Sokat fejlődtem azon a téren, hogyan viszonyulok ahhoz, ha idegen férfiak megérintenek, így Rod vállveregetése akkor sem számítana túl merésznek, ha a fiú tíz évvel idősebb lenne. Ártalmatlan, barátságos gesztus, még örökké gyanakvó és hamis fenevadam is csak a füleit rezzenti meg reá idebent. Azt is elég lomhán. Rodrigo jelenlétében egyáltalán nincs semmi fenyegető. Sőt - a maga széltoló, csibész módján kifejezetten bájos kölyök.
- Észben tartom - jegyzem meg kedvtelve a tanácsára, mintha nem olyan emberként állna előttem, akit éppen a csajozási módszerei juttattak ide. Bár ha úgy vesszük, valószínűleg megkapta, amit akart. Kíváncsi vagyok, idővel megtanulja-e úgy kiszedni magának a cukorkát, hogy ne törje össze közben az üveget.

Nevetnem kell megint a felháborodásán, mert néha megfeledkezem róla, milyen finnyásak az emberek arra, amit megesznek. Nem hibáztatok senkit. Ha lett volna választásom, sok esetben én is eltekintettem volna pár fogástól annak idején. Persze ettől még nem értünk egyet, az elhagyatott és régimódi, vidéki kutakon valóban találkozni ocsmányságokkal, én viszont annyira megszoktam az útszéli ételeket, hogy az ajánlatot teljesen őszintén tettem. Persze nekem van némi, gondosan rejtegetett rutinom is abban, hogy eldöntsem, egy négynapos deli counter szendvics mennyi veszélyt rejt ahhoz képest, hogy húsz centbe kerül. Már ahol még nem dobták ki. (Ha az embernek több van a zsebében húsz centnél, elfogadhatatlanul sokat.)
Rod biggyeszt én pedig felvonom a szemöldökömet.
- Bocsáss meg. A Ritz-Carlton odaát, a wilmingtoni Silverside Roadon huszonnégy órás shopot üzemeltet, de még a lounge is nyitva lesz. Vagy csak hívd fel a szobaszervizt. A leggyorsabban a bruschetta van készen.
Csipkelődöm. Nyilván. De sajnos az a helyzet, hogy az éjszaka kellős közepén kevés a választási lehetőség ilyen téren, ha az ember kisvárosi. Nem mintha Rod úgy festene, mint aki ne fogadna el egy újabb sört, ha ennivalót nem tud szerezni.

Elgondolkodva figyelem, ahogy feldobja a pénzt.
- Én a helyükben rövidre zárnám az estét, de ki tudja. Csak vigyázz, hogy el ne kapják a grabancod... vagy ne legyen egyiknek se focista bátyja.
A pénz visszakerül a srác zsebébe, ő maga pedig egészen stabilan indul meg kifelé, legalábbis a véralkohol-szintjéhez képest. Visszafordulva, széles mozdulattal búcsúzik. Biccentek válaszul, bár csak zsebre tett kézzel ácsorgok egyelőre. Én nem gyalog vagyok. Még szép! A zsebemben már kitapintottam a kulcsokat. De azért megvárom, hogy a temető most már tényleg kiürüljön, mielőtt hazaindulok.

Meg kell állapítanom, hogy Rodrigo Domínguez - ezt a nevet tényleg nehéz elfelejteni - elég érzéketlen. Nem mintha megcsontosodott jellemhiba lenne, hisz félig gyerek még, ráadásul a világ éppen a lábai előtt hever. A maga módján még kedves is. Legalábbis azt hiszem, ilyen lehet, amikor az akar lenni. Zsebre vágom a kezemet, önkéntelen mozdulattal rázva egyet a balomon, hogy az órám lejjebb csússzon a csuklómra, az államat pedig fölszegem. Nem kifejezetten őneki szól; megszokott pózom ez. Megragadt vigyorral vonom fel a szemöldökömet.
- A legjobb wingman lehetsz egész New Englandben - billentem félre a fejemet, s amit mondok félig játék, félig köszönetnyilvánítás. Férfi a férfinak. Ne az én lelkemen száradjon az estéje egyetlen félsikere. - Értékelem. Még szavadon foglak, ha egy nap cserbenhagy a sármom.
Erre persze várnia kell. Aranyos kölyök, no.
Nincs szívem felnyitni a szemét a tényre, hogy kettőnk közül még hosszú ideig én leszek a jóképűbb.

Nem nehéz megállapítani, meddig tart rendbe szednie magát, mert ezt a böfögést még a kápolnából is tisztán lehetett hallani. Szem elől veszíteni nem fogom, az már biztos. A küszöbön találkozunk össze; a kérdésre kénytelen lennék széttárni a karomat, ha nem döntenék inkább úgy, hogy a műanyag palackot nyújtom át.
Közben hiénaszerű, horkanó nevetést hallatok.
- A kemencét hátul tízkor lekapcsolták - engedem lejjebb a szemhéjaim alattomosan, nehogy a célzás elszálljon a feje felett. Vonásaimat a nem sokkal ezelőtti kétértelmű mosoly tartós, szuroksötét árnyékai ismét megkörnyékezik egy pillanatra, de azért nem áll szándékomban túlságosan tiszteletlennek mutatkozni. - Ha enni akarsz, magadra vagy utalva. A benzinkutat javaslom az út túlvégén. Ott éjjel-nappal kiszolgálnak.
Persze nem kevés olyan hely akad a kerítésen belül is, ahol friss ételt hagynak egy-egy sírnál a látogatók, sőt legalább egy tucat olyan sírkövet is fel tudnék sorolni, amelyekre különféle recepteket véstek. Ezeket divat elkészíteni és kitenni belőle. Ez azonban nem olyasmi, amit jogom lenne bárkinek elmondani, arról nem is beszélve, hogy a barátságosságom sem tartana el addig, hogy a halottak meglopását eltűrjem. A temetőőr ugyan nem én vagyok, ám ha ilyesmin kapnék rajta bárkit - vagy bármit -, az illető számíthatna rá, hogy egy másik oldalamat is megismerheti. Rodról nem tudom eldönteni, vetemedne-e effélére és azt sem, milyen alakot ölt átváltozva, abban azonban biztos vagyok, hogy nem szívesen cakkoznám ki a fülét. Legyen az a fül akármiféle.
Lazán intek az ajtó felé; ha kiléptünk, majd kulcsra zárom magunk mögött megint. Fülelek egy pillanatra. Semmi.
- Mit gondolsz, feladták?

Megvonom a vállamat, flegmábban, mint ahogy akkor tenném, ha nem Mr Nagymenővel állnék szemben. Egy darabig szerettem szidni az exnejemet. Undorító dolog volt, mégsem tudtam megállni. Talán mert fájt, hogy ő szakított velem. Ha már szétmentünk, úgy lett volna igazságos, ha én hagyom el őt: mondjuk akkor, amikor halántékon vágott az apjától örökölt üveg hamutartóval, vagy amikor kirúgta a kezemből a forró kávéskannát a nappaliban. Vagy amikor hozzám vágott egy kést a konyhapultról. Vagy amikor az arcomba csapta a hálószobaajtót és eltörte az orromat. Vagy csak úgy egyáltalán. Gyűlölni azonban soha nem tudtam Cassie-t, még akkor sem, amikor szerettem volna. Leginkább magamat utáltam, de magamat mégsem szidhattam.
Egy férfiban legyen büszkeség.
Így hát akkoriban, friss sértettként szidtam őt, jó ideje azonban már rossz ízt hagyott volna maga után az ilyesmi. Minél több időt töltök odaát, az alapítvány falai között, annál inkább. Most, hogy Rod felhozza a dolgot, eszembe sem jut durván válaszolni. A kölyök maga is vidám, szélhámos csalafintaságot áraszt, ami mellett nehéz lenne komornak és keserűnek maradni. Meglepő, de egyáltalán nem is érzem magam egyiknek sem. Somolygok, mintha valami közös nőcsábász simliben vettünk volna részt.
- Egyelőre a farkasommal kell megtanulnom kijönni - vallom be, és ebben elég sok igazság van. - Nem akartam mást belekeverni ebbe. De mert tudom, hogy ez fúrja az oldaladat, elhagyott a nejem. Remélhetőleg azóta már találkozott pár olyan talpig férfival, mint te. Sokáig kellett beérnie velem.
A finom csipkelődés tisztán kihallható, egyikőjük kontójára sem akarok tréfálkozni, csak a sajátomra. Egy kicsit meg is érdemlem, elvégre megcsaltam a feleségemet, még ha csak egyszer is, még ha csak kétségbeesésből is, még ha ki nem is derült soha. Mikor elköszönt tőlem elhatároztam, hogy elmondom neki, végül mégsem mertem még csak célozni sem rá. Túlságosan élveztem, hogy végre szenved, amiért egymaga tönkretette mindkettőnk életét. Annyira ki voltam éhezve erre az érzésre, hogy semmiféle hatalom nem tudott volna becsületességre kényszeríteni.
Néha nem tudom eldönteni, melyik a gusztustalanabb, Charles, mondta egyszer egy veszekedés hevében, olyan vad sírás közepette, hogy éppencsak ki lehetett venni a szavait; - az önzésed vagy a gerinctelenséged. Később mindig azt állította, nem emlékszik erre. Hogy nem is mondott ilyet. Én viszont emlékszem.
És az igazság az, Cassie, hogy jó lett volna, ha eldöntöd. Mert segítség nélkül én magam sem fogom tudni soha megmondani.

A szemem fölcsillan, ahogy Rod a limuzint méltatja. A szereléshez, különösen ilyen modern járművekéhez, nem sokat konyítok, így túlzás lenne rámondani, hogy egy cipőben járnánk... mégis. Ő persze inkább tűnik olyasvalakinek, aki a testükért szereti az autókat, az idomaikat meg a sebességet, amit előcsal belőlük, de illik is hozzá az ilyesmi. Nem lehet mindenki romantikus alkat, nemde? A kacsintásból meg a hozzá tartozó csípős megjegyzésből ítélve a fiú aztán biztosan nem.
Nevetek. Javíthatatlan.
- Olyan vagyok - jegyzem meg könnyedén, félvállról véve a nem túl hízelgő jellemzést. A vigyorom egy pillanatra felvágósan kiszélesedik, fölfedve előtte a szemfogaim mögött megbúvó alsó-felső négyesek fehéren világító porcelán koronáit. - Meg aztán, ha máskor nem is, de legalább holtában mindenkinek kijár egy igazán jó sofőr. És egy olyan út egy olyan autóban, ami életre szól. Ezt nem lehet akárkitől megkapni.
Meghallgat, s közben próbálja felmérni a saját állapotát, amihez szüksége van egy kis időre. Nem csodálom. Aztán még meg is hatódom egy cseppet, mert jófiúhoz méltó tekintettel van rám. No lám csak. Öntelt mosolyom halvány jeleit ismét felfedezhetné rajtam egy pillanatra, ha ide figyelne.
Semmi vész, fiatalúr. Köztünk marad...
Egy srófra jár az agyunk, mert ő is ide lyukad ki, csak éppen más miatt. Rákacsintok.
- Én nem árulom el, ha te se. És letagadom, ha igen. Na gyere.
Ugratom. Nyilván. A ravatalozó és a hozzá tartozó helyiségek zárva vannak ugyan, de azért elszámolni nem kell azzal, amit itt teszek, ha már egyszer rám bízták. Nem nyitom ki a főbejáratot, a mosdóknak van külső ajtajuk is, külön kulcsra zárva. Itt engedem előre az ittas Rodot, hogy a nyomában belépjek, s elsétáljak mellette. Már ha meg nem állít. A kápolnából az irodába vezető hátsó folyosó hűtőjéből veszek ki egy palack ásványvizet, s néhány percig tétlenül hagyom a fejem feletti órát ketyegni, köztünk a csukott ajtóval. Nagy helyiség, de egy kis magánszféra Mr. Nagymenőt is megilleti. A vízcsövekben változó nyomást hallgatom, hogy kiderüljön, éppen hol tart a felfrissülésben és a záródó csap hangjára megyek csak vissza. Nem aggódom érte, eddig se aggódtam. Alakváltó.
Azontúl kétlem, hogy itt véget ér akár csak a ma estéje.

'Régen a lányok erkölcsösebbek voltak.' Rod szájából annyira szürreális ezt a republikánus szlogent hallani, hogy megint nevetnem kell, ugyanazzal a kurta vakkantással, mint az imént. Közben érzem persze, hogy a megjegyzéssel gesztust tett felém Mr Nagymenő: oda ugyan nem értem el, ahová ő, de talán a lába nyomába még beleléphetek, ha úgy adódik. Nocsak. Nem egyszerűen csak sármos, hozzá nagyvonalú is. Biccentek, széles vigyoromat elismerő félmosolyba csillapítva közben.
- Ha már rákérdeztél... nem hiszem - válaszolom egy csepp cinkossággal. - Szerintem éppen olyanok voltak, mint most. Persze nem tudhatom. Csak találgatok. Mostanság nem próbálkoztam.
Elvégre itt úgysem rúghatnék labdába, ha egyszer az ő vadászterületén vagyunk. Más, versengőbb természetű férfiakat talán ingerelne Rod fennhéjázó vagánykodása, én azonban cseppet sem bánom, hogy a fiú a világ királyának tekinti magát. Ma este talán az is. Vele alighanem olyan lányok is szóba állnak, akikkel az ő korában én senkiháziként hiába kezdtem volna. Minden oka megvan rá, hogy emellett ne legyen különösebben lenyűgözve egy elvált harmincastól, nekem pedig sose volt égető szükségem arra, hogy felnézzenek rám.
Ahhoz, hogy a hiúságomban megsértsen, ilyesfajta csipkelődésnél jóval több kellene.

- Dedikálom, naná. Ha ráérek. - adom a dívát. - Csak majd mondd a nevedet, mert addigra elfelejtem.
Csepp szünet, ahogy a titkolózást elengedve beavatom a munkámba. Várom, hogy beigya a látványt és ő oldalt fordulva, összehúzott szemmel figyel, mintha a sötétségen ilyen célzatosan átnézni testileg megerőltető lenne. A Heritage szemből, rezsútosan áll hozzánk képest, így a fiú ráláthat az irdatlan hatméteres kocsiszekrény bőrborítású, ezüst díszléces hátára. Az autó szokatlanul nagy tengelytávjában ott a limuzinokra jellemző negyvenhüvelyknyi nyújtás, nyugalmi állapotban is kissé balra néző abroncsai összkerékmeghajtásról árulkodnak. A roppant hűtőrács fekete redői dölyfös kifejezést kölcsönöznek a jármű makulátlan, krómszegélyezés hangsúlyozta profiljának.
Ráismer. Felvonom a szemöldökömet. Ezek szerint köze van a Perez és fiaihoz.
- Mm-hmm - hümmentek, ezúttal kimérten. - Olajcsere. Szép munkát végeztek rajta. Semmi határidő-tologatás. Gyanakodtam rá, hogy van valami az egyik hátsó zsanérral is, de csak kenetlen volt.
Még az is lehet, hogy egyszer benézek a saját autómmal is, bár komoly bajnak kell történnie, hogy a Silver Cloudhoz közel engedjek bárki mást. Az viszont nem kizárt, hogy alkatrészek beszerzésével érdemes hozzájuk fordulni. Ezek szerint arrafelé meg-megpillanthatom a Nagymenőt is néha. Ő maga kisebb szünetet tartott - egy pillanatra megfordult a fejemben, nem-e rosszul lesz mindjárt -, most azonban már visszatért belé a korábbi elevenség. Vizslat, ezúttal engem, legalább olyan tüzetesen, mint az előbb az autót.
- Huszonkét gallon fér a tankba. Képzelheted - sóhajtom, de azért látszik rajtam, hogy távol állok a szívfacsarodástól. Nyilván. A saját kocsim közel ugyanilyen étvágyú, éppencsak benzindiétán van gázolaj helyett. Hátrasimítom a hajamat a homlokomból. - Rámenne, ha nekem kéne fizetni. Így, hogy a számlát a Huang-ék állják, egy szavam sem lehet. Gondolom, már kitaláltad, hogy csak a személyzet vagyok.

Apró szünet: fülelek, hogy halljam, hogyan veszi a fiú a levegőt. Egyelőre tűrhető bőrben van, ám a tömény szesz alattomos dolog. Még utolérhetik a korábbi felesei, akkor pedig jól jár, ha nem magára hagyva ájul be a parcellák közé. Tisztán hallom a kitágult ereiben részegen dübörgő vért: ezt az állapotot olyan közelről ismerem, amilyen közelről csak a magamfajták ismerhetik. Tüzetesen végignézem őt a földdel csámpásan összekent cipőjétől a véres-csillagfényes, lázas izzású szeméig.
- Nem akarsz inni egy kis vizet? - intek a szememmel az árnyékban magasodó épületegyüttes felé. A zsebemben itt lapulnak a kulcsok ma este. Ami azt illeti, a legtöbb este. - Be tudlak engedni a fürdőszobába.

- Vagy úgy.
A hencegésre elvigyorodom. Érthető, mire a nagy mellénye, effélét nem tart csak úgy magában az ember, akkor sem, ha mind érezzük belül, hogy az ilyesmi nem egészen szép dolog. De azért... a szemöldökfelvonásban is igaza van. A helyében - teljesen a helyében, mindennel együtt - én sem biztos, hogy jobb bizonyítványt tudtam volna felmutatni annak idején. Később persze egyszerűbbé válik az egész. A srác a szagból ítélve legalább másfél üveg vodkán túlvan. Ennyi ital után nem hiszem, hogy képes lennék két embert is lenyűgözni ugyanazon az estén, és ha elmúlik harmincöt, valószínűleg neki sem fog ilyen egyszerűen menni. Addigra úgyis lenyugszik egy kissé. Vagy ha azt nem is, hát majd bölcsebben válogat. A kis döfésre azért ciccentek, orrnyergemet lágy ráncokba gyűrve, hogy jelezzem, a pimaszságot, ha meg nem is szólom, azért még észrevettem. Persze, igaza van. Az ő szemében aligha van különbség harmincöt és hatvanöt közt. Arról nem is beszélve, hogy fejben épp az imént neveztem kölyöknek. Fair's fair.
- Igen - somolygom feléje egy kissé fennhéjázó hangnemben. Mindkettőnk kedvéért. - Voltam. És tudom. Bár meg kell hagyni, ilyen közel, mint az előbb te, sosem jártam hozzá, hogy elkérjék a panaszkönyvemet.
A megjegyzés nevetéstől csiklandós, ám rosszindulat nincs benne. Igazat is mondok, tizenévesen én is szívesen múlattam az időt lányokkal, kevés tekintettel arra, megbántódnak-e a nagy udvarlásban, amiből jutott többfelé is. Az egyetlen valódi különbség a Rod mutatványához képest, hogy én nem jutottam el soha ilyen messzire velük: a saját hódításaim javarészt véget értek a harmadik bázison. (Szerencsére. Amilyen fogalmaink voltak a biztonságos szexről, aligha köszöntük volna meg egymásnak a folytatást.) Nem mintha ez olyasmi lenne, amit fel mernék hozni, amikor két dühös barátnő kerget: a kölyöknek nem az erkölcsein, csak a szerencséjén több a foghíj, mint az enyémen volt.
Nem bánom, hogy kihúztam a bajból. Majd megjön az esze. Addig meg... nos, majd hátranézeget egy ideig az utcán.

Elnézem, ahogy helyet foglal a parkoló mellé eső első parcella nagy fedőkövén, fittyet hányva annak átható hidegére. Ziláltabb állapotban lehet, mint elsőre tűnt, legalábbis most, hogy az adrenalinlöket elszivárog belőle, némi gyűröttség jelenik meg rajta. Nem áll szándékomban rámorranni - fényes nappal megtenném ugyan, most viszont előbbre veszem őt, mint a kő alatt nyugvókat. Azokat aligha zavarja, hogy valaki támaszt keres itt. Tiszteletlenség és tiszteletlenség közt szakadéknyi különbségek vannak.
A megjegyzésére kénytelen vagyok megismételni az iménti ciccenést. Az öregség egy dolog, de már modellnek sem tud elképzelni. Pedig ez lenne a legkevesebb, miután háromezer dolláros öltönyben, frissen vágott hajjal siettem a segítségére. Egyáltalán, van bőr a képén, hogy ezt csak úgy a szemembe mondja. Különösen ahogy ő fest éppen.
- Nem szívesen reklámozom. Játszd el a meglepettet, amikor viszontlátsz a GQ címlapján - vágok fel kissé játékból, de csak egy pár pillanatig várok, mielőtt nemet intenék. A Cadillac felé bökök az állammal. - Igazából vezetek. Ha elnézel arra hátra, az autóm most is ott áll, az épület mellett. Épp elég kényesek rá így is, hogy mutatok benne.

Hetyke tartású, vagány srác létére nem az a fajta, aki nem tűri, hogy nevessék, mert csak a vállát vonja meg lezseren. Persze lehet, hogy ha korabeli volnék, szigorúbban járna el, de valahogy mégis azt érzem, a reakciója teljesen önazonos. A fiú nem veszi túlságosan komolyan magát. Rokonszenves vonás.
Tűröm, hogy megbökjön, mert közvetlensége mögött az elfogyasztott italt sejtem. Ennyi még igazán nem ok megsértődni. Zsebre vágom a kezem, néhány másodpercig némán mulatva a fejtegetésén, mert ha már találgatunk, az öltözékem alapján joggal vélhetné, hogy az egyik friss sírból másztam ki. A látogatók nem járnak fekete öltönyben, azt pedig, ugyebár, hogy itt dolgoznék, az első lehetőségek közt vetettük el. Ezt leginkább azért tehettem meg, mert a sapkám ezúttal is a jövevény háta mögött jó néhány yardra várakozó autóban hagytam. A mintájára megvonom a vállamat, jelezve, hogy akár igaza is lehet. Kamaszfiúk gondolatait úgysem lehet más irányba terelni ettől. Hadd mulasson. Ha véletlenül perverz vagyok, ezek után amúgy is tartozik nekem annyival, hogy megőrzi a titkot, itt látott az éjszaka.

Elfogadom a jobbját. A név dereng valahonnét, de csak amúgy szóbeszédből. Eltöprengek, az úton láttam-e már volán mögött valahol, vagy valamelyik ház előtt kocsit mosni. Nem rémlik, a gimnázium felé pedig nem gyakran járok úgy, hogy bármit is megjegyezzek a látottakból. Éjszaka persze más a helyzet, tudom én is, hová járnak nagyzolni az ifjú titánok, amikor a forgalom kisvároshoz méltón megszűnik Rose Harborben. És persze ott vannak a homokbányák... ám ezeket mind csak távolról láttam, amikor láttam. Pedig kinézem belőle, hogy közéjük tartozik. Különösen ezekkel a természetfeletti reflexeivel.
- Charlie.
Megszorítom a kezét, nem erősen, éppencsak annyira, hogy érezze, nem veszem gyerekszámba. Pedig egy kicsit de. Ezt azonban inkább megtartom magamnak. Érdeklődőn tekintek végig rajta, megpróbálva felmérni, mennyire is ül mélyen a bajban, de egészen egyben van. Hátrapillantok, az utca felé.
- Szóval? - kérdem aztán, felvonva a szemöldököm egy pillanatra. - Kezdjek aggódni, hogy mibe is keveredtem a kedvedért? Előre szólok, ha verekedés lesz, rám ne számíts. Holnap este már dolgozom. Odaát, Wilmingtonban. Nem lehet monoklim.