A járőr időszakomban a beosztásom olyan hektikus volt, hogy nem volt igazán időszak, amikor igazán kipihentem volna magam. Bedőlsz az ágyba, ha szerencséd van (vagy annak, aki aztán szagol), zuhanyzol előtte, ha nem, akkor egy tizenkét órás munkanap minden nyomával a magadon válsz halottá a világ gondjaira. Hogy ez reggel hatkor történik meg, vagy este hatkor, az teljesen mindegy. Volt az a sweet spot a kettő közötti időszakban, amikor bármikor rád törhet az éberség. Nem kipihentség; csak éberség. Egy ideig még bámulod a plafont, aztán túl idegesítő lesz a párnán visszhangzó szívdobogás, és inkább mással töltöd az időt – én rendszerint dokumentumfilmeket néztem a nappaliban, a tévét használva az egyetlen fényforrásnak.
Nyomozóként még Phillyben is ésszerűbb beosztást kaptam, még ha bármikor fenn is állt a lehetősége annak, hogy behívnak: délután kettőkor egy vasárnapi ebédről pont úgy, mint egy szerda hajnali kettes félálomból. Az elején még tartottam a szabályokat, a hét órát, hogy legyen egy óra átfedés az éjszakás műszakkal, és ha kellett, bent maradtam délután négy után még jelentéseket írni. Aztán egyre fogytak körülöttem az idősebb kollégák, akik helyett írtam a jelentéseket, és hirtelen én jártam be nyolcra, aztán kilencre, esetleg megérkeztem, de már mentem is egy órás kávészünetre – már ha nem volt hívás, persze.
Mióta Világsegglyuka, Delaware-ben tengetem a mindennapjaim, még kevesebb bennem a késztetés, hogy időben keljek. Azóta pedig, hogy előző héten megkaptam az itteni ügyet, még annyi kedvem sem volt, mint eddig. Úgyhogy hiába van reggel öt, mikor felébredek, bassza meg, én akkor sem kelek ki az ágyból. Hívtam már a rendőrséget előző héten, nem vette fel senki, szóval én megtettem minden tőlem telhetőt egy időre.
Aztán hat óra lesz. Aztán hét. Hallom, hogy Stevie matat a szobájában, aztán a fürdőben, a konyhában, végül a kocsifelhajtón. Talán ma lesz itt a napja, hogy saját lakást is keressek, miután az előzőt kiadás helyett eladásra ítélte a porfészekből menekülő tulaj. Phillyben sem fizettek jól, itt meg főleg, szóval a hosszútávú panziózás nem opció.
8:37kor veszem rá magam, hogy kiforduljak az ágyból, szó szerint, és azzal a lendülettel kibicsaklik a bokám, mert harminc felett nem móka az élet, lefejelem az ablakpárkányt, és eldöntöm, hogy ez egy szar nap lesz.
Úgy nézhetek ki, mint aki másnapos, ahogy napszemüvegben, mosoly nélkül és egy nagy papírpohárnyi kávéval kinyitom a Rose Harbor-i Rendőrség ajtaját, és megállapítom, hogy ez még mindig nem Kansas. Vajon a faburkolatotból direkt választottak ilyen undorítóan hetvenesévekbeli dizájnt, vagy tényleg akkorról maradt itt?
Nem lep meg, hogy nincs nagy mozgolódás az őrsön, a számok alapján maroknyi emberrel operálnak, az épületet meg gondolom nagyobb számú reményekkel húzták fel. Gondolom, mint minden álmos kisváros a keleti parton, úgy egy kicsit Rose Harbor alapítói is elhitték, hogy még lehet belőlük New York City. Csak kicsit fehér hozzá a lakosság.
– Hé. Hayes nyomozó, DSP – lépek oda a pulthoz (vagy amit annak csúfolnak), és a nő elé teszem a fényképes jelvényem. Egyébként sem vagyok különösebben öribari egyik helyivel, a rendőrséget pedig messziről kerültem, és csak akkor futottam össze velük, ha – állítólag – túl gyorsan hajtottam, vagy – állítólag – rossz helyen parkoltam, vagy – állítólag – büntetőfékeztem. Tudom, mennyire idegesítő, ha egy külsős megpróbál beleszólni a dolgodba, bár itt alighanem nem az FBI-al, a DEA-vel vagy akármelyik másik rendfenntartó szervvel kell megszenvedniük, csak velünk, meg az autópálya rendőrökkel. Nem hiszem, hogy a Nemzeti Gárdát annyira támogatnák errefelé.
A vörös hajú nő főleg nem volt ismerős, szóval gondolom, nem próbált még lekapcsolni. Egyenruha sincs rajta, szóval talán titkárnő. Nem különösebben figyelek rá, mert épp értesítést kapok a tőzsdefigyelő appomról; rendőr fizetésből nem lesz nyugdíj, úgyhogy kell a befektetés. – Beszélnem kéne valaki adekváttal. A… rendőrfőnökkel, gondolom. – Úgy ejtem a szót, mintha nem lennék biztos benne, ez a titulusa. Mármint, tíz emberről beszélünk. Calm your horses, Wyatt Earp. Mikor nem kapok egy másodpercen választ a nem egészen kérdésemre, felnézek a telefonról. Én várok, hogy ő mondjon valamit, ő meg úgy tűnik, mintha ugyanerre várna, de lehet, hogy csak nem látok jól a napszemüvegtől. Beltérben. Úgyhogy feltolom. Segíthetek?, kérdezi az arcom. – Bent van?

code by awona