Mint élete során már oly' sokszor, Asha most is hasznát vette annak a páncélnak, amit az évek során maga köré növesztett. Noha azt nem tudhatta biztosan, milyen hatással van a pokolfajzatra a rideg és érzelemmentes maszkja, esze ágában sem volt felfedni a gyenge pontjait Rosier előtt. Így is éppen eleget tudott már: Jack és Isaac olyan tényezők voltak, akikkel hurkot tekert a nyakára, és ezzel a démon pontosan tisztában volt. Asha nem szándékozott még ennél is több fegyvert a kezébe adni.

Fogalma sem volt róla, hogy a démon miért nézi félig hülyének, és amikor sokadszorra sem volt hajlandó elárulni neki, pontosan mik a tervei Isaac-kel, Asha szemei kissé összeszűkültek. Egyáltalán nem tetszett neki a gondolat, hogy még maga Isaac sincs tisztában a pontos feltételekkel – persze honnan is lett volna tapasztalata abban, hogy a pokolfajzatok alkujában mindig van apró betűs rész? –, de értette és érezte, hogy ennél többet egyelőre nem fog tudni kiszedni Rosierből. Talán majd később. Az újabb groteszk kuncogást ismét kizárta a tudatából, egyébként is sokkal fontosabb volt az előtte elhangzott ígéret.

– Isten óvjon a becsületes démonoktól – görbültek ajkai száraz mosolyra. Rohadtul nem hitt istenben, így a szavai nem is lehettek volna semmitmondóbbak. – A szavadon foglak, Rosier! – villantak aztán a szemei Isaac íriszein keresztül a pokolfajzatéba.

Soha nem bízott volna meg egy démonban, sem pedig az adott szavában, de azt szerette, ha jó okot adtak neki arra, hogy később esetleg bosszút álljon.

Valójában nem volt választása olyan tekintetben, hogy belemegy-e a Rosier által felkínált üzletbe, ezt mindketten – talán mindhárman – tudták. Ha Asha őszinte akart lenni, azzal is tisztában volt, hogy ez még sokkal rosszabbul is festhetett volna, de hálás azért nem volt a démon nagylelkűségéért. Inkább azzal tartotta a fair playt, hogy belement az egyezségbe, és még ha erre egy egyszerű félmosolyt volt is a válasz, Asha úgy sejtette, a pokolfajzat elégedett lehet a válaszával. Már csak azért is, mert elfogadta a feltételét.

Asha nem esett kétségbe, hogy az egy órát máris elfelezte, mert nagyjából erre számított, de hát éppen ezért mert nagyon mondani. Teste megfeszült az ülésben, várta, hogy a démon végre elkotródjon... ha nem is oda, ahová való, de egyelőre megtette Isaac elméjének hátsó szobája is. Szinte látta, hogyan tisztul ki a férfi szemeiből a sötét árnyék, és amikor újra a saját hangján szólalt meg, Asha megkönnyebbülten lélegzett fel.

Rosierben természetesen továbbra sem bízott. Éles tekintettel vizslatta Isaac íriszeit, és bár neki elhitte, amit mond, a bizalmatlansága túl mélyre nyúlt ahhoz, hogy ne legyenek kétségei. A férfi máris hadarni kezdett, Ashára zúdítva nagyjából az összes kérdését, a boszorkány azonban felemelte a mutatóujját, hogy időt kérjen tőle.

– Várj egy kicsit – szólalt meg magához képest talán finomabb hangon, de Isaacnek aligha volt összehasonlítási alapja. Tekintete szerette volna ismét megkeresni a férfiét, csakhogy az övé... elkalandozott. Asha nyelt egyet, erőszakkal fojtva el magában az érzéseit, és bár minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy megszegje a saját szabályait, kinyújtotta a kezét. Ujjait Isaac álla alá csúsztatta és finoman megemelte a fejét, hogy a férfi a szemeibe nézzen. – Bízol bennem? – kérdezte halkan, de annál komolyabban.

A helyes válasz a nem lett volna, de Asha tudta, hogy Isaac igennel fog felelni. Ha pedig valóban így tett, a boszorkány biccentett egy aprót, majd ujjait Isaac álla alól áthelyezte a férfi halántékára. Ujjbegyei finoman simultak a másik bőrére, a mágiája pedig barátságos és meleg érintéssel táncolta körbe Isaac elméjét. Nem kapcsolta le odabent Rosiernek a villanyt, ilyen messzire nem merészkedett volna, de az alku az alku alapon elvette a démon "hallását". Mintha tükröt tett volna maguk közé, Rosier láthatott mindent Isaac szemein keresztül – és Asha biztosra vette, hogy nézett is –, a kimondott szavak azonban lepattantak a láthatatlan üvegfalról és nem juthattak el hozzá.

Én szóltam, pokolfajzat.

– Most már biztosan nem hall minket – lazult el egy kicsit a boszorkány teste is. Ezzel persze meg is válaszolta Isaac egyik kérdését, így aztán pláne nem esett nehezére nyíltan a férfi szemeibe pillantani. – Igen, Isaac. Boszorkány vagyok, és nem is az egyetlen, ahogy Rosier sem az egyetlen démon a világban. Talán nem is a legrosszabb mind közül, de erre még nem mernék fogadni – sóhajtott fel. A Jackkel kapcsolatos kérdést nem válaszolta meg; úgy érezte, nincs akkora jelentősége, mint amekkora fájdalommal járt volna, hogy róla beszéljen valakivel, aki a vérségi köteléknek hála úgy hasonlított rá, mintha maga Jack tért volna vissza kísérteni őt.

Az óra egyébként is ketyegett, ezért fontos volt, hogy most olyan dolgokról beszéljenek, amit nem vitathattak meg Rosierrel "együtt". Asha előredőlt és újra Isaac szemeibe nézett.

– Figyelj rám, Isaac! – kezdte komolyan. – Nem tudom, pontosan mik a tervei, de nem bízom benne, és kérlek, hogy te se tedd. Megpróbálok segíteni és a kezére játszani, de ki kell derítenünk, mit akar pontosan és hol lesznek a buktatók, hogy ne tudjon minket sarokba szorítani, amikor megtenné. Mert meg fogja tenni, efelől nincs kétségem. – Vett egy mély lélegzetet. – El kell mondanod nekem mindent, rendben? Mindent, ami köztetek zajlott, amit mondott, ami ígért, és amit te ígértél – kérte határozottan. A hangja így is finomabban csengett, mint általában, de ezt Isaac ártatlanságának számára írta; nem szabadott volna belekeverednie ilyen sötét üzelmekbe.

Rosier. Asha Kendare nem sok nevet átkozott el úgy igazán életében, de a lista most bővült eggyel, és Asha semmi jót nem tartogatott azoknak, akiket felvésett oda. Ennek a démonnak, aki történetesen éppen Jack bátyjának a testébe fészkelte be magát, már most különösen nehéz véget szánt, de azt neki is be kellett látnia, hogy ez a pillanat egyelőre sajnos várat magára. Azt már nehezebb volt megemésztenie, hogy fogalma sem volt, mennyi ideig tart majd, mire kellő alapossággal felgöngyölít minden szálat, hogy biztonságban – és biztosan – megszabaduljon a pokolfajzattól, de kész volt türelmesnek lenni.

A boszorkány szókimondó, égetően hideg és cseppet sem visszafogott természetét sokan összekeverték a lobbanékonysággal, pedig Asha nagyon türelmes tudott lenni, ha a cél megkívánta.

És megérte, villantak szemei Isaac arcára.

Groteszk élmény volt látni és hallani a férfi testébe erőltetett magas hangú kuncogást. Asha ujjai megrándultak, de végül mégsem szorította ökölbe a kezét, csupán elméleti szinten játszott el a gondolattal, hogy talán mégis meg kellene ejtenie a démon háttérbe szorítását már most. Inkább nem is reagált, megőrizte nyugalmát – már csak azért is, mert az Isaac szemeiben megülő démoni szikra mintha bosszúsan csillant volna, valahányszor nem váltott ki belőle látszólag semmit –, hogy energiáját arra tudja fordítani, amire kellett: a démon valós szándékainak kiszagolására.

Persze túl szép lett volna, ha ez csak ilyen egyszerűen megy. Rosier ismét gúnyt űzött Isaac testéből a teátrális reakcióval, amit Asha egyetlen pillanatig sem vett be.

– Rosier... – viszonozta a néven szólítás szívességét, noha a becéző jelzőket meghagyta a pokolfajzatnak. Finoman ingatta a fejét és csettintett egyet a nyelvével. – Igazán alábecsülsz, ha azt gondolod, elhiszem, hogy van szíved. – Szavai nyers őszinteséggel csendültek az autó belterében, ám attól nem félt, hogy a démon esetleg túlságosan a szívére veszi majd a dolgot.

Még mindig a hideg rázta – volna, ha enged a késztetésnek –  a negédes hangtól és az eltúlzott gesztikulációtól, amire a pokolfajzat Isaacet kényszerítette, de még így sem rándult arcizma sem. Teste csak akkor dermedt meg egy pillanatra, amikor a démon kinyúlt felé a férfi kezével és megérintette a haját, viszont meg nem állította a mozdulatban, akkor sem, ha szerette volna. Vagy kellett volna. Még mindig össze volt zavarodva attól, hogy milyen kísértetiesen hasonlított Isaac az öccsére, és hogy ez milyen érzéseket váltott ki belőle a lelke mélyén.

Érzéseket! Asha a saját maga irányában érzett megvetést ugyanolyan keserűnek érezte, mint a démon jelenléte okán táplált bosszúságot.

A keserűség aztán összekeveredett valami dermesztően jeges érzéssel, amikor az Isaac szájából elhangzó szavak kerek egésszé álltak össze. Inkább meg kellene köszönnöd, hogy nem vesztettél el még egy Miller fiúcskát. Asha gyomra felfordult, a mellkasa pedig fájni kezdett, mintha valaki puszta kézzel tépett volna lyukat a bordái közé, át a bőrén és a húsán, míg a fájdalom olyan elevenné nem vált, mint amilyet két évvel korábban érzett először. Ha a boszorkány nem tudta volna, hogy lehetetlen, azt hitte volna, hogy a démon az elméjével – is – szórakozik.

Állkapcsa megfeszült, félő volt, hogy elroppantja a saját fogait, de nyújtott számára valamekkora vigaszt, hogy pontosan ki tudta venni Isaac szemeiből, mikor lázadt fel odabent azoknak a fájdalmas ismerős kék íriszeknek a valódi gazdája.

– Hálám egészen biztosan üldözni fog – felelte szárazon, elnyomva magában az elevenen lüktető fájdalmat, bár a hangsúly inkább az üldözésen volt, mintsem a hálán.

Cseppet sem fűlött foga a pokolfajzat kegyetlen játékaihoz, főleg úgy, hogy még egy kibaszott démonherceg is bekerült a képbe. Asha számára a mágia sötét oldala nemcsak nem volt félelmetes, de maga volt az otthon, viszont ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna tisztában a sötétség lidérces veszélyeivel és ne tudta volna, hogy bölcsebb távol tartani magát tőlük. A Rosier által emlegetett hatalom és dicsőség már csak azért is érintette meg kevésbé. A démonnak viszont így is igaza volt valamiben – csak az volt a kérdés, hogy a boszorkány készen állt-e lepaktálni szinte magával az ördöggel.

Több információra volt szüksége. Tudnia kellett, mit akarhat majd tőle Mephistopheles, ahogy azt is, mit várhat el cserébe – hiszen Asha sem dolgozott ingyen, a "hatalom" és a "dicsőség" pedig ilyenformán eléggé megfoghatatlanok voltak. Majdnem annyira, mint az, amit Rosier az Isaac-kel kötött alkujával kapcsolatban mondott.

Asha felvonta a szemöldökét.

– Ezek szerint most, hogy együtt meg is találtatok, már búcsút is veszel tőle? – kérdezett vissza leplezetlen szkepticizmussal. Ezt azért igencsak nehezére esett elhinni. – Az alkutokra voltam kíváncsi, Rosier, nem arra, amire már magamtól is rájöttem – fűzte hozzá kissé hűvösen. Nem szerette, ha hülyének nézték, főleg ilyen helyzetben.

Egyvalamire azonban még hajlandó volt annak érdekében, hogy a lehető legtöbb megvilágításból meg tudja ismerni a helyzetet és azt remélte, ezzel talán több legyet is üthet egy csapásra. A kérdéseire kapott válaszok potenciálja mellett jó pontot szerezhet a pokolfajzatnál a hajlandósága miatt... és ha a démon is hajlandóságot mutat, talán még több választ helyezhet kilátásba.

Saját magának, természetesen.

– Hajlandó vagyok elmenni veled Mephistopheleshez – kezdett bele, és tartott egy kis hatásszünetet, hogy Rosier fürdőzhessen a győzelmében. – Egy feltétellel – villantotta aztán szemeit Isaac szemein keresztül a démonéba, élesebben, mint eddig.

Megvárta, hogy a démon tudomásul vegye a dolgot, és csak azután állt elő magával a feltétellel.

– Adnod kell nekem egy órát Isaac-kel. Egyedül – hangsúlyozta ki a szót. Egy órát mondott, mert abból még bőven tudtak alkudozni, azonban ez utóbbiból nem engedett. Ajkai apró mosolyra görbültek a szája sarkában, szemei pedig megvillantak, ahogy közelebb hajolt. – És ha annyira jól ismersz, mint állítod, azt is tudod, hogy megvannak a magam trükkjei ennek bebiztosításához. Csak semmi trükk, Rosier.

Mielőtt még Asha különösebben elgondolkozhatott volna azon, hogy Isaac már-már ártatlan visszakérdezése pontosan milyen érzéseket vált ki belőle – és az miért nem csupán maró gúnynak tűnt –, a démon úgy döntött, hogy saját kezébe veszi az irányítást, amivel cseppet sem sikerült belopnia magát a boszorkány szívébe. Nem mintha előtte azt tervezte volna, hogy be fogja oda fogadni.

Asha túl elővigyázatos volt ahhoz, hogy ne fenyegetésként élje meg a démon jelenlétét.

Szerencsére arra sem hajlott jobban, hogy túlságosan komolyan vegye a démon játszadozását. Inkább sejtett valamiféle messzebbre mutató hátsó szándékot a kérdések és a gesztusok mögött; a démon vagy a gyengepontjait kereste azzal, hogy a reakcióit leste, vagy valamiféle kéjdémonnal volt dolga, aki vele ellentétben nagyon is komolyan gondolta minden kérdését és megmozdulását. Asha egyelőre nem tudta volna eldönteni, melyik a rosszabb opció.

Szemeivel követte ugyan a démon által irányított ujjak mozgását, de megőrizte a hidegvérét és arcizma sem rándult sem a póló alól kivillanó – egyébként csakugyan szemrevaló – has láttán, sem a közben feltett kérdések vagy célzások hallatán. Semmiféle örömet vagy választ nem akart megadni a démonnak, pláne nem lett volna hajlandó egyazon mondatban említeni Jacket és az öccsét, de épp a kívánatosságuk volt terítéket. Egyáltalán nem kívánt belemenni abba, hogy Isaac kívánatos-e vagy nem. Isaac tabu volt.

Éles szemeivel és érzékeivel kiszúrta azt a néhány pillanatot, amikor valószínűleg Isaac is hasonló gondolatokat próbált előtérbe küszködni a saját fejében, és Asha kihasználta az adódó lehetőséget, hogy az előző közjátékot figyelmen kívül hagyva egy kicsit ő maga vegye kezébe az irányítást a beszélgetés felett.

Hasonló módon hagyta figyelmen kívül a démon – talán gúnyos, talán nem – bókját, mert ahogy mondta is, nem kívánt belemenni a játszadozásba, a nevét azonban nagyon is az eszébe véste. Rosier. Asha tudta, hogy muszáj lesz kiderítenie mindent erről a démonról, amit csak tud, hogy megpróbálhasson lépéselőnybe kerülni. A feltételezésre, miszerint Asha talán sejti, hogy akadnak még errefelé más démonok is, egyszerűen csak felvillantott egy gúnyos félmosolyt. Talán.

Az ezután elhangzó mondatok már sokkal inkább tűntek kulcsfontosságúnak. Asha nem csak a szavakra figyelt, hanem a démon minden rezdülésére, és bár továbbra is nyugodt maradt, az agya lázasan járni kezdett. Nem, nem tudta, hogy van egy démonherceg is ebben a koszfészekben, mert nem is igazán érdekelte. Azt nem értette, mégis mi a jó francot akart egy ilyen szürke kis lyukkal egy herceg, de nem is az ő tiszte volt erről véleményt alkotni. Egyébként is sokkal jobban aggasztotta, hogy belépett a képbe egy sokkal nagyobb hatalmú démon is, mert innentől kezdve Asha már magától is ki tudta volna találni, hogy mik Rosier szándékai. A miértet még meg kellett keresnie, de a helyzet egyelőre nem festett túl rózsásan.

Vagy csak nem tudott még elég részletet.

– Különös, mert eddig még nem környékezett meg – vonta fel a szemöldökét némi hűvös szkepticizmussal. Nem akarta kifogni a szelet a démon vitorlájából, de még most kellett alapjaiban megkérdőjeleznie mindent, hogy a lehető legtöbb dologra és buktatóra fény derüljön.

Viszont ugyanezért nem küldte el rögtön a francba sem a démont.

– Hogy utána hálás legyen neked ezért a páratlan lehetőségért? – kérdezett inkább vissza egyenesen, kissé félrebillentett fejjel figyelve a démon Isaac vonásaiban megbúvó reakcióit, miközben a sajátjait a nyugalom álarca mögé rejtette.

Mephistopheles. Már a nevétől is az elővigyázatosság netovábbja hatalmasodott el a boszorkányon; nem félt, az nem volt szokása, de nem véletlenül nem paktált le soha pokolfajzatokkal. Asha számára nem volt idegen a sötétség, nagyon is közeli kapcsolatot ápolt a mágia ezen oldalával, viszont meglehet, hogy éppen ez volt az oka, amiért meghúzott egy határt.

A tekintete elidőzött Isaac tiszta kék szemein, és ha alkalmas lett volna az idő, megkísérelte volna a háttérbe szorítani Rosiert a férfi fejében, aztán mentálisan befogni a fülét, hogy csak kettesben maradjanak egy kicsit. Egyelőre nagyon nehéz volt felmérnie, mekkora a tét a mérleg két oldalán.

– Nagyon jól ismerheted Mephistophelest, ha ennyire magabiztos vagy az ízlését és a szándékait tekintve, mégis Isaac-en keresztül jöttél el hozzám. Nem gondolod, hogy ennek egy kicsit gyanúsnak kellene lennie számomra? – tette fel a következő kérdését, amivel ugyan rávilágított a történetben megbúvó lyukakra, mégsem mondott továbbra sem se igent, se nemet.

– Nos, én nem ismerem a démonherceget. Mit nyernék én ebből, Rosier? És ha azt találod mondani, hogy Isaac-et, akkor előbb inkább arra térj ki, pontosan miben állapodtatok meg ti ketten – bökött Isaac halántéka felé, hogy egyértelmű legyen, melyik kettősre gondolt.

Kedve lett volna mindkét tenyerével izomból megdörzsölni az arcát, vagy inkább egyenesen le is tépni azt, mert az hagyján, hogy Rose Harbor szürke kis koszfészekből azzá a helyszínné avanzsált, ahol megesett a lehetetlen – miszerint még őt is meg lehet lepni –, de még ez a lehetetlen is olyan formában érkezett, amire soha nem tudott volna felkészülni. Jack volt élete első és utolsó gyengepontja, erre valaki képes volt pofán baszni a hasonmásával, a testvérével, és még az is kiderült, hogy Jack kérte meg a bátyját arra, hogy keresse meg őt. Ez az ő szemében felért egyfajta árulással, hiszen Jack jól ismerte – ezek szerint túl jól.
Nem kételkedett a levél valódiságában. Érezte volna Isaac felől a hazugság feszült hullámait még a démonnal a lelkében is, és egyébként is felismerte Jack kézírását. Mindannyiuknak voltak olyan levelei, amelyeket egy-egy kiküldetés előtt otthon hagytak, szükség esetére, ezért nem kellett keresgetnie az indokot sem. Legalábbis erre nem.
Isaac kérdésére automatikusan húzódtak fel körülötte a programozott falai, azonban a következő mondatra felhorkant.
– Csodálkoznék, ha a családom egyáltalán a felismerés jeleit mutatta volna, amikor rólam kérdezted őket – mondta ki kendőzetlen őszinteséggel.  Szükségtelen lett volna úgy tennie, mint aki a családja védelmét élvezi; nem lett volna szüksége a védelmükre. – Ha a főnökeim sem akartak nyilatkozni, az már sokatmondóbb, nem gondolod? – pillantott aztán Isaacre, gúnyos mosolyra rándítva a szája sarkát. Kikerülte a választ, de őszintén: innen már nem volt olyan nehéz összerakni a kirakós darabjait. Ideküldték és kész. A miérteket nem kellett tudnia senkinek. Kőagy Őrnagyék biztosan emlékeztek rá, amikor a plasztikai sebész rakta 9ssze a törött orrukat.
Isaac miértjei egyébként is sokkal jobban érdekelték Ashát. Hogy miért kereste őt, azt már kezdte kapizsgálni, na de a démon, az valami nagyon elbaszott kanyar volt ebben az egészben. Feszült érdeklődéssel hallgatta a férfi válaszát, halványan összeráncolta a homlokát a nem szép elválás említésekor, de akkor vált igazán kíváncsivá, amikor eljutott ahhoz a bizonyos szükséges rosszhoz. Egy kicsit még közelebb is hajolt hozzá...
Aztán a levegőben csattanó NEM hallatán szemei megvillantak. Figyelte, hogyan szorítja össze Isaac a szemeit, az állkapcsát, markolja a karfát, és pontosan tudta, mi történik. Asha fogai is összekoccantak, fellángolt benne a düh és megfordult a fejében, hogy egyszerűen beavatkozik és ha már a démon is erőszakkal mászik előtérbe, akkor megmutatja neki, milyen érzés ketrecbe zárva lenni, kussolásra ítélve, de egyelőre visszafogta magát. Még meg kellett ismernie az erőviszonyokat, a függéseket, a kapcsolódási pontokat és azokat a kibaszott miérteket. Azt a bemutatót sokkal jobban is lehetett időzíteni, ebben biztos volt; nem hagyhatta, hogy a hirtelen dühe vezérelje.
Nyugalmat erőltetett magára, noha az előbb kissé lekurtított távolságot visszaállította kettejük – hármójuk? – között. Kényelmesen nekidőlt az ülésnek és szemeivel élesen figyelte meg az átalakulás minden egyes nüansznyi jelét. A tartása, az arckifejezése, a tekintete. Ezekben azonosította a kulcspontokat, aztán amikor DémonIsaac megszólalt, akkor hozzácsapta a hangot is. Mágia nélkül is könnyű lesz megkülönböztetni őket, állapította meg némi megnyugvással. A "drága" jelzőtől borsódzott a háta, csak úgy, mint a démon minden egyes szavától, mézes-mázos hangjától és idegennek ható nevetésétől.
– Nem igazán hagytad, hogy eljussak odáig, amikor esélyt kapok megállapítani – görbítette örömtelen mosolyra az ajkait, szándékosan nem véve komolyan a démont, szó szerint értelmezve a szavait. Meg sem rezzent, amikor a démon bizalmas közelségbe csusszanva beférkőzött az intim szférájába, pedig ha képes lett volna közvetlenül a démont képen törölni, szívesen bemutatta volna neki a jobb horgát. Hűvös nyugalommal hallgatta végig a démon mondanivalóját, és pár másodpercig mintha emésztette volna a szavait, miközben szemei élesen fürkészték Isaac íriszeit, keresve benne a pokolfajzatot.
– Hmm... – Asha kelletlenül csettintett egyet a nyelvével, majd maga is felvett egy bizalmas tűnő testhelyzetet, közelebb hajolva az Isaac testébe bújt démonhoz, noha részéről ebben semmi bizalmas nem volt, sőt. A színtiszta bizalmatlanságának megtestesülése volt ez.
– Mi lenne, ha inkább az elejéről kezdenénk? – kezdte ugyanabban a hűvös, nyugodt hangnemben, amit az egész lénye sugárzott. – Elmondhatnád inkább, hogy te ki vagy és mit akarsz tőlem. Hagyjuk ezt a ki mire hajlandó és mire nem szarságot, mert nincs semmi értelme. Nem vagyok Teréz Anya reinkarnációja és nem vagyok teljesen hülye sem, mondjuk a te érdekedben remélem, hogy ez utóbbit sejtetted, különben elég elkeseredett lehettél, ha abban a hiszemben tervezgettél velem bármit is – engedett meg magának egy szurkálódó félmosolyt. – Nem fogok felajánlásokba bocsátkozni, mert ha terveid vannak velem, akkor te már pontosan tudod, mit akarsz tőlem. Ha a legkisebb sanszára is játszol az együttműködésemnek, akkor tiszteljük meg egymás azzal, hogy nyíltan megmondod, mit akarsz tőlem – jelentette ki nyugodt határozottsággal, aztán visszavette az előző pozícióját az ülésben, szemeit le sem véve DémonIsaacről.
– Ha idáig eljutottunk, tárgyalhatunk arról, hajlandó vagyok-e rá – zárta le a maga részéről a dolgot. Ha a pokolfajzat azt hitte, hogy rimánkodni fog Isaac életéért és gondolkodás nélkül fűt-fát megígér majd az épségéért, akkor alaposan elszámította magát, de Asha valahogy kételkedett ebben. Nem lehetett volna olyan szerencséje, hogy valami félkegyelmű démont sodorjon az útjába az élet, akit két igével és egy ügyes csavarral kiűz Isaac testéből, azonban nem akarta elsietni sem ezt a játszmát.
Tudnia kellett, kivel áll szemben és azt is, hogy milyen súlyos árat kellhet fizetnie a döntéseiért.

Alig tíz perccel ezelőtt még azon szívta a fogát, hogy milyen unalmas és kiszámítható ez a kis koszfészek, erre éppen ennek a koszfészeknek a kellős közepén bukkant fel valaki – meg vele együtt valami –, amitől a világa mintha kifordult volna a sarkaiból. A józan esze tudta, hogy nem Jack áll előtte, azonban az a része, amelyik két hosszú éve gyászolt valamit, amit elveszített, mielőtt felfoghatta és megérthette volna a pontos súlyát, képtelen volt elvonatkoztatni a hasonlóság tényétől. Mégis megpróbálta, mert muszáj volt, de hiába sikerült eltolnia magától a férfit, a szemei látványa nem lett kevésbé fájdalmas... pedig végül azok az íriszek vezették rá a megoldásra.
Amitől pedig semmi nem lett jobb.
Asha még mindig gyanakvó volt, nem is kicsit, hanem rohadtul, hiszen a démoni energia még mindig ott pulzált a férfi körül és a mágiájával érezte a kettős rezgéseket felőle. Nem volt ráadásul Teréz Anya sem, kurvára távol állt tőle az önfeláldozás minden formája, azonban vak sem volt. Tudta, hogy ha kényelmes is lenne tagadni a valóságot, Jack bátyja akkor is itt áll az orra előtt, ráadásul megszállta egy kibaszott démon, és hiába volt túl sok a kérdőjel és még több a gyanú, Jack soha nem bocsátotta volna meg neki, ha csak úgy elsétál. Legalább meg kellett hallgatnia. Tudnia kellett, mi folyik itt. Majd utána leszek racionális, döntötte el.
A férfi néhány pillanatig csak bámult rá, olyan intenzitással, amitől más nő biztosan zavarba jött volna, de aztán megköszörülte a torkát és tett egy lépést hátra. Asha csak ekkor vette észre, hogy a kezei még mindig a felkarján pihentek, de most gyorsan a teste mellé ejtette őket, míg a férfi megerősítette a feltételezését és magyarázatot ígért. A kérdésére Asha gyorsan körülpillantott az utcán, visszanézett rá, aztán a kocsijára nézett, majd újra rá. Nem bízott benne, főleg a démon miatt, de abban igazat kellett adnia neki, hogy a helyszín nem volt ideális.
– Gyere! – intett a fejével. Vagy többes számban kéne hívnia őket? Ez nevetséges. Nem várt beleegyezést, de főleg nem ellenkezést, csak határozott léptekkel elindult a füstszürke pickup felé, ami ott parkolt nem messze az út szélén. A slusszkulccsal kinyitotta az autót és már szállt is be a kormány mögé; nem feltétlenül tartotta jó ötletnek egy autónyi légtérbe szuszakolni magukat, de a GMC Canyon elég tágas volt ahhoz, hogy maradjon levegőjük, a mágiája pedig megvédte, ha kellett.
Megvárta, míg Isaac is beszáll, aztán nem leplezett várakozással fordul felé, amennyire az ülésben tudott, miközben az agya még mindig lázasan járt és próbált elvonatkoztatni a hasonlóságoktól. Nevetségesnek tartotta a saját gyengeségét, de tehetetlen volt vele szemben. Éles tekintettel követte Isaac minden mozdulatát és figyelte, ahogy keresgélni kezdett valamit a telefonját.
– Levelet...? – pillantott értetlenül az arcára, majd a telefonra. Fogalma sem volt, Jack mégis milyen levelet írhatott, amiben őt is emlegette. Hiszen éppen a halála előtt ment végre bele abba, hogy egyáltalán találkozzon Jack családjával, szó sem volt arról, hogy már... kiküldték a meghívókat, vagy ilyesmi.
Amikor Isaac felé nyújtotta a telefont, minden erejére szüksége volt, hogy elfojtsa a keze remegését, de amikor a képernyőre pillantva meglátta Jack kézírását, le kellett eresztenie a kezeit a térdére, hogy továbbra is meg tudja őrizni a nyugalmát és a méltóságát. Kétségbeesve kereste magában az off gombot, hogy ne felhősödjenek el a szemei, míg a testét átjárta az a kín, amivel az elmúlt két évben már szoros barátságot kötött. A szíve tiszta és szeret engem. Meghaltam. Fogalmam sincs, mit fog tenni. A helyes utat. Ha Asha most a körlete biztonságában lett volna, talán engedett volna a késztetésnek, hogy összeomoljon, de egy démon jelenlétében pláne nem élhetett ezzel a luxussal.
Felsejlett előtte Jack halálának pillanata. Hallotta a robbanást, érezte magán a hőjét, a lökéshullámot, érezte az orrában a fém fémes és a robbanóanyag keserű szagát, az arcán azt a gyomorforgató, meleg, ragacsos érzést, amikor Jack darabjai landoltak rajta. Újra ott volt a hangárban, koszosan és véresen, amikor magára szabadította a poklot ahelyett, hogy okosan játszott volna. Miután menesztették, saját magát engedte ki a kórházból törött bordáival és bevert arcával, de otthon már csak a szembesítés fogadta és ő még csak a kisujját sem mozdította, hogy védje a seggét, sőt, mindenki szeme láttára tört annak a kibaszott szemétládának az életére, hogy a saját fegyverét fordítsa ellene és a sötétmágia tüzével égesse meg az arcát. Sajnos csak az arcát. A karrierje után felégette maga mögött a maradék kötelékeit is.
Fogalmam sincs, mit fog tenni, ha ez megtörténik. Kérlek, segíts neki megtalálni a helyes utat!
– Jack nem tudta, miről beszélt – nyújtotta vissza a telefont egy hirtelen mozdulattal, de nem nézett Isaac szemeibe, miközben ezt mondta. Ha a férfi nem vette el magától a telefont, egyszerűen csak az ölébe ejtette azt, mintha megégette volna és mereven nézett maga elé a szélvédőn keresztül.
– Mondom, hogy nem tudta, miről... –csattant fel, ezúttal már Isaac felé is fordulva, de a mondat végénél elakadt, mert a tekintete is megakadt valamin, amit a férfi az ujjai között forgatott.
Asha kérés nélkül nyúlt oda, egyszerűen odébb lökte a kezét és rámarkolt a dögcédula durva, kissé megégett felületére. A kíntól erőteljesebben távozott a tüdejéből a levegő, ahogy végigolvasta a sorokat, mintha nem tudta volna fejből egymás után tenni a betűket. Őt szedte fel a homokból. Erővel vették ki a kezéből. Megszorította a fémet, de mielőtt még Isaac azt hihette volna, le akarja tépni a nyakából, elengedte. Ujjbegyeivel puhán végigsimított az Isaac mellkasára visszaeső fémdarabon, aztán elhúzta a kezét.
– Valószínűleg arra gondolt, ami miatt itt vagyok – felelte végül és egy gúnyos, keserű mosolyra rántotta ajkai egyik sarkát. – Nem azért kerültem ebbe a nyomorult koszfészekbe, mert annyira ide vágytam volna. – A válasza nem volt hazugság, ám az igazságnak és csupán a felszínét kapargatta; ennél többet viszont nem volt hajlandó kiadni magáról.
Főleg nem egy démonnak. Főleg nem addig, míg ő válaszokat nem kapott.
– Szóval ezért kerestél? – fordult ismét nyíltan Isaac felé, pillantását a férfi szemeibe fúrva. Egyelőre nem nyúlt a mágiájához annak érdekében, hogy megszerezze magának a válaszokat, főleg, ha Isaac megerősítette a feltételezését.
Mondjuk csak azután komorult el igazán. Közelebb hajolt hozzá, a szemeiben pedig düh szikrája villant.
– És mégis hogyan tettél szert út közben egy kibaszott démonra?! – kopogtatta meg Isaac halántékát a mutatóujjával.

Asha nem hitt a szellemekben, legalábbis nem abban a típusban, amiről most azt hitte, hogy látja. Boszorkányként, ráadásul olyanként, akit nem riasztottak el a sötét praktikák sem, sok mindent látott és halott már, ám ez egyikhez sem volt fogható. Ha létezett volna boszorkánypraktika, amivel feléleszthette volna Jacket, ő maga tette volna meg, éppen ezért tudta annyira biztosan, hogy a sötét mágia sem lett volna képes összeragasztani azt, ami a férfiből megmaradt. Hiszen ott volt. Látta.
Semmilyen magyarázata nem volt arra, ami itt volt az orra előtt, a démoni energia azonban ettől csak sokkal mélyebben megrázta.
Gondolkodás nélkül kezdte el megközelíteni a férfit – azaz a pokolfajzatot –, nekiszegezve a kérdését, ám hiába érzett kárörömöt az arcvonásokon kirajzolódó döbbenet láttán, az a döbbenet ugyanis gyorsan egy elégedett mosolyba fordult. Közvetlenül azelőtt, hogy a nevén szólította volna. Asha gyanakvása még tovább mélyült, szemeit összehúzva figyelte az arcot, aminek látványától úgy érezte, mintha vaspántokat kötöttek volna a mellkasa köré, de kényszerítette magát, hogy a dühére fókuszáljon.
– Én nem nevezném szerencsének... – sziszegte fenyegetően.
Összpontosította a mágiáját, felkészült arra, hogy megszállja a férfi elméjét, hátha sikerül odabent egy kicsit sarokba szorítania a démont és megkeresni magának a válaszokat, de mielőtt ezt meglépte volna, valami meglepő dolog történt.
– Mégis miről... – akarta kérdőre vonni, hiszen a szavainak semmi értelme nem volt, de hiába számított arra, hogy a pokolfajzat szó szerint készült távozni, nem kellett megállítania.
Értetlenül, homlokráncolva figyelte a szemei előtt zajló váltást. A mágiája annyira mindig aktívan lebegte körül, hogy le tudja tapogatni: történt valami változás, azonban egészen addig nem hitte el teljesen, míg a férfi szemei ismét fel nem nyíltak. Nem változott meg rajtuk semmi, de bennük igen. Asha torkából felszakadt egy halk lélegzet, szemei lázasan kutatták a szívettépően ismerős íriszeket, miközben egyre kétségbeesettebben próbálta összerakni a kirakós darabkáit. Félmondatai már voltak, azonban a teljes kép nem akart összeállni a fejében.
Pislogott egyet, amikor meglátta az árulkodó könnyeket, de mielőtt még egyet pisloghatott volna, a férfi ölelésében találta magát és ettől egy pillanatra lefagyott. Asha nem volt egy ölelkezős típus, az utolsó ember, akinek megengedett ilyesmit, az...
Az mintha itt állt volna előtte.
A szíve olyan hangosat reccsent a veremben, ahová elzárta, hogy a vasajtó alól is kihallatszott és szinte csodálkozott, hogy nem hallotta meg senki más. Ez nem ő. Fújtatott egyet a kíntól és minden erejére szüksége volt, hogy ne engedje felszínre az érzéseit. Mióta voltak egyáltalán érzései a dühön kívül?! Szedd már össze magad! Szinte robotikus mozdulattal fogott rá a férfi felkarjára, hogy ki tudjon bontakozni az ölelésből és eltolja magától, hogy újra a szemeibe tudjon meredni.
Nem mintha kellemesebbé vált volna a szemeit figyelni.
– Ki... – kezdte volna a kérdést, de ahogy tekintete a férfi íriszei között ugrált, a megoldás úgy kattant be a helyére, mintha súgtak volna neki. Soha nem találkozott Jack családjával, de ez nem akadályozta meg a férfit abban, hogy meséljen neki róluk. A bátyámat például el sem hinnéd. Esküszöm, Isaac-kel olyanok vagyunk, mint két tojás! Asha akkor kinevette Jacket és nem hitt neki, de most újra elnyíltak az ajkai a felfedezéstől. Már két éve kereslek, Asha. Nem kellett fejben számolnia ahhoz, hogy tudja, Jack éppen két éve halt meg. – Isaac. – Nem kérdezett, hanem kijelentett, mert ez nem lehetett kérdés; más magyarázat nem létezett. Nem létezhetett.
Lassan megrázta a fejét, az agya lázasan dolgozott, ezért azt sem vette észre, hogy még mindig nem engedte el a férfit. Isaacet. Bassza meg, a pokolfajzat!
– Mondj el mindent! – vált hirtelen komollyá, szinte sürgetővé. Fogalma sem volt róla, Isaac honnan tudhatta meg, hogy boszorkány, de biztos volt benne, hogy segítségre van szüksége, méghozzá a démon miatt. De egyáltalán miért nincs teljesen elnyomva a testében...?