Nem bírom megállni nevetés nélkül, amikor megcsapkod az újsággal, mint egy neveletlen kutyát. Fáj az oldalam vagy sem, Mara egyenesen imádnivaló ezzel a mérges pírral az arcán, igyekezete, hogy a mérgelődés szalonképes maradjon pedig csak még több kedves bájt kölcsönöz neki. Bűntudatosan törlöm meg a szemem, amikor végül inkább az asztalra dobja a hosszú összekötözéstől egyedül is magába göngyölödő lapot, mintegy hivatalosan is feladva, hogy megpróbáljon megjavítani. Ennek az egész közjátéknak persze megvan a böjtje. Néhány pillanatra letámasztom a homlokom a térdemre, úgy szuszogok. Ez is fáj, de legalább megvan az illúziója, hogy tettem valamit.

- Nem én kezdtem - dünnyögöm kissé sértetten. Mikor álltam neki verekedni valaha?! Jó, eleinte elvétve előfordult, de négy év alatt igenis felnőttem, a farkasommal együtt. Ha nem is teljesen. Már jó ideje nem tudnak csak úgy kihozni a sodromból, mint az első hónapok során. - Rám támadt egy féltékeny ex az alapítványnál. Késő volt már, üresen állt az utca. Köszönöm.
Beveszem a gyógyszert és felhajtom a vizet, valamivel mohóbban, mint az egészséges volna. Kevesebb folyadékot ittam ma, mint tanácsos lenne. A szemrehányásra csak pislogok, magam elé. Én is tudom, hogy igaza van: a kérdésre, hogy miért nem hívtam fel egyből, nincs valódi, vállalható magyarázat. Azon kívül, hogy nem akartam az a vérfarkas lenni, akit nehézség nélkül szétkent a járdán egy ember. Azon kívül, hogy nem akartam nem-férfinak tűnni, még őelőtte se, aki pedig ennél szánalmasabb állapotban is látott már. Akkor viszont frissen harapott farkas voltam, minden joggal arra, hogy gyenge és elesett legyek. Most mi a mentségem? Négy év telt már el. Két pofont kellett volna adnom a fickónak, hogy megfutamítsam. Gondolom. Éppen csak annyi, hogy túlságosan féltem ehhez: amilyen távolra csak vissza tudok gondolni a múltba, minden erőszakossá váló helyzetben fülem-farkam behúzva, rettegve vártam, hová fog eszkalálódni az első pár indulatos ütés. Odahaza nem vitt volna rá a lélek, hogy visszaüssek, vagy merszem nem volt. Vagy mindkettő. Soha nem derült ki igazán, mihez is kellene kezdenem bármi ilyesmivel azon kívül, hogy meglapulva kivárom a végét.
Ám ezt azért mégse mondhatom. Nem?

- Ne haragudj - forgatom meg a poharat a kezemben, bánatos pillantást vetve rá aztán. - Ő is ezt mondta. Csak úgy voltam vele... - tétován akadok el, de aztán megnyalom a számat és megcsóválom a  fejem. Nem. Mara megérdemli az őszinteséget. Legalább annyit belőle, amennyire futja. - Szánalmasnak érződik, hogy nem tudtam leütni vagy elijeszteni rögtön. Egyszerűen csak... megvert.
Félénken fordulok el egy pillanatra, hogy legyen ideje megvetően elfintorodni, ha akar. Már közben is szar alaknak érzem magam. Mara nem tenne ilyet. Ha viszont esetleg mégis... azt hiszem, ma nincs annyi bennem már, hogy kibírjam, ha esetleg mégis.
- Főleg a bordáim... meg a belsőségeim szakadtak le. Legalábbis eleinte olyan volt. Fáj a vesém. Az a legrosszabb. Szédültem is, valahol van egy zúzódás a fejemen. Mármint, hátul a fejemen. A többi csak dísz. Chelsea belém diktált egy kis reggelit. Azóta jobban vagyok... és két napja fekszem. Az is segített.
Elmosolyodom, szándékom szerint egyszerre imádnivaló és sármos hatást keltve. Nem lehet sok híja, mert a gyógyszer időközben hatni kezdett és az arcizmaim már nem büntetik olyan keményen a kísérletet. Pislogok is, szívszorítóan lassan. Nem haragudhat rám. Pár percnél tovább semmiképpen sem.
- És persze... amióta megláttalak. Azóta egyfolytában csak javulok.

Mégsem kell kopogtatnom végül, bár a szándék tényleg megvolt bennem. Ehelyett azonnal farkasszemet nézhetek a felbukkanó Marával. A csinos arcból kifutó vér láttán úgy érzem magam, mint aki éppen nagy csalódást okoz - ő elszörnyedve bámul, nekem pedig kedvem lenne egyszerűen sarkon fordulni és elfutni, ám ehhez már késő. Képes sem lennék rá.
De azért érzem.
- Szia, Mara - mosolygok rá halványan, igyekezve tompítani a szánalmas benyomáson, amit szavak nélkül kelthettem benne. Felé nyújtom a makulátlan News Journalt. Mire mennének nélkülem Masonék? - Behoztam az újságot. A tejesember még nem járt itt.
Mintha ugyan járna ide. Mintha ugyan bárhová járna késő este.

Átbicegek a küszöbön. Eredetileg a nyomában terveztem haladni, hogy kevesebbet lásson belőlem, de Mara nem Mara lenne, ha engedné megúszni ennyivel. Mögém szegődik: lélegzetvisszafojtva sétálok a kanapéhoz, hogy aztán egy kis remegés árán, fájdalmas grimasszal lezökkenjek rá.
- Chelsea beszélt rá, hogy átjöjjek - kezdek bele a felelősség másra hárításával, amely nélkül kényelmetlenebbül érezném magam. - Reggel meglátogatott, mert két napig kerültem. Képzelheted, mit kaptam tőle. - Leküzdöm az ingert, hogy nevetős hümmögést hallassak, mert a bordáim egyelőre nem nagyon tűrik a fújtatással járó hullámzást. - Nem ezt. Ez... két nappal ezelőtt verekedésbe keveredtem Wilmingtonban. Láthatod az eredményt.
A fickó beígérte, hogy kitapossa a beleimet, és félig-meddig be is váltotta az ígéretét. Elképzelni sem tudom, mi lett volna, ha egy emberbe köt bele. Chel ellenben érdemel némi elismerést - tudhat valamit, mert azóta, hogy a tojást délelőtt belém diktálta, nem hánytam többet. Még most sem érzem, hogy émelyegnék, úgy igazán legalábbis nem. Fintorgok, mert a derekamba hirtelen fájdalom nyilall - ez is olyasmi, ami elviselhetőbbé vált mostanra, de azért maradok a helyemen. Egyáltalán nem sietek végignézni, mit tudott az elmúlt órákban összehozni a vesém.
- Megígértem neki, hogy benézek hozzád, ha nem múlik el ez az egész csak úgy. De jobban vagyok. Két napja még az ágyból sem igen keltem ki, miután beleestem. És vérfarkas vagyok. Az átváltozás rosszabb egy-két zúzódásnál. Ennek meg sem szabad kottyannia. Ugye...?

Életemben nem vezettem még ennyire lassan soha és ez nagy szó.
Eleve nem volt rövid idő leküzdeni magam a társasház lépcsőházában a földszintre: a lépcsők éppen akkorák, hogy megmozgassák az ember törzsizmait mászáskor, az én törzsizmaim pedig nincsenek olyan állapotban, hogy csak úgy emeleteket dolgozzanak végig. A főbejárat nehéz tölgyfa kapuján is átnyomakodtam, ugyanilyen kellemetlenségek árán. A járda mellett ott várt már a Silver Cloud. A kezemben az előszoba óta ott szorongattam a kulcsokat. Bezuhantam a vezetőülésbe. Természetesen ostobaság volt volán mögé ülnöm - magam sem tudtam volna megmondani, mikor leszek rosszul legközelebb -, mégsem tudtam csak úgy elmenni az autó mellett. Idebent biztonságban érzem magam. Arról nem is beszélve, hogy gyalog ki tudja, eljutottam volna-e a kertvárosba valaha.

Így majdhogynem gyerekjáték volt.
Első sebességfokozatban, halk ketyegéssel és aszfaltsurrogással kanyarodunk be Masonék utcájába, olyan lassan, ahogy a melasz folyik. Ez itt még fényes nappal sem lenne gyanús, a családi házas övezetek réges-rég szigorú táblákkal kényszerítenek sétatempóra mindenkit, most meg már vacsoraidő van. Minden üres. A Mason-ház olyan, mint máskor, igaz, nem látok előtte autót. Lehet, hogy Mara nincs is itthon. Sebaj: legfeljebb hazamegyek, ahogy jöttem. Mi az nekem? Átöltözni is lett volna erőm, ha már az arcomat megmostam vizes törölközővel. Csak nem akartam. Meg aztán, a garázsba nem látok be. Akár mindenki is itthon lehet.
Igaz, az talán még rosszabb, mint a senki.
Lehúzódom a járda mellé, és egy percig hallgatom az üresben duruzsoló motort, mielőtt erőt vennék magamon, hogy megtegyem az utat a bejárati ajtóig. Odafelé aztán elbicegek a The News Journal egy összekötözött példánya mellett. Nem bírom megállni, hogy némi fintorgás árán föl ne szedjem a gyepről. A feleségem utálta, ha nem hoztuk be időben az újságot. Olyankor mindig eláztatta az automata öntözőrendszer.
Megállok a lábtörlőn és kopogok. Egy vérfarkas házába felesleges becsengetni.