MJ anyai részről kínai, míg apairól fehér észak-amerikai (ha épp nagyon bele akarják erőltetni a multikultit, akkor "angol" meg "német", csak épp sose járt  egyik helyen sem), de ha választania kell, akkor sokkal inkább az ázsiai kultúra szülötte, ami részint a szülei korai halálának is köszönhető. A nagyapja szerint sokkal jobban hasonlít az anyjára, mint az apjára, bár "a haja nem elég fekete", és ez a legkedvesebb bók, amit egy kínai nagyapától kapni fogsz. Soha nem volt se elég fehér, se elég ázsiai, bár utóbbi egy dalware-i kisvárosban nagyobb gondot jelent, előbbi pedig a saját öntudatát ingatja csak meg. 170 centiméterével átlagos testmagasságú, alkata szikár, atletikus, inkább gyorsaságai és reflexe kiemelkedő, mintsem a fizikai ereje. Rendszeresen fut és edz, a középiskolai és egyetemi évei alatt úszóversenyekre járt és nyert, valamint fiatalabb korában versenyszerűen taekwandozott is, leginkább családi unszolásra.
Haja alapvetően sötétbarna, amit vagy egy árnyalattal sötétebbre, vagy néhánnyal világosabbra fest, a középiskolában pedig két évig lázadt rágógumirózsaszínnel. Szemei mandulavágásúak, arcszerkezetének élességével együtt pedig nem egyszer megkapta már, hogy "sunyin sandít". Öltözködésében a business & smart casual felé tendál, mivel felnőtt életének jó részét New York Cityben töltötte, az ottani öltözködéshez van szokva, vagy úgy néz ki, mint aki most készül az Ötödik Sugárútra, vagy tetőtől talpig melegítőben, fésületlen hajjal ugrik ki a boltba, nincs köztes állapot. Munkája végett általában monokróm, főleg feketében, szürkében és fehérben jár, és igen, van vagy négy ugyanolyan mintátlan, de személyre szabott fekete blézere a szekrényében.


Jó tulajdonságok:
- Jó megfigyelő:  Alapvetően csendes jelenség, ami nem az oda nem figyelését rejti magában. Szívesebben hagyja, hogy a másik beszéljen helyette, bár nem esik nehezére fenntartani egy udvariaskodó beszélgetést (mondjuk önmagától nem is vágyik rá, szeret a lényegre térni). Nem tud "csak úgy olvasni" a másikban, és nem is élő hazugságvizsgáló, de egyszerűbben megragadnak számára a részletek, mint az átlagnak, szándékosan figyel az elhullajtott információkra. Hogy ezeket később felhasználja-e egy-két jól irányzott bökésre vagy sem, az szerinte a másiktól függ.
- Nyugodt: Legalábbis a felszínen. Úgy tűnik, mint akit nehéz kihozni a sodrából; sosem túl lelkes, sosem túl szomorú, sosem túl semmilyen, mintha egy állandó zen-fázisban létezne. A valóságban persze csak megtanulta internalizálni minden hevesebb érzelmét, és később, egy megfelelőnek ítélt pillanatban kiadni őket. Nem strtesszel rá a váratlan helyzetekre, nem vágyik vezető szerepre, de ha mást nem teszi, hát majd hoz ő döntéseket, csak hogy haladjanak végre.
- Logikus: Sokkal inkább az esze, mintsem a szíve vezérli, legalábbis ha bárki őt kérdezi (a valóság meg az, hogy a legnagyobb fájdalmai nagyon is érzelmekből fakadnak). Előrébb helyezi fontossági sorrendben, hogy a lehető legjobb végkimenetelt tartsa szem előtt, ha dönteni vagy lépni kell valamerre, és nem pedig azt, amit a legjobban szeretne. Nem feltétlen követi a jól bevált módszereket, de nem is lázad ellenük, mindig igyekszik a legjobban megérős utat választani a célhoz.
- Tiszteletteljes: Némileg szintén az ázsiai nagyapja neveltetésének köszönhetően határozottan sosem volt annyira merész másokkal szemben, mint a legtöbb tinédzser. Nem beszélt vissza, nem követelőzött, ha nemet mondtak neki, elfogadta; végezte a feladatait, mosta a fogát, és nem szökött ki bulizni, mert kitekerik a nyakát. Van ebben valamiféle nem túl egészséges félelemérzet is, persze, de nem egyszer még mindig megdöbbenti, hogy mások "mit meg nem engednek maguknak".
- Mélyen érző: Természetesen elmaradhatatlan az egész "rideg külső érző szívet rejt" dolog, esetében annyival realizáltabb a kérdéskör, hogy ez az érző szív határozottan megválogatja, ki iránt dobban, és ki hagyja hidegen. Mások helyett a saját belső élete irányítja igazán, a sértések, a fájdalmak, az örömök és vágyak, szeret fürdőzni bennük, újra és újra átrágni őket magában. A legtöbb érzelme szilárd, nem változik egyik pillanatról a másikra; egyes vonások pedig sosem tűnnek el, a gyászt például a mai napig nehezen dolgozza fel.

Rossz tulajdonságok:
- Sértődékeny: Van egy bizonyos elképzelése arról, hogyan kellene működnie a dolgoknak, és mivel úgy gondolja, általában igaza van, minden alkalom, mikor valaki szembe megy vele, személyes támadásként csapódik le. Lehet ez valami egészen bagatell dolog is, minthogy valaki megveszi előle az utolsó kinézett sajtkrémes bagelt a pékségben, meg valami komolyabb. Nem szereti elengedni ezeket a kis sértettségeket, inkább táplálja őket, mintha a háziállatai lennének. Mutatni általában nem szokta, de nagy örömmel mond nemet a segítségkérésre.
- Haragtartó: Részint lásd feljebb, részint pedig abszolút jellemző rá, hogy ha valami a sértettségen túl megy, valami őszintén megsebzi, akkor egy bocsánatkérés sem elég számára. A harag, mint olyan, meglehetősen gyakori érzelem nála, abban érzi igazán jól magát. A bosszúállása általában csak szavakban mutatkozik meg, de nem ritka az sem, hogy szándékosan alakít helyzeteket úgy, hogy az illetőnek rossz kimenetele legyen.
- Önérzetes: Valahogy egyszerre gondolja magát a világ legjobb emberének és legnagyobb pondrójának, egyszer végtelenül büszke mindarra, amit elért, aztán eszébe jut minden, amit nem, amiben lehetett volna több és  jobb, mint mások – aztán megint vissza oda, ahol egyébként több és jobb másoknál. A folytonos hadi lábon állása önmagával egy dolog, de ha valaki más is beszállna a küzdőtérre? Kösz, de kösz nem, mindegy, hogy a pártját fogná, vagy kritizálni akarja. Ha egy dolgot igazán utál, az az "építő jellegű kritika". Vagy beleszólsz abba, mit csinál, vagy nem – mindkét esetben viseld a következményeket.
- Önző: Alapvetően elég én-centrikus világképe van; miért éri meg neki ez? Miben segíti előre az? Nem feltétlen mindig eszerint dönt, vannak határozottan nagylelkű pillanatai, de alapvetően ha úgy látja, a személyes érdekei sérülnének a cselekvéssel, inkább kiszáll a buliból.  Nagyobb, közös jó? Szerinte csak dajkamese.
- Kevés az empátiája:  Vagy legalábbis direkt keveset használja. Nem hatják meg mások sirámai, ha nem kedveli őket; nem érdekli mások gyásza, ha ismeretlenek számára, és határozottan ki nem állhatja a szutykos orrú gyereked sírását, nem, akkor sem, ha ő vette meg előtte az utolsó kókusztekercset, így járt, ez a való világ, legközelebb majd megtanulja. Képes beleélni magát mások helyzetébe, de nem igazán akarja, ha önmagával kell szembeállítania.


A legtöbb emberrel udvariasan távolságtartó; ha köszönsz neki a boltban, megejt egy nagyon gyors, nagyon apró mosolyt, de nem fog leállni a napodról beszélgetni veled, hiába látszik nyilvánvalóan, hogy ez a szándékod; ha kell, a másik sorba sétál, és megvárja, hogy elmenj. A munkahelyen professzionális, és leginkább a megszokott szövegeket ismétli a gyászoló hozzátartozóknak, bár azt személyre szabottan legalább. Alapvetően nem ártó szándékú, nem feleslegesen kötekedő vagy negatív, ha valami folytán kötelező beszélni vele, de határozottan nehezen vevő a "legjobb barik vagyunk" szemfényvesztésre. Lehet, hogy kevesebb barátja van, mint az átlag amerikainak, de azokat legalább őszintén kedveli. Vagy hát, kedvelte – ők ugyanis mind New York Cityben maradtak.
Mióta visszajött Rose Harborba, még zárkózottabb, mint előtte volt, a lelkén tátongó sebet nyalogatja, és morog bárkire, aki megpróbálja kezelni. Ez nem jelenti mondjuk azt, hogy egyébként ne lenne olyan, akit kedvel. Nem meglepő módon általában nem a hasonszőrűekkel barátkozik igazán könnyen, hanem a kedvesekkel, a naivakkal, a szivárványlelkűekkel, akiknek van valami olyan életszeretetük, amire ő is vágyik. Szeretné szeretni a világot, az embereket, de annyira nehéz! Lenyűgözi, mikor valaki annak ellenére képes a gallérján viselni a szívét, hogy azt folyton ártalom éri. Az ilyen emberekkel rendszerint elég védelmező is. Emellett viszont kedveli azokat is, akikkel csendes egyetértésben tudják tengetni a mindennapjaikat. Elmondható, hogy nem szereti a "túl-túl-túl" embereket, akik túl magabiztosak, túl hangosak, túl különcök csak azért, hogy különcök legyenek. Összességében a legkevésbé azokat kedveli, akik látszatként élnek, egy szerepet játszanak, vagy rendszeresen hazudnak, hogy jobb színben tűnjenek fel.


Míg az anyja vérvonala (a nagyapja állítása szerint legalábbis) évszázadokra nyúlik vissza Kína észak-nyugati felében, addig az apja harapott vérfarkasként érkezett Rhode Islandről. MJ farkasformája az anyjáéra üt, Himalájai farkasként világos, krémszínű bundával rendelkezik, tekintete pedig legalább olyan számító, mint emberként.
A farkaslét számára nem ajándék, de nem is átok, meglehetősen semlegesen irányul felé. Olyan ez, mint a haja színe, az arccsontja vonala, vagy az, hogy a kedvenc íze a csokoládé, csak egy tény a sok közül, amiből felépül. Sosem volt célja, hogy magasabb rangba kerüljön a falkán belül (már csak azért sem, mert mindig is tudta, hogy el akar menni innen), fiatalabb korában a baráti körének csak elhanyagolható része került ki onnan, ők is véletlenül. Ez jellemző volt már az anyjára és a nagyapjára, valamint előtte a dédapjára és annak apjára is, aki először kérte, hogy csatlakozhasson családjával a falkához valamikor a 20. század derekán. Friss bevándorlóként nehezen beszélték az angolt, ám mivel maguk is halászfaluból jöttek, eszükben sem volt valamelyik nagyváros betondzsungelébe költözni. A családtagok aztán szétszéledtek, MJ dédapja azonban a 60-es években megalapította a Rose Harbor-i temetkezési Vállalatot. Vérfarkasként ez talán nem a legvonzóbb hivatásnak tűnik, a családjuk azonban generációk óta végezte – ennek egyik fő oka pedig az, hogy a szaglásuk még az emberekéhez képest is átlagos. Nem tudják, mi a pontos oka, valószínűleg valamiféle genetikus eltérés. Habár ez nehézkessé teszi az egyedüli vadászatot – ezért sem igazán szokásuk egyedüli farkasként élni –, határozottan előnyt jelent a vállalkozásnál, amely immár több, mint ötven éve működik a városban. Nem csak vérfarkasként állnak a falka segítségére, ha kell (bár nem fontos tagok), de szerepük volt néhány kínos eset eltussolásában is, a természetfeletti színpaletta egészén keresztül.


TW: halál körüljárása, centrális téma.

Az első alkalommal, mikor halott embert láttam, az anyám temetése volt. Mindössze négy éves voltam, a földről nem is láttam volna bele a nyitott koporsóba – apa vett fel, még érzem a borostája karistolását az arcbőrömön. Akkoriban sokat mondogattam neki, hogy szúr – akkoriban sokszor nem borotválkozott, és sokszor beszélt "vicceseket". Akkoriban még nem értettem, mi az, hogy "meghalni". Egy kisgyereknek a tárgyállandósággal is problémái vannak, nemhogy az ennél bonyolultabb koncepciókkal.
Nem értettem, miért olyan szomorú és csendes körülöttem mindenki, sem akkor, sem korábban a házban, a shou ling alatt. Mindenki suttogó, óvatos szavakat váltott egymással az oldalszobákban, mintha attól félnének, valakit felébresztenek. Sokáig így gondoltam anyára: alszik. Nagyon sokat alszik valami távoli helyen. Ha az apám a koporsóra nézett, a halott feleségét látta, akit túl korán ragadott el tőle a rák, a nagyapám pedig a lányát, akit nem lett volna ildomos ilyen állapotban mutatni.
Yeye mindig is visszafogottabban fejezte ki az érzéseit, nem öleléssel és szavakkal, hanem tettekkel. Nem láttam, hogy valaha megölelte volna anyámat, még a képeken is, amiken közösen vannak, ők és a családjuk – a nagymamám, aki azelőtt meghalt agyvérzésben, hogy megszülettem, a nagybátyám, aki huszonkét éves egyetemistaként részegen nekiszáguldott a korlátnak a motorjával, és a nagynéném, aki még írni se tanult meg rendesen, mikor az első, túl korai átváltozása megölte –, ő mosolytalanul, mereven maga mellett tartott kezekkel áll. Egyetlen képen teszi csak a kezét a széken ülő nagymamám vállára, de a mozdulat annyira esetlennek és annyira szigorúnak tűnik, hogy sosem tudtam elképzelni, szerették egymást. Pedig állítólag így volt; az apám még találkozott vele, és azt mondta, csak akkor látta mosolyogni Yeyét, ha ők ketten beszélgettek.
Ragaszkodott ahhoz, hogy ne legyen nyitott koporsós temetés. Gyerekként nem igazán értettem, de felnőtt szemmel egy végstádiumú rákkal és számos, hol sikeres, hol sikertelen kemoterápiás kezeléssel megküzdő test csak nyomokban hasonlít az egészséges mivoltára. Én csak arra emlékszem, hogy a nő, aki előtte banános palacsintát csinált nekem reggelire, most sokat aludt. De közben a szája piros volt a rúzstól, a szemöldökét pedig szemceruzával rajzolták meg. Mosolyogni akartam, mert úgy nézett ki, mint az egyik bohóc karakter a mesében, amit néztem, de tudtam, hogy nem szabad.
Minden olyan fura volt a házban, az összes tükröt anya régi dolgozószobájába tették, a szobrokat pedig, amiket még a dédapámék hoztak magukkal, piros papírral takarták le, a bejárati ajtón pedig szúnyogháló helyett egy fehér drapéria lengedezett. Úgy éreztem magam, mint egy színdarabban; a sok furcsaság a Muppetsre emlékeztetett.
Az első évfordulón apa kivitt a temetőbe. Ekkoriban nem nagyon beszéltek Yeyével, és nem értettem, miért. A pontos okát ma sem tudom: tőle nem lehet ilyeneket kérdezni, mire felfogtam volna, hogy érdekel, addigra apa pedig nem volt, de minden bizonnyal anya halála volt a katalizátor. Yeye sose szerette apát.
– Szeretnél mondani valamit a maminak? – térdelt le mellém, ahogy a csillogó, fekete grániton húztam végig a minden bizonnyal maszatos kezemet, élvezve, ahogy az apró ujjaimat csiklandozza a kőbe vésett, aranyozott felirat gödre.
Felkaptam a fejem, körbe néztem, és értetlenül fordultam vissza apa felé. – Hol van?
– Nem, kicsim, én... Úgy értettem, hogy a mami hall minket, tudod? Fent van a Mennyországban, és figyel. Ha beszélni szeretnél vele, meghallgat.
– És válaszol is?
– Nem. Csak hallgat. De tudni fogod, hogy hallja, itt bent.
A mellkasára teszi a kezét, én pedig elgondolkodva figyelem. – Yeye azt mondta, hogy a mami csak más lett.
– Hogy?
Megvonom a vállam. – Más. És majd máshogy jön vissza. Tudod, mikor jön vissza?
Ha gyerekként jobban odafigyeltem volna az apró jelekre, láttam volna, ahogy megfeszül az állkapcsa, éreztem volna a pattanó szikrákat a hangjában, ahogy azt kérdezi, nem kérek-e egy forrócsokit. Értettem volna, hogy mikor egyszer este arra keltem, hogy valami csattan, és lelopóztam a lépcsőn – papucs nélkül, remélve, hogy nem hallja meg a mezítlábas lépteimet –, a nagyapámmal kiabál a telefonban.
– Nem érdekel, hogy mit gondolsz! Margot csak öt éves, az isten szerelmére! Meghalt az anyja, érted, Eric? Meghalt! Nem tömheted a fejét azzal, hogy visszajön...! Szarok a reinkarnációra!
Apa meglehetősen visszafogott, csendes figura volt, olyan, akire azt mondod, kedves arca van. Mindig borzas volt a haja és puha a pocakja, mint egy játékmacinak. Most azonban, vöröslő, összegyűrt arccal úgy nézett ki, mint a csúnya grizzlyk az Animal Planeten. Megijedtem, hogy meglát, ezért inkább felszaladtam a szobámba, és nem kérdeztem a reinkarnációról.


Nem tudom, apa és Yeye mikor békültek ki. Én mindig is átjártam hozzá, egy idő után pedig apa se volt olyan feszült tőle – főleg, miután megismerte Sallyt, és egyébként is örült a közös, szabad hétvégéknek. Sally amúgy apa egyik munkatársa volt, és már anya halála után pár hónappal gyanúsan sokat kezdett járni hozzánk, de sosem kérdeztem rá. Rendes nő volt, pufi, szőke, csinos ruhákban járt, de mégis az anyám teljes ellentéte volt. Kedveltem volna, ha nem próbál annyira erőszakosan a barátom lenni.
Yeye mindig is a ravatalozóban lakott. A legtöbb régen alapított, nagyvárosokon kívül eső ravatalozó általában családi ház is. Egyrészt azért, mert emberek bármikor és mindenkor meghalnak, legyen az délután kettő vagy hajnali három, és hacsak nincs valami akadálya, általában rögtön el akarják szállíttatni a holttestet, érthető módon. Másrészt, az itt tárolt készítmények, többek között a balzsamozó folyadék, drága és droghasználók által keresett dolog. Harmadrészt, az emberek szívesebben gondolnak arra, hogy az elhunyt szerettük nem egy rideg acélkalitkában fekszik egy kórház alagsorában, hanem "méltó körülmények" között (jelentsen ez bármit), emberekkel körülvéve. Mindezeket számtalanszor meghallgattam és tovább mondtam azon évfolyamtársaimnak is, akik szerint "tök bizarr", hogy "hullák között" alszok. A két elkülönülő házrész alaprajzát általában nem volt kedvem taglalni.
Azóta jártam abban a házban, hogy az eszemet tudtam, de Yeye sosem engedett tovább Az Ajtónál. Egy nagy, biztonsági zárral ellátott fémmonstrum, ami a személyzeti folyosóról nyílt, az pedig az előtérről, ahonnan a hozzátartozók a ravatalozót is megtekinthették.
Akkor is csak az irodájában ültünk, én tizenkét évesen "élvezve" a nyári szünet közeledtét, amellett az ajtó mellett, amikor úgy döntöttem, rákérdezek.
– Szerinted mi történik a halottakkal?
Felnézett rám a kerek szemüvege lencséi mögül; lassan, mintha egyszerre most döbbenne rá, hogy itt vagyok, és lehetőséget akarna adni, hogy visszavonjam a kérdést. – Házifeladathoz kell?
Fordítok: írd meg a házid.
– Nem – rázom meg a fejem, és ellenállok a késztetésnek, hogy megvonjam a vállam. Yeye szerint az roppant illetlen, az illetlenség munkakerülő semmirekellőknek van, ő pedig nem nevel munkakerülő semmirekellőket. – Csak kíváncsi vagyok.
Leteszi a tollat, amivel azt hiszem, épp megrendelési listát állított össze, bár a mai napig nehezen olvasom el a kacskaringós betűit – szépen ír, túl szépen, mint egy 18. századi kézirat. Sosem ír nyomtatott betűvel, szerinte az a lustáknak való. – Csak annyit tudok, hogy nincsenek itt. Az a sok humbug arról, hogy figyelnek, és hallanak...! Az emberek szeretik ezzel nyugtatni magukat, mert félnek az ismeretlentől. Hogy hová mennek, ha meghalnak. Ezért narratívát költenek a fejükben. Ha majd narratívát akarok költeni, elmegyek írónak Hollywoodba, és saját magamat tagadom ki a családból. Nem a mi dolgunk, hogy eldöntsük, mi van utána. Úgyis az van, ami van. Az aggodalmaskodásra költött energiát lehet jobb helyre is befektetni.
Engem például rögtön ezután elküldött mosogatni.


A második alkalommal, mikor halottat láttam... Nem láttam igazán. Akkoriban igyekeztem nem gondolni rá, tizennégy évesen, de valószínűsítem, hogy az apám teste vállalhatatlan állapotban volt, mire majdnem két héttel az eltűnése után egy hobbibúvár véletlen ráakadt az öbölben Cape May környékén. Azóta láttam már fulladásos holttestet, láttam már vízihullát is, és bárki, aki így tett, megérti, miért javasolt a hamvasztás. Úgyhogy csak a csillogó, fekete urnát néztem, mögötte pedig egy hatalmas portrét apám mosolygó arcáról. Emlékszem, mikor készült a kép, egy kertiparti volt. Semmi különleges esemény, semmi kirívó – ez jellemezte apa egész életét. Nem volt nagy ember, de nem volt ártó ember sem, nem volt magasrangú a falkában, de mindig lehetett számítani rá. Tipikusan az az alkat, akihez bárki szívesen leült egy sörre a kocsmában meccset nézni, de külön nem jut eszébe felhívni, ha van más lehetősége is.
Az első sorban ültem, egy fojtogatóan szűk, garbós fekete ruhában. Garbót kellett felvennem, mert Liam Casey volt olyan hülye, hogy kiszívja a nyakamat. Dedós gyökér, aztán megsértődött, mikor ott hagytam.
Azóta se hívtam. Nem igazán hívtam senkit, mindent Yeye intézett – a ravatalozó majdnem teljesen megtelt. Eszembe jutott, vajon akkor is ennyien eljöttek-e volna, ha apa még él, és áthívja őket. Gondolom, csak akkor, ha nincs jobb programjuk.
Yeye állt a pódiumon, feszes háttal, ráncosodó kezében papírokat tartva. Én Sally mellett voltam, az urnától néhány lépésre. Elvileg fogadnunk kellett a sajnálkozást, a gyászt, mosolyogni, de csak illedelmesen, megköszönni, hogy eljöttek, egyetérteni, hogy igen, apa mindenkinek nagyon fog hiányozni. Sally viszont úgy bőgött mellettem, mint egy óvodás; egy ponton láttam, hogy buborék képződik a taknyában, és kipukkad. A hátára tettem a kezem, mert tudtam, hogy ezt várja, mire ő felém fordult, és összetaknyozta a ruhám, ahogy átölelt.
– Rám mindig számíthatsz, ugye tudod? – szipogott, a hangja kárkogó volt már a sok sírástól. – Az apád azt szerette volna, hogy vigyázzak rád. Tudom, hogy nem voltunk házasok... – Itt mintha némi csalódottságot vélnék felfedezni a hangjában. Tény, nyolc éve éltek együtt, de sose adta fel a reményt, hogy apa egyszer megkéri. Nem akarta felfogni, hogy neki már van felesége, anya, és az, hogy elment, nem jelenti, hogy üres a pozíció.
Az "anya" pozíció viszont üres volt. Azt hiszem, ha Sally inkább azt próbálta volna felvenni, mikor kicsi voltam, ahelyett, hogy a barátom akar lenni, lehet, hogy hagyom neki. Mármint, úgyse használja senki a címet, persze, miért ne hívnálak anyának? De sosem akart az anyám lenni addig a pillanatig, én pedig egy tizennégy éves minden dacával eldöntöttem, hogy nem is hagyom, hogy az legyen.


A harmadik alkalommal, mikor halott embert láttam, fogalmam sem volt róla, ki az.
Ott feküdt a fémasztalon, egy fehér takaróval lefedve. A szobában terjengő szagból éreztem, hogy már be lett balzsamozva; nem éreztem olyan erősen, mint egy másik vérfarkas tenné, de a formaldehid, metanol, glicerin és különböző adalékok mixének rendkívül éles, bántó tisztítószer szaga volt. Nem egy ember orrának is kellemetlen.
Amennyire családbarátnak és otthonosnak tűnt a ravatalozó többi része, a balzsamozó helyiség kétségkívül orvosi volt, műtőszerű. Szigorú egészségügyi előírásoknak kell megfelelnie mindennek, a tárolóknak, a folyamatoknak, az alkalmazottaknak. Hiába lógtam be, még én is felvettem egy köpenyt és kék zacskót húztam a cipőm talpára. Nem akartam bajba sodorni senkit – csak kíváncsi voltam.
A kezem egy ideig bizonytalanul lebegett a fehér anyag felett, mielőtt rászántam volna magam, hogy lejjebb fejtsem róla. Egy egészen fiatal – legalábbis halottnak az – nő volt az, sűrű, vörös hajjal, beesett szemekkel, magas arccsonttal. Életében bizonyára vonzó volt, el tudtam képzelni sminkben, frissen vágott hajjal, elegáns ruhában belejteni a kávézóba, vagy a gyereke általános iskolai fogadóórájára. Az egyedüli, ami elcsúfította, az a hamuszürke ábrázata, és a ronda, vörös csík a nyaka körül. Halál után a test nemen nem alakolnak ki új zúzódások, de a meglévő elszíneződések ott maradnak.
Aztán tovább nézek, és a sűrű, vörös hajában megbújva észreveszek egy lyukat. Golyónyom. Óvatosan körbe sétáltam, de nem láttam kimeneti sebet. Kis kalibernek tűnt.
Az ujjbegyem óvatosan hozzáér a karjához. Jéghideg. Az eszemmel eddig is tudtam, hogy az, de látni egy embert, és nem érezni semmi meleget benne rendkívül bizarr. Azon tűnődtem, mi történhetett vele. Öngyilkosság? Gyilkosság? Baleset? Nem hallottam semmi ilyesmiről a környéken – márpedig ez beszédtéma lenne –,  de megesik, hogy a települések egymás között cserélgetik a "vitatható" körülmények közt elhunytakat, ha vizsgálat szükséges. Hogy biztosra menjenek, senki sem zavarja őket.
Eszembe jut, hogy hozzá tudok-e érni a sebéhez. Mármint, tudom, hogy igen, de vajon...
– Te mit csinálsz itt?
A hang döbbenten és élesen szólal meg mögülem, élessége azonban nem autoratív követelésből születik, hanem félelemből. Justin áll velem szemben; az egyik új ravatalozó segéd, akit párhónapja kezdett Yeye gyakorlatban is kitanítani. Ő volt az is, aki nem zárta be maga mögött rendesen Az Ajtót. Tudom, mert direkt kifigyeltem, ahogy azt is, Yeye mikor hagyja magára. Ő sosem lett volna ilyen óvatlan.
Justin viszont fiatal volt, a húszas évei elején.
– Nyitva volt az ajtó – felelem őszintétlenül suta mosollyal, hátra lépve az ismeretlen nőtől.
Justin rám néz, aztán a nőre, akit sietve visszatakar – nem mintha bármi szemérmetlent láttam volna, volt rajta felső ruházat. A kezéből egy tálca kerül az egyik falhoz tolt szekrény nyitott polcára, olyan eszközök, amiket még nem ismerek fel. – Tudod, hogy nem szabad itt lenned. Tilos.
– Tudom, igen. Ne haragudj. – Lesütöm a szemem, az egyik hajtincsemet pedig a fülem mögé tűröm. Aztán az ajkamba harapok és rámosolygok. – Csak annyira kíváncsi voltam, mit csináltok idelent. Annyira izgalmasnak tűnik. Fontosnak.
Zavartan pillant oldalra, az arca elvörösödik.
Tudom, hogy csinosnak talál. Azt is tudom, hogy utálja, hogy így van, mert tizenhat vagyok, ő meg felnőtt, még ha valóban felnőtt fejjel nézve 21-22 évesen még igencsak gyerek az ember. Soha nem csinált vagy mondott semmi illetlent, épp abból tudtam erre rájönni, mennyire erőszakosan kerülte, hogy ilyet tegyen vagy mondjon. Nem is akartam, hogy csináljon. Kedvesnek tűnt, esetlennek. Túlzottan annak. Csak a bajból akartam kikerülni.
– Nem nyúltál semmihez, ugye?
– Nem, esküszöm. Szeretnél megmotozni?
– N-nem, én...! Dehogy! – Az ujjai közé csippenti az orrnyergét, és szerintem azt kívánja, bárcsak eltűnnék. – Nem lehetsz itt. Csak... Menj fel, jó?
Több ellenállásra számítottam, arra, hogy előadást tart arról, ez helytelen, és hogy el kell mondja a nagyapámnak. Elfelejtettem, hogy Yeye a főnöke is, Justin pedig az első perctől kezdve be van szarva tőle. Ezért is nem lep meg, mikor az ajtóból még utánam szól. – Ne mondd el a nagyapádnak, hogy... Az ajtót...? Szóval kérlek...!
– Ne aggódj, egy szót se!
Soha többé még csak nem is gondoltam Justinra.

Szerettem úszni. Volt valami megnyugtató a víz ölelésében, ahogy az ember végigsiklott rajta. Nelly, a legjobb barátnőm általános óta kissé furcsálta, hogy nem hagytam fel vele, miután apa meghalt.
– Miért kellett volna? – kérdeztem tőle. Az ágyán feküdtünk, felettünk a baldachinjára aggatott fényfűzérek úgy ragyogtak, mint a csillagos égbolt. A Bluetooth lejátszóról Nicki Minaj Super Bassszje szólt, és mindketten mikrózott pizza rollt ettünk. Fekve. Az ágyán. Nicki Minajra. Yeye már az első részétől is menten szívrohamot kapott volna, de Nelly szülei mindig is lazák voltak. Kellett egy kis idő, hogy én is el tudjam engedni magam náluk.
Magazinokat olvastunk, mert akkoriban még divat volt – Nelly az apja wilmingtoni nőgyógyászati rendelőjéből csente el őket, mert egyikünk sem kapott elég pénzt mindet megvenni a Cosmót, a Vogue-ot, meg az Elle-t. Általában csak a képeket nézegettük, meg a szex-oldalak problémáin nevettünk.
Én a hátamon feküdtem, Nelly pedig a hasán. Először kitakartam a fejét az újsággal – "Why is Va-Jay-Jay Unacceptable Pillowtalk?" –, de mikor nem válaszolt rögtön, elhúztam előle. Észrevette, hogy figyelem, úgyhogy megvonta a vállát.
– Hát, izé, tudod. Szóval... Mert hogy apukád...
– Az apámat elragadta egy óceáni áramlat, amik bizonyítottan veszélyesek. Én pedig egy klóros, ötvenszer huszonöt méteres, klórozott vízű medencében úszom. Az nem ugyanaz.
– Tudom, de...
– De...?
Mondani akar valamit, végül pedig inkább felsóhajt. – Mindig elfelejtem, hogy ez neked milyen könnyű.
– Az úszás?
– Nem, hanem így, tudod. A halálról beszélni.
Ezen egy darabig csak pislogok. – Azt nem mondanám, hogy könnyű... – Vonom fel a szemöldököm, de visszaemelem a tekintetem az újságra. Nem látom a betűket.
– Jaj, nem rosszból mondtam ám! Csak úgy értem, hogy tökre érthető, neked ez miért nem annyira tabu. Azzal, ahogy éltek, meg minden.
Apa halála után Yeyéhez költöztem, a ravatalozó mellé. Én sosem találtam furának a házat. Kívülről teljesen átlagosnak tűnik, azon túl, hogy elől is van kerítés, ami errefelé nem jellemző, és két kocsifelhajtó van – egy, ami a garázsba vezet, és egy, ami a hullaház lejáratához. Mindig úgy gondoltam rá, hogy a ravatalozó is csak egy dolog, ami egyeseknél van, másoknál nincs. Nellyéknek például medencéjük volt, Liam Casey-éknek meg játszószobájuk az alagsorban, pingpongasztallal, hatalmas tévével meg játékkonzollal. A legtöbb arc ott lógott suli után. Én is ezért hagytam neki, hogy rászálljon a nyakamra. Ha nem tudnám, hogy nem léteznek, tuti azt hittem volna, hogy vámpír.
De természetesen nem voltam vak a tényre, hogy a legtöbbeknek ez azért mégsem volt átlagos. Gyerekként az emberekben nincs semmi visszafogottság, ha valamit furának tartanak, azt nem csak kimondják, de teszik mindezt ordítva, és még rád is mutatnak, hogy biztos lehess benne, rólad van szó. Hallottam már mindent: árvalány, anyátlan, különc, fura, hangyás. Nyolcadik osztályban például egy évig Szellemnek hívtak, miután az egyik zseni – már nem is emlékszem, melyik – megfejtette, hogy csak szellemek és hullák vannak egy hullaházban.
Volt, amelyik bosszantott, volt, amelyik fájt, de különösebben nem reagáltam egyikre sem. Ez volt az oka annak, hogy úgy valójában egyik sem maradt meg, és sosem lettem kiközösítve. Ha nem reagálsz, nem érdekes a zaklatás.
De aztán megnyertem az iskolai versenyt, ami azt jelentette, kiütöttem Ashley Cavanaugh-t a megyei csapatból, ami az állami döntőre mehet. Ashley sosem volt a rajongóm, zavarta, hogy mindig jobb jegyeket kapok nála, és biztosra veszem, hogy különösen zavarta a tény, hogy vérfarkas vagyok. Ő és akis boszorkány sleppje sosem tudott elvonatkoztatni ettől.
Nem lepett meg, mikor edzés után az öltözőben bekerítettek. Tudtam, hogy képes lennék megvédeni magam, ha kell. De azt is, hogy túl nyámnyilák bármivel is próbálkozni.
– Tudod, igazából örülök, hogy te mész az állami versenyre, és nem én.
Úgy tettem, mint aki nem figyel rá, csak szárítottam tovább a hajam törölközővel. – Tényleg?
– Aha. Nem szeretném, hogy utolérjen az Átok.
– Milyen átok? – forgatom meg a szemem. Nem akarok belemenni a játékba, de közben túl kíváncsi voltam. Nem csak ő akar elgáncsolni engem, én is őt. Azt akarom, hogy a földön vergődve sírjon, mikor megnyerem az állami versenyt.
– Hát, tudod. – Fontoskodva dobva hátra aranyszőke haját. – A családi átkotok.
Erre megáll a törölköző a kezemben. – Mi a szarról beszélsz?
– Hát nyilvánvalóan el vagytok átkozva, nem? Ti, meg a szellemjárta kis kastélyotok? – Nevető horkantással fordítja a fejét a két BFFje felé. – Tök egyértelmű, nem?
Kórusban hangzanak az igenek.
– Nincs jobb dolgotok ennél? – A szekrényemhez lépek, és kiveszem belőle a száraz ruháim, Ashley azonban szintén mellém áll.
– Én őszintén csak jót akarok neked, Margot. – Igen, ezért hívsz így. – Tudom, hogy ti bundások nem nagyon vagytok ennek tudatában, de rajtatok is fognak ám az ilyenek. És gondoltam jobb tudnod, hogy nagy szarban vagy. Vagy azt hitted, véletlen, hogy minden egyes családtagod....krkrkrh? – Végig húzza az ujját a torka előtt, és úgy tesz, mintha lebicsaklana a feje. A barátnői jót nevetnek. A mosoly aztán eltűnik az arcáról, ahogy az enyémbe hajol. Érzem a narancsos cukor szagát a leheletén és a szilvás testpermetet, ami vegyül a klór szagával, de nem nyomja el. – Te vagy a következő. Meg fogsz halni, Margot.
Aztán előad egy jelenetet arról, hogy elesik, beveri a fejét, és elterül a padlón. Csak a szememet tudom forgatni. Annyira dedós. Annyira idegesítő. Ha komolyan azt hiszi, hogy ezzel meg tud ijeszteni, rajta, én nem leszek partner a játékaiban.
Egy szó nélkül fordítok neki hátat, hogy a levessem az úszódresszem. A meztelenség zavar másokat. Azt hiszem, Ashley-t is zavarja egy kicsit, mert egyetlen pillanat erejéig csendben marad.
Aztán, a hangjában érezhetően több dühvel, amiért ignorálom, a hátamhoz vágja: – Halott leszel. Pont úgy, mint a korcs szüleid.
Nem tudom, mi vette át felettem az irányítást, hogy egyetlen határozott mozdulattal hátra forduljak, a lendület pedig tovább vigye az öklömet egészen Ashley orráig. A szekrényeknek vágódik, amik fémesen felnyögnek a súlyától, és érzem, ahogy néhány csepp forróság jut az arcomra.
Ashley orrából ömlik a vér.


Nem szokásom kikelni magamból, sosem volt, még akkor sem, mikor a totyogósok kedvenc konfliktuskezelési megoldása az, ha a másikhoz vágják a homokóvödröt. Valahol a "kezelhető és csendes" meg a "nyugtalanítóan szótlan" közötti sávban evickéltem. Sosem szerettem a fizikai erőmre hagyatkozni, hiába tudtam, hogy jóval erősebb vagyok az átlagnál a farkasgéneknek köszönhetően – találtam benne valami undorítóan mocskosat és alábbvalót, amitől felfordult a gyomrom. Nem azért fejlődtünk az evolúció során értelmi kapacitásunk jelenlegi csúcsára, hogy aztán megragadjunk a vadállatok szintjén. Jobb szerettem az ésszel végig gondolt megoldásokat. Sokkal kellemesebb íze van a nyereségnek, ha sokáig érlelődik.
Ashley-vel szemben azonban valami elpattant bennem, ami azóta se sokszor. Az ügynek felfüggesztés lett a vége (mindkettőnknek), és alig tudtam eleget dolgozni ahhoz, hogy bent maradhassak az állami versenyben. Szükségem volt rá, hogy felvegyenek egyetemre, bármelyik egyetemre, amelyikre menni akarok, és magam mögött hagyhassam a várost, a gúnyneveikkel meg a ravatalozóban kergetőző szellemekkel együtt.
A felfüggesztés nem olyasmi, ami jól mutat az aktádban; akkor nem, ha nincs elég pénzed tetemes összeget ajánlani a szemet hunyásért cserébe a Borostyánligás felvételiztetőknek. Hiába emelkedtek ki a SAT pontjaim, csak egy lettem a sok, átlagosan kirívó közül, aki feljebb akart lépni.
A CUNY nem rossz főiskola. De nem Ivy League. Még csak nem is az NYU. Úgyhogy míg leteszem a Forensic Science diplomámat, nagyapa kérésére megcsinálom online a két éves temetkezési vállalkozói képzést is, bár nem áll szándékomban visszajönni Rose Harborba. Azután főleg nem, hogy megismerem Evant.
Együtt vettünk fel egy orvostani előkészítő kurzust a nyári szabad negyedévben. Evan katona, úgyhogy reflexből nem kedvelem – nem annyira pacifista, mintsem politikai okokból. Aztán megtudom, hogy csak a támogatás miatt kezdett bele, és ha akarna se tudna kiszállni előbb – de orvos szeretne lenni. Minden nap gumicukrot visz magával, mert alacsony a vércukra. Minden nap megkínál. Minden nap nemet mondok. Aztán egyszer elveszek egyet, és onnantól nem volt megállás – egy hónap múlva már egy külön zacskóval érkezik, amibe kiszedte a pirosat meg a zöldet, mert észrevette, hogy azt szeretem.
Három évvel később már mindketten az orvosi programunkat végezzük – én az NYU-n, ő pedig az Einsteinen.
Nem számítok rá, hogy a másik három mellett ő lesz a következő, akit holtan látok.


Hajnali kettő volt, én pedig a bsürgősségi osztály egyik mellékfolyosóján ültem egy viseltes bőrszékben. A kórházi köpeny, amit rám adtak, csak a térdemig ér, ülve pedig folyamatosan feljebb csúszik, így a combom kellemetlenül ragad az üléshuzathoz. Ahányszor csak behunyom a szemem, folyton azt a búgást hallom. Látom magam előtt Evant, a mosolyával, a gördöcskéjével, mozog a szája, de nem hallom. Képtelen vagyok felidézni, mit mond még utoljára – utoljára csak nekem. Mert amit utána mondott, mikor már nem voltunk egyedül, arra nem akarok emlékezni.
A hangos bemondóban egy orvost hívnak a műtőbe. Nem Evanhoz. Rajta már nem segíthet a legjobb specialista se – már akkor tudtam, mikor betolták a mentőautóba.
Hallom a konyhai polcra költöztetett hordozható hangszóróból szóló zenét, Evan hamis hangját, ahogy a Club Tropicanát énekli.  
– Miss Hale? – Egy magas, rövidhajú nő áll előttem, szűk farmerben és férfiasan szabott zakóban. A haja hidrogénszőke, a töveinél, gondolom direkt, látszik az eredeti, sötét hajszíne. Óvatosan hajol közelebb, mintha félne, hogyan reagálok. – Ritter nyomozó vagyok, az NYPD-től. Nem a vizsgálóban kéne lennie?[ Oda indultam.
– Ott túl csendes volt – vonom meg a vállam kifejezéstelen arccal.
– Szeretném részvétemet nyilvánítani a jegyese miatt. A rendőrség mindent meg fog tenni, hogy megtalálja a támadóikat.
Megrándul a szám széle. Hogyne. Csak épp soha nem fogják megtalálni őket. A mese, amit körítettem a mentősöknek az egyszerűbb út volt – Mit szeretne tudni?
– Tessék?
– Azért jött, hogy kérdéseket tegyen fel – mondom ki a nyilvánvalót. Öszsébb húzom magamon a blézerem – az egyetlen ruhadarab, ami nem szakadt darabokra –, és megvonom a vállam kérdő tekintete alatt. – Szeretnék segíteni.
– Hálás vagyok érte, de ha úgy érzi, nincs megfelelő állapotban...
– Úgy tűnök, mint aki nincs abban?
Végigmér, de nem mond semmit, bár a szemében szavak nélkül is tükröződik a döbbenet és a rosszallás, a csalódottság. Nem így kellene viselkednem.
De rákérdez, én meg elmondom megint. Hogy láttuk már a környéken őket, de nem tudtuk, kik azok. Hogy azt hitték, mivel jó egyetemre járunk, orvosnak készülünk, lesz pénzünk, de nem volt, úgyhogy felhúzták magukat. Hogy Evan képtelen volt csak úgy szó nélkül hagyni az inzultációt, és valahogy eszkalálódott a helyzet. Hogy volt egy hatalmas farkaskutyájuk, aki rátámadott. Hogy valamelyikük nekem esett és leszaggatta a ruháim. A többire nem emlékzetmem, valaki pont arra jöhetett, abban a mellékutcában, ami a lakásunkhoz vezetett, meglátott engem, meztelenül, ahogy próbálom elállítani Evan vérzését, de artériás vérzéssel szemben esélyem sem volt.
Nem mondom el neki a valóságot. Hogy nagyon jól tudom, kik voltak – egy helyi korcsbanda tagjai, akik védelmi pénzt szedtek a város azon külső negyedében minden természetfelettitől. Hogy Evannak elege lett – az ő anyja boszorkány volt, az apja pedig vérfarkas, így nem tudott mit tenni, nem igazából. Hogy soha életemben ilyen gyorsan és ilyen dühösen nem alakultam még át, ráadásul a nyílt utcán.
Az egyetlen igaz része az volt, hogy nem emlékszem, mi történt azután. Csak Evan egyre szürkébbé váló arcszínére emlékszem, a fémes ízre és szagra, ami minden porcikámat körülvette, A kezére, ami a csuklóm után nyúlt, de lehetetlenül gyenge volt az érintése, míg már képtelen volt felemelni. Látom magam előtt a megmerevedő tekintetét – a mentősök újjáélesztették, de tudtam, hogy feleslegesen.
Fun and sunshine, there's enough for everyone...
Ritter nyomozó tapintatos volt a körülményekhez képest, de minduntalan azt éreztem, hogy valami többet vár tőlem. Egy idő után apadt a gyanakvása; szerintem csak elhitte, hogy sokkban vagyok.
Abban voltam.
De a sokk tehetetlenségén túl felgyúlt bennem a harag, amitől össze kellett szorítanom a fogaimat, csak így enyhült a nyomás, csak így tudtam biztosra, hogy nem üvöltöm el magam, hogy hallja az egész város, és hallják Ők is.
– Ha bármi lenne, ami eszébe jut, ezen a számon elérhet bármikor – nyújtja át nekem az NYPD logójával ellátott papírdarabot. – Van hova mennie? Nem hiszem, hogy jó ötlet egyedül maradnia.
Nem volt.


Bármennyire utáltam is  Ashley-t, abban igaza volt, hogy a ravatalozó szellemjárta.  Nem az ide kerülők miatt, hanem azok végett, akik innen mennek el. Beletelt egy kis időbe gyerekként, hogy hozzászokjak a csendben hallani anya hümmögését, az altatóét, amit mindig énekelt nekem, mielőtt megsimogatta volna a fejem és betakart volna. Apa nem sok időt töltött itt, de ha igen, mindig szerelt valamit – Yeye túl idős és túl elfoglalt volt ahhoz, hogy a házzal foglalkozzon, ugyanakkor túl zsugori szakembereket fizetni, úgyhogy apa szerelt meg mindig mindent. Néha hallottam a kopácsolását az alsó szintről.
Arra viszont nem számítottam, hogy Evan is feltűnik majd – soha nem járt itt, bár mindig megbeszéltük, hogy majd következő Hálaadáskor eljövünk. Soha egy szót sem szól, csak megjelenik mögöttem , az üres tekintetével, és néz. Mintha várna tőlem valamit. Leszedtem az összes tükröt a házban, Yeye pedig egy szót sem szólt miatta.

Eric Huang njk - vérfarkas (nyugdíjas falkatag) -  anyai nagyapa