- Nők - vonom fel a szemöldököm egy olyan ember elfogódott mosolyával, akinek nem ez az első rodeója. Én is tudom, hogy flört kérdésben egy kissé el vagyok telve magamtól, de túlságosan élvezem a rám irányuló ilyesfajta figyelmet, hogy megpróbáljak megváltozni. Egyébként is ártalmatlan szokás: nem vagyok az a típus, aki mindig mindenből ki akarja hozni a legtöbbet. Futólag végigpillantok a körmeimen, mintha meg kellene győződnöm róla, hogy valóban olyan szép vagyok mindenhol, amilyennek az elbeszélés alapján lennem kell. Mi tagadás. Felfelé ráncolom az orromat egyezményes jelenként annak, hogy ha lenne bennem szerénység, annak itt lenne a helye. Nem energikus gesztus, de minden másban olyan, amilyen máskor is volna. - Mindig ez van. Nem lehet győzni őket.

Szépen, feddés nélkül tűri, hogy elnyökögjem, amit mondani akartam, meg a vádaskodásomat is. Még csak nem is nevet: még a szabadnapján is mintha a rendelőben lennénk. Lapos pislogások közepette mosolygok rá. Jól tudja, hogy mindig álmos leszek a fájdalomcsillapítótól. Azoktól, amiket tőle kapok, mindenképpen.
- Ha már itt ragadtam... - mormogom vonakodva. Szúrósan is nézhetnék, de ennyi elkötelezettség nincs bennem a piszkálása iránt. Ehhez túl kedves hozzám. És a rendkívüli kirándulásban igencsak el is fáradtam mostanra. Fölkelek a kanapéról, magammal hurcolva a mirelitet, észre sem véve, hogy ennek nem sok értelme van. Követem a házigazdám a vendégszobába, amelyben az első éjszakáimat töltöttem a beharapásomat követő alakváltás után. - Nem, köszönöm. Vissza a kezdetekhez. Hm?
Pont úgy vagyok öltözve, ahogy a kölcsönholmikban leszek, de ez olyan, mint a mentolos cukorka. Aki kínálja, valószínűleg tud valamit... szóval átöltözöm. Így, fájdalmak nélkül egész könnyen. Mostanában már nem zavar Mara jelenléte, ő mégis enged egy kis személyes teret, ami ettől függetlenül jólesik. Bizonyára benne is élénken él még az első találkozásunk, ahol ugyanezzel a tapintatossággal egy hajszálnyit sikerült közelebb kerülnie hozzám. Hogy éltem volna túl az első heteket nélküle?

Hirtelen teljesen helyénvalónak érződik, hogy átjöttem. Chelnek igaza volt. Nem mintha sietnék ezt az orrára kötni. A visszaérő Marára már fektemből nézek felfelé, hol könnyebb, hol nehezebb szemhéjak alól.
- Ígérd meg, hogy nem maradsz ébren miattam - dünnyögöm. - Jól vagyok. Használd ki, ha Lilyt is megint elnyomja az álom és pihenj. Tudom, hogy ma még nem pihentél semmit. - Jól ismerem, itt úgyis ellenkezni akar majd, úgyhogy egyből fölemelem a kezemet, hogy elhallgattassam. - Látom rajtad. Sose bocsátom meg magamnak, ha ez volt az egyetlen esélyed és rám ment el.
A szemem már csukva van, de vérfarkasként úgyis elfogom a legapróbb rezdüléseket is ilyen közelről. Azontúl, nem akarom sarokba szorítani. Tudom, hogy Marának a tevékenykedés a mindene és bírja is erővel. Ha nem megy bele, akkor sem tudok neheztelni. Ő ilyen.
De attól még egyszer úgyis ráveszem valahogy, hogy törődjön egy kicsit saját magával.
Valamikor később. Majd. Ha ezt túléltem.

Mara nem tűr ellentmondást, ha rólam van szó. Még tőlem sem. Szavait jellegzetes, kajla félmosollyal fogadom, amit számtalanszor láthatott már. Akár egy pénzérmének, olyan egyértelmű a jelentése - és ahogy amannak, ugyanúgy emennek is két oldala is van. Egyfelől: Hiszi a piszi. De talán ha nem igaz, még jobban is szeretlek. Mert a kedvemért mondod. Másfelől: Talán igaz. Én is tudom. És ilyenkor egy kicsit nem csak tudom, hanem hiszem is.
Igazán. A tekintetem érezhetően megtelik meleg fényekkel.
- Öt perc. Jó lenne.
Persze csak akkor, ha nem kellene cserélnie velem. Mert ha addig ő meg az én szememen keresztül látna, talán többet rám se nézne a sajátjával.
Ezt a kockázatot akkor se vállalnám, ha valami varázslat folytán lenne rá lehetőség.

Felháborodottságomat csak félig színlelem, mert minden józan megfontolás ellenében is ragaszkodom az automobilhoz - ha lezuhannék vele egy hídról, valószínűleg a folyómeder aljára süllyedve fulladnék meg, mert nem vagyok hajlandó elengedni a kilincset. Néha megfordul a fejemben, hogy az öreg Rolls-Royce befolyása felettem valamikor az elmúlt években egészségtelen méreteket öltött, de sosem foglalkoztam vele különösebben. Lehetne rosszabb is. Azonfelül a Silver Cloud az egyetlen olyan tartós szereplője az életemnek, aki még egyetlenegyszer sem okozott fájdalmat. Az a legkevesebb, hogy én is kitartok mellette.
Ettől függetlenül Mara kezében nincsenek felháborító helyen a kulcsok. Vendéglátóm mindenestül kiérdemelte a bizalmamat nemegyszer. Ha nem cseni el, talán magam is odaadtam volna neki. Talán. Valószínűbb azonban, hogy most kifelé botorkálnék a járdán, hogy beüljek: amilyen komolyan veszem a munkámat általában, néha olyan felelőtlenül ragaszkodom a volánhoz. Összehúzott szemmel méregetem a falkatársamat, akire - ezúttal egyértelmű - minden könyörületessége ellenére sem fog semmi sem hatni.
Úgyhogy elismerem a győzelmét, és ő van annyira sportember, hogy ne dörgölje azt az orrom alá. Elvégre nem feltétlenül erre ment ki a játék. Éppenséggel nekem akar jót. Belső farkasom egyébként is hevesen csahol befelé, a ház belseje irányába - ő a legelső pillanatban biztonságban érezte magát itt, amennyire tőle telt és most sincs ellenére elvackolni Masonék meleg és kényelmes otthonában. A legkevésbé sem, különösen, hogy Mara bestiájának közvetlen közelségét is élvezheti. Szóval ez eldőlt. Maradok. Maradunk.

A verdikt arra késztet, hogy felpillogjak rá.
- Jelenleg? - veszem elő a korábbi hízelkedést egy pillanatra, főleg azért, hogy megnevettessem, ha már viccre adta a fejét. Aztán csak széttárom a karom, és elfekszem a támlán félig-meddig hanyagul, nem törődve a jegeléssel. Elfáradt a könyököm.
- De. Egy kicsit - vallom be, bár fogalmam sincs, vajon megtévesztenek-e a kissé túlságosan megrugdalt érzékeim. Nem biztos, hogy jó ötlet enni. De Mara hátha jobban tudja. Hátul, a nyakszirtemen hideg víz csordul le, de nem törődöm vele. Azt gondolná az ember, hogy a veréshez hozzá lehet szokni. Nekem még nem sikerült. Pedig mióta próbálom. - De talán várnom kellene holnapig. Ha már úgyis túszul ejtettél és ismerlek. Ebből alvás lesz. Nem tudom, hogy csinálod, de ha itt vagy... - ásítok. Egyszerre nehéznek érzem a szemhéjaim. Lustán rámosolygok. - Altatót adtál, mi? Ravasz. Vigyázz a kulcsomra... légy szíves.
Ezt nem is akartam kimondani igazából, de nem először tapasztalom a szétesést, amire az erős gyógyszerek hatása alatt mindig is hajlamos voltam. Összevissza beszélek. De azért most még van egy kis időm. Amíg magamnál vagyok. Pislogok, sokszor gyors egymásutánban, és ha nem tudnám, hogy Maránál mindig az alvásra megy ki a játék, most kérnék tőle egy dupla kávét. Megdörzsölöm a szememet, aztán felszisszenek. Fájdalom híján meg is feledkeztem a zúzódásaimról.
- Bocs. Nem tudom, mit beszélek. Igen. Tudnék enni - ha bele nem alszom fejjel a tányérba. - Csak hogy szabad-e...?

Sóhajtok, ami fáj, de mégse tudom megállni ennyi meg nem érdemelt jóindulat hallatán. Mara immár négy év óta, az első perctől fogva hisz nekem és hisz bennem, kéretlenül és indokolatlanul. Makacsul kitart. Mit se számít neki, hányszor bizonyosodik be, hogy nem vagyok rá érdemes.
Talán nem is leszek soha.
- Nehéz - dünnyögöm, a tekintetemet mély elgondolkodásban végigfuttatva a mennyezeten, mielőtt felé fordítanám, remélve, hogy eddigre kifakultak belőle a bűntudat legsötétebb árnyalatai. - De eszedbe jutott már, hogy lehet, hogy ez nem csak megszokás? - Halk vagyok. Ráharapok a számra belülről. Erősebbre sikerül, mint terveztem. Lenyelem a feltoluló véres nyálat, egyszer, kétszer. Hamar eláll. Megdörzsölöm az orrnyergemet. Aztán a jobb kezem kihűlt ujjaival a bal kézfejem vékony csontjait. - Lehet, hogy ez a legtöbb, ami tőlem telik. Akárhány év alatt.
Nem érzem, hogy fejlődtem volna, bár napvilágnál, ha nem lennék kékzöldre verve, biztosan egyetértenék. Most nem. Miért kell mindig azt megbántanom, aki sose tett ellenem semmit?
Ők az egyetlenek, akik hagyják magukat.
A mosolya az egyetlen, ami áthatol a rám olyannyira jellemző hideglelős sivárságon. Fényében képes vagyok abbahagyni a kézfej megsajduló csontjainak túl erős masszírozását, az ujjaimat összekulcsolom és még a képemre is utat talál a kifejezés párja, halványan csupán, de annál felismerhetőbben. Lehunyom a szemem egy hosszú, hosszú szívdobbanásig. A pillanat súlyát valami egy láthatatlan emelő játszi könnyedségével veszi le a vállamról.
Csak vigasztalni akart, te kretén.
Nevethetnék is, őszinte, reszelős hangja lenne, de a vele járó izommunka visszariaszt.
- Köszönöm.

A kisiskolás vicc olyasmi, amire egyáltalán nem számítottam a máskülönben komoly és összeszedett Marától, úgyhogy nevetni is elfelejtek: csak bámulom, valószínűleg bambán, mert nem hittem a fülemnek egészen - mi több, ez olyasfajta dedós tréfa, ami teljesen ismeretlen számomra. Nem is értem igazán - létezik egyáltalán csipás sas? -, ám ettől csak még abszurdabb az egész, figyelem, ahogy szórakozik és az ellenkezésre való természetes hajlamom lefegyverezve figyel velem együtt. Fölemelem mindkét kezem, megadom magam, a gyógyszer jótékony takarásában büntetlenül és csak hátradőlök, neki a támlának.
- Megfogtál.
Ha lesz is valami a fűnyírásból, az akkor is leghamarabb jövő hét. Hagyom, hadd élvezze ki, hogy marad nála az irányítás, ahogy megszokta és ahogy szereti. Hanem a vendégség az vendégség, a kellemes hangulatból Masonék hazaérkezésének lehetősége zökkent ki. Ideje olajra lépni, lelki füleimmel hallom is a kulcscsörgést vagy a garázsajtót - csak képzelt zaj lehet, mert azt elállom -: hovatovább látom magam előtt az arcukat is, ahogy megpillantanak. Ennyi elég is, bár Mara igyekszik elibém vágni. Nem hazudik, laktam itt eleget, amikor beharaptak, a házat azonban mégsem érzem a sajátomnak. Ez az ő otthonuk.
Persze, először kellenének a kulcsok.

Fölkapom a fejemet, nem is annyira látom, mint érzem a vigyorát, a szám pedig elnyílik a látványra, ahogy megforgatja a karikára fűzött kulcsaimat az ujján. - Igen - utánakapok, de túl lomha vagyok, Mara incselkedve elragadja az orrom elől. Levigyorog rám, ahogy az előbb. Micsoda arcátlanság! Van benne spiritusz, hogy annyi minden közül éppen a sklusszkulcsomat csaklizta el... közém és az autóm közé állni bárkitől is ritkaságszámba megy, ahhoz azonban nem fér kétség, hogy ezúttal ő viselkedik észszerűen kettőnk közül.
Ahogy az lenni szokott.
Azért szúrós pillantásban részesítem, hogy érezze, a tűzzel játszik, még ha őt éppen nem is égetné meg soha; látszólagos vonakodással fogadom el a felajánlott jobbját, egyben beletörődve, hogy egy darabig még maradok.
- Van más választásom? - dünnyögöm megátalkodottan, bár a szemem sarkában megbúvó mosolykezdemény enyhít valamennyit a zsémbes vénemberhangvételen. - Győztél.
Visszazökkenek, neki a támlának, finoman bár, de így is megérzem a fejemben. Kötelességtudóan visszaemelem a mirelit borsót tartalmazó csomagot és futó fintorral nyomom a lezsibbadt koponyámra tapadó hajba. Sóhajtok. Olyan jó érzés, hogy nem hasogat az oldalam meg a hátam.
- Mondd csak meg  őszintén - szusszanom, szemügyre véve a borogatást, hogy nem-e véreztem össze menthetetlenül. A fájdalomcsillapító óta nem sajognak a csontok az arcomban, úgyhogy felvonhatom a szemöldökömet. - Tényleg annyira szörnyű látvány? Én már túl sokat nézegettem magam, hogy meg tudjam mondani.

- Feljelentést? Nem. Nem tettem - szuszogok erőtlenül magam elé, azon igyekezve leginkább, hogy bosszúsnak tűnjek rajtakapott helyett. Mert az az igazság, hogy ebben legalább annyira kevés a logika, mint abban, hogy senkinek sem szólva elbújtam otthon. Nagyokat hallgatok, még csak nem is a zúzódások miatt... nincs bennem spiritusz valami kitalált mentséggel szédíteni őt. Így is érzem, hogy szinte mindent helytelenít, amit eddig csináltam, kár lenne az egészet ráadás hazugságokkal tetézni. Épp eléggé mérges. Nem csak mondja, de észlelhető is. Lehunyom a szemem, egy rövid pillanatig bűntudatosan forgatva-tekergetve az egész ügyet fejben. Megpróbálom elképzelni, mit érezhet, amikor így semmibe veszem az érzéseivel együtt, hogy aztán előrántsam mégis, az utolsó utáni pillanatban. Minden oka megvan neheztelni. Bánatos pillantást vetek rá, egyszeriben félretéve az évődő hízelkedést. Néhányszor ráharapok a számra belülről.
- Bocsáss meg - sóhajtom aztán. - Nem ezt érdemled. Nem tudom, mitől félek ilyenkor. Sose voltál velem más, csak kedves.
Még hozzá akarom tenni, hogy többet nem fordul elő, meg hogy ígérem. De aztán mégse teszem. Helyette arra kérem, ne szóljon senkinek. Vonakodó sóhajjal beleegyezik, ugyanakkor az arcáról meg sem próbálja eltüntetni a helytelenítő kifejezést. Valószínűleg igaza van. Ez így nem helyes.
De tőlem nem futja többre.

A gyógyszer, amit kaptam kellemesen eltompít: nem annyira, hogy használhatatlan legyek, éppencsak annyira, hogy átsegítsen a sérüléseimből sugárzó kisebb-nagyobb, folyamatos gyötrelmeken. Elcsigázva hajtom a jegelésre a fejemet, néhány hosszú, mély lélegzettel kényeztetve magam. Belül megállapítom, hogy nem szédülök és nem is émelygek. Talán tényleg nincs is semmi bajom. Rásandítva éppen elkapom a kacsintását - visszavigyorgok -, és bár a tablettákról nyilvánvalóan nem is álmodhatok felügyelet nélkül, azért így sem érzem azt, hogy rosszul jártam volna.
Az ajánlkozásra aztán gátlástalanul kinevet. A hangjában nincs él, de erre, ami történik, akkor sincs más szó. Értetlenül kinyitom a számat, majd becsukom, aztán Mara megcsóválja a fejét és a hangjába annyi kedves korholást vegyít, hogy megint kinyitom. Ugyanolyan néma maradok, mint az előbb - próbálok rájönni, mit csináltam rosszul -, végül csak becsukom másodjára is, mert világos, hogy valami ostobaságot mondtam. Ha nem lett volna egyértelmű, Mara ki is segít. Szégyellős mosollyal fonnám karba a kezem, ha a jobbomat nem kötné le az átnedvesedő jegelés szilárdan tartása és az orromat ráncolom felé, hogy érezze, akár nyelvet is ölthetnék rá.
- Jól van, nem kötelező elfogadni, ki is nevethetsz...
Persze. Mara előbb hagyná, hogy térdből levágják mindkét lábát, semhogy kiadja a kezéből a tennivalókat. Sejthettem volna, hogy több kell ahhoz, hogy segítséget fogadjon el.

A megjegyzésre aztán érzem, hogy kissé elfehéredem: való igaz, Masonék házát jobban ismerem frissen beharapott koromból, mint bármelyik másikat a városban, de ettől még eszem ágában sincs a lábuk alatt lenni. Különösen úgy, hogy rövidesen két másik farkas kérdezősködésére is számíthatok. A gyógyszer a fájdalmat csillapíthatja ugyan, de azt, ahogy kinézek, nem tudja megváltoztatni. Szusszanok. Lehet, hogy máris ideje menni.
- Ne viccelj - visszakozom rögtön, egy pillanatra elvéve a borogatást a fejemről. Elzsibbadtam alatta a hidegtől, de még mindig kicsit kábának érzem magam, ha mozdulni kell. Most, hogy Mara kimondta, vonzódást érzek az ágy iránt, valamint egy kevés tompa sajgás is lappang valahol a tarkóm felett. De nem gond: idefelé is megoldottam. Majd lassan megyek. - Nem akarok a nyakadon maradni. Tényleg. Majd átjövök, amikor jobb társaság leszek.
Végigsimítok a lábamon, első ránézésre furcsa mozdulat lehet, de ő biztosan felismeri. Tucatszor láthatta. Hanem ezúttal a szemöldökömet is ráncolom, mert mintha üres lenne a zsebem. - Nem láttad... letettem a kocsikulcsomat?

- Ó, ne érezd magad rosszul. Adtam én okot - sandítok felé félreérthetetlen, felvágós mosollyal. Még kacsintok is. Annak idején apám helyett apám úgy mondta - 'erre bezzeg van eszed'. Hanem vissza is szelídítem a kifejezést mosollyá szinte rögtön. - Én segítettem elköltözni tőle a lánynak. Valószínűleg felvette valamelyik kaputelefon a környékről, vagy az egyik szomszéd a telefonjával. Vagy valami ilyesmi. Gondolhatod.
Fölvehette, ahogy könnyes szemmel a nyakamba ugrik a kis szőke lány. Persze, ez volt minden. Nem mintha számítana - az ehhez hasonló fickók tulajdonképpen szeszély alapján döntik el, mi számít hűtlenségnek. Meg lennék lepve, ha ez lett volna az első eset, hogy valakit megvádol a barátnője elcsábításával. Jól ismerem ezt a szabásmintát gyerekkoromból, amikor még csak az oldalvonalról néztem, hogyan élnek a felnőttek. Egy hetet sem adok neki, mielőtt valami másik balhéért börtönbe zárják, ahová aztán a következő negyven évben ki-be járkál majd, mígnem egy nap ittasan fölcsavarodik valami fára a tuningolt Mustangjával. Vagy agyonlövik egy kocsma mögött négy dollár harminc cent adósság miatt. Mint állítólag az apámat. A másik, amiben biztos vagyok, hogy ez alatt az idő alatt végig lesz felesége is, meg szeretője is. Ugyanolyan szerencsétlenek mint az, aki miatt énvelem összezördült.
És néha éppúgy fognak kinézni, mint ahogy most én.
Elveszem a poharat megint. Szerencsém, hogy Mara itt van és hogy mindenem eléggé fáj, mert így nem igazán tudok belemerülni a téma mentén kínálkozó mocsárba.

Sebaj. Van még másmilyen ott, ahonnét ez jött. Szorongva várom, hogy Mara reagáljon a szégyenteljes vallomásra, amihez csak a kedvéért gyűjtöttem erőt és meg is bántam szinte azonnal. Azt kellett volna mondani, hogy jól összevertem a fickót én is. Vagy hogy többen voltak. Vagy hogy fegyvert fogtak rám. Valamit. Valami mást. Valamit, amiből a közel negyven évem alatt egyszer, csak egyetlenegyszer az jönne le, hogy a sarkamra álltam, mint ilyenkor helyes lenne. Ha tudtam volna hazudni Marának, rosszul érezném magam miatta, egy kicsit mégis azt kívánom, bárcsak képes lettem volna rá. Még úgy is, hogy pontosan tudom, az ő szemében nem érdem az ilyesmi.
Ez még hozzád képest is undorító, Charles.
Megrezdülök, ahogy megérzem a vállamon a kezét és egész jelenléte, ahogy mindig, most is varázserejűnek bizonyul: mondanivalója elsöpri a rossz érzéseim legjavát, megkönnyebbült melegséget hagyva hátra. Alighanem szürkén megnyúlt képemre érezhetően visszaköltözik némi élet. Erre - hogy talán nem is én tehetek az egészről - nem gondoltam.
- Oké - nyalom meg a számat. A válasz halk, de a tekintetemből nyilvánvaló lehet, mennyire jólesett, hogy a pártomat fogja. Zavart mosoly is érkezik mellé, kissé késve, de azért őszintén. - Kösz.

Marával egyáltalán nem megterhelő az az érzelmi hullámvasút, amelyre mindig magával visz, most is nevetünk megint és egy kissé megtaszít, én meg egy kissé megingok, hogy beszálljak a játékba. Biggyesztek is hozzá, megbántottan, mintha sohasem is telt volna ki tőlem, hogy megpróbáljam magam kihízelegni vagy kikönyörögni a bajból.
- Biztos vagy benne, hogy egy kicsit sem működik? - kérdem pimaszul. A hang hízelgő, a hozzá tartozó mosoly félénk. -  Mert nekem nagyon jólesik udvarolni...!
Nem akarom hosszan elhúzni a játékot, de egy kis törleszkedést megérdemel. A viselkedésem mögött ott húzódik a tény, hogy őszintén sajnálom, mennyire képtelen vagyok észszerűen cselekedni. Fel kellett volna hívnom. Tudom. Nem gondol rosszat rólam és nem gondolt volna akkor sem. Tudom. Őszintén aggódik. Tudom. Igyekszem is. Hiszek neki. Csak éppen... Nem tudom. Igazán nem tudom, mi bajom van ilyenkor. A felhívásra aztán, hogy fényes nappal összeverve jelenjek meg a klinikán, elfehéredhetek és már vágnám is rá, hogy nem kell de Mara túl jól ismer, mert a fölemelt kezével belém fojtja a szót. Esdve nézek rá, de tudom, hogy feleslegesen. Ebből nem fog engedni.
A fenébe, Chelsea. Ezért nem akartam elmászkálni otthonról.

Húzódozásomat aláfesti kelletlen hümmögésem, ami talán arcátlanság, ha már az én testi épségemről van szó, mégse tudom visszanyelni. Mara azonban legalább olyan szívszorítóan tud nézni, mint én. Sóhajtok.
- Jól van. Ha muszáj. - közben már mögöttem van. Az unszolásra hátradőlök. - De kérve kérlek, ne szólj az alapítványnak. Jó? Nem akarom, hogy ennek híre menjen. Még vagy négy napig nem is dolgozom szóval.... HÉ! Ez fáj!
Előre szólt, de akkor is. Mogorván pislogok fel rá, tenyeremmel védelmezőn takarva a fejemet. Hozzászokhatott: minél kevésbé komoly a gond, annál kényesebb vagyok. Egyfelől szeretem sajnáltatni magamat, másfelől nehéz megállni, hogy ilyen odaadó gondoskodás közepette ne reagáljak gyerekesen időnként. Mara túlságosan is jó társaság ahhoz, hogy ennél jobban fegyelmezzem magam.
- Jó lesz, köszönöm - veszem át azután jeget egy mosollyal, és fintorogva a sebhez szorítom. Nehéz elképzelni, de tényleg segít. Szusszanok, nehézkesen dőlve a támlának. A fájdalomcsillapító mostanra elzsongított egy kissé, emiatt sokkal könnyebben lélegzem. Engedélyezek magamnak néhány igazán mély sóhajt, napok óta először nyugton a bordáimat hasogató kíntól. - Mi ez a szer? Alig fáj már valamim. Kaphatok otthonra?
Nem hinném. Ha lenne ilyenem, most se jöttem volna át, és Mara túl éles eszű ahhoz, hogy éppen énrám bízzon olyasmit, amivel aztán visszaélhetnék. Egy próbát azonban megér, és az ártatlan hangnem, amiben feltettem a kérdést, most az egyszer akár működhet is.
- Bocs, hogy nem öltöztem fel rendesen. Chelsea majdnem rám rúgta az ajtót, amikor másztam ki a zuhanyból, és indulás előtt már nem volt energiám többre. És hogy ilyen későn jöttem. Akarsz egy kicsit pihenni? Vigyázok Lilyre, amíg szundítasz egyet, ha gondolod.