktárai felé kerülök, erre végig látni a nagy vizet. Megállnék bámészkodni, de annál éhesebb vagyok és ---
Hát üvegcsörömpölés, mi más. Ezer közül is megismerném a hangot. A fülemet hegyezem, márpedig a fülem kifogástalanul finom műszer; a raktár visszhangjait csalhatatlanul elfogja és aztán a további neszeket meg a szipogást is. Valami - valaki - matat a vastag fal meg a vékony ablakok mögött. Az orromat idelent eltömítik a szagok; a tengeré, amely ingerlően sós meg a kikötő állott hal- és szemétbűze és persze a legfinomabb, a nagy hajók óriás, csupaizom dízelmotorjainak részegítő kipárolgása... de azért a falkatárs illatát így is kiérzem a kavalkádból. Ez Alec Ward érdeme. Nélküle ennyire sem bízhatnék meg az orromban. Benyitok a raktárajtón. Félig-meddig készen állok rá, hogy elfussak, ha olyasvalakit találok, akinek jobb volna a háta mögött maradni.
És megérzem a vérszagot. Idebent már erős.
És meglátom Marát. A földön.
És meghallom a zokogást.

Nem is emlékszem hirtelen, hogy kell elfelé futni, de biztos úgy, ahogy most befelé indulok meg, fürgén és csak a talpam első felével a cementpadlóhoz érve, mintha csak a tisztesség kedvéért tenném le a lábamat, nem szükségszerűségből. Másfél szívdobbanás csupán Mara mellé érni, a szívem lassan ver most persze, riadalom fékezi, de akkor is gyors voltam. Olyan keservesen sír, mint aki soha többé nem is fogja már abbahagyni.
- Hé - szólítom meg finoman, mindenekelőtt egy cseppet várva, hogy reagálhasson valamit. A kezemben ott bizsereg az inger, hogy a vállára tegyem... vagy felsegítsem és megöleljem, de először mindig a beleegyezése kell. Ez túl fontos. Még ő maga is ezzel kezdte annak idején, amikor a saját mocskomban feküdtem itt. Végigjáratom kuporgó, összemaszatolt alakján a tekintetem, s ha az ilyen érintés tapintható lenne, Tamara Mason simogatást érezne a hátán. - Ne haragudj, de meghallottalak.