Enide jelentette nekem egy ideje a biztos támaszt, sokszor még akkor is, amikor nem tudott róla. Elég ha én tudtam, hogy mi mindent jelent a támogatása. Az, hogy felé orientálódtam a családban a leginkább abból fakadt, hogy féltem anya esetében süket fülekre lelek abban, hogy megpróbáljam másképp megszerezni az erőm fölött az irányítást. Tudom, érzem, hogy így kell lennie. Nem lehet ennyire szemét az élet velem, hogy megvonja azt, mi eredendően engem illet. Hiszen én hálás voltam mindig, hogy a város egyik legősibb boszorkánycsaládjába születtem. Nekem mindig adomány volt az, hogy más lehetek mint a városban lakók többsége. Az átkomnak, ahogy én meg hathatósan az eleink is hívták köszönhetően már tudom, hogy nem csak lehetőség ez, de súlya is van. Nem kicsi, nem hanyagolható és mellé óriási felelősség jár. Ezt már csak Ava halálával tapasztaltam meg. Enide akkor is kiállt mellettem a maga módján.
A faggatózásából ítélve most inkább tudakolódot, mint szemrehányóan tette volna. Legalábbis arra engedett következtetni, hogy nem dorgáló kommenteket fűzött hozzá mint szokta. Még nem nyugodtam meg, közel sem. De hálás voltam érte, hogy nem feszítette tovább ezt a teljes lényemben rohangáló feszültséget és kínt. Nem akartam most hazudni neki.
- Ritkán… vagyis felügyelet mellett többnyire, de néha megpróbálok valami kisebb apróságokat, mert úgy érzem az sem egészséges, ha csak túltelítődik bennem. – használatlanul. Ezt már ugyan nem tettem hozzá. Az újabb felkérés keringőre azaz a kiborulási hullám magával ragadásával már nem volt ilyen egyszerű. Meg akartam minden szükségtelen és visszatartó érzéstől, kényszertől szabadulni.
Szerettem volna inkább nem hálátlan lenni és segíteni inkább neki a sátorban, odakint biztosan már jöttek vevők, ő mégis itt volt velem. Gyengen szarnak éreztem magam ebben a percben, olyannak, amilyen nem szerettem volna lenni. Könnyű volt akkor kerülni, amikor nem látta senki. De ilyenkor már nem tudtam volna visszaszívni. Hálásan pillantottam rá a szavait hallva. tényleg nem megdorgálni akart, sem beköpni anyánál. Pedig ez fontosabb volt, mint egy letagadott verseny meg az egyetemi jelentkezés. Ez több volt annál, mindenkit érintő. De csak bólogatni volt erőm. Kényszeredetten dörgöltem meg tenyerem élével szemeimet és próbáltam csak egy nagy levegőt venni. Szükségem volt rá most.
Már meglepett volna, ha nem jön a feltételeivel, de ezzel most ki tudtam egyezni. Ennyivel jöttem neki, ha már megint belerángattam a nagy titoktartásba. Nem akartam, hogy olyan megoldáshoz folyamodjon esetlegesen, ami a saját kárára menjen, mert az enyémet nézi. Rá is fogtam az alkarjára és csak megöleltem. Vagyis úgy húztam oda magamhoz, eszembe juttatva azt, hogy nem is olyan rég még ez fordítva történt. De már én voltam a nagyobb. Meg a felelőtlenebb.
- Ezt mindig hatalmasabbnak éreztem magamnál és annál amit tenni tudok. De ha eleve feladom, abban hol az izgalom? – egy halovány mosoly ott villódzott a szám szegletében, ha elég ügyes nagyítóval még megleli.
- De te is ígérd meg, hogy nem csinálsz te sem hülyeséget. Nem kell, hogy anya most már két fekete bárányt pesztráljon otthon, ez a cím már foglalt, világos?

A mi közösségünk erős volt. Mindig minden arról szólt, hogy együtt közösen mindent meg tudunk oldani, az egységben rejlik az igazi erő és ezáltal teljesedhet ki mindenki. Eleinte ez roppant izgalmas volt számomra és alig vártam, hogy eljöjjön az az idő is, amikor anyám, a mélyen tisztelt Mocsári Boszorka átadja nekem a stafétát. Mert ha valakinek kijelölik az útját, a nevelése is olyan tudatos mederben zajlik, hogy másképp az nem is történhet meg. Az utóbbi években azonban egyre kevésbé éreztem úgy, hogy én lennék a legmegfelelőbb a szerepre. Nem azért, mert gyenge jellemnek tartottam volna magam, amiért nem tudnék ennyi mindenkire odafigyelni, hanem mert úgy éreztem, a saját mágiámon keresztül tudok a legjobban mindenkivel hangolódni. Kies üresség járt át, ha arra gondoltam, ez egy nap már nem lesz, nem szolgál engem. Elveszítem általa magamat, őket, mindent. Erről pedig soha senkinek nem beszéltem még.
Féltem attól, ha kimondom, valóságossá és visszafordíthatatlanná válik.
Egyfelől szégyelltem, hogy pont a nővérem előtt voltak titkaim, amikor annyi mindenben falazott nekem. De még vele sem voltam egészen mostanáig őszinte. A kétségbeesésen túl láttam, hogy mindezzel nem csak meglepem, de mintha kisebb sokkot is okoznék neki. Máris nem volt fontos a kirakodóvásár, amiért itt voltunk. Valahol reméltem pedig, hogy kimegy én pedig addig is össze tudom szedni magam. Mintha megérezte volna a szándékaimat, mert egy tapodtat sem mozdult. Valahol legbelül pedig roppant hálás voltam neki, hogy mégis maradt.
Eddig is tudtam, hogy nem szívleli a Lackwoodokat, valahol mindig szórakoztatott a ténye, hogy mennyire fúj rájuk. Én kevésbé éreztem még Alexander részéről is az ellentétet, pedig annyira nagy becsben tartották ezt az elkülönülést. Én csak szimplán nem értettem, egyes ügyekben miért is ne lehetne összefogni, hiszen elvégre ők is pont ugyanolyan boszorkányok voltak mint mi. Aria miatt pedig kiváltképp rettentően hálás voltam.
- Ezt a medált is ő készítette. Vagyis együtt készítettük és tényleg könnyebb koncentrálnom, ha az erőmet használom egyedül. - épp csak kicsit segített ugyan, de segített. Ha mást nem, hinni magamban. De a mostani malőr nem emiatt volt, nem is volt szándékos. De láttam, hogy Enide tekintete sokadjára is megakad az aprócska tárgyon a nyakamban. Addig is sikerült egy picit visszanyelni a könnyeimet.
A következő pillanatban már az indulataim és az elkeseredésem tört újfent utat magának. A nővérem mozdulatára azért még időben sikerült észrevennem magam és halkabbra fogni a szavaimat. Ezt nem hallhatta senki más, csak ő. Ki kellett, ki akartam mondani, aminek mostanra már birtokában voltam, ez a Llewellyn átok nem csak szóbeszéd, tényleg valós látező dolog. Pedig aztg hittem kiskoromban, hogy ezzel akartak riogatni. Milyen jó lett volna, ha csak riogatás szintjén is marad. Enide szavai mégis most roppant nyugtatólag hatottak rám. Ha az előbb fel is csattantam, immáron a szavai mögöttes tartalmán tűnődtem. Neki tényleg elhittem, hogy soha nem gondolt bele. Nem, mert rajtam kívül senki nem gondolt bele és nem is tudtam azért hibáztatni, mert ezt csak én érezhettem át igazán. Megráztam a fejem a kérdésére.
- Te nem ezt éreznéd, ha elvennék azt, amitől te vagy te? - Enide a nővérem volt, a kedvenc testvérem mind közül, a bizalmasom és az, akire mostanában elsőként számíthattam. De ő nem csak a nővérem volt, ő egy volt közülünk, a másodszülött és felnéztek rá a kovenben is. Mindemellett tudtam, hogy ha csupa praktikus dologra is, de aktívan használta a képességét, imádta formálni kénye kedve szerint és a kapocs is fontos volt neki Bacon is.
- Mit éreznél, ha többé nem lehetnél több egy embernél, aki soha nem érzeheti azt a különleges kötődést a familiárisával? És ha mindezt úgy kellene elfogadnod, hogy te meg sem próbáltad csak mások döntöttek fölötted? Nem tudom mennyi időm van még, hogy anya mikor mondja azt, eljött az idő. De nem akarom, minden porcikám ezt sugallja.

Teljesen megkattantam. Nem csak hogy nem tudtam megzabolázni a képességem, még egy olyan eseményen is csináltam, ahol bárki láthatta, mi történt igazából. Azzal nyugtattam csak magam, hogy olyan gyorsan történt az egész, senki nem látta meg a lényeget - hozzá sem értem a vödör festékhez. Úgy éreztem közel állok a teljes kiboruláshoz és hogy tereljem a figyelmem, inkább meg akartam ragadni valamit, hogy odébb pakoljam. A maradék erő azonban úgy szökött ki áruló Júdás módjára a lábaimból, hogy inkább csak leroskadtam. Nem segített a helyzeten sem az, hogy ettől még nyomorultabbul éreztem magam, sem pedig Enide ragaszkodása.
Rohadtul nem kellene látnia azt, hogy nem vagyok jól.
A gondolataim azonban túl kuszán csapongtak, hogy vegyek egy nagy levegőt és összeszedjem magam. Olyan jól esett most a törődés. Annyi minden történt már az elmúlt időszakban, hogy már azt sem tudtam pontosan melyik történés volt helyénvaló és melyik nem. Azok a seggfejek megérdemelték a vödör festéket a nyakukba, ha pedig jót akarnak maguknak, jó messzire elmennek a nővérem közeléből is. Láttam az arcán, hogy nem egészen érti és azt is, mennyire aggódik értem. Össze kellett szednem magam, nem hagyhatom cserbe egy ilyen forgalmas napon.
- Felveszem a kalapot is, menjünk, segítek. A vásárlók nem várhatnak. - magamat is győzködtem, hogy így lesz a helyes. De egy tapodtat sem bírtam mozdulni. Olyan érzés volt, mintha béklyót kötöttek volna a bokáimra. Már csak néhány gyors lélegzetvétel is elég volt ahhoz, hogy megint szanaszét rebbenjen az a maréknyi kapaszkodóm is.
Volt olyan egyáltalán?
Olyan nyomorultul éreztem magam, amikor végül kiadtam a teljes valómat neki. Én ennél erősebb voltam, határozottabb. Most pedig úgy szétcsúsztam, mint a takony. Enide szavai csak lassan jutottak el a tudatomig, kicsit sem szerettem volna ennyire kivételezett lenni. Csak egy átlagos életet akartam, amiben szívesen próbálgattam volna meg a feléledő erőm.
Addigra már legördült egy kövér könnycsepp is, amit a ruhám ujjával kentem el egy dacos mozdulattal. A Lackwoodok említésére akaratlanul is a medálomért nyúltam. Talán majd az megnyugtat.
- De, segítenek. Aria miattam hagyta el a várost, hogy segíthessen megoldást keresni. - ezt akkor megbeszéltük, mielőtt Alexander átvett volna tőle. Végtelen hálát éreztem csupán a nő irányába, igaz nem nagyon jelentkezett azóta, hogy utoljára találkoztunk.
Nehéz lett volna szavakba öntenem, mit is érzek pontosan amikor megpróbálom. Nem hibáztatom őt sem azért, hogy ezt nem érzi át, hiszen sohasem volt ilyen tapasztalata. Mégis ott volt a másik oldal, amikor valaki vezetett, akkor könnyebben éreztem én is rá a saját erőmre. Ezt nem értettem pontosan, hogy miért így volt.
- Abel is nagyravágyó volt és tele magabiztossággal. Te is tudod, hogy mi történt vele. - anya nem szeretett a testvéréről beszélni, de voltunk elegen ahhoz a kovenben, hogy legalább elcsípjek néha egy-egy összesúgást, történetet és eszmefuttatást. A nők sokszor pletykásak, amikor összeülnek, én pedig megtanultam ennek az előnyét kihasználni.
- Meg vagyok átkozva, ahogy ő is. Valami lepecsételi az erőm, amire eddig nem talált senki megoldást. Ez a valóság Enide, nem az önbizalmam. - az utóbbi szavak már makacsul törtek elő belőlem, engem is meglepve milyen vehemenciával mondtam. Végül csak lesütöttem a szemeimet és inkább fixíroztama cipőmet. Már nyoma sem volt a kétségbeesésnek, inkább a szégyenérzet öntött el.
- Néha azt sem tudom, hogy kinek kéne lennem, de azt tudom, ha megfosztanak mindenemtől, akkor végképp nem leszek önmagam.

Mire beértem hátra, már a szó szoros értelmében forgott velem a világ. Hol volt már a nyálas idétlenkedés? Hogy gondolatban gonoszan megjegyzem neki, ez nem fog elrettenteni attól, hogy csináljak még ilyet. Hogy egy félmosollyal jutalmazzam a biztatását. Tudtam, hogy ő sem szívlelte az elmúlt egy év történéseit, hogy azóta többen figyelik a léptem, hogy kikerültem így is otthonról... A váltás, Aria távozása egy év mentorálás után. Hogy tegyek egy kört egy finom kávéval, hogy csak odaintsek neki és szóljak, itt leszek egy óra múlva. A kávét még mindig a kezemben szorongattam, közben pedig próbáltam nem összeroppantani a tehetetlenségtől. Nem is kellett messzire menni, egy óra sem telt el és máris feje tetejére állt a nap. Nem voltam benne, hogy nem akarnak majd ezért jól megverni, de a nővérem miatt most biztosan nem akartak volna bejönni. Tőle szokatlanul tartottak.
Már megint.
Miért nem mennek ezek? Ez csak egy mozdulat volt, ráadásul nem is tudatos. Csak nem akartam, hogy az a gusztustalan rózsaszín festék megfogja az amúgy is giccses ruhámat. Enide kinyírt volna érte, hogy nem tudok rá vigyázni. Cserébe most hajthatta el a vevőket és tetéztem a problémáit. Pedig megígértem, hogy segítek neki. Mindig olyan rendes volt, falazott nekem, kihúzott a pácból ha kellett, én pedig néha annyit sem tudtam kinyögni neki, hogy amúgy nem vagyok jól. Nem mantrázhatom mindig és nem terelhetek, hogy minden a legnagyobb rendben. De én akartam a saját problémáimmal szembenézni.
- Senki. - válaszoltam tömören. Próbáltam jobban lenni, bár a sápadt arcom éppen árulót játszott. Nem akartam, hogy aggódjon.
- Menj vissza, várnak a vevők, én meg kibontok egy dobozt. - tiltakoztam, igazából csak próbáltam terelni, melőtt még a kedvem is borongóssá válik. Volt okom rá. Haragudtam magamra, mégsem rajta akartam ezt kitölteni. Inkább a számhoz emeltem a poharat és belekortyoltam. Már abba, ami maradt mégaz alján. Ezt i elpocsékoltam, csodás.
- Én csináltam, nem ők. Csak le akartak festékkel önteni, de megvédtem magam. - vállat vontam, mintha csak semmiség lenne. Világ, megállhatnál már egy pillanatra. Elvettem az elém emelt zsepit, amit csak most vettem észre. Nem szerettem az ilyen vallatásokat, de ez nem volt kívánságműsor.
- Miért nem tudok rendesen összpontosítani? - gyűrtem be a zsepit az öklömbe, ahogy elfogott a bosszússág. Ha már neki is mindegy volt mennyi időt tlt velem játul, akkor utat engedtem hát én is a keserűségemnek.

Ez valami csapda? Ha szóra nyitom a szám, férfiatlan vagyok, ha csak egy pisszenést is szólok, férfiatlan vagyok. Hát akkor grimaszolok, hogy lássa, attól még nem tetszik a helyzet, hogy annak tart. Amikor Enide túlzásokba vitte a túlgondoskodó nővér szerepét, olyankor szívesen adtam volna a kezébe az unokaöcsémet, hogy vele gügyögjön és ne velem. De persze legbelül hálás voltam, hogy itt volt nekem és sok mindenben tartotta a hátát. Sok volt a rovásomon, főleg a múltkori után.
- Szívemből szóltál, de rajtad jobban állna. - gúnyos mosolyt villantottam felé már csak heccből is. Drága nővérem vérét szívni volt a legjobb dolog a világon. Hiába volt akkora a korkülönbség közöttünk, valahogy mindig szót értettünk egymással, jobban mint ő az idősebb nővérünkke. Megértette azt is, ha azt mondtam neki, nem állok készen semmire, amit tőlem várnak. Megértette azt is, hogy másabb terveket szövögettem. Ezért cserébe tényleg elenyésző apróság volt itt feszíteni ilyen nevetséges göncökben.
A zászló felé sandítottam, azon tűnődve, hogy azzal aztán a sátor teljes takarásából kilépjek ide mindenki közé. Ha valaki nem hiányzott, akkor az Lys, meg az ő vigyori képe. Az kéne még csak, hogy egy életre rajtam röhöghessen. De mit vártam mégis ettől a naptól? Inkább oda léptem, hogy úgy tegyek, ahogy arra megkértek. Egy ekkora döher cuccot meg sem mernék mozdítani az erőmmel, így inkább csak idébb húzom minden csetreszével együtt.
A kislány pedig felteszi a cseresznyét a tejszínhab tetejére.
Azért a kislány gesztusára nem tudok rossz szót szólni, egyébként mosolyognom kellene, amit elfelejtek meglepettségemben. És még csak úgy odaadja azt a masnit neki, jól van kedves nővérem ez felér egy árulással.
- Nem, felejtsd el! - tiltakoztam azonnal, ahogy megláttam a telefont előkerülni. De ő annál sokkal gyorsabb volt, így már csak egy fancsali béna vigyorra futotta, a következő képen viszont már szembe virított a nyelvem, mert bosszúból ugyancsak megnyalni akartam az arcát. De azt árgus szemekkel figyeltem, hova kattintja el. Valahogy ettől s szórakozástól csak oldódott az én kedvem is, mert már azt az apró mosolyt utána nem tudtam eltüntetni.
De hé, nocsak komolyan is tud fogalmazni. Sejtettem én, hogy innét fúj a szél.
- Oké, ennyi szembejövő problémával te hogy birkóznál meg? - nem akartam én kiteríteni minden lapom, de valamivel meg kellett indokolnom a dolgot. Aztán csak vállat vontam és sarkon fordultam.
- Akörül volt az évforduló. - tudja jól, minek az évfordulója. Én pedig kicsit szétestem, talán nem lehet? Enide szavaira meglepetten pislogtam vissza. Ennyire hatott volna az előbbi? Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Végtére is ezzel én is úgy körbenézhettem itt, mint bármelyik bámészkodó. Jövőre már úgysem kötelezhet senki, hogy felhúzzam ezt a gúnyát, középiskolás sem leszek.
- Egy percet sem kések. - nem mintha problémát okozott volna neki segíteni, hiszen a boltja körül is épp eleget lebzseltem, de most kivételesen jól jött ez a kimenő. Olyan hirtelen jött szabadság fogott el és az sem érdekelt, hogy mennyire nevetséges ruhában feszítek.
Néhány standnál én is megálltam, pár nasit én is zsebre tettem, hogy Enide is megkóstolhassa, végül pedig utolsó zsákmánynak beszereztem egy kávét. Kelleni fog, ahogy végignéztem a gyülekező tömegen tényleg rengeteg mindenkit mozgat meg ez az esemény. Tekintetem végül megállapodott azon az istencsapásán.
Nem hittem el, hogy kijött ide a haverjaival. Nem akartam balhét, így inkább csak a kávéba fojtottam a feltörő gúnyos megjegyzéseimet. Szemmel tartottam azért őket és egy ponton az egyik melák ki is szúrt. Nagyszerű.
Fordulj sarkon és menj vissza a standhoz.
Mantráztam magamban, amíg így nem tettem. Hallottam magam mögött, ahogy egymással rólam kezdenek el beszélni. A jobb kezem ösztönösen ökölbe szorítottam, tekintetem pedig inkább a sátorra szegeztem, amit nem is olyan rég még mi állítottunk fel. Nem rendezhetek jelenetet a nővérem vevői előtt. Mégis egyre közelebbről hallottam a három seggfej hangját magamhoz. Ezek nem tudnak egymás nélkül meglenni? Elég lenne begyűrnöm az egyik arcát, aztán békén hagyna. De így sokan vannak, tudom, hogy nem hagynának békén.
Megszaporáztam a lépteimet, hogy mihamarabb a pult túlfele mögött legyek, akkor már nem jöhetnek be kötekedni, amikor az egyikük kezét megéreztem a vállamon és a rántástól parányira zsugorodott gyomorral készültem a retorzióra. A retorzióra, amely egy vödör rózsaszín festék képében placcsant volna abban a pillanatban, hogy az öklöm megszaladt, majd a következő pillanatban a festék felfelé vette az ívet és visszacsapódott a három bajkeverőre. Hogy ebben a pillanatban ki volt a nagyobb bajkeverő, arról vitázhattam volna, inkább nem álltam meg ámulni, hanem gyorsan beugrottam a pult mögé, miközben az orromból eleredő vért töröltem meg a kézfejemmel és igyekeztem be a sátorba hátra.
- Bocs. - dünnyögtem el a nővéremnek, mielőtt még lehuppantam volna az egyik még nem felbontott dobozta. Pár perc és esküszöm jobban leszek.

Nem értettem miért kellett ezt a nevetséges maskarát felvennem, de ami még rosszabb, mutatkoznom benne mások előtt. Imádtam a nővéremet, képes volt még mindig azt gondolni rólam, hogy még olyn korban vagyok, amikor ez nem ciki.
DE!
Nagyon is ciki, nem kicsit. Nem beszélve arról, hogy utána egy életre nem mosom le magamról. A suli már rég nem érdekelt így, hogy fél lábbal kilógtam onnan, ha nem mindkettővel. De azért nem volt pofám megjelenni a standnál így. Enide márpedig alapos volt, az összes ruhaméret stimmelt. Persze, úgy könnyű, hogy megnézi a kimosott cuccaimat, épp hányas számot hordok, de azért ez övön aluli volt tőle.
- Szerintem inkább férfiatlannak. - nyögtem válasz gyanánt, mert még csak belegondolni is kínos volt. Igen, csírájában növekvő férfiúi büszkeségem máris elpárologna az első vicceskedő beszólás után. Nem vásári majom vagyok, hanem Kay Llewellyn. Még jó, hogy hátul szöszmötölhettem, mert ha már megígértem, hogy hasznos leszek, akkor pakolni fogok.  Én bőszen neki is álltam egyik zsákot a másikra pakolni, amikor újfent meghallottam a nővérem hangját. Tavaly is jobb ruhába bújtm, tavaly előtt is vállalhatóbb volt. Miért pont ebben az évben akar kitolni velem ezzel a giccsparádéval? De őszintén. Elég volt arra a kalapra gondolnom, hogy kitegyem a lábam a stand fedett részéből három zsák földdel a kezemben.
- Itt vagyok már. - dörmögtem fátyolszín arccal és faarccal. Nem, nem voltam jó kedvemben. Kiváltképp azért nem, mert a stand előtt járkálók közül mindenki engem kezdett el bámulni. Nem volt mit tennem, csak leraktam a zsákokat a helyükre és újakért fordultam be.
Még csak most kezdődött a nap, de már két kislány összekuncogott.
Csodás, Tamsin ezért még kapni fogsz. Így tanulok veled legközelebb is.
- Eddig minden évben remek ruhám volt, de ez... ez túltesz minden jóízésen. - dörmögtem újfent oda a nővéremnek, mire a kislány megfogott egy másik szalagot és felágaskodva hozzám a hajamba tűzte.
- Tessék, most már szép is vagy.