Finch & Lola

– Jól van, akkor jövő héten találkozunk.
Mosolyogva figyeltem, ahogy a gyerekek egymás után elhagyják a rajztermet, ki sietősebben, ki ráérősen, és közben sikerrel lepleztem, hogy én legszívesebben még Noah Jacobsnál is hamarabb hagynám el az iskola területét. A szívem izgatottan dobogott a mellkasomban, szégyenszemre már óra közben is rajtakaptam magam, hogy néha az órára pillantok, pedig még csak nem is fenyeget a veszély, hogy elkések. Biztonságosan lőttem be a megbeszélt időpontot, hogy mindenképp odaérjek, a kíváncsiság viszont már valóságos szakadékot vájt az oldalamba.
Vajon mit talált ki Finch, ami ekkora meglepetés?
Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy magasan túl fogja szárnyalni a saját születésnapját és már majdnem elkezdtem tervezgetni, mivel lepjem meg jövőre, de inkább sietve pakolni kezdtem, miután magamra maradtam a teremben. Csak rápillantottam a telefonomra, hogy nem küldött-e üzenetet, és szerencsére úgy tűnt, nem jött közbe semmi. Az alsóajkam rágcsálva próbáltam elrejteni a szűnni nem akaró mosolyomat, aztán a könnyű dzsekire lendítettem a táskámat és elindultam a kikötő felé.

Ahogy a kikötőhöz közeledve egyre erősebbé vált az orromban a tenger sós illata, furcsán keserédes érzés ragadott magával. Ezt az illatot már vele azonosítottam, a tenger illata számomra maga volt Finch, amitől ezt a sós párát is ugyanúgy szerettem, mint őt, azonban óhatatlanul is görcsbe rántotta a gyomromat a gondolat, amit ugyancsak egyre gyakrabban juttatott eszembe: hogy hamarosan indulnia kell. Szó sem volt arról, hogy ne bíztam volna a szerelmében – a születésnapján közelebb engedett a szívéhez, mint valaha, és azóta még szorosabbnak éreztem a köztünk lévő kapcsot –, de magamat még mindig megkérdőjeleztem. Szerettem volna, ha az ő szemén keresztül tudom látni magam, szerettem volna elhinni, hogy tényleg tökéletes vagyok számára, de én nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy Antiguán talán sorban állnak a kedves szörföslányok, akik sokkal izgalmasabbak, mint én, nem jár velük egy jókora, súlyos csomag két gyerekkel, és még erre az utazásra is hezitálás nélkül elkísérték volna.
Én is elkísértem volna, de túlságosan gyáva és rugalmatlan voltam ahhoz, hogy rábólintsak. Ettől pedig még több pont járt a szörföslányoknak.
Már éppen belekezdtem volna egy gondterhelt sóhajba, olyanba, amitől az embernek szinte kiszakad a tüdeje, de ebben a pillanatban a kikötő kapujában – amitől már csak két lépésnyire voltam – felbukkant Finch félreismerhetetlen alakja, én pedig minden gondomról megfeledkezve mosolyodtam el és hagytam, hogy a szívem ismét átalakuljon nyugtalan, vergődő kismadárrá.
– Szi... – próbáltam köszönni neki, Finchnek azonban más tervei lehettek, mert egy sokkal hatásosabb üdvözlés mellett döntött.
Nem mintha el tudtam volna képzelni édesebb módszert az elhallgattatásomra, mint a száját az enyémen.
Karjaim automatikusan fonódtak a nyaka köré, a testem és a lelkem láncra vert, boldog rabszolgaként simult az ő akaratába még akkor is, ha ez az egyszerű üdvözlő csók is arcpirítóan szenvedélyessé sikeredett. A bőröm mondjuk csak akkor forrósodott fel igazán a tenyere alatt, amikor ajkai az enyémtől elszakadva újabb csókokat hintettek el; az arcomra égő érintéstől még mosolyogtam, a következő kettőbe azonban egyenesen beleborzongtam.
– Kétszer annyiban reménykedtem – feleltem egy pillanatra lecsukódó pillákkal. Tudtam, hogy érezte a testem borzongását, azt pedig mindketten tudtuk, hogy aligha fázhattam, hiszen a teste szorosan melegítette az enyémet. – És én vagyok az ünnepelt, szóval én kívánok.
Tekintetem csintalanul fonódott az övébe, ahogy a pimasz replika közben rámosolyogtam. Ujjaim szeretettel simították végig a haját, ő azonban a következő pillanatban már elhúzódott, a tekintetében pedig megmagyarázhatatlan zavar ült, amit csak a sietős szavak magyaráztak meg. Elnevettem magam, de követtem.
– Azért remélem nem gyakran támadnak ilyen késztetéseid, különben el kell beszélgetnünk – jegyeztem meg vidáman. Igyekeztem tartani vele a lépést, de nem volt annyira egyszerű feladat, tekintve, hogy Finch kivételesen magasra nőtt, ezért a lábai is kivételesen hosszúak voltak.
– Hé, gondolj a hobbitokra is! – szaporáztam meg a lépteimet egy kicsit. – Most már elmondod, mi a meglepetés? Vagy mindenképpen csak megmutatni tudod? – álltam neki faggatózni. Eddig is izgatott voltam, de most, látva az ő izgatottságát, csak egyre kíváncsibb lettem.

◉ two ◉

My Whanau

Idegességem még arra is rávett, hogy kétszer ellenőrizzem a sójakocsi kitámasztását. Reszketve szűrtem a kiáramló levegőt fogaim között és még legalább háromszor körbesétáltam a Whānaut óramutató járásával megegyezően és aztán fordítva is. Talán rossz ötlet. Totál szarul is reagálhat rá. Ez egy iszonyú ostobaság volt tőled, Colby. A bakancsom orrát fixíroztam amint láncra vert állat módjára egy egyenes vonalban koptattam a kikötő betonját oda és vissza. Hiszen utálja ezt az egészet. Az egész jelen esetben csupán néhány nap múlva esedékes elutazásomat jelentette, a Leviatán útra készen várakozott Wilmingtonban. Az előrejelzések állandó, kellemes szelet ígértek a ráktérítőig, hol a perzselő nap alatt még a lehelet is megreked majd, a szerencsémért csak ott kellett elkezdenem imádkozni. Azon kaptam magam, hogy az éjszakáimat épp olyan éberen töltöm mint a nappalokat, farkasom pedig egy perc megnyugvást sem hagy mikor vére újra és újra az erdőbe hajt és nem egyszer munkámat félbehagyva kellett a fák közé vetnem magam mielőtt a bestia kirobbanhatott volna bőröm alól. Egyre csak futott és futott. Olykor a Tucker házig, olykor csupán a falka által kitaposott biztonságos ösvényeken, de szűkölve és rettegve adta tudtomra: nem farkasnak való két-három hetet a hánykolódó óceánon tölteni.
- Francba - préseltem ki hangosan és tarkómat dörzsölve sok pénzt fizettem volna azért ha Nikko egyszer csak - ha hívatlanul is - de a színen terem és egy jól irányzott maflással visszatereli gondolataimat azok nyugodt és hűvösebb medrébe.
A márciusi nap mintha tudta volna, hogy pontosan milyen nap is a mai. Minden erejét megfeszítve sugározta erejét a földre és kellemesen megmelengette az ember túl régóta fagyos csontjait, még dzsekin keresztül is. A párás levegő valahol sejtette a harsogó tavaszt ígérő kék ég élénk színét, a gyenge légmozgás pedig magába zárta a hőt akár üvegház a benne rekedt meleget.
Ha lett volna órám akkor nyugtalanul rápillantok, de telefonomat nem akaródzott elővennem. Féltem attól, hogy egy üzenet elvonná a figyelmemet erről a pillanatról. Remegő kézzel léptem a magas, de stabilan álló létra elé és igazítottam meg az ott gondosan elhelyezett vízálló festéket és friss ecseteket. Még arra is szántam időt, hogy egy jókora befőttesüvegben friss vizet hozzak Lolának. Persze ha örül neki. Egyáltalán nem olyan biztos az, szólalt meg a gonosz kis hang a lelkem mélyén amely már napok óta bántott, sértett és fúrt odabent, hatására pedig bent kellett tartanom a feltörő üvöltést.
Jobb lesz ha elébe megyek, döntöttem és fordultam olyan gyorsan, hogy bakancsom sarka megcsikordult a földön és az energikus léptektől nyitott kabátomba belekapott a menetszél. Nem éreztem a hideget. Akkor sem tettem volna ha nem éppen ezüsttálcán kínálom fel egyetlen és legbecsesebb tulajdonomat egy másik embernek, hiszen a vérfarkas átka gondoskodott arról, hogy még az óvatosan melegedő márciusi délután során is kellően komfortosan érezzem magam. Ez baljósan vetítette elő azt, hogy a bestia mennyi szenvedést okoz majd nekem a déli vizeken.
Már messziről éreztem azokat az erdő és vadvirág illatfoszlányokat amelyek a szerelemmel váltak azonossá számomra. Lépteimet még inkább meggyorsítva pontosan akkor érkeztem a kikötő bejáratához amikor a boszorkány illata elérte maximális intenzitását, alakja pedig felbukkant a kerítésnél, szívem pedig épp olyan vadvirágos mezővé változott mint amire mindig is emlékeztetett. Lendületből kulcsoltam egyik karomat a dereka köré míg a másikkal arcát magamhoz húzva csókot fontam puha szájára. Nem szégyelltem szenvedélyességemmel az egész kikötő és környékének tudtára adni: térdre kényszerülök valahányszor Lola a közelembe ér.
- Ér annyi csókot lopnom ma amennyi éves lettél? - csúszott ajkam az övéről az arcára majd a füle alatti érzékeny pontra és nyakára, ezzel gyakorlatilag félig már teljesítve is a kijelölt számot. Az idegesség élősködő formájára gyomorszájon bokszolt. Zavartan elhúzódtam és a nő olvadt csokoládéra emlékeztető tekintetébe veszve intettem a dokkok felé.
- Gyere! Nem bírok ki még öt perc várakozást, mert bizony Isten követ kötök a lábamra és beugrom a mólóról. Már kétszer cseréltem pólót.
Azzal magam után húztam.
   

◉ words ● youtube ● note: megjegyzés ◉