Lendar & Shimza

Ha az ember lánya a természet lágy ölére születik, ott is kell meghalnia. Bűnnek érzem, hogy a mesterségesen lefektetett utakon sétálgatok, hogy betonfalak közé szorítom be a lelkemet, hogy a hideg éjszakák elől egy fémdarabbal felfűtött lyukba menekülök. Ellentmond mindennek, ami bennem dobog, amire vágyom, aki vagyok. Hívogat a napfény, a friss levegő, az énekesmadarak csengő dala. Shalayére tekintve elönti a szívemet a hiány a hátasok iránt, a vágta iránt, mikor a szélsebes szellő belekap a fürtjeimbe, ahogy a hűséges lovam nyakába kapaszkodva ugrándozok a ritmusára. Baktalo sietősen repül utánunk, kergetjük a szabadságot, óriási távokat megtéve a kertek alatti kis patakok mentén. Az ujjaim alatt elterülő fűről eszembe jut, mikor a Napot megelőzve már ébren voltam, meztelen talpamat a hajnali harmat csiklandozta, a fák tövében pedig kucsmagombát kerestem. Idegenül bizsereg a bőröm, mikor betöltöm a mosógépet, vagy mikor fellépek egy buszra, hogy Wilmingtonba utazva ételt vegyek a húgomnak. Reggelente a bennem zengő összezavarodott érzelmeket próbálom lecsitítani, a fáradt, elhervadt húgomra pillantok, aztán a karjában nyöszörgő, kerek, kipirosodott babájára, ezzel megerősítve magam, hogy jól döntöttem. Nem hagyhattam magára, a végtelen természet közepén, ahol nem tudná megvédeni a gyermekét. Még egy rendes vagonja se volt, egy izmos paripája, bármi, amivel életben maradhatott volna. Kérdés nélkül vettem hát őt magamhoz.
Ezt azért nem kötöm Lendar orrára. Nem kell tudnia, hogy kivel élek meg miért, szinte semmit sem tudunk egymásról - a legfontosabb dolgokat már megismertük a másikról, szavak nélkül üzenjük meg egymásnak. Mindegy, hogy most már mások iránt is felelősségem van, ugyanannyira jó diák leszek, figyelmes, fegyelmezett. Ahogyan eddig is, most is mindent beleadok abba, hogy megtanulhassam használni az erőmet. Sinat alatt is rengeteget güriztem, mire egyáltalán előbukkant az igazi erőm. Mások már rég feladták volna, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nekem el kell jutnom valahová – és a türelmem jutalmaként meghívást kaptam az Álmok Földjére. Most meg már akaratlanul is megátkozok olyanokat, akikre sokat gondolok. Az erőm meg az elhatározásom semmit nem változik, függetlenül attól, hogy városban élek-e, vagy nem. Egyedül a lelkemet nyomorgatja meg a téglalakás és a közműszámla. Tréfálok vele, mert mást nem tehetek. Lendar is elmosolyodik, és a szívemre béke ül egy kis időre. Teljes vagyok itt, a tábortűz mellett, a friss levegőben keveredő lószagot beszívva, a napfény melege alatt. Otthon érzem magam, és már most megszakad a szívem, hogy tudom, máshova kell mennem majd lehajtanom a fejemet este.
Lendar arcáról lassan leolvad a mosoly. Még mindig nem tudom, miért kellett idejönnie, hiába én irányítottam őt ide. Fél szemmel őt tanulmányozom: gondterhes az arca, talán félig megint a csak számára nyitott világban időzik. Nem szólok, mert felesleges, a legfontosabb szavak némán hangzanak el köztünk. Amennyire csak lehet, meg fogok tenni mindent, hogy ne bánja meg a döntését. Jó tanítványa leszek, ezt ígérhetem. Nem tudhatom, mit suttognak a szellemek Lendar fülébe, de a múltnak is bebizonyítom, hogy érdemes vagyok a hatalomra.
Megforgatom az érmét ujjaim között, a fém lassan átveszi a testem melegét, ahogyan egy másik életből a felszínre tör a mozdulatsor. Gyerekként sokat játszottunk a csillogó, csengő érmékkel, dollárokkal, más nemzetek pénzével, de jó ideje már csak az ecset nyele forog a tenyeremben. Arcomon egy halvány mosoly játszik, a lelkembe biztonság költözik. Úgy érzem, jó úton haladok.
Eldőlt, bólintok neki, a szívem megtelik hálával, ami szét akar szakítani belülről. Tágra nyílt szemekkel figyelem Lendart, látom, hogy nem önfeledt, azonban bölcsen hallgatok. Szinte kivehető a rá nehezedő szikla, amit a taníttatásom és a saját élete kristályosított ki, de ez sem tudja elrontani a jó kedvemet. Kifújom a bent tartott levegőt, a friss tavaszi oxigénnel helyettesítem azt. Kinyújtott tenyerembe nyálával síkosított keze siklik bele, arcát figyelem, miközben megpecsételjük az alkunkat. Tényleg, igazán hivatalos és igaz lett az egyezségünk. Tudom, hogy mindent neki ígértem, az utolsó lélegzetvételemet is ezen a világon, de őszintén nem vágyom másra, csak a tudására. Nem tudom mit keresek én ezen a Földön, ha nem ezt, és nem tudnék elképzelni semmit, ami eltántoríthatna ettől. Sejtem, hogy rögös lesz az út, Lendar tekintete elárulta, hogy ő sem érzi magát teljesen nyugodtan, de feltettem erre mindent. A Sors nem véletlenül kalauzolt el hozzá az álmaimban. Hagyom, hogy közelebb vonjon magához, szavaitól pedig az izgatottság, mint egy villám fut végig az idegszálaimon. Egy tábornyi boszorkány, aki talán kész volna befogadni maguk közé… Hatalmasat nyelek, hogy elrejtsem gyermeki lelkesedésemet. Csak mélyen a szemébe meredve bólintok, gyorsan és hevesen. Lopva oldalra pillantok, Baktalo a fűben áll, minket bámul. Még nem tudom, hogy hol vagy miként fogom megtanulni irányítani az álmaimat. Ezért is fordultam hozzá, de már látom, hogy ez az út magánnyal van kikövezve, ahová nem kísérhet el Lendar. Nyelek egyet, újra a familiárisomat keresem meg, aki még mindig ugyanott ácsorog, várva, hogy induljunk. Baktalo is érti, hogy elértük, amiért idejöttünk.
Nagy nehezen felállok, a szellő táncoltatja az arcomba hulló fürtömet. A fülem mögé tűröm, és mielőtt visszafordulnék az ideáig vezető kis ösvény felé, megsimítom Shalaye sörényét. Lendar megszólal, egy széles mosolyt csalva a naptól barnult arcomra. – Igyekszem, cigány. – köszönök el tőle a kívülállók által ránk használt nevünkkel, és elindulok hazafelé. Néhány lépés után visszapillantok rá, az ételeket pakolja el, megcsillan bőrén a napfény, a lelkemben pedig a féltékenység maró sava bugyog fel a látványtól. Legszívesebben itt maradnék a fák alkotta otthonában, a szabad ég alatt, de megértettem, hogy most mennem kell. Nemsokára úgyis találkozunk, akkor, amikor eljön ennek az ideje. Addig pedig igyekszem nem városi lánnyá válni a sok egyszerű városi ember között.

Lendar & Shimza

Azt már megtanultam, hogy én nem vagyok ember. Nem abban a formában, ahogy azt mások elvárnák tőlem. Rám néznek és egy törékeny nőt látnak, egy széles csípőt, ami még nem hozott gyermeket a világra, egy sötétbőrű romát, aki elhagyta a népét és a fehéremberek alkotta falak közé zárta lelkét önkéntesen. Azt várják mikor lopok el valamit, hogyan verem át őket, miképpen okozok bajt nekik, és még azt sem tudják, hogyha időt töltenek velem egyszerre ismerem meg a jelenüket és a jövőjüket is. Az a legkisebb bűnöm, hogy roma vagyok – romák közt is kívülállónak számítok. Boszorkány vagyok; Valaki, aki lefesti a sorsukat, aki előre tudni fogja, merre sodorja őket az élet, és még csak a lelkét se adja el érte – egyszerűen csak beszippantja egy másik világ, ahol élénken, színdarab formájában játszódik le előtte egy élet.
A Sorssal játszom, úgy húzkodom a szálakat, ahogy kívánom. Ha okosan tervezek és mesélek. Ismerem a földutakat, az erdők trükkjeit, tudom mivel lehet gyógyítani, s mivel ölni. A boszorkányoknak túlságosan vad vagyok, az embereknek túlságosan veszélyes. Nem lelem az otthonomat, igaz, egy ideje már nem is keresem. Nekem sosem lesz otthonom, csak a csillagos éj a tetőm, ami alatt boldogan hajthatom álomra a fejemet. Nincs egy földdarab, amihez ragaszkodnék, ami a tulajdonom volna. Nekem célom van, azért pedig bármit meg fogok tenni.
Lendar a kulcsa ennek. Mikor először beszélgettünk, nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen fontos szerepet fog betölteni az életemben. Mellette otthon éreztem magam. Valaki, aki nem csak, hogy roma, de még a mágia is a szívében lakozik, valaki, aki nem csak azt látja bennem, miképp üldözhetne el. Lendar ismeri a múltamat, a szellemeimet, én pedig ismerem a jövőjét. Láttam őt ezerszer az álmaimban, a vásznamról számtalanszor pillantott rám vissza. Ez nem az a fajta érzés, amit szerelemnek magyarázott a nővérem régen, inkább olyasmi kapcsolat, mint ami két vadállat között alakul ki, mikor a tomboló viharban ugyanabban az odúban találnak menedékre. Vagy mint, ami a fatörzset és a reá derekat rágó hódot köti össze. Egy a sorsunk. Közös az örök otthontalanság átka, és közös a mindent látó erő áldása. Ez a kötelék messze több, mint egy futó románc – a mágiánk szinte összeköt minket. Legalábbis ezt remélem a szívem legmélyén. Nem lehetnek titkaink, hogy is lehetnének, hisz egymásba látunk! Nem ebben a valóságban, hanem mindkettőnk saját világán keresztül. Ez a mély igazság, ami elől nem bújhatunk el, teszi azzá a kettőnk kapcsolatát, amit nem élhetnék meg mással: őszintévé és eltagadhatatlanná.
Ettől függetlenül tudtam, hogy ez nem elég semmire. Ha valaki, hát én megértettem, hogy minket nem lehet pórázra kötni, minden egyes kapcsolatunk kényes egyensúlyban tud csak megmaradni. Sosem voltam senkié, és most már az én döntésem az, hol meddig maradok, kit meddig szolgálok. Nehezen tanultam meg ezt a leckét, még nehezebben vettem kezembe az irányítást. Lendar sem arról híres, hogy marad, hogy ígér. Legalábbis én nem úgy ismerem. Amit kérek, az óriási dolog. Amit eddig megtettem érte, amikről eddig lemondtam, az is óriásinak számít. Lemondtam a szabadságomról, annyira akarom ezt az erőt.
Látom rajta is, hogy nem hisz a fülének, csendes értetlenséggel néz rám, próbálja megfejteni, mi lett belőlem. A cellámat téglából rakták, és szenvedek minden percben, mikor a város zajos utcáit járva kell túlélnem. Szívesebben futnék el a pumák elől, mint az autók forgalmában igazodjak el, csak hogy a munkahelyemre jussak. Nincs alattam ló, nincs felettem lombok alkotta korona, nincs mellettem Baktalo és a vadvilág ezer kis apró lénye.
Hogy dolgozom-e? Bólintok. Beugrik a kocsma fanyar szaga, az áporodott levegő nehéz súlya a tüdőmben, az alkoholista halászok rózsás arca és olajos ujjainak érintése. - Városi lány lettem. – mosolygok, az ajkaim széles vigyorban végződnek. Meghallom a saját nevetésemet, annyira idegenül cseng, mégis őszintébb, mint bármi más, amit az elmúlt hetekben mutattam a városiaknak. Nagyon régóta nem nevettem már. Itt, ahogy a szellő kellemesen ringat, a tenyerem alatt dagad az élettel teli aljnövényzet, Baktalo szabadon reppen a környező ágakon, minden annyira tiszta és igaz.
Lendar visszatér közénk, tudom, hogy nem egyszerű újra a világi testben létezni. Meleg szemei kedvesen ölelnek körbe, megmosolyogtat, amit mond. Tisztelem a határozottságát, azt a biztos jelenlétet, ami árad belőle. Nem könnyű megmaradni embernek egy olyan életben, amiben elrángatják a szellemek a lelket olykor-olykor. Az erős jellem képes csak visszatalálni a hús és vér alkotta hüvelybe.
Lendar feláll, visszatér a patkoláshoz. Hátradőlve figyelem a mozdulatait, a szívem sajog a lovaim hiányától. Az életem nagy részét lóháton töltöttem. Shalaye-t csodálom, elképesztően szépséges állat, és bár a mágia segítséget nyújt neki, talán ő a világ leggyönyörűbb lova. Szőre fényes, serénye dús, nagy, izmos állat. A lókupec keze alatt rengeteg csodálatos ló fordult meg, az ő göndör lovai kiemelkedően jók voltak, de semmi ehhez fogható. Hatalmas patáira tökéletesen illik a patkó, amit Lendar felhelyez, a mozdulatait nézem, ahogy gyakorlottan lehajlítja a szegeket, majd visszaengedi a lábat a földre. Felém sétál, nem szól egy szót se, egyikünk sem olyan beszédes, ezt is szeretem a társaságában, majd leguggol elém, a szemébe nézek. Ujjait előttem táncoltatja, ismerem ezt a koreográfiát, gyerekként megtanultuk már a lépéseket, és várom, hogy előkerüljön valami. Az ölembe pottyan, összehúzott szemmel tekintek le az aprócska valamire, amin furcsán csillan meg a nap játékos fénye. Az érme kopott, de mint a sokat érintett szobor, a használat polírozta azt, a felszínén futó szimbólumok domborulata szinte lapos. Végigsimítom, visszanézek a férfire, várom a magyarázatot. Chovexi, a szó kellemesen visszhangzik a fejemben, kevesen beszélik ezt a nyelvet az emberek közül. Az otthon hangjai. Pedig mennyi, de mennyi chovexi lakik errefele! Mégsem beszélik azt a nyelvet, amit én. A ne kelts feltűnést felszólítás is furán visszhangzik a mellkasomban, hiszen süt rólam, hogy nem ide való vagyok, mindenki számára feltűnő a láncra vert lelkem szenvedése. Nem szólok semmit, bölcsebb vagyok annál, csak értően bólintok. Nem fogom keresni, nem fogok kutakodni utána, az álmaim úgyis elvezetnek hozzá majd, ha szükséges. És most már itt van az érmécske is, rázárom az ujjaimat az apró fémre. Megkeményedett tekintete belefúrja magát a lelkembe, nyelek egy nagyot, ahogy a bennem rejlő mélységekben pásztáz engem.
Nincs értelme szabadkoznom, hogy nem tervezem meglopni őt. Én sem ígérek olyat, amit ne tudnék megtartani. S bár nem tudom mit kér cserébe, szinte akármit megadnék a tudásáért. Tudom, mit kell mondanom, így hát állva a pillantását felelek neki. – Az életem és a halálom is a tied, mert a szavam igaz. Nem elárulni jöttelek téged. Keresni sem foglak, ha csak nem muszáj – az álmaimban úgyis megtalállak, ha kell. – Nem tagadom azt, hogy elérem őt, ha kell, a lapjaim nyíltak. Úgy tartom szemmel, hogy ebben a valóságban nem látjuk egymást, és így mindketten biztonságban tudhatjuk magunkat. Szabadon. Majd szólít, ha dolga lesz velem, tudom, hogy nem felejt el. Nem hagyom, hogy ez megtörténjen, távolról is emlékeztetem, ha erre kerülne a sor.
Azonban tudom, hogy nem lesz erre szükség.
– Várni fogom a hívásod. – Felegyenesedem, Baktalo mellém száll, ő is a férfit vizsgálja. Tekintetemmel üzenem neki, hogy komolyan veszem az egyezségünket, kész vagyok betartani minden szabályt, amit számomra szab. Tudnia kell, hogy nekem ez igazán fontos.
Kinyújtom a jobb kezemet, kézfogást kezdeményezve. A városban tanultam ezt, hogy mindenre kezet kell rázni, hogy hivatalos legyen. Az életem során szinte sosem jött ez a mozdulat fel, de most úgy illik, hogy megpecsételjük ezt a szentséget. Várom, elfogadja-e.

Lendar & Shimza

Szavaimat elnyeli a kukoricaföld, a magas növények éheznek a napfényre, ami a puhának tűnő felhőtömeg mögé rejtőzik. Csupán néhány rovar látogat meg minket zümmögve itt a természet közepében, pontosan olyan egyedül vagyunk, mint az első alkalommal. Az élettől duzzadó késő tavaszi vadvilág olybá tűnik, nem figyel fel a kettőnk közt húzódó feszültségre és bizalmatlanságra. Vagy csak, mivel pontosan ilyen a saját természete is, nem tartja figyelemre méltónak; Hisz ő is a túlélés érdekében óvakodva szövetségest keres, aki, ha rosszra fordul az idő, magát mentve igyekszik átvészelni ezt az időszakot. Ilyennek tűnhetünk mi is: két vadállat, aki azon gondolkodik, összebújjon-e a másikkal, amíg fagy, és éhínséggel sújtja őket a kőkemény föld, vagy biztosabb lenne, hogy megérik-e a holnapot, ha külön utakat járnak. Nem bántam, hogy meg kellett Lendarral osztanom az életemet. Akkor már elég régóta vándoroltam egyedül, és bár nem vágytam senkire, az emberi társaság pótolhatatlan mélysége feltöltött, elűzte a magány ragacsos csápjait, amik megragadták a szívem csücskeit. Szívesen osztoztam az ételen, az időmön, a testemen, sőt, a tehetségemen is. Mindezt azért, hogy elmesélje, mire képes. Elültette bennem az irigység és a hataloméhség kesernyés magvait, amik mára a kukoricához hasonlóan magas szárba szökkentek, indákkal fojtogatnak minden szívverésnél. Hálásnak kéne lennem. Sinat halála után céltalanul bolyongtam a világban, erdő után erdő, földút után földút, vásár után vásár. A férfi adott végre újra célt nekem, egy helyet, amit el kell érnem, egy tudást, amit meg kell szereznem. Bármi áron. Azt hittem, új ismerethez már nem juthatok hozzá, nem fogok többé koven után vágyakozni. Szerencsére a sorsaink összefonódtak, életünk folyása egymáshoz sodort minket, és megtapasztalhattam a sötétséggel járó hatalmat.
Lendar nem felel, de látom rajta, hogy megérti, amit mondok, el is gondolkoztatja. Nem várom, hogy megszólaljon, örülök annak, hogy meghall, úgy igazán. Van egy kivételes aurája. Egyszerre bízom rá a titkaimat és tartok attól, hogy meztelen lelkemet lássa. Mégis, azt érzem, muszáj őszintének lennem előtte, csak így válhat bölcs tanítómmá, így lehetek hű diákja. Hangosan sosem vallottam be senkinek, hogy bárkit is meg szeretnék átkozni. Egyáltalán, hogy okom volna rá. Egyszerűen csak eltemettem magamban mindazt a szenvedést, árulást, bántást, amit életem során kaptam. Még az álmok dimenziójában is ritkán jelentek meg ezek a képek. A legelső festményem után szinte sohasem álmodtam magammal, a sorsommal. A saját lelkem elől titkoltam ezeket a borzalmakat. Vele sem osztottam meg ezeket az első alkalommal, nem meséltem neki a családomról, az utazókról, akik mellé rövid időre csapódtam csupán. Nem is a részletek a fontosak, csak az érzések, amiket hagytak a lelkem homokozójában. Sinatról beszéltem csak Lendarnak a paplanok ölelésében, arról, miként tanított meg engem az álmaim lefestésére. Minden más az én féltve őrzött titkom maradt. Jobb nem emlékezni ezekre, fel se figyelni arra, aki a roma véremet, a női mivoltomat, a varázserőmet szidja. Sosem éreztem azt, hogy valakit bántani szeretnék, ezzel könnyítve a lelkemen, csak nyeltem tétlenül a dühöt, addig, amíg felrobbant álmomban, és elragadta a férfi hatalmát. Ki tudja, milyen óriási távolságból. Talán a lelkemet az övéhez kötöttem, vagy csak az álmaimban vetette meg a lábát, de valahogy sikerült az éberség határait legyőzve utolérnem őt valahol a Földön. Furcsán nyugtalanító gondolat, hogy bárhol is jár, az irányíthatatlan bosszúm utolérheti őt.
A cipó kellemesen béleli ki a gyomromat. Egyetlen fizetésből nem lehet megfizetni a drága festékeket, az unokahúgom ruháit, gyógyszereit, és mindkettőnknek bőségesen ennivalót is. Hagyom, hogy húgom jóllakjon, ő szoptat és nevel egy csecsemőt, és pedig eszem, ahol tudok. Ha találok termést, mikor a jelöletlen földutakat járom azt; Ha megkínálnak valahol, akkor elfogadom a finom falatokat.
A férfi a hozzá intézett kérdésemre már válaszol, a cipóról rám emeli a mélyen ismerős tekintetét, meglep, amit mond. Valóban rajtam keresztül üzenne a Sors a szolgálóinak? Büszkeség tölti meg a mellkasomat. Annyira ügyesen festeném le a jövő képeit, hogy az Álmok Istennője, a Végzet maga, óriási erőt adott volna a kezembe? A saját cselekedeteimet jósoltam volna meg Lendar sorsán keresztül? Lehet a Jövő maga szállt meg engem, mikor valamelyik rémálmom során elkívántam a férfi erejét és hatalmát.
Egy szó se hagyja el az ajkaim börtönét, de ahogy az előbb tette Lendar, én is csendesen megértem, amit mond. Láthatja az ellágyuló vonásaimon, hogy megbánom és felfogom, amit üzenni szeretne. Valahol örülök is, hogy újra találkoztunk amiatt, hogy ideirányítottam őt.
Azt is elraktározom magamban, hogy kölcsönös a bizalmatlanságunk egymás iránt. Nincs okom csodálkozni, hiszen valóban a világ végéig kergettem őt, majd félúton megfosztottam őt a hatalmától. Most itt, a lenge szél ölelésében, azért megkeményedő pillantása és cudar szavai elárulják, hogy több van a mesében, mint amit megoszt velem. Nem veszem magamra, jogom sincs arra, hogy titkait kifürkésszem, én se szeretném, ha ő tenné ezt velem. Van, ami csak a miénk.
Ahogy Lendar a teámat az orrához emeli kissé elárulva érzem magam. Arcomon átsuhan a sértettség, de hamar elmaszkírozom, én is óvakodva fogadtam a felkínált ételt. Soha nem mérgezném meg őt, sőt, senkit sem. A teáim gyógyteák, az egészség szentségével vannak átszőve, és akármennyire vágyódom a mágia sötétebb oldalára, még nem felejtettem el, honnan jövök. Ki és mi volt az édesanyám.
Lendar kinyújtott keze és melegbarna tekintete között cikázik a pillantásom. Egy érintésből is rengeteg titkomra fény derülhet, nehezen veszem a friss levegőt, tonnás súly nyomja össze a szegycsontomat. Nincs más választásom, ezt súgja a lelkem, és hosszú másodpercek múltán reszkető ujjaimat kinyújtom, kezemet Lendar ismerős tenyerébe csúsztatom. A férfi szemei kifordulnak, egy másik világban jár, ebben a sebezhető pillanatban meglesem őt. Hasonlóképp érezheti magát, mint mikor én az álmok tengerében úszok, teljes lényével egy olyan dimenzióban jár, ahová más nem követheti őt. Ez a varázsa az ilyesfajta mágiának. A magánya rettentően egyértelmű, olykor terhes, de csak a használójáé – egy teljesen másik világ, aminek minden centimétere őt várja, az ő lelkére szomjazik. Ez egy olyan kaland, amit mással nem lehet megosztani, az elbeszélések nem adják vissza a megtapasztalást, amit egy-egy, a Földön öntudatlanságba burkolódzó út jelent a boszorkány számára. Baktalo ijedten reppen fel egy közeli fa ágára, a tavaszi szél nyugtatóan ringatja őt. Az én szívem is hadakozik a mellkasommal, legszívesebben messzire szállna, akárcsak a kis madár, de tudom, hogy itt kell maradnom. Érzem, ahogy a férfi csűri-csavarja a lelkemet, a múltam, jelenem és jövőm összefut a gyomromban, az engem körülvevő szellemek biztosan bizalmasan suttognak a férfi fülébe.
Ahogy Lendar elengedi a kezemet úgy érzem, mintha valaki megrántana. Nagy levegőt veszek, nem tudtam, hogy visszatartom. Őt is megviselte az utazás, vízzel hűti le a húsát, ami visszazuhant a közös valóságunkba. Átérzem milyen, mikor hirtelen kiesünk egy másik univerzumból, újra a testünkben találjuk magunkat, letaglóz minket az egyszerű emberi test biológiája. Csendben várom, hogy rendeződjenek a vonásai, visszanyerje irányítását a csontjai és izmai felett. Hozzáérnék, de félek, hogy csak hátráltatom őt. Csendben figyelem, őt, a féltő kérdésére szólalok meg először. – Van. Egy lakásban élek most. – magyarázom. Sajog a lelkem a vagonom után, a lovaim után, a patak friss vize után, a kora reggeli hűvös levegő után, ami felfújja az ember tüdejét, minden reggel, mintha az anyaméhből kizuhanva először szívnék be oxigént a mellembe. Most a dohos, állott levegőjű lyukban kelek és fekszem, a lelkem nekrotizál a téglák fogságában.
Elűzőm az életemmel kapcsolatos bánatokat, megnyalom a számat, óvatosan kérdezek rá arra, ami kíváncsian fúrja az oldalamat. – Magát a Devlát láttad a nyakam köré fonódva? – szórakozott mosoly árnyéka suhan át az arcomon. – Engedélyt adtak rá a szellemek, hogy magad mellé fogadj? - kérdésem már komoly hangnemű, vonásaim is ezt tükrözik, a csekély vidámság nyoma is eltűnt arcomról. Baktalo visszaszáll a vállamra, majd leszökken, az egyik párna rojtját csipegeti. Visszaereszkedem a fenekemre, fehér blúzomat megigazítom a törzsemen, hátradőlök egy keményebb párnára. Elringat a természet, a lélekbelátás intimitása. Nem szűntek meg a fenntartásaim, de felesleges most már feszülten figyelnem őt. Úgy érzem megtudta, amire szüksége volt. A válaszán már nem tudok változtatni, a döntés rajta áll. Az, hogy ma rájöttem, a Sors az ujjaim apró rezdülésein keresztül dolgozik a világban, megnyugtat, több lelkierőt ad arra, hogy elviseljem a bizonytalanság terhét a lelkemen. Őt nézem, fürkészem minden rezdülését, várom, hogy válaszoljon a kérdésre, ami eldönti a sorsomat. Azonban ha nemet mondana, alighanem folytatnám a harcot a támogatásáért, nem tudnám elképzelni, hogy egy nem miatt feladnám az életem célját.

Lendar & Shimza

Az otthonom ez – a nyílt ég alatt lobogó tábor tüze, a földutakon döcögő vagon szűkös belseje, a fák által határolt szobák meg termek, a napsütötte tisztások. Rádió helyett a madarak dala kísér végig reggelente, ahogy a patakhoz sietek mosakodni, és a rovarok zümmögése altat el, mikor a Nap már rég elbújt, hogy helyet adjon a csillagok ragyogásának. Az erdő lakói nem ítélnek el, békében együtt élünk. A természet az én hazám, és az álmok földje. Tárt karokkal váró illúziók, képek, színek, hangok és szagok kavalkádja, ahol a valóság, az idő meghajlik. Én vagyok a proféta, akinek dalolnak az álmok, kétségbeesetten kérlelnek, hogy üzenjem meg a Földieknek, hogy mi fog történni. Üzenetük sokszor nehezen kibogozható, egy színes, érthetetlen massza, aminek a lószőrecset ad értelmet az olajfesték segítségével. Ez a két hely az, ahol befogadva érzem magam. Itt nem kergetnek el, nem néznek rám bűnösként, amiért a mágia csobog az ereimben. Annyi ember akart megátkozni engem a származásom miatt – nem csupán boszorkány vagyok, hanem roma boszorkány. Már egyetlen tekintet elég ahhoz, hogy gyűlölet bugyogjon fel belőlük, a saját népem pedig azután taszít el magától, mikor meg tudják, boszorkány vagyok. Saját szülőanyám is eldobott magától – szóval igen, sok embert megátkoznék. Hogy Lendar köztük van-e? Nem. Persze, nem esett jól, mikor álmomban hagyott el, magával víve a kártyákat, amiket neki festettem, de a bennem lobogó düh tüze nem őt égeti. Sokkal inkább a kíváncsiság heve hajtott engem a férfi után. Bemutatást engedett egy olyan világba, ami nem csupán az otthonom lehetne, hanem hatalmat is adna a kezembe. Egy sötétebb, biztonságosabb otthon, ami a természet békessége mellett a viharos, nyers dühét is a lelkembe költöztetné.
Lendar tábora pontosan ennek az otthonnak az illúziójával kecsegtet. Már hetek óta egy mesterséges, picike lakásban élek csapdába ejtve, és olyan városi bolondságokkal kell nap mint nap küzdenem, mint a mosógép meg a számlák. A települések macskaköves útjait csak ritka kirándulások alkalmával róttam, mikor festékért vagy ruháért merészkedtem be az emberek közé. Most pedig minden egyes nap a beton taposásától sajog a talpam.
Shalaye, a férfi familiárisa eszembe juttatja az én lovaimat, akik sajnos nem élték meg a mát, vagy csak túladtam rajtuk. A lókupecnél töltött idő alatt rengeteget tanultam a lovakról, ez a tudás egészen Rose Harborig kísért engem. Most, hogy itt állok a hatalmas familiáris mellett, belesajdult a szívem, vágyok vissza ide, a természet ölére. Ide-oda pillantgatok, Lendar tekintetének a tüzében, beszívva magamba az ismerős érzést, a szabadságot, az erőt. Követem a férfit a kialudt tűz köré pakolt szőnyegekhez, Baktalo utánam ugrándozik, védelmezően, mintha őrkutya volna. Törökülésben foglalok helyet Lendar mellett, és a felém nyújtott kést vizsgálom pár pillanatig. Bizalmatlanul felemelem a kezemet, a markolatot megragadva magamhoz veszem. Amíg ő a friss cipóból tör egy darabot, addig én egy kis szalonnát szakítok, a testem szinte remeg a falatért, majd gyorsan egy másik darab húsból is kerítek egy falatnyit. A sajtokhoz nyúlok, abból is vágok magamnak néhány kockát, az egyik fatálra – amin nem én vagyok – halmozom fel őket, a kést a szakajtó mellé helyezem vissza. Lendar Baktalót eteti, amiről eszembe jut, mennyire odaadó gazdája a lovának. Túlzás lenne azt mondani, ismerem őt, de a szemem előtt csak kedvesen bánt az állatokkal és a természettel – talán minden boszorkány ilyen. Belőlük merítjük az erőnket, semmi jó nem származna abból, ha kárt okoznánk nekik. Ez a város zsizseg a boszorkányoktól, az erőtől buzgó természet idevonz mindenkit.
A férfi kérdése megzavarja a visszafogott falatozásomat, és a minden jóval megpakolt szakajtóról a hátradőlt boszorkányra pillantok. Fehér len ingje szinte virít a színes textilek alkotta kavalkádban, egy falatot megint a madaram felé hajít. Baktalo bizalmatlanul méregeti, majd azért kinyitja a csőrét, hogy gyorsan felkapja a falatot. Ha már én eszem, ő is jusson néhány morzsához.
A kérdés elgondolkodtat, számos arc ugrik fel elém, anyámé, apámé, bátyámé, az első szerelmemé, a testvérpáré, a lókupecé, a sajátom. Formák, színek, szeretet, düh, gyűlölet. Ezernyi érzés kezd kavarogni bennem, harcolnak azért, hogy az arcomat eltorzíthassák, de végül csak üres tekintettel nézek a férfire. Tehetségem? Valóban megátkoztam volna őt? Egy igazi amriya. Eltűnődtem, vajon mást is megátkoztam-e egy félrecélzott átokkal, vajon álmomban történt-e ez? A kétségbeesés és a félelem tükröződik a szememben, amíg a férfi tovább elemez engem. Mire lehetek képes valójában? Mikor fogok magamra és a húgomra is veszélyt jelenteni? A kés hegyén megcsillan a napfény, ahogy Lendar torkához közelít, nyelek egyet. Baktalo hangosan felcsippan. Nem, tényleg nem akarnám, hogy meghaljon. Szeretném elsajátítani azt a tudást, ami benne lobog, ehhez pedig az kell, hogy a mentorommá váljon. Az életemet mindig a mentoraim mentették meg, és most is szükségem van arra, hogy valaki bevezessen ennek a mágikus világnak a hazájába.
Engem néz, a bőröm alá tekint, lecsupaszítja a húsomat, a csontomat, csak a meztelen lelkemet látja, minden egyes szóval egyre sebezhetőbbnek és védtelenebbnek érzem magam. Megölni magamat. Csengenek a szavak a fülemben. Akkor is megéri.
Nem felelek neki, csak bámulom őt, én is a szívéig akarok látni, de nekem nem megy, elakadok az ismerős mellkasának bőrénél.
Elvettem az aktív erejét. A hangja szinte elringat, megigéz, bármit mondhatna, elhinném. Félelmetes, mennyire hatása alá kerülök, ahogy kihúzott háttal ülök a szeme előtt, és hagyom, hogy turkáljon a lelkem legmélyén. Még élek, mégis úgy látja a lelkem, mintha szellem volnék, és a halál világában kormányoznám őt az igazság fele. A tekintete kereszttüzében égek, megint nyelek egy nagyot, de a számat összeszorítom. Ő elfordul Shalaye felé, és hirtelen levegőt veszek. Észre se vettem, hogy kimaradt néhány lélegzetvételem a pillantása súlya alatt. Kicsit megigazítom lábaimat, most már térdepelek a szőttesen, és várom, hogy újra megszólítson. Baktalo közel húzódik hozzám, a tenyerembe veszem őt, hogy erőt adjon a jelenléte.
A férfi sötét pillantása visszatér rám, kérdése most már nem csak meggyőző monológ, hanem komoly, választ kívánó kérdés. Nyelek egyet, állom a tekintetét.
- Nem akartalak megátkozni. Az erődet kívántam – lehet, hogy túl erősen. – Bűbánás ül ki orcámra, de gyorsan megkeményednek a vonásaim. – Szükségem van arra, hogy legyen hatalmam. Te nem félsz a túloldaltól. Arról, amit sötét varázslatnak neveznek. – Először Sinat mesélt nekem erről. Ő fehérvarázsló volt, elítélte a feketemágiát, és óvá intett tőle. Az álmok világában veszélyes erre az oldalra keveredni, de úgy tűnik, én már valamennyire átkalandoztam.
- Nem bízom benned. Mást azonban nem ismerek, aki ennyire ügyesen lavírozna ebben a világban. Nem téged akartalak megátkozni, de vannak, akikkel szívesen megtenném. – Többet erről nem kell tudnia. - Nem olyan egyszerű az álmok földjén navigálni. Így találtalak meg téged is. – Tudom, hogy tudni szeretné, miként akadtam a nyomára. A miértje és a hogyanja ismert már számára tehát. – Igaz, nem az élet és halál közötti vékony kötélen, de segíthetnél elsajátítani, miként irányítsam az álmokat. Miként lehetek olyan erős, mint te. – Nagyot nyelek. Elismerni, hogy valaki erősebb nálam kiszolgáltatottá tesz. Mégsem félek, hogy bántana – már megtehette volna az első alkalommal, mikor otthagyott. Csupán attól rettegek, hogy ez alkalommal is egyedül ébredek fel.
Felemelkedem, megigazítom a ruhámat, és előrehajolok, hogy tépjek egy kis cipót még. Mielőtt tele volna a szám felteszem az engem belülről égető kérdést. – Megtaláltad amiért idejöttél? – Csukott szájjal rágom a falatot, amíg Lendar válaszát várom. Egyszer lefestettem őt, amint a szellemek országában sétál, és irigykedve nézegettem az ecsetvonásokat. Másszor boszorkányok között láttam őt, tárgyalni, a féltékenység maróan kaparta a torkomat. Én is lehetnék ott. Egy koven élén. Olyan boszorkányok között, akik nem félnek attól, hogy használják az erejüket, hogy megvédjék magukat és egymást. Akik egyek a természettel és a világgal.
Látom, hogy Lendar nem akar enni, ezért a zsebembe nyúlva előveszek egy kis tasakba csomagolt teát. Zsálya és tárnics, ami energizál és meghozza az étvágyat. A hosszú fizikai munkával töltött nap után ez a tea szokott segíteni nekem. A férfi felé nyújtom, bólintok egyet, hogy vegye el. – Idd meg. Segíteni fog. – Enélkül is jobban lenne másnapra, de szeretném meggyőzni, hogy együtt akarok vele működni.

Lendar & Shimza

Az egész bensőm zsizseg, most, hogy őt bámulom, és érzem, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem. A tudása, a hatalma, a sötétség hívása feltölti az ereimet, vér helyett az a vágy száguldozik a testemben. A számtalan álom, ahol a színek és formák szenvedélyes táncából a férfi arca tárult elém, az energia és elszántság érzése, amivel izzadtságba fürödve feléledtem, most ebben a pillanatban sűrűsödik össze. Ösztönösen irányítja a végtagjaimat ez az energiabomba, a férfin tartom a szemem mereven, el ne veszítsem őt. Még egyszer nem szökhet meg előlem.
Ő is kiszúr engem. Látom, ahogy a patkoláshoz használt kötényét leveti, és ellenállok a kísértésnek, hogy szemügyre vegyem a szerszámait. Én nem patkoltam a lovaimat, Bosko, a kupec, akinél két évig éltem, ő tanított meg rá. A nehéz fémtárgyak elmosott alakjai az emlékezetemben élnek, de lefesteni nem tudnám őket, ecseteim szálai csakis a jövő foltjait képesek vászonra vetni. Próbáltam Boskót lefesteni, ahogyan öreg ujjaival patkolja a vadlovat, Bengált, akit elloptam tőle végül, de csak elmosódott színes pacákkal tudtam előállni. Ennyi maradt meg hát a patkolásból. Fizikailag megterhelő, ebben a melegben főleg fullasztó az izzó vasat ütni, Lendar viszont nem tűnt fáradtnak, sőt, várta, hogy elé érkezzek. Visszanyelve a kalandozó gondolataimat és kérdéseimet csak a célomra összpontosítok, az ismerős nyelven csengő köszöntésére feszülten bólintok. Nos, itt vagyunk hát.
Baktalo a talpam mellett ugrándozik, ő is feszülten várakozik. Ahogyan pattog felveri a port, az meg a ruhámra telepszik, finoman beborítja a szövetet. Ez a találkozó nem csak a lelkemen, hanem a testemen, a posztóimon is nyomot hagy, legalább tudom, hogy nem álom, hanem valóság volt. Le is festettem a mai napot, két hete. Egy kukoricacső mögül tekintett vissza rám az ismerős pillantás, a háttérben saját magamat láttam, mint apró barnás folt, ahogy felé tartok. Most is, szinte érzem az olaj és a farosttábla illatát, amire a jelenetet ábrázoltam. Ujjaim bőrén fantomérzésként végigfut a szálkás, göcsörtös tábla oldala és az ecset nyele, amiről lekopott már a lakk és a natúr fa bukik ki alóla.
Sokat tűnődtem azon, miért is akarom ennyire birtokolni ezt az erőt. Ez volt az első olyan érzés az életemben, ami ennyire elgondolkoztatott, nem voltam soha az az ember, aki megáll és órákat mereng a világon. Képtelen voltam azonosítani, mi zsibong bennem, nem jutottam semmire, csak a festményeim maradtak, amiknek a magját az a végzetes nap ültette, mikor először találkoztam vele. Egész életemben zubogott bennem a vágy, hogy tanuljak, hogy fejlesszem az erőmet, éreztem már gyerekként is, hogy a bennem lobogó varázslat valami különös ajándék, amit kötelességem fejleszteni. A Lendart beborító sötétségben találtam meg azt, amivel kiteljesedhetek. Egész lehetek, erős, irányíthatom a saját életemet.
Nem tudtam, elfelejt-e vajon. Igazából nem ismerem, nem tudhatom, hány nővel tette ugyanazt, mint velem. Az árulás kevésbé fájt, még le is nyűgözött, bár ezt nem vallanám be neki hangosan. Nyelek egyet, fanyar mosolyra húzódik a szám, de pillanatokon belül újra csíkká formálom – nem akarom, hogy azt gondolja, örülök a viszontlátásnak. Frusztrál, hogy tudom ő most is engem vizsgál, az élet és halál mezsgyéjén egyensúlyozva, a szellemek és az élet emlékének segítségével, amíg én csupám álmomban, kiszolgáltatott módon tudok a holnap eseményeiben fürdőzni. Nyelek még egyet, a kezem már remeg. Nincs tervem arra, ha nemet mond.
Hellyel és étellel kínál, gyanakvóan pillantok a szőttesek táborára. Visszafordulok Lendar felé, a szemében kutatnám a szándékait, de ő már a vagonjához lépett, így bizalmatlanul figyelem, ahogyan ételt halmoz egy-egy fatálra. Összefut a nyál a számban, tegnap este óta egy falatot nem ettem. Nem akarom, hogy elcsábítson ilyen olcsón, így visszanyelem az éhségemet, ami forrón és marón tör fel a nyelőcsövemen. A faragott tálakat csodálom, az egyiken én vagyok, amint festek, biztosan felismerem az alakomat, a hajkoronám elárulja. Kíváncsian vizsgálom, beiszom a vonalakat, így látnak hát engem mások. Az alkotásom fölé görnyedve, álomvilágban felkeresve a jövő fonalát. Nekem ez az idő eltűnik, nem kapom vissza, nem marad semmi nyoma a lelkemben. Furcsa érzés rápillantani milyen látványt nyújtok ekkor másnak. Intimebb ez, mintha a meztelen testemet vájta volna bele valaki egy fába. Sebezhetőbb vagyok festés közben, mint ruha nélkül csupaszon.
Észre sem veszem, mikor Lendar abbahagyja, amit csinál, és kérdésére ocsúdok fel. Elvettem az erejét? Nem tudom hova tenni, amit mond. Nem dühös, vádló, nem ordít, sőt, halvány mosoly dereng az arcán, amit most alaposan megvizsgálok. Szám kissé elnyílik, orromon hevesen szívom be a levegőt. Valamit összekeverhetem, rám fog olyasmit, amit más tett vele. Elvenni az erejét? Hogyan lettem volna rá képes? Az ajkaim rebegnek, amíg valami válasz után kutatok. Baktalo izgatottan csipog a lábamnál, felreppen egy kukoricára, majd gyorsan át egy másikra.
Tényleg fogalmam sincs miről beszél Lendar. Miért tettem volna ilyet? Hogyan? Mikor? Pörögnek a napok a fejemben. Miután otthagyott égett bennem a kíváncsiság, és nem sokkal később álmok kezdtek kísérteni, a legtöbben Lendar szerepelt. Így tudtam meg, merre lehet éppen. Álmodtam erről az álmos kisvárosról is, a tenger sós illatáról, a borús erdőről, a festői utcácskákról. A talajból áradó erőről, a vulkán módjára kitörni készülő energiáról, amiből láttam, hogy táplálkoznom kell. Néhányszor magamat festettem le, ahogyan tanulok, hatalmas erővel rendelkezem, másszor a földre kerülök, gyengén, tehetetlenül. Mindannyiszor itt voltam, a tengerparti városon kívül, az erővel föltöltött padlón állva.
- Miről beszélsz? – kérdezem végül szigorúan, szinte ugatva. Nem fogja rám kenni más boszorka bűntettét, bár kétlem, hogy megtorolná. Ha velem is megtette azt, hogy elkábít és ott hagy a semmi közepén, zsebre téve a neki festett tarot paklit, akkor mással is megtehette ugyanezt. Az a valaki más meg az évek során megtanulhatott átkokat szórni.
Felemelem az állam, szeretném, ha tudná, nem félek tőle. – Ha tudnék átkot szórni nem rád pazarolnám. – teszem hozzá, arcom ellágyul. Szeretném, ha azt érezné, partnerek is lehetünk, ehhez pedig az általában kérges modoromat selyemmel kell befedjem, hogy azt az illúziót keltsem kenyérre kenhető vagyok. Minden ösztönömnek ellentmondva, kissé reszkető ujjakkal előrenyúlok, letörök egy darab sajtot, és elrágom, gyomrom megkordul örömében, hogy etetem. Baktalo vészterhesen csiripel, a fejem felett elreppen, majd vissza egy magas szárra. Végig a férfit figyelem, rettegvén, hogy most is eszméletlenül hullok a porra, hogy majd magányosan érjen engem a holdfény. Bizalom nélkül nem lehet tanulni, akármennyire is verdesi a szívem a bordakosaramat, muszáj legalább úgy tennem, mintha bíznék benne. Tudom, hogy nem veszélytelen dologba akarok belevágni, még az életemet is tálcán kell kínálnom Lendarnak, ettől még Baktalo sem védhet meg. Tudom, mit akarok. Tudom, ki adhatja oda a hatalom kulcsát nekem. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan kaphatom meg tőle, amire szükségem van.

Lendar & Shimza

A későtavaszi hőség izzadtságra fakasztja heves bőrömet, fénnyel árasztja el a csendes erdős foltot. Egy fa törzsének dőlök, a kérge kellemesen kaparja a vörös blúzom alól kilógó karomat. Baktalo felettem ül a fán, nem szólal meg, de érzem a jelenlétét. Annyira aprócska, mégis a jelenlétét egészen könnyen érezni. A rengetegben rejtőző többi állat éneke megnyugtatóan hat rám. Néhány hete, hogy városban lakom, a zajok, az emberek játszanak a képzeletemmel, én itt, a természetben érzem magam egésznek. Fojtogatnak a falak, a napsárga festéssel meg a nyikorgó ajtókkal, nem szellőzik a lakás, nincs frissesség- és jószágillat. Az itt tartózkodásomnak ára van, amit nem lehet dollárban mérni. Egy darab a lényemből a zizegő falevelek, a széllel ringatózó növények között ragadt, és félemberként kell kiszolgálnom az olajos körmű büdös kikötői dolgozókat a kocsmában, ahol munkát vállaltam.
Szomjazom a tudást, ami Lendar ereiben száguldozik. Amióta bepillantást engedett a világába a lelkem úton-útfélen vágyott arra, hogy én is elsajátítsam ezt a hatalmat. Annyira más világ volt, mint az anyám és Sinat varázslata, nem kétségbeesett, kiszolgáló, hanem a mesterét szolgáló. Sokat gondoltam rá, nem a férfira, a szavaira, az érintésére, hanem arra, amit a mágiáról mondott, amit éreztem, mikor az erejét használta. Mámorító volt a közelében is lenni.
Lendar haján csillog a nap, mögötte ringatóznak a kukoricacsövek, mintha egy sárgás-zöldes tenger volna, egy hatalmas lovat patkol, nem tudom, milyen fajta lehet. Bosko mellett éltem éveket, több tucat ló fordult meg a keze alatt, mégse tudok annyit róluk, mint illene. Ez az állat hatalmas és tekintélyt parancsoló még így több száz méter távolságból is – visszahúzom a fejem a fa törzse mögé, nehogy kiszúrjon. Nem akarom, hogy nemleges válasszal szembesüljek. Nem azért jöttem ide a világ másik feléről, hogy az utolsó lépésnél elnyeljen a csalódás mocsara. Elhatároztam magam, az egész életemet annak szenteltem, hogy tanulhassak, és ezért képes vagyok nagyon sok mindent megtenni. Például szembesíteni a férfit azzal, hogy itt vagyok. Otthagyott elbódítva a boszorkány, mikor legutoljára szemtől-szemben álltunk, és hetek óta követem a legtöbb lépését, várva a legjobb pillanatra, mikor is elé állhatnék.
A fehér blúzom, bár nincsen rajta fodros dísz, beleakad a fa kérgének rovátkáiba, mikor előredőlök, érzem, hogy a szálakat tépi. Már biztosan foltos, a holnap zenéje lesz eme probléma megoldása. Most már tudok mosni mindennap, legutoljára Sinat küldött be hetente a városba a mosodába. Hiányzik a folyó friss illata, ami a szövetekből árad a szárítás után, de örülök, hogy a hideg napokon nem kell csontig hatoló jeges vízben ruhát dörzsölnöm.
A verebem ciripelése kizökkent, felröppen, átszáll a mellettem magasba törő kanadai hemlokfenyő egy széles ágára. Újra előbújok, a férfit figyelem. Nagyon messze van, de felismerem őt kilométerekről is. Muszáj most előrelépnem, egyedül vagyunk, nem tud hova szaladni, hacsak nem pattan fel a lovára. Baktalo szerencsére igazi kis harcos, és valamennyivel gyorsabb is, mint egy átlagos veréb, szívesen kicsipkedi bármilyen állat szemét. Ha lezuhan a lóról futva utolérem, és szembesíthetem őt azzal, hogy miatta jöttem.
Kilépek a fa törzse mögül, most vagy soha, gondolom, és pattogó léptekkel megindulok felé. A térdem bírja a tempót, kezem ütemesen, katonásan leng, ahogy menetelek. Szinte szelem a levegőt, de trappolásomat elnyeli a friss föld és a dús aljnövényzet. A fülem mellett zöngenek a rovarok, akiknek a röppályáját eltérítem az elhatározásommal, Baktalo szorosan követ.
A férfi alakja egyre csak nő, nem is érdekel már, ha kiszúr. – Lendar! – kiabálok, a hangom rekedtesen vágja ketté a természet és a tengeri nyugalmát. Indulatosan kezdem, az ereimben dübörög a céltudatosság, a nyugalom, amivel a friss levegő takart be, elpárolog. – Megismersz? – kérdem, de folytatom is – Taníts. – jelentem ki. Egyszerűen fejezem ki magam, nem pazarlom a szavakat. Sosem voltam az az ember, aki jártatja a száját, a szavaknak súlya van, és nem szeretném a vállamon hordani a sok-sok tonnát, amit mások összefecsegnek.
Megállok a férfi előtt, kisterpeszben, a hajamat és a zsenge csöveket ugráltatja a kellemes szellő. A hímzett fejkendőmet megigazítom, eltökélten fixírozom a sötét boszorkányt, várva a válaszára.