165 centiméternyi tömör mogorvaság, ez az első benyomása másoknak Mikaról. Nehezen melegedik fel mások felé, ez pedig az arcára is mindig kiül, nem az a tipikusan barátságosnak tűnő alkat, minidg azt várja, a másik mikor lép valami neki nem tetszőt, és nem is próbálja titkolni a vizslatását. Van a fellépésében egy magasságát meghazudtoló határozottság, ami egyeseknek kihívást jelent, másoknak simán nem tetszik, és van, akit megnyugtat. Ez a fellépés főleg férfiakkal szemben erősödik fel nála; a gyerekekkel magát meghazudtolóan kedves, nyájas, és épp csak az választja el a gügyögéstől, hogy nem szereti imbecillisként kezelni őket. A mozgása céltudatos, tisztában léve hátrányaival, mint alacsony nő, általában direkt döngőbben lépdel, mint feltétlen kellene. Nem vékony alkat, erős, de ez inkább "core strength", még elviekben sem áltatja magát azzal, hogy igyekezne egészségesen élni és enni. Edz, mert szereti, mert levezeti a feszültséget, és mert muszáj jó kondiban lennie, de nem fektet bele ennél több energiát.
Anyai ágról kolumbiai, apairól pedig hispán, a bőrszíne a Fitzpatrick-skála szerinti hármas-négyes között mozog, és mindaddig túlzottan is tudatában volt ennek, míg máshová nem költözött. Haja természeténél fogva erősen hullámos, legtöbbször nincs ideje vagy kedve foglalkozni vele, ezért tartósan egyenesíttetni szokta - aztán az óceáni levegő úgyis kikezdi. Nem szokott sminkelni, nem azért, mert ne akarna – régen kifejezetten élvezte –, inkább csak mindig túlzottan késésben van hozzá. A ruhatára maszkulinabb beütés felé húz, szoknyát és ruhát nem igen húz, még ha rejtőzik is néhány régi darab az egyik doboza mélyén; szereti a kényelmes, sportos darabokat, a munkájából fakadóan pedig fontos is számára, hogy szabadon tudjon mozogni minden végtagja. Cipők tekintetében a bakancsokat és sportcipőket preferálja, magassarkúban hosszútávon képtelen létezni.


Jó tulajdonságok:
- Lojális: Nehezen enged közel magához másokat, nem tudná meghatározni, hogy pontosan milyen módon is lehet kiérdemelni a bizalmát. Csak azt tudja, hogy ha egyszer úgy ítélte, megérdemled a bizalmat, számíthatsz rá. Részint emiatt is volt nehéz számára maga mögött hagyni a családját, azt ugyanis nem csak ellenük, de maga ellen elkövetett bűnnek is érezte. Ez a lojalitás nem feltétlen azt jelenti, hogy vakon teszi, amit kérnek tőle, vagy hogy ne olvasna be valakinek, ha úgy ítéli, hogy az hülyeséget tesz. Morog és puffog és elhord mindennek, de ki fog hozni téged a fogdából az éjszaka közepén is.
- Figyelmes: Alapvetően nem gondolkodó, hanem érző ember, ez pedig szerencséjére nem csak befelé, maga felé igaz, hanem a külvilág irányába is. Nem hisz abban, hogy bárki tud olvasni másokban, ha azok nem hagyják, de az elé tárt jeleket nem csak értelmezi, reagál is rájuk. Bár hajlamos mufurcnak tűnni, ezt általában a "közjó" szolgálatába bocsátja, kifejezetten gyenge pontjai a gyerekek és a társadalom által "normálisnak" definiálton kívül esők. Nem ostoba, nem tartja oda a másik orcáját, ha az elsőre pofont kapott, de amíg ilyesmiről nincs szó, addig kifejezetten pozitívan áll másokhoz. Megjegyzi, hogy iszod a kávét, hogy mire vagy allergiás, hogy mi a kedvenc bandád, vagy hogy hogyan hívják a nagynénédet.
- Szenvedélyes: Nem az extremitások embere ugyan, de ha valamit csinál, akkor minden porcikájával csinálja. Ha főz, akkor az nem lehet sima sajtos makaróni, legalább három fogásos vacsora kell, tökéletesen ízesítve. Ha takarít, nem elég csak felporszívózni, a csapokat is vízkőtleníteni kell. Ha a barátod, nem lehet csak úgy a barátod, mindent tudnia kell, mindig ott kell lennie, ha pedig anya, akkor... Nos, megpróbálja túlélni. Ha valamit szeret, azt elemien teszi, de az utálata is épp ennyire forró.
- Nagylelkű: Bár nem tűnik az emberek emberének, főleg, ha mellé vesszük az elhagyhatatlan ítélkezését is, de meglepően szívesen segít másoknak – már ha érdemesnek tartja rá őket, vagy legalábbis nem tartja őket határozottan nem annak. Nem érdekli, hogy a Kardashianek mennyit keresnek seggrázással, ha az emberek ezért fizetnek, hajrá, ha pedig te szeretnéd az utolsó szelet pizzát, akkor nem fog az utadba állni. Ezen képessége sokat fejlődött, mióta anyuka lett, gyerekként sokkal irigyebb volt, és mindenbe kapaszkodott, mintha az élete múlna rajta.
- Leleményes: Túlzás lenne konkrétan intelligensnek vagy okosnak hívni – amiket ő tud, azokat az élet során tanulta, nem tankönyvekből. Nem szeret arra várni, hogy majd valaki más megold helyette dolgokat, ha meg kell szerelni a csapot, meg kell szerelni, ha le kell rakni az új szőnyeget a gyerek szobájába, akkor nem fog valaki másnak fizetni érte, erre van a YouTube, még az adóbevallásod is meg tudod csinálni, ha nagyon akarod. Sokáig kellett kevésből élnie, és magán kívül még mást is etetni, így elég jó spórolásban és kuponozásban, sok házi praktikát ismer, és megvan a magához való utcai esze is.

Rossz tulajdonságok:
- Makacs: Hajlamos szemellenzősen viselkedni, és csak azt az egy utat látni, amit elsőre elképzelt, saját bukásaként éli meg, ha mégsem az lesz a helyes megoldás. Nehezen látja be, ha egy tervet, egy embert, egy helyet el kell engednie, vagy ha nem neki van igaza, még ha valahol tisztában is van ennek szükségességével. Ez nála egyértelműen büszkeségi kérdés.
- Mogorva: Nem egy napsugár jellem, annak ellenére, hogy egyébként magára természetesen nem pesszimistaként hivatkozna. Nem, amit ő lát, az csak a valóság, ami másoknak túlzottan fáj. Mindig az érme rosszabbik oldalát nézi, a hiányt érzi, nem a birtokolt dolgokat, a legrosszabbra készül és a legrosszabbat feltételezi másokról. Mivel nem visel rózsaszín lencsés szemüveget, ezért általában úgy viselkedik, mint aki rossz passzban van, csakhogy ez nála nem "ma rossz lábbal keltem fel" effektus, inkább csak "ma felkeltem". És már itt elromlott a napja. Az örökös mogorva arckifejezéséhez és a szükségesnél néha merevebb professzionális fellépéséhez hozzátesz az is, hogy alapvetően megterhelő és férfiak által dominált pályán dolgozik, ahol a női léte mellett szexualitása és latina származása is mind negatívan érinti. Vagy legalábbis ő ezt érzi.
- Szervezetlen: Aki mindig ennyire szenvedélyesen és szemellenzősen éli az életét, az hajlamos megfelejtkezni arról, hogy azon az egy kicsiny sávon kívül is van élet. Bár a lakása rendezett, sosem tudja, hová tette azt a specifikus spatulát, amit keres, vagy hogy hogy pontosan mikor is kéne befizetni a villanyszámlát. Mindig odaér munkába időben, de lehet, hogy útközben annyira siet, mert elfelejtette a lányát ledobni a suliba, hogy belefut egy trafiba, és máris búcsút inthet egy heti fizetésének.
- Lobbanékony: Valószínűleg akkor is az lenne, ha nem alakváltónak születik. Van benne egy adag tűz, egy adag harag, ami gyerekkora óta benne van, és sosem érzi magát annyira felszabadultnak, mint mikor szabadjára is engedheti. Utána persze sosem büszke rá, ezért tudatosan dolgozik azon, hogy felismerje, mikor kezd túlzottan felhúzódni, és inkább eltávolítja magát a szituációból.


Mika nagyon asszertív, hangos jellem, aki nem szereti, ha megpróbálják eltántorítani a terveitől. Gyorsan hoz döntéseket, még ha azok utólag rossznak is bizonyulnak. Nem feltétlen saját maga teljes ellentétével jön ki a legjobban, de hajlamos azok felé irányulni, akik valamilyen olyan tulajdonságnak vannak a birtokában, ami belőle hiányzik. Szereti a booksmart embereket, azokat, akik végtelenül nyugodtak – még ha hosszabb távon fel is húzzák, mondván, képtelenség, hogy tényleg soha semmitől ne forrjon a vérük –, akik hagyják, hogy ő döntsön helyettük, vagy akiknek szüksége van valaki hangosra, aki kiáll helyettük. Nehezen mutatja ki az intim érzéseit, legyen szó arról, mennyire fontosak neki a barátai - mindig ott lebeg a keze az üzenet felett, amiben leírja, hogy így van, csak úgy, a semmiből, mert neki is jól esne az ilyesmi, de aztán nem ítéli elég karakterisztikusnak önmagához –, arról, hogy büszke a lányára – úgyis csak a szemét forgatja és ellöki –, vagy romantikus kapcsoatokról.  Utóbbi kifejezetten nehéz számára női partnerrel; sokáig abban a hitben nőtt fel, hogy a heteroszexuális kapcsolatokon kívül minden más rossz, elvégre, az Ádám és Éva, nem pedig Ádám és Dániel, és sokáig tartott, mire megbarátkozott a ténnyel, hogy a nők is érdeklik. Sőt.
Évek óta tartós kapcsolatban él, de néha még mindig azon aggódik, hogy valamit el fog rontani, főleg most, hogy visszaköltözött a szülővárosába. A lánya miatt volt szükséges meghozni ezt a döntést, de tudta, hogy az apja úgysem fogja egyszerűen fogadni a párját, ezért jelenleg némileg titkos kapcsolatot folytatnak. A távolság legalább ezt egyszerűvé teszi, még ha minden egyes nap érzi is a hiányát.


Alakváltó családba született, ezért a létezésük ténye a csontjaiba ivódott az anyatejjel. Az egyedüli kérdés, amivel nehezen birkózott meg gyerekfejjel, az volt, hogy miért lesz Ő más, mint amilyen az apja, mint az összes unokatestvére? Valószínűleg ezzel sem lett volna túl sok gondja, ha az anyja nem hagyja el őt és az apját is, mikor alig öt éves volt, magával víve nem csak a kultúrájáról való tudást, de minden potenciális segítséget is az első átváltozásához. Persze, Pablo ott volt neki, mikor tizenkét évesen először tapasztalta meg az átváltozást - vagyis, ott lett volna, ha nem egy átlagos csütörtökön történik, a második órában, ami épp testnevelés volt. Már nem is emlékszik, min bosszantotta fel magát annyira, hogy forróság öntötte el, ami aztán a csontjáig égett, és nem akart múlni, csak azt tudja, hogy a belé sulykolt tervnek megfelelően különítette el magát valahova, ahol egyedül lehet, ez esetben az egyik mosdóba, és zokogva, kétségbeesetten hívta fel az unokatestvérét, hogy segítsen. A görcsöktől nehezére esett fogni a telefont, ami hamar találkozott a kővel is, a képernyőjén lévő pókhálós törés pedig sokáig emlékeztette még arra, mennyire nem így kellett volna történnie a dolgoknak.
Valójában még akkor sem volt teljesen ura az átváltozásainak, mikor tizenhat évesen otthagyta a családját, és sok időt töltött mindent megbánva bűzös sikátorokban bujdosva, várva, hogy végre elég sötét legyen hazaosonnia. Az alakváltó mivoltát az anyjával azonosítja, őt pedig rossz emlékekkel, ezért nem különösebben rajong érte; csak egy újabb, tőle független személyiségjegynek tartja, amiért mások elítélhetik, ha a családneve nem volna elég hozzá.


2006. február, Jersey City, New Jersey

Forog a gyomrom, és nem tudom eldönteni, az állapotom miatt, vagy az idegességtől. Úgy fülelek mindenfelé, mintha támadásra számítanék, egy ártó kézre az egyik sarok mögül, egy vicsorra a sötétből. Csakhogy nincs se ártó kéz, se vicsor, se sötét. A nappali, aminek ízlésesen koptatott parkettájára épp köröket égetek a járkálásommal, teljesen átlagos és barátságos. Nem itatja át a cigaretta és whisky szaga, mint odahaza, nincs folyton elhúzva a sötétítő, mintha a fény jelenléte is sértő volna, a falakat pedig nem foltok, generációk hirtelen dühkitöréseinek nyomai vagy újságkivágások borítják, hanem családi képek. Tökéletesen beállított, láthatóan professzionális képek a családról – anyuka, apuka, és az édes ikergyerekek, az egyik képen még csak totyogósok, lelkesen vetik magukat az óvatosan fodrozódó hullámok felé, a másikon akkorák, mint most lehetnek, az általános iskola elején, karácsonyi háttér előtt ülnek egy kanapén és néznek a kamerába egyenpulóverben. A tökéletsen beállított fotók mellett van néhány pillanatkép is, annak bizonyítékaként, hogy a kulisszák mögött is minden rendben van; ezt bizonyítja az a kitüntetés-fal is, amin különböző oklevelek és serlegek sorakoznak. Ki gondolta volna, hogy nyolc évesen ennyi mindent lehet nyerni?
Vajon én is nyertem volna ennyit, ha anya velünk marad?
Az új férje kedvesnek tűnik, még ha kicsit stepfordi feleségesnek is. Pablohoz képest nagyon... Unalmas. Pocakos, kopaszodó és szemüveges, de a pulóverén egyetlen oda nem való szösz sem akadt, és kedves volt a mosolya, ahogy ajtót nyitott nekem, aztán beinvitált, miután megmondtam, kit keresek.
Azt, aki ebben a pillanatban tűnik fel a nappaliba vezető boltív alatt.
– Ne haragudjon, hogy megvárakoztattam, de ki kellett vennem a pitét, mielőtt még...! – Lassan felé fordulok, én és a még ki nem gombolt kabátom, és az arcára fagy a mosoly. Felismer. Ennek először örülök; aztán látom, hogy a döbbenet mellé nem megkönnyebbülés keveredik, nem a viszontlátás öröme. A riadtság eltéveszthetetlen aromája pöffen a levegőbe, én pedig úgy érzem, tényleg mindjárt hányok. – Kae...!
– Szia, Anyu – mosolygok rá, a hangom vékony és óvatos. Gyorsan lekapom a fejemről a sapkám, mintha attól félnék, most szándékszik leszúrni érte, amiért a házban hordom.
Sienna összeszedi magát, kihúzza a hátát, tekintete végigsimít a falon lévő képeken. Mintha emlékeztetni akarná magát, kicsoda is.
– Mit... Mit keresel itt?
– Én... Eljöttem otthonról. Nem bírtam már Pa... Apával, és... Nem akartalak rögtön megkeresni, nem így, de aztán megtudtam, hogy... Szóval terhes vagyok, anyu.
A tekintete a hasamra villan. Még ha meztelenül állnék is előtte – és legalább olyan kényelmetlenül érzem magam a vizslató tekintete alatt, mintha így lenne –, akkor sem látna sokat. Én minden reggel így kezdem, bámulom magam a tükörben, keresem a változást. A nővér szerint az ingyen klinikán ez természetes első babánál, főleg, hogy ennyire fiatal vagyok. Megkérdezte, van-e valaki, aki segít, de a nyilvánvaló hazugságom ellenére nem faggatott tovább. Ez nem Rose Harbor, itt könnyű beolvadni a tömegbe. Senkit sem érdekel, mi van veled. Ez pedig elsőre tetszett. Csak aztán semmi sem úgy alakult, mint terveztem.
Sienna szemei elkerekednek, és a szája elé kapja a kezét. Annyira művies gesztus, hogy nem tudom, mennyire őszinte. Én csak a szappanoperákban láttam így reagálni embereket.
– Jaj, kicsim, fogalmam sem volt róla...! – Kicsimnek hív, a mellkasom pedig felmelegedik. Lehet, hogy félreértettem? Lehet, hogy csak ennyire megleptem? Lehet, hogy nem fél az ittlétemtől?
Elöntenek az érzelmek, és nem tudom visszafogni a szemembe szökő könnyeveket. Annyi, de annyi mindent érzek egyszerre, a mellkasomban csak úgy dübörög a szívem, az arcomon pedig hűvösen folynak végig a könnyek. – Nem tudom, mit csináljak, anyu! Nem akartam, én... Én gondoltam rá, hogy... De nem tudom, nem. És nem tudom, mit csináljak. Szükségem van valakire, amíg rájövök, hogy...! Annyira örülök, hogy megtaláltalak!
Sienna arca eltorzul valami nehezen beazonosítható érzelemmel, a számban pedig savanyú íz érződik. Megbánás. Hezitál, szóra nyitja a száját, de előbb átgondolja. – Kae, úgy sajnálom, de én nem... Nem lehetek, aki segít neked. Most nem, így nem. Családom van, nem forgathatom fel az életüket.
A kétségbeesés mos valami másba csap át, más szögből figyelem, a csillogás haragvó. Családja van? Neki? – Én is a családod vagyok!
Mielőtt tovább mondhatnám, békítő szándékkal emeli fel a kezét. – Sajnálom, Mikaela. Hoztam egy döntést, egy nagyon... Nagyon nehéz döntést, aminek együtt élek a súlyával. De te és én, nekünk nem lehet közünk egymáshoz. Kérlek, értsd meg...
– Értsem meg? Mit, mit értsek meg, hogy másodjára is elhagysz?!
– Kérlek, halkabban, a gyerekek kint vannak az udvaron, de nem akarom, hogy...!
– Hogy? Rájöjjenek, kicsoda is vagy valójában? Hogy hazudsz nekik?
– Nem hazudok – jelenti ki, valaki olyan magabiztosságával, aki elégszer hajtogatta már ezt a hazugságot magának ahhoz, hogy elkezdje igaznak érezni. A fal melletti akasztóhoz lép, és leemeli róla a táskáját. – Nézd, adhatok neked valamennyi pénzt, hogy... Megoldd a problémát.
Már a pénztárcáját nyitja ki, mire leesik, mire gondol. – Meg fogom tartani.
Rám pillant, és a tekintete most először rendkívül üresnek tűnik. Mint aki néz, de nem lát. – Ne szúrd el úgy az életedet, mint én tettem.
– Nem fogom – jelentem ki határozottan, kihúzva magam, kidüllesztve a mellkasom, ösztönösen próbálva nagyobbnak látszani, mint amekkora vagyok. – Nem hagyom, hogy megtörjek, úgy, mint te. És nem fogom elhagyni. Ha nem segítesz, megoldom egyedül.
– Minden rendben? – érkezik a férje óvatos hangja a folyosóról, majd lassan felbukkan az ajtóban is. Mosolyog, de ideges tekintete ide-oda járkál kettőnk között. Ember, érzem rajta, de nem nehéz felismerni a feszültséget a levegőben. Odaáll Sienna mellé, és átöleli a derekát. Sienna óvatosan az övé köré fonja a karját, nekem pedig tényleg hányingerem lesz.
– Persze, Drágám. Mikaela csak egy ismerősöm lánya, aki a városban jár.
– Tényleg? Olyan ritkán találkozni régi ismerőseiddel...! Mikaela, ha gondolod, és a szüleid szívesen esznek hamburgert, lesz egy nagy kertipartink hétvégén...!
– Meghalt – vágom rá a nem egészen kérdésére szemrebbenés nélkül. – Az anyám meghalt. Úgyhogy nem nagyon jár partikra.
Sienna férje először döbbentnek tűnik, aztán lesüti a szemét. – Ne haragudj, ez nagyon tapintatlan volt tőlem.
Utálom. Utálom őt, a tökéletességét, a tökéletes, törvényes kis családjuk képeit, a jóillatú nappalijukat, a kertjükben lévő összes Azáleát, Hibiszkuszt és Rózsát. És főleg Őt.
Kifelé menet a gyomrom tartalmával járulok hozzá a feljárójukhoz, aztán szaladni kezdek, messzebb, mint jó ideje futottam. Ha elég gyorsan futsz, minden összemosódik, formátlan lesz, és ebben a valóságban talán magam mögött tudom hagyni az összes múltbéli történést is.


2006. szeptember, Yonkers, New York
A sporttáskám szinte csak ruhával van tele, így csendesen zuttyan le a nyikorgó padlóra. Érdeklődve vizslatom a szobát, a láthatóan szebb napokat látott vakolatot, a kopott bútorokat, az ablakon lévő rácsot. A jó oldalát nézve, nincs pókháló, az ágynemű és az ágy tiszta, és legfőképp: a hely száraz, meleg és ingyenes. Nos, az első három hónapban.
– Nos, ez lenne az – sóhajt fel mellettem Maude. A hatvanas évei elején jár, de fiatalosan mozog, az első pillanattól kezdve olyannak tűnt, aki képtelen megülni a seggén, és mindig talál magának valamit, amivel foglalkozhat. Nem ismertem egyik nagyszülőmet sem, de ilyesminek képzelnék el egy nagymamát. Már azon túl, hogy Maude, nos, fekete, és nem így működik a dolog. Az órájára néz, de tudom, hogy nem siettetni akar, hanem tényleg rengeteg dolga van. Az első elbeszélgetésünk alkalmával minden második percben csengett a telefonja. – Az előző lány pont két hete költözött ki, úgyhogy egyelőre nincs lakótársad – bólint a másik üres ágy felé. – Nem tudjuk, mikor lesz, a mozgás elég változó. De érezd otthon magad. Megmutassam a konyhát és a fürdőt?
– Nem, meg fogjuk oldani – rázom meg a fejem. Sage erre felnéz rám, mintha érezné, hogy róla beszélek. – Ugye, Bogyó?
Maude szeretetteljesen simogatja meg Sage selyemfinom haját, aztán mélyen beszívja a levegőt. – Tudod, mi a számom, ha bármi kérdés van, de Carla is itt van, a folyosó végi ajtó, meg fogod találni, mert nyitva van, hacsak nem alszik. Holnap reggel nyolckor lesz az első gyűlés, addig pedig csináld csak, amit szeretnél, okés?
Biztosítom róla, hogy mindenem megvan, és mindent megoldok, ő pedig tovább suhan. Mielőtt becsuknám az ajtót, még hallom, hogy valakivel szóba elegyedik a folyosón, azzal a jellemző, pattogós beszédstílusával.
Az ablak nem hangszigetel túl jól, úgyhogy bár az anyaotthon hangjait kizárom a szobából, a külvárosi forgalom még ott dübörög a falak között. Nem zavar, az albérlet, ahol eddig voltunk, sokkal zajosabb volt. Sage-nek is olyasmi lehet ez, mint a fehér zaj. Amíg nem a sziréna szól, boldogan alszik.
– Szeretnéd megnézni az ágyadat? Igen? – A fogatlan mosolyát jó jelnek veszem, és kivéve a kenguruból óvatosan befektetem a beágyazott kiságyba. Boldogan rúgkapál a lábaival, dörgölőzik az ismeretlen anyaghoz, szabad kezével pedig a rágókáját markolja. Miután megbizonyosodom róla, hogy se nem éhes, se nem szükséges cserélni a pelusát, nekilátok kipakolni a táskámat.
Nem sokat hoztam magammal otthonról, és azóta sem igazán nőtt a gyűjteményem. A ruhákon kívül az egyetlen holmim néhány babakönyv, illetve a tankönyveim. Munka mellett képtelenség lenne egyszerre vigyáznom Sage-re és járnom iskolába is, és mérhetetlenül szerencsésnek érzem magam, amiért rátaláltam a Maude által vezetett programra. Kifejezetten fiatal, egyedülálló anyukáknak szólt; Maude szerint azért, mert ő is hasonló helyzetben volt az első gyerekeivel, és tudta, milyen kilátástalan helyzetbe sodor. Amellett, hogy az első hónapokban, míg megtalálod a számításaid, ingyen szállást biztosítottak, munkalehetőség is akadt.
– Változó, mikor mit tudunk találni – vonta meg a vállát, mikor kérdeztem róla. – Néha varrás, néha callcenter, néha könnyű csomagolási munka... Van néhány állandó partnerünk is.
Azt mondta, az első eligazításon megkapom majd az első beosztásom, onnantól pedig majd meglátjuk. A lényeg az volt, hogy nappal tudjak egyszerre Sage-re figyelni és pénzt keresni, este pedig legyen pár órám a tankönyveimre. Még ha a középiskolai élet véget is ért számomra, időben meg akartam szerezni a GED-vizsgámat.
– A mamád orvos lesz, ugye tudod? – kérdeztem Sage-től aznap este, miután boldog kajakómában feküdtünk mindketten. Rám nézett és elmosolyodott, de tudom, hogy csak azért, mert én is mosolyogtam. Hogy a fene vinné el, hogy lehet nem rajongani érte, amikor ennyire pici és aranyos? – Bizony. Jó példa leszek neked, úgy ám. Nem kell ártani másoknak ahhoz, hogy túléljünk.
Kiad valami hangot nyögés és gurgulázás között, amit egyetértésnek könyvelek el. Óvatosan végigsimítok az apró orrán. Nem tudom elképzelni, hogy elhagyjam, valaha is. Képtelenség, ha egyszer így néz rám.
– Megoldjuk, mi ketten, ugye? Egy csapatként.


2022. január, Briarwood, Queens, New York City
A bejárati ajtó erőszakosan nyílik fel, a kilincs nekicsapódik az "előtér"nek csúfolt két talpalatnyi hely falának, ahogy Sage betrappol a lakásba. Hallom, hogy az alsószomszéd valamit panaszkodik spanyolul, de nem tudom, hogy épp nekünk szól-e, vagy annak a szappanoperának, amit nézni szokott minden este – és mivel ő süket, én meg alakváltó, rendszerint én is nézem vele együtt. Legalábbis, hallgatom. Néha már őszintén érdekel, hogy Rosalía vajon rájön-e valaha, hogy Hugo igazából az a maffiafőnök, aki megölette az öccsét abban a gyárbalesetben.
– Ez annyira UN-FAIR!
– Tényleg? Csak ezt a szót tudod ismételgetni? – csukom be az ajtót VALAKI helyett is. Mert VALAKINEK ezek szerint nem véstem még elégszer az eszébe, hogy nem csak akkor nézünk körül, mikor elővesszük a kulcsunk és bemegyünk, de akkor is, mikor becsukjuk. Így ölik meg az embereket. Meg úgy, hogy nem húzzák rá mind a három biztonsági zárat. – Megtanulhatnál valami mást. Mondjuk azt, hogy "felelősségvállalás".
– Azt hiszed, vicces vagy?
– Állíts ezen az attitűdön, kisasszony! – emelem fel a mutatóujjam. A hűtőhöz ment, mint mindig, hogy kivegyen egy dobozos üdítőt – természetesen ha őt kérdezed, túl öreg a Capri Sunhoz, de ennek ellenére mindig szomorú, ha nincs itthon. Ki érti.
Mondjuk én.
Látom, hogy a szájával kifigurázza a "kisasszony" szót, hiába van nagyrészt háttal nekem. Érzem, hogy a mellkasomon táncol az indulat tőle. – Miért is teszünk úgy, mintha most ÉN lennék górcső alatt? Mintha ÉN lennék, akit most hoztak ki a rendőrségről?
– Mondtam, hogy az félreértés volt! Én nem csináltam semmit!
– De olyanokkal lógsz, akik igen! Akikről mindenki tudja, hogy igen! – Sose kedveltem Alyssát meg azt a másikat, akinek eszembe se jut a neve. Ha ide jönnek, udvariasak, mosolyognak, és azt mondják, "milyen laza, Miss P", mintha a jófej nagynéni lennék. Tudom, hogy az én hibám is, hogy elkényeztettem őt, őket, hogy nem figyeltem árgus szemekkel a lefekvési idejét, hogy rábíztam, megírja a háziját, hogy nem nyaggattam, hogy takarítsa ki a szobáját. Bíztam benne, mert muszáj volt, mert fele ennyi ideig sem húztuk volna, ha nem bízunk a másikban – és egészen idáig nem volt baj vele. De az utóbbi időszakban valami teljesen félrement. Mintha hirtelen más nyelvet beszélnénk.
– Sidney csak elfelejtett fizetni érte! – Sidney, ez a másik neve. A csendesé. Akit elsőnek kaptak el a zsebében hatszáz dollár értékű bizsuval.
– Sidney kleptomániás, nem feledékeny!
– Nem mondhatsz ilyet, ez nagyon offenzív.
– Jó. Ezesetben Sidney neurodivergens kis bűnöző. Így jobb? Ez kevésbé offenzív? – tárom szét a karjaim előre hajolva. Rám hunyorog, mondani akar valamit, aztán csak cicceg és megrázza a fejét. Néha szeretném megrázni, csak egy egészen kicsit, csak így.... Grrr!
– Annyira szar veled beszélgetni néha...!
Megpróbál a szobájába menni, de elé lépek. Látom a sértettséget fodrozódni a tekintetében; pont úgy húzza fel az orrát, mint... Mint az apja tette, mikor megvertem sörpongban. – Nuh-uh, mi most nem "beszélgetünk"! – A levegőben mutatom a macskakörmöket. – Itt és most épp lecseszlek, mert megérdemled!
– Dehát nem. Csináltam. Semmit!
– Tényleg? Akkor az az öv magától került a társkádba? Na és a kézitáska? Meg a pulóver? – El tudom képzelni, hogyan csinálták; hogy direkt hangosak voltak, mint akiknek nincs félnivalójuk, nem tekintgettek jobbra-balra, hanem egyetlen, gyors, magabiztos mozdulattal tüntették el magukon a bizonyítékot. Pont úgy, ahogy én tettem annak idején. Nem hiszek abban, hogy az ilyesmi öröklődik, de nem tudom megválaszolni, hogy akkor hogyan történt mindez. Sage nem volt rossz gyerek. Kifejezetten éltanuló. Aztán valahogy...
Megrántja a vállát, és töntetőleg nem néz rám.
– Miért kellett neked annyira? Még csak nem is a te méreted. Nem magadnak loptad el. Akkor minek? – Csend. – Mire kellett a pénz?
Rám néz, mint akit meglep, hogy megy az egy meg egy. Nem ő lenne az első, akit meglepek vele. – Tökmindegy.
– Nem, nem mindegy. És jól gondold meg a választ, mert ettől függ a büntetésed mértéke... Ami így se lesz csekély...!
– Buszjegyre, oké? – csattan fel mérgesen. – Greyhound. Most örülsz?
– Mi az ist... Mi a fenének kell neked buszjegy? Több száz dollárért?! A metró nem kerül ennyibe...!
– Az út Rose Harborig igen.
Az izmaim összeugranak az ismerős név említésére, mintha veszélyt éreznék. Ami fura, tekintve, hogy mindennek ellenére sosem azonosítottam Rose Harbort veszéllyel - rossz, makacs emlékekkel, fájdalommal, az elárultság érzésével, a szégyennel, igen. De nem a veszéllyel. A veszély leginkább Sage tekintetében rejlett. Hogy nem azt sajnálja, amit tett, csak hogy lebukott. Vajon hányszor fogja még megpróbálni? Hány próbálkozás kell, hogy egyszer sikerüljön? Eljön az az idő, mikor elég elvetemült lesz a mai világban stoppolni, mondjuk?
Veszek egy mély levegőt, úgy, ahogy Maude tanította - azt mondta, a frusztráció természetes, még akkor is, ha a gyermekünk irányába érezzük. Nem tagadni kell a létét, hanem kezelni. Hasonló tippeket kaptam annak idején az első átváltozásomkor is. – Sage, beszéltünk már erről.
– Nem, nem beszéltünk, igazából. TE beszéltél. TE kijelentetted, hogy nincs ott semmi. TE kitaláltad, hogy "jobb nekem nélküle".
– Ez nincs így. Csak azt akarom, hogy...
– Biztonságban legyek. Aha. És arra a megfelelő hely New York City, nem pedig egy ostoba halászfalu, ugye?
Város, akarom kijavítani. De nem fontos.
– Nem vagy tisztában a dolgokkal.
– Persze, hogy nem, ha sose vagy hajlandó beszélni róla! Annyira... Annyira önző vagy!  
– Menj a szobádba, szobafogságban vagy.
– Ez nem fa...
– Menj. A. Szobádba! – Ha esetleg elfelejtette volna, merre találja, rámutatok az ajtóra. Morog még, trappol, aztán bevágja maga mögött. Nem tart sokáig, hogy bekapcsolja a hangszóróját, és valami érthetetlen fiúbanda idegesítő popslágerét kezdje bömböltetni rajta.
A fejfájásom most nem ennek szól, hanem a helyzetnek. Mikor kicsi volt, és először elkezdte érteni, hogy másoknak nagy a családjuk, hogy nem csak Maude néni van, meg Carla, hogy az unokatestvérük tényleg az unokatestvérük, nem pedig anya barátnőjének a fia, sokat kérdezgetett. Egy idő után én sem tudtam követni, épp kiről mit hazudtam. Azt hittem, megvédem vele, de ha őszinte akarok lenni, tudtam, hogy felesleges úgy tennem, mintha nem magamért csinálnám. Mintha nem Én szeretném elhinni az összes hazugságot. Két éve aztán egy veszekedés alkalmával felhozta; hogy hülyének nézem, hogy patetikus vagyok, hogy minden az én hibám. Ahogy akkor is, most is ugyanazt a számot tárcsázom, a konyhaablakon mászva ki a tűzlépcsőre.
– Mizu?
– Egyszer megfojtom, esküszöm.
Carla halkan felnevet; nem túl jók a fényviszonyok, így a FaceTime ellenére csak elképzelni tudom azt a ráncot a szája sarkában, ami szerinte nem gödröcske, szerintem meg tökmindegy, mert aranyos.
– Nem éri meg. Sajnálnád.
– Nem tudom, egy próbát szerintem megérne. Vagy már túl késő feladni adoptálásra?
– Most épp mi a gond?
– Kettőt tippelhetsz, honnan szedtem össze.
– Hát, ha a Skidrow lenne, nem csak megfojtani akarnád.
– El akartak lopni valami... Nem is tudom. Márkás cuccot egy ruhaboltban. Azt mondta, buszjegyre kellett a pénzt.
– Megint elhagyta a bérletét?
– Távolsági. Rose Harborba.
–Baszki.
– Ja. "Baszki". – Beletúrok a hajamba, az ujjaim megakadnak egy csomóban. Ekkor jut eszembe, hogy a műszakom utáni alvásomból siettem az őrsre, nem csak pizsomapólóban és papucsban, de elkenődött szempillaspirállal az arcomon és kócosan. Nem csoda, hogy a járőr hagyta magát meggyőzni. Nem fizetik eleget, hogy ezzel vitatkozzon, főleg nem a műszakja végén. – Mi van, ha igaza van? Ha... hiba távol tartanom mindentől?
– Édes, én nem ismerem őket. Nem tudom, mit mondhatnék.
– Tizenhat voltam, mikor eljöttem. Lehet, hogy én se ismertem őket. Mármint, ahogy most Sage lát engem... Annyira régen volt. Mi van, ha csak túloztam? Ha máshogy láttam?
– Tudod, hogy erre csak egy megoldás van.
Tudtam. És kicsit sem volt ínyemre - de rá kellett jönnöm, hogy a bennem élő, sértett tinédzser mondatja-e ezt velem, vagy a valóság.


Pablo Perez NJK - ibériai hiúz alakváltó - apa
Sienna Rivera, NJK - pamparóka alakváltó - anya, Jersey-ben
Salma Perez NJK - ibériai hiúz alakváltó -  nagynéni
Marco Dominguez játékos karakter - ibériai hiúz alakváltó -  unokatestvér
Leonard Dougherty játékos karakter - ibériai hiúz alakváltó -  unokatestvér
Sage Perez keresett karakter - pamparóka alakváltó -  gyermek
Scott Sawyer keresett karakter - alakváltó / vérfarkas -  baby daddy