Megint olyan érzés, mintha ezerfelé akarnék szakadni.
Az elmúlt néhány hónapban csak olyankor vettem le az amulettet, mikor kontrollálni tanultam az újdonsült felfedezett erőt, és olyankor is óvatoskodva, soha nem tömegben, soha nem a rosszabb napjaimon, amikor épp elég volt a saját érzéseimmel birokra kelni, nemhogy másokét is cipelni a vállamon.
Az ujjaim között forgatom Kay medalionját, nem csoda, hogy elkevertük, a megszólalásig hasonlít egymásra a kettő… épp csak minden bizonnyal valami teljesen másra jók, lehetetlen volna másra következtetni abból, ahogy a bennem lévő mágia viselkedik, mióta szándéktalanul elkoboztam a fiú amulettjét. Gondolom, ő sem örül ennek, még ha esetleg nincs is arról szó, hogy a háta közepére se kívánja a látványomat se – nem viselkedett ellenségesen, ami nem kissé lepett meg, most mégis azt érzem, hogy ha eddig nem is, hát ezek után minden bizonnyal gyűlölni fog.
Libbyt nem kell sokáig nyúzni, hogy engedjen el korábban, akármennyire is igyekszem, nehezen tudom titkolni a nyúzottságomat, mintha heteket töltöttem volna alvás nélkül ebben a pár órában az amulett nélkül. Pedig nincs is nagy forgalom az üzletben, mégis tele van a fejem és a mellkasom mások és a saját magam érzéseivel, mindenhol ott lüktet bennem a vágyódás, az aggodalom, harag és boldogság, és szinte lehetetlennek tűnik szétszálazni, hogy mi az enyém, és mit érzek másokon keresztül.
Szégyellem magam, de annyira bepánikolok ettől a váratlan helyzettől, hogy még ha más esetben tudnám is irányítani az erőm ennyi ember között, most egyszerűen képtelen vagyok.
Libby épp csak kicsit néz rám furán, mikor azt látja, hogy át se öltözöm: fehér kis kötényben, hajhálóval a fejemen pattanok a rolleremre és indulok a “találkozási ponthoz”, ami egész biztosan nem lehet más, mint az utcasarok, ahol összeütköztünk.
Nem sokat, de valamennyit várnom kell.
Szerencsére elég kihalt most a városnak ez a része, igyekszem ezt az időt arra használni, hogy lenyugtassam magam, hogy kicsit fellélegezzek, hogy kisöpörjem a magamból a mellkasomban tolongó érzéseket.
Mégis csak egy erőtlen kis mosolyra futja, mikor végül megpillantom a fiút.
Ez a mosoly is nagyon gyorsan lehervad az arcomról. A szűk családi kör és Maddisonon kívül nem tudja más, hogy mire használatos az amulettem, ahogy azt se verem nagydobra, hogy milyen nehezen tudom megzabolázni ezt az új erőt… Már nem mintha Kay nem tudná, hogy hadilábon állok a mágiával – elvégre ő is, pont ezért alkottunk egy kovent –, de valahogy mégis szégyellem, hogy úgy tűnik, mindenki rohamléptekben halad előre, míg én mintha még mindig egy helyben toporognék.
Megrázom a fejem.
– Elnyomja a képességem – vallom aztán be színtelen hangon. – Miután… Szóval… Ava után fény derült a képességemre. Empata vagyok – mégse rossz érzés kimondani, egyszerűen csak nem gondolok rá, hogy milyen szörnyűségeknek kellett történnie ahhoz, hogy fény derüljön az erőm mibenlétére, mikor már majdnem meggyőztem magam arról, hogy lehet nekem nincs is, és megtanulni se tudom… – Ami elég fun, de nehezebb irányítani, mint az ember gondolná. Vagy nem tudom, nekem nem igazán megy ösztönösen – vonom meg a vállam. Ahogy semmi sem, se a bájitalfőzés, bűbájírás, az amulettek felszentelése… Megrázom a fejem. – Csak így tudok emberek között lenni – húzom el a szám. – A tied mit tud?

Furcsán, elevenen érezni kezdek.
Biztos, csak a fantáziám. Ugyanis ahogy végigsiklik a tekintetem Kayon – kapkodva, sietősen –, azon kapom magam, hogy azon gondolkodom, min gondolkodhat t ő. Hogy mit gondol rólam. Annak ellenére, hogy kvázi miattam taknyolt egy óriásit, mégse viselkedik elutasítóan, de mintha mégis valami módon az volna, nem tudatosan, nem feltűnően, hanem a felszín alatt, a gondolatai mélyén.
Gyávának érzem magam.
Hónapok óta újra.
Nem kéne ezen törnöm a fejem, tudom, hogy nem kéne mások ítéletétől tartanom, mindenki úgy dolgozta fel a történteket, ahogy módja volt rá, nekem ki kellett szakadnom ebből a környezetből, másképp nem tudtam volna figyelmen kívül hagyni a hátamnak feszülő kíváncsiskodó tekinteteket, a sutyorgást, a néma vagy épp hangos ítélkezést. Még ha nem is tudott mindenki arról, ami történt, az mégis csak feltűnt mindenkinek, hogy Ava mennyire rám tapadt a báléjszaka után, leginkább azért, mert nem tudták az okot, óhatatlanul is összeesküvés-elméletek születtek, mindenféle teóriák, és mindben ott kellett szerepelnie az én nevemnek is.
A vállam fölött sandítok hátra, mikor hozzám szól. A két kezemmel a roller kormányába kapaszkodva féloldalasan fordulok vissza.
– Ugyan, tök rendben vagyok – mosolyodom el üresen. – Majd összeszedem magam a cukiban – vonom meg a vállam. Igaz, hogy késésben is vagyok, alapból úgy indultam el, de egyre inkább azt érzem, mint egy ragadozófalka által sarokba szorított préda: menekülnöm kell. Az elmúlt pár hónapban egyszerűen túl sokat foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak rólam mások, hogy mit gondol épp Kay, és mikor a visszamentem a suliba, úgy hittem, készen állok szembenézni velük, de az egyre erősödő szégyen súlya alatt azt érzem, hogy talán sose fogok készen állni. – Vigyázz magadra! – köszönök el sietősen, és bármennyire is tudom, hogy óvatosabban kéne közlekednem, még mielőtt a következő útkereszteződésben egy rám nézve jóval veszélyesebb járművel sikerül koccannom, nem tudom lelassítani magam.

Tényleg csak pár percet kések végül, szabadkozni igyekszem, de Libby csak elküld átöltözni, mintha egy perc alatt rámragadna a jókedve – rég volt ennyire ingadozó a hangulatom –, aztán a fagyizó gyerekek lelkesedése, az anyukák türelmetlensége, a szerelmes féltékenysége a randevúzó párnak… Valami nincs rendben.
Kedvem támad belefejelni a falba, mikor rádöbbenek.
Kay… a te amuletted szedtem fel, sry. Tudunk talizni vhol ma? pötyögöm az üzenetet.
Francba, pedig a mai beégésem után egy kissé reméltem, hogy hétfőig nem futunk össze és hétvégén lesz időm kiheverni ezt a mai napot.

Tuti, hogy teljesen magam alatt lennék, ha nem tompítaná mások érzései mellett a sajátjaim is az amulett. Azt még csak-csak sikerült feldolgozni, hogy lecseréltek az iskolaújság szerkesztőségében – tökre megértem egyébként, eltűntem tavaly néhány hónapra, muszáj volt pótolni –, hogy mást vittek a Társadalomfilozófiai vitakör versenyére  – szintén kénytelen voltak lepótolni, még ha szívük szerint ragaszkodtak is hozzám, bár már nem vagyok benne teljesen biztos, hogy így volt –, de az, hogy a drámakörben találtak maguknak másik látványtervezőt, valami hallatlan sértés. Ha éreznem kéne a maga teljes intenzitásában a csalódást, az elutasítás és elmagányosodás fájdalmát, aminek most csak a töredéke pulzál a mellkasomban, egészen biztosan bőgve rohannék épp, valószínűleg nemcsak hazáig, hanem megállás nélkül a világ végére.
Épp csak néhány percre vettem le az amulettet, épp csak néhány percig akartam érezni mindent, sietősen tekertem vissza a csuklóm köré a láncot, míg a kijárattól a rollerig sétáltam az iskolaudvaron.
Sietősen haladok a suliból a Főutca felé, nem hiszem ugyan, hogy Libby kiakadna rám, ha késve érkeznék –  megint – a délutáni műszakra, amit bevállaltam, de nem hiszem, hogy azért, mert nem érdemelném meg, inkább csak túl jó teremtés ő ahhoz, hogy lekiabálja bárki fejét, akár jogosan is. Általában, és most is, igyekszem ezzel nem visszaélni, még szerencse, hogy nagyszerű érzékkel rollerrel indultam reggel otthonról, talán pont sikerül időben betoppanni a cukrászdába.
A semmiből bukkan fel a bicikli.
Na jó… Talán észrevehettem volna, ha nem sietnék, mint egy őrült, ha jobban figyelek Vladra, aki igyekezett figyelmeztetni a közelgő ütközésre, de túlságosan a saját gondolataimba vagyok merülve, mostanában szinte mindig.
Sikkantás, csattanás, a következő pillanatban már a földön vagyok, a térdembe és a könyökömbe éles fájdalom hasít, a tekintetemmel kétségbeesetten keresem Vladot, aztán egy röpke pillanatra földöntúli nyugalom önt el, mikor meglátom, hogy a macskának semmi baja, még időben kiugrott a kosárból: kilencből kilenc élete maradt.
– Basszus, Kay, bocs – ennyit tudok csak kinyögni, miután feltápászkodom a földről és igyekszem felmérni a keletkezett kár mértékét. – Rendben vagy? Ugye nem sérültél meg? – kérdezem azért mintegy megerősítésképp, bár látom rajta, hogy talpra áll, első blikkre minden végtagja megvan, mindkét szeme a helyén, az oroszlánsörénye alatt valószínűleg megmaradt mindkét füle, sehonnan nem ömlik belőle vér, csak pár horzsolással, kék-zöld folttal lesz ő is gazdagabb. – Francba, rendesen elszakadt a harisnyám – állapítom meg, miután meggyőződtem róla, hogy a fiú is egyben van, a macska is egyben van, a bicikli és a roller is működőképes, nekem meg van lehetőségem önvizsgálatot tartva megállapítani, hogy én is egyben vagyok néhány horzsolást, meg a ruháimat leszámítva…
Basszus.
Az amulett.
Csak a hiányát érzem a csuklómon, ahogy tapogatok.
Mély levegőket veszek, hogy uralni tudjam az ébredező pánikot, kapkodva kezdem kutatni a tekintetemmel az ütközés helyszínét.
– Megvagy! – ragadom meg a földön megcsillanó ékszert, amint megpillantom. Túl sok időt vesztegetek, egyre bosszúsabb és feszültebb kezdek lenni. – Kay, nagyon sietek, elkések melóból… Ha bármi gáz lenne a bringával vagy valami, tudod a számom… – sandítok oldalra, felállítom a rollert, és ahogy Vlad visszaugrik a kosárba, indulnék is, ha Kay valami módon nem igyekszik megakadályozni ebben.