Istenem, de régi képek. El is felejtettem, hogy milyen voltam gyerekként.
Az anyám csak mosolyogva fogja a kezem, miközben szürkéskék szemével gyönyörködik bennem.
A mosolya, a tekintete megszólalásig ugyanolyan, akárcsak az enyém. Ő a vörös, hullámos fürtjeit mindig is összefogva szerette hordani. Ezen a képen látszik igazán, hogy tiszta gubanc és kóc a hajam, mégis olyan önfeledt voltam itt. Gyerekként gyakran megkaptam anyámtól, hogy a fiúk a csinos lányokat szeretik, akiknek selymes és puha a hajuk van. Noha csak rá akart venni a fésülködésre.
Nos, ennyi év távlatából azért megerősítem ezt a kijelentését, bár a hajcsattok és a hajgumik ugyanúgy az ellenségeim maradtak.

A képhalomból még egy fotót elveszek. Itt édesanyám fotózott le engem és édesapámat a szalagavató bál előtt. Nem a legelőnyösebb kép rólam, épp elnevettem magam Liam bohóckodásán. Sosem tudtam normálisan nevetni, mindig röfögök, ha igazán jót derülök. Mondjuk apám sem volt semmi, ha röhögés…
Ezen a képen még visszaköszön a régi önmagam. Vidám voltam és eszméletlenül szerelmes. Na meg törpe is. Szerintem még az öcsém is magasabb volt tőlem pedig volt köztünk vagy öt év korkülönbség. Nem véletlenül húzták az agyam, hogy kis seggdugasz vagyok a 150 centimmel.

Azt viszont meg kell hagyni, hogy nagyon is csinos voltam. Ez a méregzöld ruha eszméletlenül jól állt rajtam; emlékszem még Alec szava is elállt tőlem. Bár lehet csak attól, ahogy próbáltam szexisen illegetni magam. Mit mondhatnék, talán a kecsesség és a nőiesség mára már jobban megy.

Kár, hogy ma már el vagyok bizonytalanodva, mégis mit vegyek fel. Gyűlölöm, ha a lábam meztelen, akárcsak a bokám is kivillan. Csak a vádlimon éktelenkedő harapás nyomon jár az eszem. Egy rohadt billog, ami egy életen át fog kísérni.

A sors nagy ribanc!


Jó tulajdonságok:
Halkan felsóhajtok, újabb képet veszek el a padlón heverő kupacból.
Az első polaroid gépem, első polaroid fotóm. Még édesapám vette a 18. születésnapomra. Eszméletlenül boldog voltam, és egyből Alechez rohantam. Tudtam jól, hogy nem igazán ért a fényképezéshez, a gépekhez, de mindig csillogó tekintettel nézett rám, amikor szenvedélyes voltam. Alec agyát húztam, hogy egyszer kattanni fog a gép és amikor a leghülyébb fejet vágja, akkor fogom lencse végre kapni. Mégsem így tettem. Igen, ez a bizonyos első polaroid fotó. Éppen nála aludtam, ő pedig édesen aludt mellettem. Olyan békés. Olyan meghitt.
Bevallom, nagyon érzékeny vagyok, de mégsem mondanám ezt gyengeségnek. Azzal, hogy fájdalmat érzek; azzal, hogy örül a lelkem, tudom igazán, hogy élek.
Élni akarok. Élni a nagyvilágban. Ismerni, tudni az ismeretlent. És úgy tűnik, ez a kíváncsiság lett a vesztem is. A képet visszadobom a földre, valamelyik halomhoz.
A lábam mellől emelem fel a fotót, ami eddig ott hevert egymagában. Liam még csak tipegő volt itt, én pedig lehettem vagy 10 éves. Az öcsém arca könnyektől csillogott, én pedig csak kedvesen mosolyogtam rá. Már nem tudnám megmondani, hogy mi lehetett a sírás tárgya, de az biztos, hogy megnyugtatta a jelenlétem. Kár, hogy kamaszként már nem igazán értékelte a gondoskodó énem.

Rossz tulajdonságok:
Az egyik stósz fényképeket összefogom, majd összegumizom és félreteszem magam mellé. Véletlenül egy fotó kiszabadulta gumi fogságából, a combomra hullik. A gyomrom görcsbe rándul, ahogy megpillantom a képet. Nem volt rajta senki, csak az üres, élettelen konyha. Eltelt egy év, de elevenen él bennem az az éjszaka. A rémület, ami a testemben méregként terjedt szét. A bizalom ritka nagy kincs, de a bizalmatlanság pedig óriási erény.
A fotót beleszuszakolom a gumi alá, újabb adag fényképekért nyúlok. A halom tetején én és egy régi barátnőm volt. Éppen a wilmingtoni állatkertben voltunk. A mosolyom szörnyű volt, hiányzott elől vagy két fogam. A fejem ingatom meg az emlékre, kezdek lenyugodni. Ennél a barátnőmnél nagyon tepertem, mindig kedvében szerettem volna járni és evett meg a féltékenység, amikor mással lógott a suliból.
Nagyon makacs tudtam lenni. Az anyám könyörgött, hogy ne menjünk el az állatkertbe, mert szakadni fog az eső, de csak kiharcoltam. Legalább rám és a barátnőmre tudta varázsolni a gumicsizmát.
Olyan jó lenne ismét ennek a kislánynak lenni. Levedleni ezt a merevséget, ami manapság rám jellemző. Folyamatosan attól tartok, hogy fény derül a titkomra; hogy valójában egy fenevad vagyok.


Nagyot sóhajtok.
Tik-Tak. Az idő sebesen rohan.
Hogy miért hurcolom magammal ezt a sok képet?
Azért, mert esélyt adnak arra, hogy visszatoppanjak a múltba, amikor minden szép volt. Most ők az egyetlen társaságom, a vigaszom, a bánatom. Az életem. A világom.
És bár visszavezet a sors Rose Harborbe, mégis annyira idegennek érzek mindent magam körül.
Félek kikkel fogok találkozni. Félek a családomtól.
Félek Alectől, pedig ő az egyedüli mentsváram.
Félek a titkaimtól.
Bele fogok fulladni a titkaimba.
És mostanra már nem tudom, hogy kire haragudjak és miért haragudjak.
Magamra vagy Alecre?
Nem is, inkább a világra!

Nyugi, Becca! Higgy magadban!
Adj esélyt mindenkinek, hisz nem minden és mindenki rossz, a megtestesült gonosz!

Lehet nem is lesz olyan rossz. Lehet, ismét megtalálom önmagam. Nem igaz?


A táskámat az üres íróasztalomra pakolom, a táskámba pedig beleteszem a képeket. A zipzár hangja szinte kettéhasítja az éjszaka némaságát.
A vállamra kapom a táskát, ekkor látom meg az újságot, amit manapság megszállottan vittem mindenhová. A kezem ökölbe szorul, ahogy a gyászjelentések között visszaköszön rám Duncan Roth neve. Ha ő és Cathrine nincs, akkor már rég halott lennék.
Lehet egy büntetés az élettől ez a szörnnyé változás. Egy elégtétel, hogy megismerjem Alec oldalát. Megértsem, hogy miért hazudozott nekem 12 éven keresztül.
És amilyen ijesztő volt Alice vérfarkas formájában… Annyira vagyok jelenleg visszataszító ösztönlény.
Ha kell láncra verem magam.
Vérbe és könnybe fojtom emberi lényem. Fel se fogom igazán mi zajlik bennem, körülöttem. Nincsen idő, se tér. Mire észhez térek fáradt testem már a testnedveimben úszik. Szégyellem magam. Mérhetetlenül szégyellem.
Rettegtem, hogy szörnnyé válok. És éreztem, tudtam, hogy az a kutya, ami rám támadt azon az elhagyatott utcán az vérfarkas volt. A fényképezőm ripityára tört, ahogy akkor földre zuhantam. Rám nézett a dög, szinte nevetett a tekintete. Láttam, hogy nevet, mert tudta jól, hogy mit tett velem.
Pedig esküszöm, csak érteni akartam Alecet.
Érteni akartam Rose Harbort.


Az eső friss illata és a reggeli pirkadat.
Üdvözöljük Rose Harborben!
A busz ablakának döntöm a fejem, a tekintetem megakad ezen a kiíráson. Az ölemben lévő telefonra meredek, majd kis idő múltán feloldom a zárt rajta. Az édesanyám írt bőszen, hogy mégis hol járok, mikor érek haza. Mindent szépen sorjában megválaszolok, ezután ismét az ablakon bámulok ki, miközben a zene ott ordít a fülemben.
Hányingerem van. A sav a torkomat marja. Tagadhatatlan, a szorongás kezd úrrá lenni rajtam.

Az őszi napsugár tánca és a déli órák.
A kerekes bőröndömet idegesen szorongatom fogom magam előtt, közben a vállamról csúszik le a táska. A kertesházunk semmit se változott egy év alatt. A szomszédasszony egyből kiszúr és már ágaskodik is, hogy jobban lásson. A tuja mögül köszön nekem, és elég furán érzem magam, hogy egy őszbe borult hajjal beszélgetek voltaképpen.

- Azt hittem, sosem jössz vissza! – mondja nagy hanggal Mrs. Mortimer. – Nem tudom mit csinált az a Ward fiú, de nehogy elűzzön, ám innen!

Nagyon jól ismerte a nagyszüleimet, idővel pedig a szüleimet is megszerette. Mi akkor költöztünk ide, amikor megörököltük a házat. Az édesapám nem tudta elengedni a szülei hagyatékát.

- Semmi és senki se tudna elűzni innen! – ingatom meg a fejem.

A kezemmel végül a gyűrűsujjamhoz vándorolok, ahol egykor az eljegyzési gyűrűm volt. Az agyamon átfutnak az emlékek: a lánykérés, az esküvőszervezés és a közös lakásunk képe. A tervek, az álmok egy gyönyörű családról. Mindig is két gyerekről álmodoztam: egy lányt és egy fiút szerettem volna.
Csodálatos apa lehetett volna Alec..!
Csodálatos férj..!
A könny égetni kezdi a szemem, olyan terhes a kimondatlan szavaktól és érzésektől. A mellkasomban a szívem összeszorul, ahogy ennek az álomképnek még a sziluettje is elhalványodik előttem.

- Becca? – szinte kiront a lakásból az édesanyám.

Valószínű hallotta, ahogy cseverészek a szomszéddal. Sokat hezitáltam, de valahogy ez a hezitálás kellett. Erőt szerettem volna gyűjteni.
Az anyám nyakamba borul, szorosan magához ölel és ismét rám tör az az ismerős érzés. Ezt hívják otthonnak. Ezt hívják szeretetnek. Az öröm helyett mégis a lelkemet a fájdalom árasztja el.
Eltörik a mécses, minden jó és rossz, ami ezidáig szorongatott most a felszínre tör. Bőgök, és bármit megadnék azért, hogy minden a régi legyen. Szó szerint minden a régi legyen!

- Szeretlek! – nyögöm ki elfúló hangon.

- Édes Kincsem, hát mi történt? – simogatja meg az arcom.

És sajnos tudom jól, sohasem mondhatom el neki az igazat.
És sajnos tudom jól, sokáig nem maradhatok itt.
Keresnem kell majd egy helyet, ahol tombolhatok és nem eshet senkinek se bántódása.

- Jó újra itthon lenni!

A viharos szél és a nosztalgikus délután.
A szobámba megyek, a kaja kómától szenvedek, végül elterülök az ágyon; és szusszanok kicsit. A rózsaszín falak vesznek körbe, amik ráadásul tele vannak ragasztva mindenféle tini popsztár poszterével. Oldalra fordítom a fejem, farkasszemet nézek Justin Timberlakekel. Alec előtt nagy szerelmem Ő volt.
Már-már zavaró mennyire nem tudok tőle elvonatkoztatni. Annyira jól megbeszéltem magammal hetekkel ezelőtt, hogy jól közlöm vele mennyire haragszom rá; semmit se akarok tőle, csak segítsen kezelni a bennem tomboló vadállatot...
...és mégis mindenben ott van a jelenléte. Még a szomszéd is felemlegette. Mindenki tudta, hogy egyek vagyunk.
A lelkitársamnak hittem. Lehet hinni akarok ebben. Valahol a lelkem mélyén. Amilyen daccal, félelemmel leheltem ajkára a búcsúcsókunk, most annyira van bennem némi remény is. Egyszerűen képtelen vagyok lezárni. Egy élet is kevés lenne hozzá.

A zokogó ég és a reményteli este.
Az idő ugyan kint dacosan tombolt, de én eközben újra békére találok. A nyugalom lassan szétárad bennem. A szüleim és a testvérem a bizonyítéka annak, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Chicagoban elvesztem, Rose Harborben hazataláltam.
A magánytól megmenekülök, viszont a szörnyetegemmel ugyanúgy le kell számolnom. Az éjjeli szekrényemről elveszem a telefonom, és a névjegyzéket komótosan görgetem, amíg meg nem találom Alec Ward nevét. Nem töröltem ki a számát, mert nem tudtam. Most mégis jól jött, hálás lehetek annak, hogy a bánat győzedelmeskedett a büszkeségem, a makacsságom felett.
Gondolkozom, hogy felhívjam-e, viszont ennyi erő nincs bennem. Eltelt bő egy év és annyi megbeszélnivalónk van. Annyi minden történt. Pedig lehet előnyösebb lenne a vonal túloldalán bőgni és kinyomni, amikor már végképp nem bírom tovább.
Rábökök a nevére, lassú pötyögésbe kezdek:


Reszketegen fújom ki a levegőt, a mellkasomhoz fogom a telefonom és csak reménykedni tudok abban, hogy nem taszít el magától.


Frances Grant [NJK] – apa – ember
Nancy Barnes-Grant [NJK] – anya – ember
Liam Grant [NJK] – öcs – ember
Alec Ward [JK – Becks] – exvőlegény