Csak egy horkantással jelzem, hogy mit gondolok a családi műhelyről, bár isten látja lelkem, nem célom degradálni a szerelőket. Pusztán tudom, amit tudok; Perezék nem feltétlenül a rozzant roncsok összeszereléséből szerzik a zsozsót. Az Alapítók éppen úgy rajtuk tartják a szemüket, mint a rendőrség, és mindenki csak egy rossz lépésre vár, hogy végre felszámolhassák az egész üzelmet. Jobban örülnék, ha a fiú kimaradna belőle.

Félek, hogy kezdek elpuhulni, így a tanács után átnyúlok a két szék közötti rés felett, és leverek a gyereknek egy atyai tockost. Nem akkorát, hogy megvádolhassanak egy diák fizikai bántalmazásával, de elég érezhetőt ahhoz, hogy tudja, komolyan gondoltam, amit mondam.

Abban a pillanatban bánom csak meg, hogy nem ütöttem erősebbet, amikor átvert a kivillanó testrészekkel. Nem tudok osztozni a jókedvében, így csak morgolódó szitkozódással előhúzom a flaskámat, és lecsavarva a tetejét beleiszom. - Egy élmény, persze…- szusszantom egy lélekerősítő korty után, és nem törődvén vele, hogy ki lát, magamhoz ölelem a vésztartalékomat.

Árny felismerve, hogy nem fogok vért ontani a lelátó közepén, lazán visszahúzódott a többi szellemalak közé, elfoglalva a helyét Ava és az apám között. Fogalmam sincs, hogy tényleg ott vannak-e, vagy csak képzelődőm, de ebben a pillanatban nem is fontos. És egyébként is megszoktam már a jelenlétüket az életemben.

- Csak óvatosan, Domínguez! Nem minden oroszlán annyira türelmes, mint amennyire én vagyok! – kiáltom a kölyök után, majd tekintetem újfent a pályára szegezem, ahol nem látni mást, mint a táncoló kislányokat, akik túl komolyan veszik magukat.

Átkozott kölyök!

 Nem tudom eldönteni, hogy a kölyök komolyan gondolja-e, hogy hajlandó vagyok akárcsak megfontolni azt, hogy adok neki a vésztartalékból. Ritkán osztozom rajta, és annak mindig komoly oka van, a tanárok bosszantása pedig nem számít annak. - Valószínűleg jól gondolod – vigyorodok el magabiztosan. Nem is tagadom, hogy a gimi a jobb éveim közé tartozott, bár most sem panaszkodhatok. A tanári időnként most is hangos a nevemtől, csak nem a diákcsínyek miatt, hanem teljesen más okokból. Talán nem kellene lenyúlnom a kollégák joghurtjait… Ráadásul lételemem az udvarlás, ami gyakran a kolleginák szerelmes pillantásainak kereszttüzébe sodor. Tagadják csak, én látom, amit látok.

- Ismerek pár srácot, akik ugyan ezt mondták, aztán most a benzinkút klotyóját suvickolják – mondom, de egyébként eszembe sem jut, hogy én beszéljek a lekére. Felőlem krúgathatja magát, csak úgy csinálja, hogy ne legyen közöm hozzá. Semmi kedvem végig ülni egy uncsi fegyelmi tárgyalást… Olyasmiben már volt részem.

- Elveted a sulykot, Domínguez – grimaszolok a fiúra felvont szemöldökkel, amikor feltételekhez szabja, hogy megdicsérje a poharas mutatványomat. Rátarti, ez tetszik, de vannak azok a helyek, ahol ilyesmit nem mondunk ki, nehogy a másik túlságosan elszemtelenedjen. Jamie-t is csak aztán kezdtem felnőttként kezelni, hogy a levegőbe dobta a ballagókalapját.

Fogalmam sincs, hogy miért tereltem át a témát arra az undok öreglányra. Talán tudat alatt így akartam üzenni a kölyöknek, hogy legyen óvatosabb. Talán a rendőrség kiröhögi a vénlányt, amikor a mosómedvék miatt panaszkodik – még a húgom esküvőjén és képes volt átrohanni a termen, hogy elcsípje Duke-ot néhány szóra-, de nem mindenki lehet olyan pancser, mint a fakabátok.

- Te tudod kölyök, de ne sírj, ha valaki kilyuggatja a helyes kis bundád. Nem tudnám eldönteni, hogy melyik Montgomary a zakkantabb. Az, aki annak látszik, vagy az, amelyik normálisnak tetteti magát. Ha a kislánnyal kapcsolatban adhatok egy tanácsot, jobb ha olyan lyuk után nézel, amibe bele is bújhatsz – ha érti érti, ha nem, én akkor is minden tőlem telhetőt megtettem, hogy figyelmeztessem, innentől kezdve Rodrigo dolga az, hogy eldöntse, mit kezd vele.

Egy ideig elhallgatunk. Tekintetem újfent megtalálja az ugrándozó pomponlányok sorát, akik a lábukat dobálva éppen bemelegítenek valami bonyolultabb formációhoz. Azt hiszem, hogy a mai edzést nem csak arra használják, hogy begyakorolják a meccsek közötti ugrabugrálást, hanem arra is, hogy felkészüljenek az idei versenyekre, amiket a szurkolólányoknak rendeznek. Zöld szemeim éppen a női edző kellemesen telt idomain nyugodnak – levette a melegítőfelsőjét, és most fehér trikóban osztogat instrukciókat a lányoknak -, amikor Rod felkiált.

- Mi? Ki? Hol? - A dolog ösztönös, nem tehetek róla, de szemeim kigúvadva futnak végig a csapaton, még előrébb is csusszanok a székemen, hogy jobban lássak, de sehol egy kibukkanó… - Fuss! – egyetlen rövidke szó bukik ki belőlem, miután sikerül rendeznem a vonásaimat. Természetesen Rodnak szánva. – Most! – fordulok felé lassan, de ekkorra már Árny is ott terem mellettem, reagálva a hirtelen jött bosszúságomra – engem fegyelmez, nem pedig Rodot fenyegeti. Az elmosódott szellemalakból áradó hűs fuvallat, szinte végig söpör közöttünk, kiszorítva a szeptember kellemes hőségét.

- Ideje menned – közlöm vele szárazon, majd a szék támláján nyugvó pulóverem zsebéből előhúzom a flaskámat. Végig az orra előtt volt a készlet, és még csak fel sem tűnt neki. - Szerintem a kis barátnőd egyébként is téged keres – bökök állammal a felbukkanó szőkeség felé, aki ahelyett, hogy a lépcsőt használná, éppen átmászik a korláton, és azonnal a heherésző fiú csapat felé indul. Rosszabb, mint az anyja.

  Árny pillantását követve látom, ahogy Domínguez a telefonjának pózolva ellövi a képet. Nem vagyok az a fajta felnőtt, aki habzó szájjal tiltakozik a technika ördögtől való kellékei ellen – hé, még nekem is van Tinderem -, de azért vágok egy grimaszt, amikor pötyögni kezd. A szájhúzogatásom pedig csak hangsúlyosabb lesz akkor, amikor leül mellém, és a kérdésemre a leghetykébb választ adja, amire csak számíthatok.

- Mivel értem el, hogy a társaságom érdekesebb, mint a haverjaidé? – intek fejemmel a hátrébb ülő társaság felé, akik éppen majomkodva hadonásznak a haverjuknak, valószínűleg azért, hogy felhívják magukra a figyelmét. - Éppen morzejeleket küldenek neked… – rándul meg a szám sarka, de ez már jobban kezd hasonlítani egy mosolyra. Nincs olyan, hogy olyanom, hogy kedvenc diák, de a bajkeverők és a sportolókat egy kicsivel mindig közelebb éreztem magamhoz, mint a többieket. A neveket ritkán jegyeztem meg, néha az arcok is összefolytak előttem, de Rodrigo tett róla, hogy emlékezetes maradjon.

- Egyszer addig rángatod az oroszlán bajszát, amíg ki nem csapnak – horkantok fel, szinte meg sem lepődve azon, hogy többször járt már az igazgatóiban ebben az évben, mint amennyiszer én gatyát váltok egy héten. Ezúttal már valódi a vigyorom, ami elér a szemem melletti szarkalábakig. Talán nem okos dolog ilyenformán bátorítani, de egyszerűen nem tudom visszafogni a halk nevetést, amit aztán poharam mögé rejtek.

– Vége a hivatalos tanításnak, ma pedig korábban elengedtem a srácokat az edzésről. Szóval nem, nincs korán – felelem, és demonstráció gyanánt újabb kortyot veszek a számba, amit meg is forgatok a nyelvemen, mielőtt még lenyelném. Lesajnáló pillantás vetek rá, amikor megpróbálja elérni, hogy adjak neki a dugi készletemből, amin nyilván nem osztozok akárkivel. - Kiskorú vagy, én még mindig tanár vagyok, nem jó ötlet – rendezem le a témát, majd azért, hogy elejét vegyem a további csábításoknak, egyetlen korttyal kiiszom a maradékot, a poharat pedig azzal a lendülettel a legközelebbi kuka felé hajítom. Lendület ide, szél oda, a pohár egyenesen a kosárban landol. Még mindig megy, állapítom meg vigyorogva, majd a fiú felé pislogok, várva a reakcióját. Egy szóval sem mondhatja, hogy ezt bárki megcsinálja.

Ha már dobások…

- Még mindig az a szándékod, hogy őrületbe kergesd, Mrs. Montgomaryt? – kérdezem, hiszen mindketten tudjuk, hogy kinek van több vaj a füle mögött. - Az unokáját is azért füzögeted? – billentem oldalra a fejem, cinkos mosollyal a szám sarkában.

  Valljuk be, hogy nem néz ki túl jól, amikor egy férfi nemmel rendelkező gimnáziumi edző legelteti a szemét a fiatal diáklányokon – ilyenekért szoktak manapság embereket lecsukni -, de én vagyok a legutolsó személy a földkerekségen, aki ilyesmiért aggódna. Ha pedig szigorúan vesszük, igazából nem is a lányokat néztem… Vagyis nem úgy, ahogyan azt bárki gondolná rólam. Teljesen véletlenül keveredtem bele a rövid szoknyák és pomponok forgatagába, és ha már így alakult, egyszerűen itt maradtam.

  Az unokahúgom, Ava jár a fejemben, és egy pillanatra, fel is sejlik előttem az alakja, amint fontoskodva instrukciókat osztogat a csapatnak, de amikor előrébb dőlök, és megdörzsölöm a szemem, csak az Atwood lányt látom, aki manapság teszi ugyanezt. Szusszanva dőlök hátra, és nyúlok a poharam után, amit a székem mellé helyeztem, amikor leültem. Mostanában ritkán turbózom fel a kávémat, de vannak napok, amikor a megszokás győz az akarat felett. Két korty whisky még senkinek sem ártott meg, mentegetem magam.

  A szemem sarkában érzékelem, ahogy Árny megmozdul. Szellemfülei oldalra billennek, s ahogy megemeli a fejét, szinte látom a rosszallást a borostyánszemekben. Ezek szerint nemcsak Ava kísértete az egyetlen, ami úgy döntött, hogy meglátogat ezen a délutánon.

  Éppen csak lenyelem a kortyot, amikor a szomszédos székre hirtelen levágódik valaki. A harsány köszöntéstől azonnal fejfájásom lesz, amit úgy próbálok leküzdeni, hogy el sem emelve a számtól a poharat, újabb adagot löttyintek a nyelvemre a felturbózott kávéból.

  - Neked nem rosszban kellene sántikálnod… – unottan elnyújtva a szavakat, miközben tekintetem megkeresi a kölyköt. -…valahol máshol? – villantok rá egy hiénamosolyt, hogy nehogy félreérse. Egyáltalán nem vágyom társaságra, de Domíguez nem olyasvalaki, akit egyszerű lenne lerázni, ha már egyszer kinézte magának az embert.

  - Hányszor voltál a dirinél, mióta elkezdődött a tanév? – kérdezem, viszonozva a haverkodó lökdösődést, amit megelőlegezett.