My Whanau

Sokan nem tudták, de minden hosszabb tengeri út előtt a kapitánynak kötelességében állt részletes hajózási tervet készíteni, tájékozódnia a várható időjárásról, megszabnia az élelmiszer, üzemanyag egyéb ellátmánykészletek pontos mennyiségét és minőségét. Az utasok kilétét illetően is illett azok úszó- és hajózási tudását átnyálazni, ott voltak a tartalékvitorlák, a tartalékrádió... Rutinszerűen nyúltam a Leviatánhoz amint az elmúlt hetekben nem csak az Antiguáig tartó óceánugrásra, de a RORC 600-ra is. Olyan izgalom járt át mintha én magam neveztem volna a versenyre.

Ugyanakkor... itt álltam a szivárvány összes színébe öltözve, nyakig koszosan, a pezsgőtől némileg pityókásan és nem is lehettem volna alkalmatlanabb állapotban ahhoz, hogy elinduljak arra az útra amit Lolával járunk majd be. Közösen. Hiányzott a terv, a napló a tervekkel kitöltetlenül állt, nem volt semmilyen B opció, mentőkötél. A nyílt vízre bocsátottam szerelmünket. Hé, Finch! Hol van a térkép? Merre van nyugat? Érzékek nélkül igyekeztem tájékozódni, azt sem tudtam, hogy a vitorla amit a boszorkánnyal együtt varrtunk immár majdnem egy éve, annak szép színei, toldozott-foltozott szakadásai kiállják-e az elemek próbáját. Kiállják-e életemnek ezen oldalát. A beretvaéles sziklákat amik sértik majd. Mert igen, valahol a hazugság aljas és szúró érzete terjengett gyomromban amikor arra gondoltam, hogy egy hosszú tengeri út mennyire átformálja az embert. Hogy hogy keresi otthonát utána a szárazföldön. Lola pedig ebbe csöppen majd bele úgy, hogy boldoggá kell tennem - megint csak azzal ami megadatott. A Whānau elég volt a születésnapjára. De elég lesz Finch Colby... talán egy életre...?

Lesegítettem a létrára, messzire hessegettem Charlie nevét és ujjainkat összefűzve nyugtázva bólintottam a választott étterem nevére. Legyen hát. Aztán megindulva már kifejezetten örültem, hogy tekintetem az idő közben elsötétedett kikötő épületeit fürkészi, Lola szavai ugyanis épp gyomortájékra vittek be előre nem várt, hidegen bizsergő ütést. Remélem, ott helyben is meglepsz valamivel. Amihez szerezhetek pezsgőt - mire gondol...? Agyam gyakorlatilag eddig szunnyadó, használaton kívül eső szivacsos része ami egyben a jövőképekért is felelt, most Aladdin lámpásához hasonlatosan lerázta magáról a port és élettel telt meg. Lola azt hiszi...? Lelki szemeim előtt megjelent egy túlságosan is nagy, túlságosan is csillogó, túlságosan is idegen drágaköves gyűrű képe, épp olyanok amilyeneket a jachttulajdonosok feleségei hordtak ujjukon, a világ egyszeriben kifordult négy sarkából. A kijárat szinte vibrált szemeim előtt. Válaszok után kutatva a nő arcára néztem, de ott nyomát sem láttam sem zavart pírnak, sem incselkedő pillantásnak. Lola nem ilyen volt. A wilmingtoni kirándulásunk után tudtam, hogy akkor is utolsó helyre tette volna magát minden szerette után ha egyedül ő maradt volna akire gondolnia kellett. Hogy utalást tegyen egy abszurdnak tűnő jegyességre... Nem... Ez nem vallna Lolára... Nem vallana... ránk... Kissé megnyugodva elmosolyodtam, de a láthatatlan ököl nyomán még mindig sejtelmes érzés ólálkodott gyomrom környékén. A nevem zengése azonban kitörölt minden aggodalmat és bizonytalanságot, ahogy varázsszóként hangzott egy olyan boszorkány szájából ki semmi mást nem tudott csak szeretni és a szeretetével gyógyítani.

- Születésnapod van - karoltam át vállát, s így andalogtunk a lámpák barátságos fényében vibráló tavaszi utcákon. Az erdő felől már ébredező vadvirágillat szállt. Épp ilyen illat lengte körbe Lola minden porcikáját is.

- Történetesen van ez a bestia amelyik ért a lopakodáshoz - nyomtam szeretetteljes csókot homlokára - Ma éjjel kölcsönvehetem az érzékeit a surrangatáshoz - adtam be derekamat. Lola házának gondolata nem holmi vendégeskedés ígéretét hozta magával. Az összetartozás, az odatartozás érzése sütött át ablakain, mint hívogató, betakaró fénysugár.

◉ words ● youtube ● note: megjegyzés ◉

Finch & Lola

Még nem fogtam fel teljesen, hogy Finch mire vett rá, hogy mit tettem a Whānauval; valószínűleg csak napok múlva sikerül majd igazán. A felfestett képek olyan hosszan nyúltak el a hajótest oldalán, hogy hivatalosan is a legnagyobb alkotásomnak hívhattam az egészet, számomra mégsem ezért volt fontos. Nekem az számított, amit a festmény aljába csattintott két, kaotikus színvilágú tenyérnyomat jelentett. Mi. Mintha ebben a festményben megszűnt volna az ő és az én, hogy megvillantsa, mi az, amit a mi jelent. A szívem olyannyira megtelt a gondolattól, hogy szinte túlcsordult érzelmekkel.
Nem gondoltam volna, hogy ezt még felül fogja múlni vagy hogy egyáltalán fel akarja majd múlni. Meg sem fordult a fejemben még egy ajándék; azt hittem, a létrán lassan egymásba olvadó testünk keltette szikrák festenek majd tűzijátékot a születésnapom egére, ám Finchnek más tervei voltak.
Szándékában állt máshogyan is elfeledtetni velem, hogyan kell levegőt venni.
A repülőjegy annak záloga volt, hogy ha gyáva is voltam meghozni egy döntést kettőnk javára, Finch biztosította számomra az arany középutat. Ő és én a paradicsomban. Valóra vált álomnak hangzott és tudtam, hogy az is lesz, mert nem létezett erre más épkézláb válasz, mint egy határozott igen. Ott akartam lenni. Vele akartam lenni. Látni akartam ezt az oldalát is. Önző gondolat volt, de minden arcát a magaménak akartam tudni.
Halkan elnevettem magam azon, ahogy a megkönnyebbülés hatalmasy hallható súllyal zuhant le a mellkasáról. Szerelemtől olvadó mosollyal simogattam meg arcát, művészi nyomokat festve a bőrére festékes ujjaimmal, ám a szavakkal megelőzött és nekem felváltotta arcomon az örömöt a meglepetés.
– Charles Manx? – kérdeztem vissza némi értetlenséggel. A név nem csengett ismerősen, így aztán nehezemre esett összerakni, miért kellett volna épp erre a névre íratni a repülőjegyet. Finch azonban csak legyintett, és noha borzasztóan kíváncsivá váltam, az ölelése sikerrel terelte el a figyelmemet.
Elnapoltam a kérdéseimet, gondolataimat visszatereltem ránk és Antiguára, hogy aztán ígéretét hallva ismét boldog, álmodozó mosolyra görbüljenek ajkaim. Csakugyan álomszerűnek tűnt a gondolat. Majd elhiszem, amikor már ott leszünk, fogadkoztam magamban.
Hagytam, hogy lesegítsen a létráról, ám ahogy talpam földet ért és megválaszolta a kérdésemet, elnevettem magam. Szemeim vidám szikrákat szórva néztek fel, megkeresve az ő óceánt idéző íriszeit.
– Jól van, akkor vigyél el a Chili'sbe életem legfestékesebb vacsorájára – jelentettem ki vidáman. – És ha már egy egész napon át repülős kaján kell majd sínylődnöm – idéztem a szavait huncut mosollyal – remélem, ott helyben is meglepsz valamivel. Amihez szerezhetek pezsgőt – tettem hozzá ellágyuló mosollyal. Szívesen megismételtem volna vele az első vacsoránkat.
Ujjaimmal finoman szorítottam az övéit, míg a kijárat felé tartottunk, de aztán kénytelen voltam megtorpanni egy pillanatra.
– Finch! – nevettem el magam vele együtt, amikor bevallotta, hogy végig sem gondolta, hol éjszakázik majd a Whānau hiányában. Mosolyogva ingattam meg a fejem, aztán ahogy tovább indultunk, menet közben lábujjhegyre emelkedtem és szeretettel arcon csókoltam.
– Mi lenne ha inkább beengednélek az ajtón és reggel segítenék kisurranni? – vetettem fel mosolyogva, ám nem viccelve.
Szerettem őt és ezt már a gyerekek előtt sem titkoltam. Egyébként sem hagytam volna, hogy mondjuk a kikötőmesteri irodában éjszakázzon, de arra sem volt okom, hogy ne ajánljam fel neki ezt a lehetőséget. Szerettem volna a születésnapom éjszakáját is mellette tölteni, és talán éppen ez volt a legjobb alkalom arra, hogy most először ezt az én ágyamban tegyük meg.

◉ two ◉

My Whanau

Elnevettem magam Lola szellemes megjegyzésére.

- Valahogy mindig tudod mit kell mondani - utaltam a megannyi találó és gyors észjárású megszólalásra amivel eszét csillogtatta meg előttem és ami miatt időről időre mindig nehezemre esett olyan választ találni ami párja lett volna az övéinek.

Ahogy egy pillanat alatt ajkán keresztül egyenesen lénye esszenciális részébe olvadtam átvágtatott sűrű ködben úszó elmémen egy olyan gondolat, melynek sem eredetét sem miértjét nem leltem meg utána. Beférkőzött tudatom alaposan elbarikádozott részébe a felismerés, miszerint a világ háta mögött épp megengedtem egy boszorkánynak, hogy festővászonként használja a Whānaut, amit egyetlen tulajdonomként őriztem immár tíz éve. Mégsem a vízen éltem, a szárazföldhöz láncolt a szeretett nő, a falka, az öcsém... Nagyon régen volt már, hogy kinyúltam az azóta messzire sodródott kérdések felé, felidéztem idejöttöm eredeti célját... megkérdeztem magamtól, hogy ki is vagyok, mi definiál és mi van a szívemben.

A húzó érzés amint jött, úgy távozott. Elvesztem Lola ajkainak domborulatai között és még az sem taszított vissza a mélázás mezsgyéjére, hogy tőle elvonva magamat elé tártam az utolsó és egyben legfőbb ajándékot és feszültségem levezetéseként a létra vasát szorongattam.

Fejemet csóválva morogtam egy sort jelezve, hogy Lolának mindig csak örömöt tudnék okozni, ezzel egy kulcs nélküli ládába zárva születésnapom azon néhány percét melyet Fletcher Smithers, "A Kraken" telefonhívása öntött le vitriollal és azokat a szúró, dörzsölő, illetlen gondolatokat amikkel utána szomorúságot és csalódottságot csaltam arcára. Nem, ez koránt sem volt így és felesleges lett volna az ellenkezőjét bizonyítani. Olykor még mindig borotvaéles sziklaként meredtem elő a háborgó óceánból és csak nagyon lassan koptatta érdes felületemet a monotonon dolgozó víz. Itt-ott megsértettem öcsémet, Lolát, a kapálódzásban talán saját magamat is, de a hullámok megint és megint visszatértek. A Hold mozgatta őket egyre csak felém... A Hold húzta gravitációjával...

Képszakadásszerűen zuhantam vissza saját testembe amint szinte kiemelkedtem és felülemelkedtem fizikai valómon, átléptem a sejtésekkel és megmagyarázhatatlan kérdésekkel teli párhuzamos világokba, majd Lola erdei vadvirágokat és hűsítő patakokat idéző illata finoman a földre állított és magához húzva lecövekeltetett a besötétedett kikötő betonjára. Szusszanó nevetés tört fel belőlem mint régóta készülődő gejzír geotermikus gőze és homlokunk érintésén keresztül beleolvadtam a megkönnyebbülésbe.

- Hála az égnek! - bukott ki belőlem az őszinte reakció és szemem szarkalábaitól szinte nehezemre esett kivenni Lola örömtől felragyogó arcát - Szörnyen drága lett volna átírni a repjegyet Charles Manxx nevére... - elhúzódtam és a fejemet csóváltam a valószínűleg érthetetlen megjegyzés elhangoztára, majd szabadkozva legyintettem - Mindegy, ezt most nem tudom miért mondtam... - ölelésemmel betakartam az ünnepelt nőt, ujjaim végigsimítottak fürtjein és valószínűleg újabb ezer színű festéknyomot hagytam melírként benne, majd csókot leheltem arcára.

- Így lesz - súgtam megrészegülve a szerelemtől és jókorát legyintettem képzeletem csápjaival, hogy a feltűnő koncleső kutyát messzire űzzem, mi azt mondta: "Biztosan két hét folyamatos hajózás után szeretnél találkozni vele...? Biztosan meg szeretnéd mutatni ezt az arcodat neki...?"

A kezemet nyújtottam neki, hogy lesegíthessem a hirtelen viseletessé és sokat megéltté vált létráról és még egy utolsó pillantást vetettem a sója kocsin álló hajó felé. Monumentális... hasított át rajtam az egyetlen szó amivel leírhattam azt a látványt amivel Lola öltöztette fel a vitorlást és melytől a szívem újra csordultig telt vágyakozással, megkönnyebbüléssel, szeretettel.

- Sehogy - válaszoltam végül kisvártatva és Lolára kacsintottam - Menjünk a Chili's-be vagy a Farmer & Cow-ba - indítványoztam és finoman a kijárat felé húztam - Valójában nem olyan sokára csomagolnod kell, szóval a legjobb ha alaposan megetetlek mielőtt egy napon át a repülős kaján kell majd sínylődnöd.

Ujjainkat összefontam és lassan andalogva egymás elé raktam lábamat. Az elfogyasztott pezsgőmennyiség után gyomrom követelődzve parancsolta a szilárd táplálékot.

- Aztán lehet, hogy bemászom az ablakodon és még hajnal előtt kisurranok - vontam vállat félig komolyan és félig viccnek véve a megjegyzést - Mert őszintén azt sem gondoltam végig, hogy én hol alszom ma - jóízűen elnevettem magam.

◉ words ● youtube ● note: megjegyzés ◉

Finch & Lola

Pont ez a lényeg. Örökre ott marad, nem lehet lemosni.
A bőröm után a mellkasom is forróvá vált, tekintetem már nem pusztán fátyolosan kereste az óceánkék szemek pillantását, hanem olyan mélységből, ahová soha nem gondoltam, hogy valaha kerülök majd, de most boldogan fulladtam bele.
– Utoljára kislányként mondtam ekkora örömmel, hogy akkor soha többé nem fogok megfürdeni... – mormoltam a bőrére más szavakkal, hogy értem és mélységesen egyetértek.
Sikerült annyira elvennie az eszemet, hogy a tudatomra vont fátyolos ködben én már az új búvóhelyünket kerestem, mielőtt szégyenszemre a saját kikötőjében kell megbecstelenítenem a kikötőmestert, ám azonnali válasz helyett úgy és olyan mosollyal merült tekintete az enyémbe, hogy azon kaptam magam, én is megállok gondolatokban és mozdulatokban egyaránt.
– Nem? – kérdeztem vissza őszinte meglepetéssel. Mi az, amit még adhatnál? Mi lehet még ennél is több?, faggattam őt a szemeimmel, amelyekkel aztán lekövettem ujjai útját a kabátja zsebe felé.
Egy fehér borítékot láttam előbukkanni, amelyeket máris vidám, színes pettyekbe fontak maszatos ujjai. Megmosolyogtam a látványt, de aztán újra meglepettség költözött a vonásaimra, ahogy megszólalt. Mind a szavai, mind pedig a mögöttük rejlő bizonytalanság és a rosszul leplezett idegesség arra sarkallt, hogy ujjaimmal az arcára simítva nyugtassam meg őt. Ez tökéletes. Az egész tökéletes. Nem tudsz rosszul dönteni.
– Minden pillanattal örömet okozol nekem, Finch – tártam elé puhán az egyszerű igazságot, aztán vele együtt nevettem el magam, amikor bevallotta, hogy a kérdésemet igazából meg sem tudta volna válaszolni. A nevetésem ugyanazt üzente: nem baj, ez tökéletes.
Elvettem a felém nyújtott borítékot, ám tekintetem visszaugrott engem figyelő szemeire, ahogy ismét felemlegette a lehetőséget, miszerint bármi miatt is itt hagynám.
– Így, csupa festékesen? – kérdeztem inkább vissza egy csalafinta félmosollyal, csak hogy oldjam a feszültségét. Izgultam és fogalmam sem volt, mit rejthet a boríték, de azt biztosan tudtam, hogy semmi nem tudna rábírni arra, hogy itt hagyjam.
Talán ha egy másik nővel köttetett és felbontatlan házassági anyakönyvi kivonat lenne, de akkor is csak kérdőre vonnám. És miért adna nekem ilyesmit ajándékba...?
Idegesen nyaltam meg a számat, és egy gondolattól vezérelve inkább a már egyébként is festékes ruhámba töröltem a kezemről az ott maradt, de még meg nem száradt festék maradékát, hogy aztán ujjaim hiába festékesen nyúljanak a borítékba, legalább ne kenjék össze annak tartalmát. Kihúztam a papírt, szemeimmel éhes kíváncsisággal vettem be annak tartalmát...
Aztán elfelejtettem, hogyan kell levegőt venni.
Repülőjegy. Antigua. Oda és vissza is. Öt nap.
Öt nap Finch oldalán a paradicsomban.
Felemeltem a fejem, tekintetem úgy kutatta az övét, mintha arra számítottam volna, hogy ez csak valami átverés. A számat nem is tudtam teljesen becsukni és nem voltam benne biztos, hogy veszek-e levegőt. Azt sem tudtam, a szívem dobog-e, pedig az épp triplaszaltót hányt a torkomban.
– Finch... – suttogtam, mert ugyanúgy cserbenhagytak a szavak, mint az első ajándékánál. A hangom ezernyi érzelemtől volt terhes; döbbenet, öröm, meghatottság, hála, szerelem, hitetlenség.
Nem mertem igent mondani neki a teljes utazásra a gyerekek miatt, ezért ő lehetővé tette nekem, hogy mégis ott lehessek.
A felismerés ezúttal nem a vágy, hanem a meghatottság fátylát vonta a szemeimre, de mielőtt még elárulhattam volna magam, az övéhez kísértetiesen hasonlító mozdulattal fontam ujjaimat a hajába a tarkóján, hogy csókkal mondjam el neki a válaszomat, ha már a szavak magamra hagytak.
– Hogyan mondhatnék erre nemet? – mormoltam az ajkaira és homlokomat ragaszkodó érintéssel simítottam az övéhez, mély levegőt véve abból a mámorító elegyből, ahogy az illata összekeveredett a festékekével. Kinyitottam a szemeimet és megkerestem a tekintetét, hogy amikor végre sikerül szavakba öntenem a válaszom, lássa rajtam, hogy egyetlen pillanatig sem szabadott volna félnie attól.
– Ott akarok lenni veled. Én akarok lenni az első alak, akit meglátsz a horizonton – idéztem vissza a kérést, amit én egyszer mindkettőnk szívét kissé megtörve utasítottam el. Ajkaim újra az övéibe kapaszkodtak és én el akartam égni a csókban és a szívemben lángoló boldogságban. – El akarom tölteni veled ezeket a napokat a paradicsomban. Csak veled. Látni akarlak úgy, ahogy még nem láttalak – súgtam kettőnk közé. Szabadon, gondtalanul. Én is így akartam létezni vele. Önző akartam lenni.
– És most mondd el nekem, hogyan varázsoljam magunkat szalonképessé egy étteremhez – nevettem el magam olyan földöntúli boldogsággal, amitől úgy éreztem, súlytalanná válok. – Attól tartok, az erőm nem gyógyítja a megszáradt festékfoltokat.

◉ two ◉

My Whanau

- Pont ez a lényeg - vontam vállat motyogva és eltávolodtam annyira, hogy a nő szemébe nézhessek. Forró barna tekintete épp úgy simogatta arcomat ahogy festékes ujjai pásztázták bőrömet.

- Örökre ott marad, nem lehet lemosni - nem tudtam, hogy megérti-e, hogy ezzel mit szeretnék mondani és abban sem voltam biztos, hogy én magam felfogtam a döntés jelentőségét. Hogy a festék nem jön le többé. Finoman megborzongtam amint Lola immár ecsetként funkcionáló ujjai megindultak a nyakamon lefelé és válla fölött feltekintettem maszatos, a lendülettől kissé elmosódó tenyereink nyomára. A Whānau mindig is fehér volt, olykor persze zöld, algás, ráfért az alapos suvickolás és lakkozás, évente pedig újrafestettem, így mindig biztos kontrasztot alkotott a nyílt óceán mélykékjével. A hajótest csupán abban különbözött a többitől, hogy magam terveztem meg az ácsműhelyben dolgozó mérnökök segítségével és a belső kialakítás és tapasztalataim és személyes preferenciáim eredménye volt. De a messzeségből kémlelve... hétköznapi pont a horizonton lebegve, cirádás neve csak közelről tette megkülönböztethetővé.

Felszisszentem ahogy Lola idő közben felgyűrte pólómat és művészi munkába kezdett hasam bőrfelületén, csípője két oldalán pedig erősen megkapaszkodtam a létra vasában, jobb lábamat pihentetve pedig a balra álltam. Vártam a válasszal, helyette csupán mosollyal merengtem el Lola megunhatatlan arcvonásaiba, szemem körül mélyre barázdáltak a szarkalábak.

- Azért ez még nem minden.

Kiélveztem ajkai utolsó érintését, majd bal kezemmel a kabátom zsebébe nyúltam és rövid matatás után egy hosszúkás borítékot húztam elő. Mikor már azt hihettem, hogy a megannyi taposóaknával teleszórt születésnap mezején már átverekedtem magam, ráeszméltem, hogy talán a legveszélyesebb kockázattal járó tervet még végre sem hajtottam. Kék, barna és fehér színekben pompázó kezem tarka ujjlenyomatokat hagyott a tétován markolászott fehér papíron. Bélyegek voltak. Vízumbélyegek. Lola ekkor még nem sejtette.

- Nem kell igent mondanod. Kezdem úgy érezni, hogy a születésnapod nem szól másról mint hogy nekem okozol örömöt. Ezzel viszont téged szeretnélek boldoggá tenni és ha rosszul döntöttem volna akkor inkább mondj nemet! - a mondat végére végre belekapaszkodtam tekintetébe és lendületes határozottsággal igyekeztem palástolni idegességemet, mely hangom remegéséből, a boríték markolászásából és szívem őrült zakatolásából talán túlságosan is egyértelmű volt.

- Nem, nem ez a válaszom arra, hogy most hová fogunk elbújni, mert esküszöm annyira stresszeltem minden más miatt, hogy arról jelenleg halvány fogalmam sincs - nevettem el magam és a felzendülő hang kissé ellazította mellkasom szorongva feszülő izmait - Az ajándékod.

Átnyújtottam a viharvertté és színessé vált papírost és újra megkapaszkodtam a létrában, nehogy elájuljak az idegességtől.

- Ha nem hagysz itt most és rögtön akkor ezután étterembe viszlek - közöltem halkabban és szemem kezeire tapadt, hogy láthassam amint kinyitja a borítékot. Hogy elővegye a retúr repülőjegyet amely egy hónap múlvára szólt. Az úticél Antigua - öt teljes nap a paradicsomban mielőtt én magam is visszatérnék az Államokba. Ha kell vele együtt. Ha kell nélküle - de hozzá.

◉ words ● youtube ● note: megjegyzés ◉

Finch & Lola

Az ajándék egy izgalmas kihívás édes terhével telepedett először a szívemre, majd onnan az elmémre. Kezdetben talán féltem is egy kicsit, tartottam tőle, hogy ha felkészületlenül kezdek neki az alkotásnak, akkor nem csókol homlokon a múzsa – vagy épp nem a megfelelő módon teszi azt –, de hamar kiderült, hogy tévedtem. Finch szavai, gondolatai, a szívéből elém tárt érzések megtelepedtek a kreativitásom minden egyes apró szálán, és úgy mozgatták a testemet, mintha bábu lettem volna, amelyet dróton rángatnak.
A Finch iránt fellángol érzéseim is pontosan ilyen intenzitással vették át az uralmat minden józan gondolatom felett.
A félelmet alaptalan volt, mert ha nem is tudtam, hogyan fogom pontosan megragadni a Whānau jelentését és jelentőségét, azt tudtam, hogy csak el kell engednem magam és hagynom kell, hogy a szívem pont olyan szabadon szárnyaljon, mint ahogy Finch felszabadította. A múzsa csókja sem hiányzott a homlokomról; a Finch által az arcomra lehelt csók annál sokkal nagyobb hatással bírt.
Mégis visszatért a bizonytalanság, amikor elkészültem, mert hiába mondta azt Finch, hogy nem kell tökéletesnek lennie, az én szememben ő nem érdemelt kevesebbet a tökéletesnél. Sem ő, sem a Whānau. Odahúztam magam mellé, kellő távolságba, hogy minden lásson, de nem túl messze, hogy ne rejtsem el előle a részleteket. Csak akkor vettem észre, hogy a napfény már búcsút vett a kikötőtől és átadta a helyét a csillagok és a közvilágítás fényeinek, de a lényeg így is kivehető volt a Whānau kecsesen ívelő vonalain.
Eltelt egy másodperc. Kettő. Tíz. Éreztem az erősödő ölelést a vállamon. Visszatartottam a lélegzetem. Negyven. Finch még erősíebben szorított és én úgy öleltem a derekát, mintha attól féltem volna, hogy el akar sétálni. Egy perc. Furcsa hang tört fel Finch torkából, de ahogy megtaláltam a bátorságomat és felemeltem a fejemet, hogy ránézzek, ujjai már a tarkómon gabalyodtak a hajamba, ajka pedig úgy vette birtokba az enyémet, ami felért ezer kimondatlan szóval is.
Olyannyira megkönnyebbültem és egyszeriben olyan mély boldogság töltött el, hogy halkan elnevettem magam; a felszabadultság hangja elveszett a következő csókban Finch puha és édes ajkai között. Tenyereim felsimítottak a mellkasán, hogy karjaimat a nyaka köré fonhassam és lábujjhegyre álltam, hogy még inkább elébe tudjak menni a következő és az azutáni csóknak is. Kész lettem volna hátralevő életem itt és így leélni: Finch ölelésébe veszve, csókjaival az ajkamon.
Amikor megszólalt, szemeim felnyíltak és szikrázva kapcsolódtak az övéibe. Az éjszaka sötét lepelbe fogta íriszeinek csodálatos kékjét, az égbolt és a kikötő fényei pedig ezüstös pettyekkel festették meg. Sosem láttam még szebbet. Szavai áthatoltak bőrön, húson és csonton, hogy olyan szoros ölelésbe vonják a szívemet, mint ahogy ő ölelt engem a karjaival. Nem tudtam megszólalni, de nem is kellett.
Úgy vontam magamhoz, mint szomjazó az elé tett pohár vizet; ajkam türelmetlenül kereste az övét, kezeim a fejét húzták még közelebb, lábaim a csípőjéért nyúltak, hogy azokat a teste köré fonva a szenvedély veszélyes ölelésébe zárjam egész lényét. Festékillat fonódott az ő testének illatába, ajkainak pezsgőízű csókja felforrósította a lehűlt levegőt körülöttünk, és nem zavart a furcsa nedvesség-érzet, amit ujjai nyomán éreztem az arcomon. Halk sóhajként távozott a tüdőmből a beszívott levegő, ahogy fogai finoman az ajkamba martak és a bőröm alatt érzett bizsergés hirtelen terjedt szét a testemben és vált sürgetővé.
Gondolkodás nélkül tettem, amit mondott. A szívemet is tálcán nyújtottam volna felé, ha azt kéri, így a tenyerem felé nyújtottam, és amikor az ő tenyere hűvös nedvességgel simította végig azt, a festékillat felerősödött. Elmosolyodtam. Tenyere a hajótest oldalán csattant, és én ezen a ponton már nevettem. Kénytelen voltam annyira elengedni őt, hogy kicsit oldalra és hátra forduljak, így a tenyeremet is tökéletes szögben tudtam az övé után mozdítani, és egyben meg is találtam a megfelelő helyet az ő tenyérlenyomata mellett, épp csak egy kicsit összemosódva azzal a maszatolás miatt. Lélegzete a nyakam érzékeny bőrét simította, amitől egész testemen megborzongtam, és ahogy ajkát a sima bőrfelületre szorította, lehunyt szemekkel döntöttem oldalra a fejem, felkínálva neki a legsebezhetőbb részemet.
– Őrült vagy – súgtam rekedt, szerelemtől és szenvedélytől fűtött hangon, pontosan úgy, mint aki alig várta, hogy csatlakozzon ehhez az őrülethez Visszafordultam felé, szemeim fátyolosan itták magukba a látványát, festéktől maszatos ujjaim vágyódó vonalat rajzoltak állkapcsa markáns vonalától lefelé a nyakán. – Sosem mossuk le magunkról ezt a rengeteg festéket – jósoltam, miközben tenyerem a nyakáról a tarkójára simult, még jobban összefestékezve a bőrét, a haját, miközben ajkam ismét az övét invitálta túlfűtött táncba. – Nem is beszélve a ruháinkról – mormoltan az ajkaira és másik tenyeremet is bemocskolva a kifolyt és magunkra kenődött festékkel kezemet a kabátja alá csúsztattam, ujjlenyomataimmal befestve és jóformán megjelölve magaménak a pólóját, majd az annak felgyűrésével feltárt forró bőrfelületeket is.
– És most hová fogunk elbújni? – leheltem csókot a füle alá. Hiszen a Whānau itt állt, a vízből kiemelve, és jelenleg az egyetlen menedékünk egy a létra volt.

◉ two ◉

My Whanau

A hűtőládán ücsörögve kezem tehetetlenül játszadozott a hosszú pezsgőspohárban sercegő szénsavas itallal. Elmélázva lötyköltem jobbra és balra az alkoholt amely lassan fogyott és fogyott, időről időre pedig akaratlanul is megfeledkeztem arról, hogy kis híján magamra öntöm az egész adagot. Tudtam milyen mikor az ember csontja hirtelen forrásnak indul, a szétvált darabok közelíteni kezdenek egymáshoz a hús forró és véres masszájában, majd talán a legnagyobb kínnal járó pillanat az amikor először kapaszkodik össze a kalciumhíd két csont között, s ezzel egyszerre sokból egy lesz. Minden alkalommal részese lehettem a gyötrő fájdalommal járó élménynek és újabban már nem csak a teliholdas éjszakák alkalmával. Emlékezetem tisztult, érzékelésem a sajátom maradt a farkas szemén keresztül is és olyan gyakran változtam át a régen kezelhetetlen bestiává amely abszurdnak hatott az eltelt rövid idő fényében. Persze a fájdalom olyasmi amire az ember akkor is emlékszik ha felejtene. Ismertem, hogy milyen fizikai metamorfózisból áll a vérfarkaslét akkor is, mikor egykor elvesztettem önmagamat a hasadó izmok és inak csatájában.

Ezért moccantam önkéntelenül, kezem pedig zavarodottan simította meg mellkasomat a szabadon hagyott kabát szárnyai között. A szilánkok összekapcsolódtak. Mélyet lélegeztem és kiengedtem a szuszt, a szén-dioxiddal együtt pedig egy világ súlya távozott fogaim között, meglepettségemtől pedig a simítás mozdulatában maradtam tudva, hogy Lola épp átszellemülten húzogatja a lószőr ecsetet a sima hajófelületen. A szúrás, a hasadás benne rezgett ízületeimben és finoman belemélyesztette fogát zsigereimbe is, de a levegő szabadon áramlott ki és be torkomon. Nagyot dobbant a szívem, a következő még nagyobbat, a lüktetés minden pumpálással csak élőbbé, energikusabbá vált. Az eddig szétválasztott darabok együtt erősebbek voltak mint külön-külön. A metamorfózis megkezdődött.

Kézfejemmel megdörgöltem borostámat, szinte meglepve érzékeltem, hogy nedves. Elmosolyodtam, majd elmaszatoltam a kósza könnycsepp utolsó maradékát is. A család itt van. És habár óvatos félelemmel gondoltam arra, hogy Tess és Heath valójában mennyire lehet a családom, hogy az égető pillantású lány talán inkább a háta közepére sem kíván és egy apa nélkül felnőtt fiú megkedvelhet-e egy idegen férfit a ház körül... Ezeket mind messzire engedtem a márciusi, langyosodó szellővel és mikor a pezsgőspoharak szárazzá váltak én újra töltöttem és a koncentráló Lolához lépve csókot leheltem annak járomcsontjára.

Nem szerettem volna alkotás közben zavarni a művészt. Álomittas pillantással bámultam a nekem háttal tüsténkedő boszorkány körvonalait és nyakaltam az ő ünneplésére behűtött italt amíg a zöld üveg ki nem ürült és a naplemente legdrágább ruhájába nem öltözött. A Whānau fehérje nagyrészt eltűnt, testét maori harcosok módjára vértezte fel megannyi mágikus vonalként a sok-sok ecsetvonás. Egy ideje inkább a vízen ringatózó hajók képére függesztettem pillantásomat és hagytam, hogy Lola csupán perifériámon sürgölődjön. Illetlenségnek találtam volna ha meglesem a félkész művet. Idegességemben szaporán doboltam bakancsos lábfejemmel a kikötő betonján.

Ha Lola keze nem nyúl az enyémért talán észre sem veszem, hogy a nap lassan lemegy, az első csillagok megjelennek, az idő csípőssé válik. A merengés zavarával néztem fel rá és azonnal felpattantam a hűtőládáról, majd követtem a pontra ahová magával húzott és átkarolva hagytam, hogy tekintetemet a megfelelő pontra irányítsa. Zöldek. Kékek. Ismerős formák és alakok. Otthonos látvány terült elém és önmagamról megfeledkezve vesztem el a Whānau új ruhájában. A ház. Loláé? A nagyapámé? Bármelyiküké lehetett volna - nem számított, vagy inkább pont ez volt a lényeg. Az ablakaiból áradó hívogató fény szinte elért épp újjáalakuló szívemig. Ujjaim szorosabban kulcsolódtak Lola ölelésbe vont vállára amint szemem tovasiklott az épülettől és felfedezte a kép további szereplőit. Másik kezem megindult szám irányába és megdörgölte borostámat amint dörmögésszerű nyögés távozott a torkomból és belekapaszkodtam Lolába. A farkas. A farkasom... körülhatárolhatóan és mégis tökéletes egységben simult bele a tenger hullámaiba. Szememet finoman csípte az ecsetvonásokkal teremtett tenger sója... vagy a saját könnyeimé. Suta mozdulattal eresztettem le államat dörgölő kezemet és Lola tarkójára simult ujjakkal azonnal csókért vontam magamhoz. Hüvelykujjam végigjárta a fejből ismert szeplők helyét és szétkente az odarepült festékpöttyöket is. Ezúttal nem úgy tűnt, hogy a nő ajkai között ér a fulladásos halál, sokkal inkább belülről túlcsorduló érzéseim vették birtokba torkomat mindenestül és söpörtek el minden féltve takargatott graffitinyomot omladozó falaimról. A ház, az erdő, a tenger, a farkas. Világok szakadtak szét, formálódtak újra és egyesültek, mindez pedig saját eddigi otthonom testén életre kelve aranyozott keretbe vonta életem összeegyeztethetetlen darabjait. Mindkét karomat a boszorkány teste köré fontam és ringattam, egyre csak ringattam puhatolózó csókjaim közben amelyek újraélve azt amikor először csókoltam meg őt a faházikó falánál, szilveszteréjjel. Elhúzódtam, de csupán annyira, hogy homlokát az enyémhez vonva elsuttoghassam kettőnk közé az egyetlen dolgot merre a szavak nélkülözésében futotta:

- Tudom, azt mondtam, hogy nem kell, hogy tökéletes legyen, de minden az ami te vagy.

Aztán választ sem vártam a talán semmitmondó és az érzéseimet félig sem visszaadó mondatra, egyszerűen a hónaljánál fogva felemeltem és ráültettem a létra legfelső fokára, szám pedig természetességgel találta meg az övét. Valami csattant a földön - odasandítva láttam, hogy a keverőpaletta arccal előre a betonon végezte, a rajta lévő félig megszáradt festék pedig szivárványként spriccelt szét mindenfelé. Festéktől csöpögő ujjaim végigsimították Lola arcát halántékától az állkapcsáig, fogaim végigkarcoltál meleg, vértől duzzadó ajkait. Belső farkasom táncot járva hízelegte körbe a boszorkány istennőként imádott alakját.

- Add a kezed! - motyogtam szája hajlatai közé és festéktől ragacsos tenyeremmel végigmaszatoltam az ujjait, majd egy lendületes mozdulattal a hajótestre csaptam. Tenyerem nyoma épp azt a zsebkendőnyi területet találta el ami fedetlenül maradt. Forró leheletem a nyakánál rakoncátlanul lógó tincseket borzolta és vártam, hogy kezét ő is a vitorlásra tegye. Vagy felképeljen, elvégre tetőtől talpig beborítottak minket a színek, semmivel sem összetéveszthető szaguk pedig felhőként ölelt körbe minket. Ajkam finoman érintette meg ütőerét.

◉ words ● youtube ● note: megjegyzés ◉

Finch & Lola

Finch egyértelmű, nyughatatlan izgalma úgy hatott az enyémre, mint a tűzre öntött olaj. Hiszen eleve tűkön ültem, alig győztem kivárni a nap végét – pedig imádok tanítani –, és nem a születésnapom miatt; ha Finch egy random csütörtök délutánon döntött volna úgy, hogy meglep valamivel, az ugyanolyan csodálatos lett volna, mint ez. Már a szívem nyughatatlan irama sem töltött el zavarral, amikor szinte szó szerint a karjaiba érkeztem – megszoktam már ezt a hatást és többé az a gondolat sem aggasztott, hogy Finch érzékeny farkasfülei esetleg meghallják. Nem okozhatott számára meglepetést, hiszen tudta, mit jelent számomra. Vagy legalábbis sejtette annyira, amennyire ezt meg tudtam mutatni neki.
Különösnek találtam, hogy az izgatottsága mellett szinte vibrált belőle a bizonytalanság és talán egy kis félelem is. Fogalmam sem volt, mire készül, de szerettem volna magamhoz vonni, átölelni, a hajába simítani azzal az ismerős mozdulattal, hogy nyugalmat hozzak nyugtalan lelkére. Csupán azért nem tettem meg, mert láttam, hogy szeretné végre megmutatni, akármivel készült is...
És amikor kiderült, hogy ez egy bizonyos értelemben a Whānau, akkor éreztem, hogy elfogytak a szavak.
Földöntúlian kék szemei, amelyek pontosan olyanok voltak, mint a minket körülvevő, finoman hullámzó óceán olyan kétségbeeséssel kapaszkodtak az enyémekbe, hogy én is kétségbeesetten szerettem volna végre megtalálni a hangomat, de nem ment azonnal. Nem azért, mert a meglepetés pocsék lett volna, hanem azért, mert a meglepetése felülmúlta a legmerészebb gondolataimat is. Soha nem számítottam volna erre, pont azért, mert tisztában voltam a súlyával. A jelentőségével.
Finch nem pusztán egy különösen fontos értéktárgyat kínált felém a tenyerén. Finch az egész életét kínálta fel nekem. Őt magát. A hajót, amelyet a saját kezével épített. Mindent, ami az övé volt, mindent, ami Ő volt.
És én ezt is ugyanúgy szerettem, ahogy Őt.
Rettegtem, hogy a számmal megformált szavak nem adják át kellően azt, ami most a szívemben dúl, de úgy sietett a csók elébe, mint akinek a világ összes súlya gördült le a válláról, ezért reménykedtem abban, hogy talán mégis sikerült. Egyetlen kérésem volt csupán, mielőtt fejest ugrottam volna ebbe a félelmetesen gyönyörű feladatba, és amikor megszólalt, ezúttal rajtam volt a sor, hogy szemeimet felnyítva tekintetemmel mohón függjek arcának minden egyes imádott vonásán, mintha csak azokból akartam volna kiolvasni azt a sötét történetet. A szívem egyetlen pillanatra tudott csak összefacsarodni a szavak nyomán, a folytatás ugyanis olyan mély volt és olyan mélyen érintett meg engem is, hogy szégyenszemre azt éreztem, a szemeim tompán szúrni kezdenek.
Az életemet amit nekem adtál. Ünnepelni a tehetségedet és azt, hogy mennyire tudsz szeretni. A bátorságodat, hogy engem szeretsz és a türelmedet, hogy szerethetlek. Finch szavai visszhangot vertek a fejemben, a szívem pedig olyan erővel kezdett dörömbölni a bordáimon, mintha át szeretett volna költözni az ő mellkasába, egyenesen az ő szíve mellé, oda, ahol a helye volt. Ujjaim meleg ragaszkodással rajzolták meg Finch vonásait, amelyeket már emlékezetből, csukott szemmel is meg tudtam volna festeni, és miközben arcomra a mély szerelem mosolya költözött, pislogással űztem el a szemeimet elhomályosító nedvességet.
– Köszönöm – súgtam szinte az ajkaira a csókot követően. – Köszönöm, azt, aki vagy, Finch. Köszönöm, hogy szerethetlek és azt is, hogy szeretsz engem – simítottam végig az arcán még egyszer. Ebben a pillanatban nem létezett semmi rossz. Ebben a pillanatban megengedtem magamnak, hogy egyszerűen csak belesüppedjek Finch szemeinek végtelen kékjébe és Finch szívének végtelen melegébe.
Hagytam, hogy ellépjen tőlem, és amikor megpillantottam azt a szokásos mosolyt, amibe először szerettem bele, nem tudtam nem tükrözni azt. Figyeltem, hogyan nyitja fel a hűtőtáskát és nem kellett gondolkoznom, amikor megláttam az ismerős üveget. Halk, boldog nevetéssel vettem tudomásul a legédesebb revansot, amit csak el tudtam képzelni, és amikor a pezsgővel megtöltött pohár az ujjaim közé került, boldogságtól szikrázó szemekkel koccintottam azt finoman Finch poharának.
– A jó pezsgőre – jegyeztem meg leplezetlen huncutsággal a szemeimben, mielőtt belekortyoltam volna az aranysárga nedűbe.
Kíváncsian figyeltem, ahogy a Whānau felé fordult, de amikor a vallomás megfogalmazódott, egy pillanatra úgy éreztem, mintha megállt volna a szívem, hogy aztán szélsebes iramot diktálva induljon újra. Nem tudom, tisztában volt-e vele, milyen sokat jelentett nekem, amit mondott, mert ezzel legalább részben azt üzente, hogy mindaz, amire tizennyolc évesen feltettem az életem, sikeres volt. Teremtettem egy otthont. Meghatottsággal a szívemben szusszantam fel, éppen akkor, amikor hozzátette a megjegyzését, és én egyszeriben vidáman elnevettem magam.
– Csak szólj, ha szükséged lenne rá – kacsintottam rá, miközben átvettem a pezsgőt a másik kezembe, hogy Finch oldalához állva át tudjam őt karolni. Finch látogatásának emléke mosolyt csal az arcomra, és ahogy fejem a vállának döntve újabb kortyot ittam a pezsgőből, a lelki szemeim előtt elkezdtek megjelenni az első ecsetvonások a Whānau oldalán.
Ahogy a poharak először kiürültek, elengedtem őt, hogy felnyithassa az odakészített festékeket, de akkor én fejben félig már az ecsettel a kezemben álltam a hajótest mellett. Csak amikor megszólalt vonta magára a hangja a figyelmem, szemeim pedig ösztönösen tapadtak kényelmesen ülő alakjára, magukba szívva a látványát az előrenyújtott hosszú  lábaitól kezdve a nap fényétől aranyszínű festést kapott tincseiig. Aranyszín csillant szemeinek kékjében is, és az óvatos szavak rávettek, hogy odalépjek hozzá.
Megmosolyogtam a tényt, miszerint így, hogy ő ült, én meg a lábaimon álltam, alig kellett lehajolnom hozzám hogy arcát a tenyereim közé fogjam.
– A család itt van – utaltam Wilmington említésére és elmosolyodtam. – Heath és Tess. Az erdei ház. Te. A Whānau – soroltam, mielőtt puha és ragaszkodó csókot leheltem volna az ajkaira.
Hátraléptem, szembefordultam a Whānau testével és miközben szemeimmel felmértem méreteket, arányokat és átadtam magam minden érzésnek és gondolatnak, ami elfogott ezzel és Finch szavaival kapcsolatban. Hagytam, hogy a szavak, mondatok, árulkodó gesztusok, Finch szemeinek villanásai, a szeme sarkába gyűlő finom ráncok, ajkának rándulásai és görbületei úgy bontsanak vitorlát a fejemben, mint ahogy a Whānau veszi be az azúrkék habokat. Hagytam, hogy lecsapódjanak, hogy felfröcsköljék a vizet, hogy képekké formálódjanak.
Megragadtam az egyik vastag ecsetet és belemártottam fekete színbe.

Nem voltam jó társalgópartner, míg megszületett mindaz, amit az elmém súgott és a kezem diktált, de az az igazság, hogy alkotás közben még csak nem is jutott eszembe aggódni emiatt, pont azért, mert minden gondolatom és koncentrációm azé volt, amit épp a Whānau oldalán akartam megjeleníteni. Színek jelentek meg és olvadtak egymásba, hogy aztán váratlan pillanatokban képek rajzolódjanak ki belőlük. Zöld olvadt a feketébe és a barnába, fehér, sárga és kék árnyalatai rajzoltak napfényes égboltot. Narancs, piros és sárga élesztettek tüzet. A fehér és a kék keveredése, feketével és szürkével ötvözve vontak sejtelmes alakot mind fölé.
Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el. Nem láttam, hogy festék pettyezte és csíkozta finoman az arcom, csak a kezeimen láttam, de az sem érdekelt. Hátráltam néhány lépést, aztán csípőre téve a kezem kritikusan méregetni kezdtem a Whānau egykor csupasz fehér oldalát.
Az erdő hívogatónak festett a maga délutánt idéző fényeivel és árnyékaival, a fák és bokrok zöldjével, keskeny és vaskosabb ágakkal. A fák és cserjék által körülölelt ház nem a miénk volt; bármelyik erdei lehetett volna, amely hívogató melegséget árasztott magából, és ablakában visszatükröződött az odabent lobogó tűz. Az erdő felett elnyúló kék égbolt tiszta volt és Finch szemeinek szikrázását juttatta eszembe, különösen, ahogy oldalra elnyúlva a kék árnyalatai lassan átalakultak és a tiszta óceán hullámaivá olvadtak össze. Avatatlan szem talán észre sem vette volna, hogy a víz hullámai nem csak a Whānau oldalát nyaldossák, hanem elrejtőzött bennük egy alak. A kék és a fehér szürkés színbe csapott át, és ha az ember elég ideig nézte, kivehette ott egy farkas fejének finoman és titokzatosan kirajzolódó vonalait; egy farkasér, amelynek kék szemei szikrákat szórtak, ám épp ezzel a kékséggel olvadt bele tökéletes az odaképzelt óceán hullámaiba.
Mély levegőt vettem. A szemeim előtt mintha a világaink összefonódását láttam volna, de fogalmam sem volt, hogy valóban ezt láttatja-e a festmény, vagy most tettem tönkre végérvényesen Finch életének munkáját. Hacsak magától nem lépett mellém, megfogtam a kezét, hogy megfelelő távolságba húzzam, aztán én a festmény helyett az ő fájó tökéletességgel megrajzolt vonásaira és állkapcsa határozott és vonzó vonalára szegeztem a tekintetem.
És vártam.

◉ two ◉

My Whanau

- Azt biztosra veszem - mormoltam szorosan összezárt ajkaim között és a mellkasomra szorítottam összekulcsolt ujjainkat mintha szerettem volna, hogy Lola megcirógassa szívemet törékeny kis kezével. Elvégre véletlenül rám talált aznap is. Pár órával telihold előtt. Akkor mikor a kín a leginkább feszíti az ember testét. Szinte lenyűgözött, hogy emberi alakban milyen torz fájdalmat hozott az átváltozás és farkasként milyen könnyedén megtörtént az emberrel. Szinte akarni sem kellett, elég volt egészen messziről felidézni a két földön álló láb és vállat húzó kar érzetét. Nos, igen, az állatvilágban sokkal magasabb volt az embertűrés és olyan összehasonlítási alapom volt amellyel nem sokan rendelkezhettek itt a földön. Szinte olyannak tetszett mint a szárazföld és nyílt óceán összehasonlítása. Épp annyira álltam távol a bestiális lét minden formájától mint porfelhőbe öltözött kopár sziklafal a pezsgően friss hullámoktól.
Lola ezután némaságba burkolózott, hallgatása pedig felért a hirtelen jött légnyomáskülönbséggel mely a viharokat rendszerint megelőzte. Nem voltam olyan ütődött, hogy esetleg az elhibázott gesztus kapcsán a hideg futkosson a hátamon: vajon szeret-e majd egy olyan felajánlás után is amely nem kedvére való? Szeret-e ha úgy érzi nem sikerült kiismernem? Szeret-e ha megint megbántom ahogy a saját születésnapomon tettem? Azonban a rossz ómeneket csupán farkasom rosszalló pislogása űzte sikoltozások közepette lelkem sötétebbik zugába. Hagyd, üzente az idegességtől kimerülten pihenő ordas, Lola szeret. Mélyet lélegeztem amint a megfelelő szavak után kapva hátat fordítottam a Whānaunak és Lola válaszokat kutató tekintete és a hajótest közé szorítottam magam. Nem így érzem magam mindig? tettem fel a váratlanul érkező és épp ilyen gyorsasággal távozó keresetlen kérdést és még egyet lélegezve a létrához parancsoltam tehetetlen testemet. Várakozó izgatottsággal képzeltem magam elé, hogy milyen lenne ha örömöt fedezhetnék fel tökéletes arcán. A tenyerembe lehelt csók szinte billog volt: tégy jót vagy ne tégy semmit!
Finch - Lola szájából mindig úgy hangzott a nevem mintha a boldogságot mérő üsthöz szólítottak volna az égiek. Osztatlan figyelemmel vesztem el arcának olíva árnyalataiban, azokban a játékos szeplőkben melyek oly kedvesek voltak számomra, s melyek egyenesen egy egzotikus szigetcsoport képét őrizték, s a márciusi késő délutántól aranyban úszó mahagóni fürtökön melyek megszelídíthetetlenül keretezték arcát. Igen? - szerettem volna mohón rávágni, de helyette csupán szorosabbá vált ujjaim szorítása mellyel őt érintettem. Vágytam rá, hogy a komoly és töprengő tekintet, az ecsetet megmerevedve tartó kéz és a szavak hiánya a siker jelei legyenek. Hátha... fohászkodtam saját sorsomért, Hátha érti, hogy nem adhatok neki ennél többet. Hiszen ez mindenem. Mindenem ami valaha az enyém volt.
Ahogy látogatásunkkor életének különböző állomásain, a kísértetházakban, az odavezető autóúton, úgy nyúltam felé szívemmel, hogy szinte belefulladtam saját érzéseimbe. A nő aki életet tudott teremteni a halálból és elmúlásból. A nő aki a legjobban szeretni tudott - tudja-e szeretni azt ami a mindenem? Én tudtam szeretni édesanyja rideg házát és az ott pihenő emlékeket, a nővére hálószobájában rezonáló néma feladatot. Nem teher volt. Már nem tudtam hol kezdődik az ő élete és hol kezdődik az enyém.
Értheti? Szembefordult velem és olyan védtelen szerelemmel vetettem magam pillantásának melegébe mint aki olyan medencébe ugrik fejest melynek nem sejti a mélységét. Levágtam az utat érintése és saját testem között, belesimultam még a csókba is. Szinte megadó engedelmességgel.
Szerettem volna összeesni a megkönnyebbüléstől, sírni, ölelni és a semmivé foszlani. Mindet egyaránt. Úgy hunytam le szememet ajkaink szétválásakor mint akinek szent és íratlan parancsba adják. Reszketve szívtam tele a tüdőmet oxigénnel.
- Ez egy nagyon sötét történet, Lola ahol nagyon sokat hibáztam - suttogtam és homlokon csókoltam az orromat simító cirógatás után - Ma csak ünnepelni szeretnék. Ünnepelni téged. Az életemet amit nekem adtál. Ünnepelni a tehetségedet és azt, hogy mennyire tudsz szeretni. A bátorságodat, hogy engem szeretsz és a türelmedet, hogy szerethetlek.
Csak annyira távolodtam el, hogy szememet újra kinyitva vonásai élessé váljanak fókuszomban.
- Isten éltessen, Lorelai Tucker. Szeretlek.
Azzal csentem még egy csókot és az újra visszatérő könnyed mosollyal hátráltam pár lépést, épp csak annyira, hogy kezem elérhesse a létra egyik lába mellé helyezett hűtőtáskát. Félrelöktem becipzárazatlan fedelét és kihúztam belsejéből egy akkuval hűvösen tartott pezsgőt. Épp olyat amelyet először a hajómra hozott mikor vendégül láttam.
Sokat sejtető mosollyal szabadítottam meg az üveget a dugótól és a két, szintén előre bekészített pohárba töltöttem a habzó folyadékot. A márciusi nap okkersárgára színezte az alkohol buborékait. Felé nyújtottam az egyik poharat, majd koccintásra kínáltam az enyémet és csak utána kortyoltam egyet. Nagyot szusszanva simítottam végig tarkómon és hajamon majd összeszedetten néztem újra a Whānau pucér teste felé.
- Ha a családra gondolok akkor a Snyder-Tucker ház jut eszembe az erdőben - meglepően könnyű volt kimondanom e vallomást - Látszik, hogy a ház hazavárja a lakóit, mint egy kikötő mely összenőtt a benne állomásozó hajókkal. Élet van abban a házban.
Régen, nagyon régen jártam az erdei építmény falai között és ennek ellenére olyan kristálytisztán tudtam felidézni a konyha részleteit mintha csak tegnap lett volna.
- Ezt most nem a dugi rum miatt mondom - nevettem el magam és újabbat kortyoltam. A pohár kiürítése után leguggoltam a festékesdobozokhoz és a fedelüket felfeszegetve kinyitottam mindegyiket: a pirosat, a zöldet, a sárgát, a feketét, a fehéret... a kéket is. Újra felegyenesedtem és féloldalasan ülve megtámaszkodtam a hűtőládán majd csillogó szemekkel tekintettem Lolára, szinte megveszve azért, hogy végre színes pacát vigyen fel a kopár fehér felületre. Újratöltöttem poharainkat ha szükség volt rá és az alkoholtól kellemesen ellazulva kocogtattam meg körmömmel az üveg oldalát.
- Nem kell, hogy tökéletes legyen, mert egy otthon sem tökéletes - szólaltam meg végül - Wilmington után - utaltam vissza szülőházára - tudom, hogy milyen teremtő erő rejlik a kezeidben.
Csak szépen lassan, intettem magam a család fogalmának óvatos boncolgatására.
   

◉ words ● youtube ● note: megjegyzés ◉

Finch & Lola

Talán soha semmi nem volt még olyan természetes, mint ahogy Finch karjaiba olvadtam; most is, úgy, mint mindig. A csókjaitól mintha kocsányássá váltak volna a térdeim és még csak nem is aggódtam emiatt, mert a karja határozottan tartott – olyan határozottsággal, mint ahogy én vágtam rá, hogy kétszer annyinál kevesebbel nem fogom beérni és ő még csak nem is ellenkezett.
A felhangzó válasza pedig olyan természetes kétértelműséggel hangzott fel, hogy nekem sem volt időm elrejteni a szemeimbe költöző pillanatnyi, ám számára nyilvánvalóan sokatmondó villanást. Nem is mondtam semmit, csupán egy hasonlóan sokatmondó mosollyal válaszoltam meg zavart nevetését; ezután egyébként sem hagyott más választást, mint hogy kövessem.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy véletlenül éppen megtaláltalak volna – vettem fel a fonalat ahelyett, hogy rosszallóan meredtem volna rá a szavai miatt. Jól tudtam, micsoda küzdelem volt számára elfogadni, hogy már osztoznia kell a testén és a lelkén, még ha a pontos mélységeit nem is mutatta meg nekem... Könnyű volt hát feltételeznem, hogy nem túloz. – És aztán nagyon de nagyon hosszan elbeszélgettem volna veled – tettem hozzá mosolyogva, őt idézve, ujjaimmal ragaszkodással kapaszkodva az övéibe.
Közben persze a kíváncsiságom is egyre élénkebben nyaldosta a felszínt, különös tekintettel arra, hogy mintha maga Finch is szokatlanul ideges lett volna emiatt a nagy meglepetés miatt. Elképzelésem sem volt, mit forgathat a fejében, mindenesetre hálás voltam, amiért egy kicsit lassított hosszú lábainak még hosszabb léptein, így esélyt adva nekem arra, hogy tartani tudjam a tempót. Azt rögtön észrevettem, hogy nem a szokásos útvonalon haladtunk: nem a móló felé mentünk, hanem abba az irányba, ahol még nem jártam. Valamiféle szerviz-állomásnak tippeltem volna, az eszközökből és a vízből kiemelt hajóból ítélve, aminél megálltunk...
Ami nem is akármilyen hajó, ébredtem rá nem sokkal később. Kellett egy kis idő, mire felismertem a Whānau ismerős vonalait, hiszen eddig még csak a vízen méltósággal lebegve és úszva láttam. Zavartan pillantottam Finchre a hajóról, tekintetemben megannyi kérdés gyülekezett. Ő maga is zavartnak tűnt, minden gesztusából és a hezitálásából is ez áradt, mégsem tudtam összerakni a képet, mert arra gondoltam, talán történt valami a hajóval, ami miatt az javításra szorul. Márpedig Finch szavaiból ítélve nem véletlenül álltunk itt.
Talán az is volt a baj, hogy minden egyes könnyed érintésével és mélázó simításával elterelte a figyelmem, így nem is igazán néztem a háta mögé; láttam a Whānau kecses vonalait a periférián, de egyébként ő kötötte le a figyelmemet, miközben kérdő, de szeretetteljes mosollyal figyeltem és vártam, hogy megtalálja a szavakat. Tenyerem a kézfejére csúszott, finoman az ajkamhoz vontam a kezét, bátorító csókot hintve a tenyerére, míg tekintetem várakozón olvadt az övébe.
Végül mégis úgy tűnt, hogy a bemutató nyer a szavakkal szemben. Csak amikor megmozdult vettem jobban szemügyre a létrát, az ecseteket, a festékeket, a palettát... A válasz már kezdett megfogalmazódni a gondolataim hátsó felében, de hagytam, hogy az ecsetet a tenyerembe fektesse, aztán pedig maga elé húzzon. Testem könnyedén merült az ő teste melegébe, tarkómra simító ujjai kedveskedése alatt finoman megborzongtam, miközben a Whānau kecsesen ívelő oldalát figyeltem.
A kép a fülembe suttogott szavakkal egyszerre állt össze a fejemben, és én szinte hitetlenkedve kaptam szemeimet az engem figyelő kék szempár irányába.
– Finch... – leheltem, hangomban minden hitetlenkedő meghatottságommal. Hirtelen én voltam az, aki nem találta a szavakat. A Whānau... ez volt mindene. Az életműve. A saját, felbecsülhetetlen értékű kincse. És most azt kéri, fessek rá.
Még mindig a szavakat kerestem, szemeim az ő tekintetének tiszta kékjét fürkészték, akár egyetlen pillanatnyi bizonytalanságot vagy megingást keresve. Nagyon jól tudtam, mit jelent számára ez a hajó és a gondolat, hogy így vagy úgy, de szeretné megosztani velem, összeszorította a torkomat. Meghatottsággal, szerelemmel és valóságos félelemmel, hogy talán élete legrosszabb döntése ez.
Megelőzött a szavakkal, és amint megosztotta velem a Whānau neve mögött rejlő még több jelentést, egy pillanatra lehunytam a szemem. Csak egy pillanatra; utána testemmel finoman az övének dőlve figyeltem, milyen féltő szeretettel simítja meg a hajó oldalát, miközben ugyanezzel a féltő szeretettel beszélt az én festészetemről.
Úgy éreztem, mint akinek megsemmisül és újjászületik a szíve és a lelke.
– Finch... – suttogtam a nevét újra, ezúttal már megtalálva magamban az erőt, hogy szembe forduljak vele. Szabad kezem az arcához emelve simítottam oda a tenyerem, szemeimmel ismét az ő óceánt idéző kékjeit fürkészve. – Ez a legszebb dolog, amit valaha kértek tőlem – próbáltam szavakba önteni a bennem lejátszódó érzéseket.
Magamhoz vontam, hogy puha csókot lehelhessek az ajkaira, aztán még mindig arcán nyugvó kezem hüvelykujjával a járomcsontját simítva döntöttem homolom az övének.
– Mondd el nekem, mit jelent ez számodra – mormoltam magunk közé lehunyt szemekkel. Nem volt baj, ha ő is lehunyta a szemeit, sőt, tökéletes volt. – Mire gondolsz, ha azt mondom, nagy család? És most nem bókokra vágyom – somolyogtam egy kicsit az orrom alatt.
– Azt akarom, hogy tökéletes legyen, de ehhez a te gondolataid is kellenek – magyaráztam meg halkan a kérésemet. Orrommal megsimítottam az övét, és annyi időt adtam neki, amennyire csak szüksége volt, hogy megfogalmazza a választ. Lehunyt szemeim előtt már elkezdett kibontakozni egy kép, a tökéletesítéshez azonban rá is szükségem volt.
A Whānau az övé volt. A Whānau ő volt. Azt akartam, hogy ez is az övé lehessen.

◉ two ◉

My Whanau

A boszorkány válasza olyan könnyedén és természetesen érkezett, hogy nem tudtam visszafojtani varázsütésre megidézett mosolyomat. Kicsivel több mint két hónap összemérhetetlen volt azzal az évődéssel és sóvárgással amely több évszakon át az egyetlen volt mely Lolához kötött. Épp ezért a sebesen elszaladó január és február egyikőnk másik iránt érzett szomját sem csillapította - torkomat csak annál jobban kiszárította a tudat, hogy épp ugyanúgy vágyott közelségemre ahogy én az övére. Hihetetlen módon talán még akkor is mikor a borongós őszben én farkasommal viaskodtam, ő pedig Tesszel.
Két hónap. Két hónap mégis elég volt arra, hogy természetessé váljon az a fizikai közelség amelybe kerültünk. Kétszer annyi csók kikövetelése olyan magától értetődő jussa volt Lolának, hogy nevetségesnek tűnt az a gondolat, hogy szilvesztert megelőzően még csak érinteni is alig mertem őt.
- Remélem is, hogy kívánsz - szorítottam meg tenyerembe fektetett kezét, majd utólag ráeszmélve a mondat kontextusból kiragadott kétértelműségére némi zavarral elnevettem magam és kiélveztem a hajamat érintő simogatást ahogy azon az éjszakán mikor farkasom bundájába fonta ujjait.
Türelmetlenül és talán a kelleténél kicsit szaporább léptekkel húztam szinte magam után, ám most nem az ismerős móló hanem a dokkok és szerelőhangárok felé.
- Akkor kár, hogy nem ismertél korábban, az első Rose Harborban töltött hónapjaim során már minden lehetséges módot végigvettem amivel ki lehet múlasztani egy vérfarkast - jegyeztem meg a keserű humor ellenére energikus vidámsággal - Nagyon de nagyon hosszan elbeszélgethettünk volna - kacsintottam rá és újra megszorítottam kezét. A Whānau groteszkül festett a szárazföldön a sójakocsira biggyesztve, ezért nem lehettem biztos benne, hogy Lola felismeri a daruk és targoncakocsik között kibontakozó vitorlás körvonalait. Szinte olvadt fémként kevergett gyomromban az idegesség sava és akkorát nyeltem a nő kérdéseire, hogy torkom szinte belesajdult az igyekezetbe. Nem válaszoltam azonnal, helyette szemeim már pánikba esve tapadtak a Whānaura és lépéseimet kelletlenül lassítottam olyan ütemre melyet még az a bizonyos születésnapos "hobbit" is tartani tudott. Így is túl korán érkeztünk meg kijelölt helyszínre, túl korán ahhoz, hogy átgondoljam miként is tálalom elé az őrült születésnapi ajándékot. Elengedtem kezét majd hátat fordítottam a vitorlásnak és nadrágomat kissé feljebb húzva csípőmön nagy sóhajjal megkerestem Lola tekintetét.
- Úgy érzem csak megmutatni tudom, de muszáj lesz mondanom is hozzá valamit sajnos, különben a jövő évi születésnapodig állhatunk itt mire kitalálod - nyugtalan derűvel mosolyogtam rá és újra elhallgattam, míg kisepertem egy elszabadult tincset az arcából és mélázva végigsimítottam járomcsontján, majd megérintettem orra hegyét is. Sajnos a létra, az ecsetek, a festék nem tudott dalra kelni és bemutatni saját funkciójukat, de eltöprengtem azon, hogy ha létezik ilyen varázsige akkor megkérem a boszorkányt a tehermentesítő szívességre.
- Szóval én... Ööö... - kerestem a szavakat amik nagyon is megvoltak, de nehezen akarództak kibukni a számon. Istenem, de rohadt ostoba vagyok... Kezem ökölbe szorult majd kiengedett és idegesen a létrához léptem majd felvettem egyet a kifektetett ecsetek közül majd Lola kezéért nyúltam és magamhoz húztam, épp úgy, hogy előttem állva a kocsin pihenő hajó oldalát nézze. Kezemet vállára tettem, ujjaim megsimították tarkóját. Visszanyeltem azt a fátyolosságot amely hangszálaimat fedte, majd jóval halkabban a füléhez hajolva kipréseltem magamból az ajándék részleteit.
- Azt szeretném ha festenél a Whānaura. Bármit ami csak eszedbe jut és bármit amit szeretnél. Olyan hosszan amennyire csak szeretnél. Vettem festéket, minden színt megtalálsz és hoztam egy új keverőpalettát is.
Kissé előre hajolva fürkésztem profilját, az aggodalom ráncokat barázdált a homlokomra.
- Soha nem kérdezted meg, hogy mit jelent az, hogy "Whānau" - nem igazán tudtam, hogy honnan érkezett a késztetés, hogy ezt megosszam vele, de féltem, hogy ha nem mondom elég gyorsan úgy meggondolom magam és mégsem rebegem el az eddig senkire rá nem bízott titkot - Maori nyelven van. Azt jelenti... nagy család...
Megköszörültem a torkomat majd Lola válla felett átnyúlva megsimogattam a fehér testet.
- Tökéletes hozzá a festészeted...
   

◉ words ● youtube ● note: megjegyzés ◉