Sosem okozott számomra az problémát, hogy ismerősök, barátok vagy más családtagok otthonában házimunkát végezzek. Ha valahova mondjuk vacsorázni hívtak, elsők között pattantam fel a végén, hogy mosogassak, vagy épp törölgessek. Ha azt látom, hogy tele a szemetes, akkor kiviszem a nagy kukába. Vagy ha épp mosást kell indítani - pláne ha az én ruháim is valami okból belekerülnek -, hát ezt fogom tenni. Számomra ez természetes, hogy ott segítek, ahol tudok.

Büszke tartásán elmosolyodom - talán nem kellett volna, hogy meglepjen, tudja melyik konyha a kedvencem. Nem lehetek elég hálás, hogy ilyen figyelmes emberekkel vagyok körülvéve. -Muszáj lesz valamit. Majd szépen lassan. Már ha nem tartalak fel. - ösztönösen teszem hozzá az utolsó mondatot. Ha tudok is enni, akkor lehet, hogy csak apró részletekben, ezáltal ez az egész hosszúra nyúlhat. Nem akarom viszont, hogy zavarjam őt bármiben is. Biztosan lenne jobb dolga, minthogy a nyűglődésemhez asszisztáljon.

-Ha csak ezen múlik, jövök gyakrabban. - humorizálni próbálok - azt hiszem ez is egy olyan védekezési mechanizmus, amihez jó, hogy hozzá tud nyúlni az ember szükség esetén. Ha az ember nevet vagy mosolyog, amögé könnyebb elbújni, elrejteni a rossz érzéseket. Ezzel próbálkozom tehát, kérdéses sikerrel. De tényleg igyekszem. Nevetni Charlie reakcióján mikor megemlítem a randi szót, azonban egyáltalán nem esik nehezemre, sőt. -Tudom, de randizhatnál. Szívesen segítek találni egy megfelelő jelöltet. - egy cinkos mosoly kerül az arcomra - előre sejtem mi lesz a válasza, mégsem tudom ezt kihagyni. Időnként felvetem neki, hogy összehozom valakivel, de eddig mindig falakba ütköztem. No sebaj, biztosan vár az igazira, aki majd nekikoccan a bevásárlókocsijával az üzletben.

Csak bólogatok - tudom melyik helyre gondol, de szerintem ezer éve nem voltam arra. -Figyelmesebb? De hát egyből jöttél, és maradtál vigasztalni. Jó barát vagy, Charlie. - hálás tekintettel nézek rá. Ha ő nem jelenik meg, talán még mindig ott lennék. Vagy rám talált volna valaki más, ami nemhogy javított volna a kedvemen, hanem talán rontott volna. Jól esik most itt ülni és borozni - amiből ismét kortyolok egyet, ám mikor meghallom a kérdését egy pillanatra megtorpanok, majd egy korty helyett teljesen kiiszom a poharamat, majd előredőlök, hogy az asztalon lévő üvegből újratöltsek - ha kell, Charlie-nak is, bár lehet csak én voltam ilyen mohó.

Megköszörülöm a torkom - el is felejtettem, hogy a raktárban a siránkozásom közben elejtettem egy ilyen információt, a férfi viszont figyelt. Vacilálok, akarok-e róla beszélni, szórakozottan tartva ajkaim között a poharat, bámulva magam elé. Végül sóhajtok - ha valakivel, hát jobb, ha egy baráttal beszéli ezt meg az ember. -Archie. - gombóc kerül a torkomba már csak attól is, hogy a nevét kiejtem. Sosem beszéltem róla senkinek. Se az idő alatt míg Atlantában voltam, sem utána. Hogy az alatt a fél év alatt miért nem meséltem róla, nem tudom, utána viszont túlontúl fájdalmas lett volna. Egyszerűbb volt magamba temetni. Újabb korty borral próbálom leküzdeni a gombócot, majd újabb sóhaj.

-Még... Atlantában történt, mikor ott voltam gyakorlaton. - talán emlékszik rá, bár abban az időben még mindig csak néhány hónapos vérfarkas volt, amikor rövid időre eltűntem emiatt a lehetőség miatt. Volt akkor más egyéb baja is. -Ott nos... közel kerültünk egymáshoz. - micsoda felszínes megfogalmazás. Tudod, hogy sokkal több volt az, mint egy apró kis összemelegedés! -Azt hittem túl vagyok rajta. Túl akartam lenni rajta. Már 3,5 év eltelt, de most megjelent, és kiderült, hogy megharapták, és most nem tudom mit csináljak! Rohadtul fáj ez az egész, Charlie! - ritkán káromkodom, nagyon ritkán. De egyszerűen kiszakadt belőlem ez most, és érzem, ahogy a szememet szúrni kezdik a könnyek, de nem hagyom őket kibuggyanni. A nyelvemre kell harapni, és hogy valamivel lefoglaljam magam, megiszom a poharam felét. Üres gyomorral még egy farkas szervezetnek is megterhelő lehet ilyen rövid időn belül megivott bormennyiség. Le kellene lassítanom. Össze kell szednem magam. Nem eshetek szét. Megint.

Azok közé tartozom, akik nehezen fogadnak el segítséget, arról pedig ne is beszéljünk, hogy mennyit rágódok azon, hogy merjek kérni segítséget. Én inkább az a személy szeretek lenni, aki támogat, nem pedig az, aki saját maga szorul támogatásra. Azonban azt is be tudom ismerni, ha csatát vesztettem. Márpedig ma több ütközetnél is én kerültem ki vesztesen, és akkor ez még csak a jéghegy csúcsa. Charlie-nak viszont azt hiszem, valahol mégiscsak örömmel engedem át a győzelmet kettőnk kis "csatájában". Tudom, hogy jót akar, valahol pedig egy aprócska, önző énem azt szajkózza, hogy engedjem, hogy most az egyszer mások gondoskodjanak rólam. Csak egy kicsit. Csak egy rövid ideig. Ebbe próbálok kapaszkodni tehát.

Érzem rajta, hogy nem ki-, hanem velem nevet odabent, és ez sokat könnyít a szívemen. Szükségem volt erre - nem csak a nevetésre, hanem az egész közegre, amit ez a lakás, és annak lakója biztosít nekem. Érzem, ahogyan a lelkem fokozatosan talán megnyugszik, és ezen a zuhany is sokat segít. Ritkán engedek meg magamnak ennyi időt a vízsugár alatt, de most annyira jó. Még úgy is, hogy megkockáztatom, Charlie majd behajtja rajtam a vízszámla díját. Úgysem fogja. De akkor is. Majd meghálálom neki.

Elnevetem magam azon, amit mond. Őszintén és könnyedén. -Tudod te hány alsónadrággal találkozom napi szinten otthon? Ne felejtsd el, két férfival élek egy háztartásban. - plusz ezen felül ott van Alec, akihez gyakran átnéztem az utóbbi hónapokban, mert össze volt zuhanva Becca miatt. Nem jövök hát zavarba se attól ha rózsaszín alsót találok, se akkor, ha Batman mintásat. Bedobálom a szennyestartóból ami van - nem keverve a színeket -, majd behajítom saját koszos cuccaimat is, és a mosószer adagolása után néhány csippanással kíséretében kiválasztom a megfelelő programot, majd mezítláb visszacsattogok Charlie-hoz a nappaliba. 

-A kedvencem. - mosolygok rá, amiért így eltaláta, melyik konyha számomra a favorit. Kár, hogy a jó illatok ellenére még mindig úgy érzem, nem vagyok éhes. -Nem jó tanács. Ha a gyomromra hallgatok, akkor csak a bor kerül bele. - félig viccelődős, félig keserű a hangnem, ahogyan megkerülve a kanapét törökülésben elhelyezkedem az egyik szélén, ölembe fektetve egy párnát. Úgy nézhetek ki mint valami remete így a kanapén kuksolva, méretes köntösben, kapucnival a fejemen. De nem zavar. Most így kényelmes. -Nagyon szép a terítés. Nincs is szívem megbolygatni. - pillantok rá, majd vissza a dohányzóasztalra - tényleg nagyon pofás lett. Mintha valami gasztronómiai lapból lenne egy illusztráció.

Végül ha a bor kitöltésre kerül, magamhoz veszem a poharat, és egy apró koccintás után belekortyolok egyet. Majd még egyet. Mielőtt túlontúl csúnya nézéseket kapnék Charlie-tól, felkapok egy sajtot a tálról. -Mit csináltál a raktárnál egyébként? Tudod, mikor...megtaláltál. Gondolom nem az volt a célpont, nem? Remélem nem rúgtam fel semmi programodat. Tudod, randit vagy ilyesmit. - sejtelmes mosoly kerül az arcomra, de közben tényleg bízom abban, nem erről volt szó, inkább jókor volt jó helyen. Míg hagyom válaszolni, nyammogni kezdek a sajton. Finom, de nehezen csúszik - tudom azonban, muszáj leszek néhány falatot leerőltetni. De addig is - még egy kis bor. Csak az íze végett.

Nagyot sóhajtok. Majd még egyet - utóbbi már beletörődő. Halovány, de mégiscsak mosoly ami az arcomra kerül, ahogyan felnézek rá, mielőtt átmennék a zebrán a zöld jelzésen. -Én is ennyire bosszantóan makacs vagyok fordított esetben? - viccelődni próbálok. Talán az már jó jel, ha lassan is, de talán sikerül felülkerekedni azon a rosszkedven, ami egy rövid időre átvette felettem a hatalmat. Ideje már, elég volt a saját magam sajnáltatásából - én nem ilyen vagyok. Ha valami rossz, akkor csak megrázom magam, és megyek tovább. Nem kiborulok...szörnyű. Nem tudom mi ütött belém. Mindenesetre most átadom Charlie-nak az irányítást, akinek belső bestiája az én farkasomat is valahogy kontroll alá vonta, mert vakon követi az iránymutatását. Talán a másik énem is érzi, hogy itt ez most egy olyan határ volt, amit jobb, ha nem lépünk át. Tehát részben legyőzötten, részben viszont hálásan hagyom, hogy vezessenek.

Lakáson belül egy igen abszurd mondat csúszik ki a számon - ha Charlie hülyének is nézhetne, de ha így is van, csatlakozik nevetésemhez, melytől még a könnyeim is kifolynak. Tényleg mint valami eszelősnek. -Ne is hozza ki semmi. Én szeretem, olyan...megnyugtató, vagy nem is tudom. - már értelmesen fogalmazni sem tudok. A farkasok érzékeny orra nem mindent tud ugyanúgy tolerálni, de itt sosem éreztem semmilyen téren magam kényelmetlenül. Valószínűleg a több éves barátság és bizalom okozza. Tényleg kellemes most itt, sokkal jobb, mint az áporodott szagú raktárban. 

Hálás biccentéssel és mosollyal köszönöm meg a vizet, amit egy húzásra kiiszom, sőt, mire Charlie visszaér a tiszta ruhákkal, én már egy második pohárral is megittam. Tudnék harmadikat is, de nem lenne célravezető - nem szeretnék rosszul sem lenni. Majd kicsit később. -Köszönöm. Mindent. Tényleg. - ahogy átveszem tőle a ruhákat - hiszen dehogy zavar, hogy az ő cuccaiba öltözöm át -, pár pillanatra kezem a kézfejére teszem, tekintetemből már sokadjára láthatja a hálát. 

A kaját illető kérdésre megvonom a vállam. -Nem tudom, válassz te. Nem igazán vagyok éhes. - pedig ma talán összesen két darab kekszet ettem. Egyszerűen nincs étvágyam, hiába toporzékol az egészségügyis énem az agyamban, hogy ez nagyon nincs így jól. Egyszerűen túl sok most a minden az életemben, és én nem a stresszevő típus vagyok. Lehet akkor Charlie-nak úgy kellett volna gurítania a rakártól idáig. Nem, én az vagyok aki ilyenkor képtelen ilyenekre - úgy kell megerőszakolnom a tudatomat, hogy egyek, igyak, aludjak. 

A zuhany jól esik, talán kicsit tovább is állok alatta, mint amennyit vendégségben illene, de nagyon jól esik. Hosszú percekig csak folyatom magamra még akkor is, mikor a lefolyóban már rég eltűnt a koszos-véres víz, sőt már a tusfürdő és a sampon habja is talán rég odaért a csöveken keresztül a helyi víztisztítóba. Azt gondoltam, majd itt megrohannak ismét a gondolatok és az érzelmek, de furcsán üresnek érzem magam helyette. De talán nem is baj, mert így egyszerűbb összeszednem magam. Végül elzárom a csapot, majd egy törölközés után felhúzom Charlie pólóját és a nadrágját is. Bár nem fázom, de jól esne bekuckózni, így végül magamra kanyarintom a köntöst is, ha már felajánlotta. 

Bal kezemben a koszos ruháimmal, vizes hajamra húzott kapucnival lépek ki végül a fürdőből, ahonnan a pára aljas árulóként suhan ki, jelezvén, mennyire visszaéltem a házigazda vendégszeretetével. -Köszönöm a lehetőséget. - nézek rá a nálam néhány számmal nagyobb fürdőköpeny alól. -Van neked is valami amit a gépbe kéne dobni? - kérdezem, hiszen nem akarom az energiát pazarolni egy zokni-nadrág-póló-pulcsi kombóért. Akárhogy is, nem várom el, hogy ő intézze ezt, így én magam indítom be - még ha valahol udvariatlan is, nem akartam, hogy neki kelljen a szennyesemmel bíbelődnie. -Jó illat van. Mit eszünk? -

Megrázom a fejem. -Bízom benned.- meg sem fordul a fejemben, hogy megnézzem az üzenetet, amit Charlie írt Ricknek. Sosem nézném meg senkinek sem a telefonját - még engedéllyel sem kutakodnék senki üzeneteiben. Valahogy így érzem helyesnek, az ő esetében pedig aztán pláne igaz. Nem élne vissza a helyzettel, nekem pedig elég egyelőre, hogy a családom tudja, hol vagyok.

Nem az a típus vagyok, aki felhúzná magát azon, ha nem tud egy lakatot bezárni. Elkeseredni amiatt pedig pláne - most mégis épp ez történik. Ismét csak Charlie menti meg a helyzetet - ha ő nincs, a következő idegösszeroppanás talán épp emiatt ér. -Köszönöm. És ne haragudj. Szánalmas vagyok. - az utolsó két szót szinte már csak lehelem magam elé. Nem szoktam ilyen negatívan látni magam, de most mégis ez az érzés uralja az elmémet. Pedig egyszerű a megoldás - tisztább fejjel valószínűleg nekem is eszembe jut. -Rád bízhatom? - nyújtom felé a kulcsot. Nem bízom magamban ezek után, hogy nem hagynám el. 

Hálás mosollyal fogadom el a felém nyújtott kezét - azt hiszem mára muszáj leszek elengedni a büszkeséget. Szeretjük azt hangoztatni, hogy a farkas ereje a falka - nekem azonban ez a kapocs ennél többet jelent ebben a gyenge pillanatomban. Mert nem minden falkatársra bíznám rá magam. Sőt, nem szép ilyet mondani, de van olyan személy, akinél inkább választottam volna hogy nyeljen el a föld, mintsem így lásson. Nem sokan, de vannak. Nem is gondolok inkább rájuk - egy falka sem tökéletes.

Hogy a nagy adag sírás, a friss levegő vagy egy jó barát közelsége okozza, nem tudom, de közérzetem minden megtett perccel javul, bár amikor forgalmasabb részhez érünk, önkéntelenül húzom magam össze kisebbre, szívem szerint inkább összezsugorodnék és beugranék Charlie zsebébe, csak hogy ne lásson így senki. Van néhány kifejezetten pletykaéhes lakója szeretett városunknak, és nem szeretném, ha rólam, sőt rólunk beszélne fél Rose Harbor már holnap reggelre. Nem szólok csak ha kérdez - kicsit jól esett a csend, az agyamban leborult polcokat szép lassan elkezdem helyrerakni. -Inkább rendeljünk. És...köszönöm. Jól hangzik. - ráemelem a tekintetemet a korábbi zokogástól feldagad szemeimben őszinte hála csillan meg. Valószínűleg annyiszor hallja még a "köszönöm" szót, hogy a végére teljesen elcsépeltnek fog tűnni.

-Bár...lehet haza kéne mennem, mi van, ha szükség van rám? - rágcsálni kezdem kiszáradt alsó ajkamat - csak most döbbenek rá, mennyire kiszáradtam. A felelősségtudat angyala az egyik vállamon, a kisördög viszont nekiállt sutyorogni a másikon. Ő azt mondja, megérdemlek egy kis pihenést. De amit Charlie felvázolt, önzőségnek hangzik. Közben meg mégis csábító...na mindegy. Egy zuhany és egy pohár bor után talán tisztábban gondolkodom majd. Az ő lakása úgyis közelebb van mint a mi házunk a külvárosban - adja tehát magát, hogy ha csak egy időre is, de hozzá menjünk fel.

Ha beérünk a lakásba, megkönnyebbült sóhajjal dőlök neki belülről az ajtónak, mintegy biztonságos közegben, a kíváncsi tekintetektől elrejtve. Mély levegőt veszek. -Milyen Charlie illat van itt! - csúszik ki a számon az első gondolat ami eszembe jut - teljesen nonszensz módon, hiszen milyen illat lenne ott, ahol a férfi éli a mindennapjait? Roppant elmés megszólalásom után először az ajkamba harapva próbálom visszafogni, de aztán kirobban belőlem egy nevetés. Pedig az egész nem is vicces, de...azt hiszem ez már a fáradtságnak egy olyan szintje lehet, ahol már nem is számít. Vagy kezdek megőrülni.

Azt hiszem, ha ebben a pillanatban bárkit kívánhatnék ide magam mellé, hogy átsegítsen ezen a lelki mélyponton, az Charlie lenne. Mármint az élők közül, mert egyébként ha hatalmamban állna, édesanyámat választanám. Viszont nem csak "beérem" Charlie-val, de tényleg örülök neki, hogy végül ő talált rám. Azt hiszem az elmúlt négy év, de főleg az első hónapok megalapoztak egy olyan mély barátságot és bizalmat, ami relatíve ritka - pedig én egészen könnyen tudok barátkozni és közös hangot találni szinte bárkivel. 

Ez a kapocs segít, hogy talán gyorsabban összeszedjem magam - hacsak részben is -, mint ahogyan arra egyedül képes lettem volna. Ezért pedig nem lehetek neki elég hálás. Nem szól, csak összehangolódik a légzésünk - a farkasával együtt mintha ösztönösen éreznék, mire is van szükségem. Látom rajta, hogy nem hisz nekem, mikor azt mondom jól vagyok. A szám hazudhat, de a tekintetemet és gesztusaimat jelenleg nem tudom uralni megfelelő mértékben.

Úgy-ahogy rendbe hozom az arcomat, lemosom kezemről a vért és a raktár mocskát. Egy alapos fürdés lenne most a legjobb, de lehetőségeim korlátozottak. Majd ha hazaértem, és meggyőződtem róla, hogy mindenkivel minden rendben van. Meg félbe hagytam néhány apróságot, azokat is be kellene fejeznem. Velem kellene, hogy gyere. Mintha Charlie a fejembe látna - kit álltatok, valószínűleg tényleg tudta, miken kattoghatok. Rápillantok, arcomon halvány mosoly dereng fel. -Nem ér a saját fegyveremet használni ellenem. - közelebb sétálok hozzá, hangomban finom szurkálódás van csak, amiért ezt vetette fel - egyéként igaza van, fordított esetben én is pontosan ezt tettem és javasoltam volna.

-Nincs erőm ellenkezni, szóval...menjünk. - sóhajtok egyet. Félreértés ne essék - nem annak szól, hogy Charlie-val kell töltenem az időt, hiszen mindig szívesen vagyok vele. Csak ott zsizseg a fülemben a kötelesség- és felelősségtudatom, hogy ezer a dolog, haza kéne mennem. A férfinak azonban igaza van - nem biztos, hogy jó ötlet így hazaállítani. Otthon nem tudnak az egészségügyi központban történtekről. Túl sok kérdést vetne fel, ha így most megjelennék. -A telefonomat otthon hagytam. Dobnál egy üzenetet légyszi Rick-nek, hogy veled vagyok és ne aggódjanak? - pulcsizsebembe nyúlva realizáltam, hogy a mobil az ott marad a kanapén, valószínűleg az egyik párna alá becsúszva. Nem szeretném azonban, ha a szükségesnél jobban aggódnának értem odahaza.

A raktárból kilépve mélyet szippantok a friss levegőből - odabent eléggé híja volt. Behúzom magam után az ajtót, majd a lakattal kezdek szöszölni. Kezem egy kicsit még mindig remeg, így nem találok bele elsőre a zárba. Érzem, hogy a torkomban megint egy gombóc kezd formálódni. Már egy lakatot se tudok bezárni. Veszek azonban egy kissé talán remegős levegőt, majd néhány erőteljes nyeléssel megpróbálom a gombócot is eltüntetni a torkomból. Szedd össze magad Mara!

Veled maradok.
A határozott szavak hallatán megkönnyebbült sóhaj szakad ki a tüdőmből, amivel testem áruló módjára adja Charlie tudtára, hogy szavaim ellenére a lelkem mélyén azt szeretném, hogy maradjon. Még úgy is hogy tudom, emiatt később (túl késő, most kéne!), ha összeszedtem magam valószínűleg bűntudatom lesz. Próbálom elengedni és nem ezen gondolkodni, ezen ráérek majd még aggódni.

Reakcióját a történetre csak a perifériámból látom - egyszerűen úgy érzem, nem tudok ránézni. Szégyellem magam, ráadásul a kosztól, sírástól és vértől valószínűleg úgy nézek ki, mint valami ZS kategóriás horrofilm szereplője. Annyi különbséggel, hogy hozzám nem jön a baltás gyilkos. Talán. Honnan jönnek ezek a gondolatok? Nem vagyok önmagam. Én nem ilyen vagyok.

Sosem lopnék gyógyszert. Sosem loptam el semmit, nem rám vall. Azt ugyan kénytelen vagyok bevallani, hogy az utóbbi napokban az életem érzelmi hullámvasút volt, melyre az Archie-val való találkozás ültetett fel. Bármennyire is próbáltam és próbálom magam előtt is tagadni, azt hogy ismét egy városban egyszerűen nem tudom lazán és semlegesen kezelni. Ez azonban egy másik nap aggodalma kell hogy legyen. Amikor már tisztább a fejem. Amikor rájövök, mi történhetett azzal a három üveg gyógyszerrel.

Lily a szemem fénye. Nem én szültem, de amióta Rick betoppant vele, úgy szeretem a kislányt, mintha a sajátom lenne. Bármit megtennék érte, és hogy boldog, egészséges gyermek legyen. Sokat vigyázok rá. Sokat vagyunk kettesben, és ilyenkor mindig rá figyelek. Viszont itt is hibáztam. Ha egy vonat kisiklik, nehéz visszaterelni a kijelölt útra. Márpedig úgy érzem, az én szerelvényem nagyon vágányt tévesztett.

Csak a fejemet ingatom Charlie szavaira. Nem miattam nem lett baja. Biztosan nagyon figyelmes őrangyala van. Talán az édesanyja az, aki ennek a tündéri lánykának a sorsát figyeli odafentről és vigyáz rá. Ha már én elbuktam. Jól esik azonban az, amit mond. Arról, hogy örül, amiért én vigyáztam rá anno, a beharapása után. Lelkileg az is megterhelő volt, de sosem mutattam felé. Nem az ő hibája volt. -Bármikor újra megtenném. - erőtlen, de őszinte szavak, elkeseredett tekintetem összefonódik az övével.  Minden nehézség ellenére nagyon sokat tanultam abból a néhány hónapból.  

Ismét lesütöm a szemem. Sokszor, sokaktól megkaptam már, hogy túlságosan feláldozom magam mások miatt. Hogy háttérbe szorítom saját szükségleteimet, de nem tehetek róla. Ezt érzem helyesnek. Másoknak adni, segíteni. Jó érzéssel tölt el, bár valóban néha fárasztó tud lenni. Azt hittem ismerem a határaimat, de a ma történtek bizonyítják, hogy nem így van. Ismét megtörlöm az arcom, bár szerintem már csak szétkenem a dolgokat. Borzalmasan nézhetek ki. Még jó, hogy az épületben van egy csap, így legalább meg tudok legalább egy kicsit mosakodni.  

-Ne haragudj, hogy ezeket rád zúdítottam.- A szemem sarkából nézek csak Charlie arcára, majd újra előre irányítom a tekintetemet. Pár másodpercre lehunyom a szemeimet, és veszek néhány mély lélegzetet a raktárhelyiség kissé állott levegőjéből. Lenyugtatom hevesen dobogó szívemet, és erőt merítek az egyik legjobb barátom kézszorításából. Mire ismét kinyitom a szemem és ránézek, már erősebben érzem magam. Azt hiszem. -Jól vagyok. -jelentem ki megkérdőjelezhető magabiztossággal. Ez a két szó jelenleg még hazugság, de szükségem van rá, hogy kimondjam. Hogy elkezdjem elhinni, tényleg jól vagyok.

-Köszönöm. - most rajtam a sor, hogy egy kicsit megszorítsam Charlie enyémre fonódó kezét. Ebben az egy szóban és felé küldött tekintetben benne van minden. Hogy hálás vagyok amiért itt van. Amiért nem ment el. Amiért meghallgatott, de nem faggatott. Amiért megértő. Mindent köszönök, és az agyam egy szeglete már azon gondolkodik, hogyan fogom ezt neki meghálálni.

Elengedem a kezét, és elmacskásodott tagjaim miatt kevésbé elegánsan tornázom fel magam talpra. Végignézek a ruháimon: csupa piszok. Ezen sima víz nem segít, ellenben az arcomat és a kezemet megpróbálom rendbe hozni a sarokba szerelt csap mellett. Jól vagyok. Jól vagyok. Ezt mantrázom. Előbb-utóbb pedig igaz is lesz.