Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Vas. 1 Okt. 2023 - 22:10
A család az család
Beth & Freddy
A halk nevetés inkább volt szusszanásszerű hang és szemeim előtt újra megjelent a korláton majom módjára csimpaszkodó unokahúgom. Csak anya vagy Arthur meg ne lássa... gondoltam magamban.
- Alig várom, hogy lássam, Bethany - jegyeztem meg és a lehetőségre, miszerint házunk belsejét valóban trófeagirlandok díszítsék, elmosolyodtam. Sőt, valójában mintha néhány perce ez a mosoly már ott bujkált volna a szám sarkában és most oldalra fordítottam a fejemet és nagyot bólintottam a mézeskalács említésére.
- Felírom abba a füzetbe ahol Thorne és Domínguez adatait vezetem - véstem kőbe az ígéretet és szinte vártam, hogy a lány egy pillanatra valóban elgondolkodjon, hogy vezetek-e ilyesfajta aktákat és ha igen akkor miket is írhatok az alakokról.
A forgalmat fürkésztem, tagjaim automatikus mozdulatokkal kormányozták az autót az iskola irányába. Ma reggel csupán ennek az automatizmusnak köszönhetem ha beérek a munkahelyemre. A szemem sarkából kiszúrtam, hogy ujjai megindulnak a napellenző irányába, majd úgy húzódik vissza mint akit forró edény éget meg. Egy sóhajjal átnyúltam a váltó felett és lehajtottam az ellenzőt. Néhányan talán személyes holmikat tűznek be a kis merev lap mögé, de idebent nem találhattunk volna semmit sem ami arra utalt volna, hogy a jármű hozzám tartozik. Olyan gonddal ügyeltem arra, hogy még egy kósza mozijegy - nos, nem mintha moziba jártam volna - se árválkodjon sehol sem, hogy Bethany akár át is kutathatta volna az autó minden négyzetcentijét. Talán meglepődött volna. De nem a személyes tárgyak miatt.
A lány őszinte megjegyzése úgy vágott gyomorszájon, hogy még abból a merengésből is kizökkentett amivel saját házasodási esélyeimet latolgattam. Profilját fürkésztem, a megjegyzés mögött húzódó érzelmek jeleit az arcán, mellkasának lassú felemelkedését és lesüllyedését. Egyszeriben... nem jutottam szóhoz.
Az autó egyszer csak megállt, mintha nem is én vezettem volna. Megéreztem Bethany cuppanós pusziját az arcomon, az ajtó nyitódott, betódult a csípős téli levegő, majd bevágódott - egy fokkal erősebben mint ahogy szerettem ha az autóm ajtaját kezelik -, aztán néma csend lett. Csak ekkor néztem ki a szélvédőn, hogy még pont elcsíphessem a táskájával befelé igyekvő lány alakját.
- Trófeagirlandok, mézeskalács, lépcsőszörf... - mantráztam a reggel furcsaságait és már le is kanyarodtam a félreállt pozícióból mielőtt a mögöttem várakozó rám dudálhatott volna. Egyszeriben nem értettem, hogy Arthur miért nem tölt több időt a lányával.
Én is nagyon köszönöm, szerettem ezt a kört és Beth-et nagyon megkedveltem. iszonyú cuki.
Nagymama szerint apának már régen beszélnie kellett volna a fejemmel, hogy végre megértsem, mit is jelent pontosan Montgomarynek lenni. Most, hogy a nagybátyámat hallgattam, az agyam hátsó szegletében egy apró szikra lángra lobbanva hirdette, az öreglánynak talán igaza van. Egyetlen fejrázással tüntettem el a zavaró gondolatot, vele együtt pedig olyan távolra űztem a falatnyi felelősségérzetet. Kizárt, hogy egyszerűen behódoljak. - Hidd el, a korláton csúszkálás bármilyen eseményt fel tud dobni – vigyorogtam rá a kamaszok minden nyegleségével. Azt már nem teszem hozzá, hogy a legutóbbi bulin, amin részt vettem, egy tálcával a fenekem alatt csúszkáltam a lépcsőkön… Nem hiszem, hogy ez olyasmi lenne, amit egy Freddyhez hasonló szigorú alak díjazni tudna.
Szavakkal ugyan nem vallom be, de egyértelmű, hogy hiányzik az anyukám. Ez lesz az első olyan ünnep, amit elejétől a végéig az apai rokonokkal töltök, és míg anyával hetekkel korábban készülni kezdünk, itt még egyelőre nyomát sem láttam a hangolódásnak.
- Egy plusz adag mézeskalács a kedvenc nagybátyámnak, jegyeztem – a mosolyom egy árnyalattal lelkesebb, és igazibb lett. Különös, hogy éppen a szigorú bácsikám az, aki eléri, hogy jobb kedvvel tekintsek az előttem álló ünnepek felé. Ezért hálából, amikor kiadja az indulása irányuló parancsot, extra gyorsan igyekszem összeszedni magam, hogy ne várakoztassam meg nagyon.
Pár perccel később – a kérdésemtől eltekintve - már úgy vágódom be mellé a kocsiba, mintha megszokott rituálénk lenne. Ahogy végig nézek a műszerfalon, és nyakamat nyújtogatva körbe pillogok, hogy el tudnám viselni a luxust, hogy innentől kezdve a férfi furikázzon.
A megjegyzésére vágok egy grimaszt.
- Mivel te és apa látszólag nem szerettek aludni, valakinek a ti adagotokat is pótolnia kell – mondom, és már éppen nyúlnék, hogy lehajtva a napellenzőt ellenőrizhessem a szájfényemet, amikor rádöbbenek, hogy talán nem kellene semmihez sem nyúlkálnom. Ártatlanul ejtem le a kezem, és kulcsolom egymásba az ujjaimat, hogy még az ingert is elnyomjam magamban a piszkálásra.
Előfordulhat, hogy a személyes kérdéssel messzebbre mentem, mint néhány hátrahagyott ujjlenyomattal.
- Uh… Mint valami középkori szappanopera – rándul meg a szám sarka. – A szülők már a bölcsödében eldöntik, hogy kiknek kell majd összeházasodnia? – kérdezem. – Ha így van, akkor nem is csoda, hogy elválnak – nem tudom leplezni a keserű élt a hangomban. Óhatatlanul eszembe jutott, hogy a szüleim valami ősrégi tradíció miatt… Persze ez nem több, mint buta képzelgés, a gyermeki fantázia megindulása; a szüleim szerették egymást, valamikor régen, de a dolog kihűlt és mindketten új életet kezdtek. Nincs ebben semmi fura.
Érdeklődve hallgatom a bácsikámat, és az utolsó megjegyzésére egy kicsit sajnálni kezdem. Van benne valami végtelenül szomorú. Valami magányos. Úgy érzem, ha nem vezetne, itt lenne a megfelelő alkalom arra, hogy megöleljem. Életemben először. (Leszámítva a totyogós éveimet, amikor néha a lábszárába, vagy a nadrágjába kapaszkodva húztam a talpra magam.)
Az út maradék részére elcsendesedem, teljesen megfeledkezve a korábbi ígéretről a kamerákat illetően – ezt persze később nyilván be fogom vasalni rajta.
- Köszi a fuvart, Freddy bácsi – mondom, ha megérkezünk. és mielőtt meggondolom a dolgot, áthajolok a sebváltó fölött, hogy nyomjak egy gyors puszit a simára borotvált arcára. – Legyen klassz napod! – köszönök el, majd kipattanva a kocsiból, már rohanok is, hogy megkeressem a barátaimat. Még van néhány percünk a becsengetésig.
Nincs is jobb,
mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy..
- Nem tudom, hogy mondták-e már neked, Bethany, de a titoktartás a munkám - biccentettem oldalra a fejem és szívtam be ajkamat és szemöldököm néhány bosszú és terhes gondolat jelenlétéről árulkodva indult meg hajvonalam irányába, majd vissza is ereszkedett ahogy egy másodperc alatt rendeztem vonásaimat. Elméletben, tettem hozzá, hiszen volt az a váltságdíj amiért gúzsba kötött titkok takaros csomagját átnyújtottam egy-egy befolyásos személynek. A Montgomary-k nem zsarolhatóak, húztam ki magam ezzel a hatásos eszközzel a birtokomban. Ez a kiváltság csak minket illetett meg. Legtöbbször...
- De azért szedd össze magad. Apáddal mindig jó tanulók voltunk - fűztem hozzá kissé parancsolóbban, még mindig a tányéromon árválkodó ételt piszkálva és igyekeztem annyi folyadékkal eltelíteni magamat ami kitartott a munkaebédig. Társaságban több szerencsém volt az étkezés sikerével. Bethany előtt nem kellett elkendőznöm a stressz tagadhatatlan és látványos jeleit, hiszen csak egy tinédzser volt. A tinédzserek azt hiszik tudják mi a felelősség, a leterheltség, a fáradtság... Aztán amikor rájönnek, hogy fogalmuk sem volt, már felnőttek. És túl késő.
Nem kifejezetten érdekelt Benjamin. Akkor sem ha a Flanagan névvel bírt, de sóhajtva magamra erőltettem a figyelmet azzal, hogy a pirítósról Bethany felé fordultam és aprókat bólogatva hallgattam lelkendezését a fiúról... aki szememben semmilyen kiemelkedő tulajdonsággal nem bírt, de azt pozitívumként könyvelhettem el, hogy az unokahúgom legalább nem érezte magát magányosnak. Talán annyira nem is probléma ha a Flanagan gyerekkel barátkozik, szúrtam ki a helyzetben rejlő lehetőséget, Menjen csak, barátkozzanak...
- Igen, az apjával többet dolgozunk együtt, de Flanaganék is Alapítók. Szóval mellette rendben leszel - állapítottam meg kissé távolabb tolva csészémet. Ezt a többi barátjáról nem mondhattam el, így a korábbiakhoz képest kissé élénkebben függtem válaszán, hogy vajon említ-e egy ismerősen, vagy még ismeretlenül csengő nevet az iskolából. A középületek és lakóházak nagy részét a cég biztosította, hosszúra nyúlt a lista a megrendelők neveivel, az adatlapokon pedig számos olyan dolog szerepelt mely biztos támpontot adott a behatóbb tájékozódáshoz: hányan laknak otthon, kik, mi az életkoruk, mi a napi rutinjuk, tartanak-e kisállatot, szükség van-e a biztonsági kulcsok másolására (nem egyszer kellett bővítenünk a hozzáférésen egy-egy szerető kedvéért), alakváltók, vérfarkasok mozognak majd-e az őrzött térben, illetve a boszorkányok rendelkeznek-e olyan képességekkel melyek zavarhatják az installációt. Elég volt Ameline Cooper példáját venni, kit nem véletlenül személyesen mértem fel legutóbbi látogatásomkor. Az emberek beengedték otthonukba a Montgomary céget és ezáltal életükre is kis ablakot tettek min olykor-olykor bekukucskálhattunk.
Ugye nem akarod őket lecsekkolni?
- Az a jó, ha nincs rajtuk mit "lecsekkoln" - használtam az általa említett szót, mely gyakorlatilag még sosem hagyta el a számat és némileg hülyén is éreztem magam tőle, de a válasz őszinte volt. Például a bűncselekményt elkövetők nem részesülhettek bizonyos banki szolgáltatásokban, mely megakadályozta számukra, hogy hitelhez jussanak, így a bűnözők közül nem egy választotta inkább az albérletet saját ingatlan helyett. Vagy pont a hamis papírozás tudott ordítva leleplezni egy-egy pitiáner alakot.
- Domínguez - visszhangoztam a vezetéknevet és elmém szótárát felcsaptam a családnál. Nos, nem, ők nem állnak szerződésben velünk. Milyen érdekes... A hispán örökséggel rendelkező família valamiért szúrta a szememet. Persze, semmi előítélet... Csupán az évek tapasztalata.
- Thorne, Domínguez, Flanagan... - ismételtem azokat a neveket kiknek tulajdonosaival Bethany az idejét múlatta - Nem mondom, válogatott csapatot toboroztál magadnak. Az én alakulatom volt ehhez hasonlóan színes.
Azzal befejeztem katonai múltam boncolgatását azzal, hogy telefonomat elővéve ránéztem a fiókomat levélbombaként elárasztó új üzenetekre. Valaki kezdje már el feldolgozni, szidtam az alkalmazottakat kik láthatóan csupán kávézgatni terveztek azelőtt, hogy felbukkantam az irodában, mire rendszerint galambokként rebbentek szét és nemsokára az asztalomon heverhetett az első leadott anyag.
A félretolt tányér csikorgó hangja bántotta a reggel csendjét, mire szemrehányó pillantást vetettem a lányra, ki azonban a narancslé kimérése közben egyáltalán nem vette észre az apró jelzést.
- Igen, ez pontosan olyan "smúzolj nagyágyúkkal" dolog lesz - megint elismételtem valamit amit máskülönben sosem tettem volna és felvontam szemöldökömet az érthetetlen kifejezésre, de folytattam a magyarázkodást - Egyszer lehet, hogy neked is részt kell venned egy hasonló eseményed, elvégre az Alapító-gyerekek is hivatalosak néha egy-egy fogadásra - úgy néztem rá mint aki szeretné, ha Bethany ezt az információt jól elraktározná a fejében és ehhez mérten készülne fel rá - Például az kizárt, hogy a nagyágyúk között a korláton csúszkálj.
Következő kérdésére és az általam adott magyarázatra felidéztem magamban a mézeskalács semmivel sem összetéveszthető illatát és úgy szívtam be az étkező semleges levegőjét mintha az friss süteményektől és fűszerektől lett volna szagos. Nem, itthon sosem uralkodott ilyen illat, de Lou bácsi csemegéiben nem egyszer tapasztalhattam meg az élményt, valamint mikor hétköznapibban funkcionáló családoknál jártunk ünnepi vendégségben, bizony felderengett bennem a vágy, miszerint talán engem is megnyugvással töltene el ha egyszer a nappaliban ülve megérezném, hogy a konyhában karácsonyi édességek készülnek. Ezért barátságosan Bethany-ra mosolyogtam, mely talán feltűnőbb és igazabb mosoly volt a korábbiaknál.
- Ha lesz mézeskalács akkor eltussolom a trófeagirlandokat -már ehhez talán még én is kevés lennék, mértem fel a feladat nehézségét, de a szívem mélyén teljesen megértettem a fiatal lány tartózkodását a trófeáktól. Legszívesebben én is szabadultam volna nagyjuktól.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Bethany elcsomagolt néhány süteményt és volt egy sanda gyanúm, hogy a Thorne gyerek, Domínguez vagy talán Flanagan gyomrában végzik majd. Nem szóltam érte. Úgyis csak a kukában végezné, néztem végig a terülj-terülj asztalkámon ami egy hadseregnek elég reggelit vonultatott fel. Hadseregnek, megráztam fejem.
Elengedtem megjegyzését a lázadásra vonatkozóan, mely valószínűleg olyan halálra rémítő opció volt mint neki egy késő esti korrepetálás, majd gyapjúkabátomat magamra kanyarítva és mappámat, valamint befejezetlen újságjaimat hónom alá csapva megindultam a garázs felé. Beindítottam a Mercedes-t és a felhajtóra kigurulva járattam a motort addig míg az anyósülés ajtajánál meg nem jelent a kamasz. Már éppen levegőt vettem, hogy a hátsó ülésre parancsoljam, de aztán becsuktam számat. Amúgy már nem tizenkét éves... Ami azt jelenti, hogy én is megöregedtem...
- Ülhetsz - feleltem kurtán miután Bethany biztonsági öve már rég kattant és sebességbe tettem az autót, majd megindultunk a fagyott és csúszós úttesten - Ha nem aludnál el reggelente, többször ülhetnél - szemem sarkából vetettem egy pillantást rá indikálva, hogy nem kerülte el a figyelmemet, hogy nálam sokkal nehezebben verekedi ki magát a paplan alól.
A piros lámpához érve besoroltam a várakozó kocsisor végére. A kifúvókon kellemesen áradt ki a meleg levegő, a műszerfal világítása kellemesen fénylett még a fáradt szem számára is. Idebent mindig makulátlan tisztaság és jó illat uralkodott.
Kimaradt egy pislogás amint Bethany száját elhagyta az övön aluli kérdés. Rezzenéstelen arccal bámultam az előttem lévő rendszámtáblát, viaszfigurákat megszégyenítő mozdulatlansággal igyekeztem szembenézni azzal a ténnyel, hogy elkerülhetetlen a válaszadás.
- Még nem volt rá alkalmam - a lámpa zöldre váltott és én követtem a sort, hogy utolsóként még éppen bekanyarodhassak a főútra - Ami nem azt jelenti, hogy nem is szeretnék. A családnak nagyon fontos, hogy stabil maradjon és jó, tradicionális benyomást keltsünk a többi Alapító szemében. Caprice Decker is férjhez megy Nicholas Baaiman-hez - emlegettem fel az elhalasztott esküvő ellenére nagyon is aktuális házasságot, mely a következő házasságkötés volt az Alapítók körében, s talán egy átmeneti ideig én is azt hittem, hogy szívesen vezetném Caprice-t oltárhoz, ha döntési helyzetbe kerülnék.
- Nincs időm rá - hessegettem végül el a... kérdést, témát, felhőket - Majd egyszer.
A nagyi kétségtelenül a város dilis öreg nénije, mégsem tőle féltem a legjobban, amikor anya kijelentette, hogy miután kipaterol Bostonból, egyenesen ide repít, a Montgomaryk családifészkébe. Igazából… A félelem nem a legjobb szó arra, ami megalapozta a nagybátyámhoz való hozzáállásomat, hiszen Freddy bácsi sosem tett olyasmit, ami miatt ezt kellene éreznem, mégis van bennem egy egészséges tartózkodás a közelében. A kamaszos visszavágásaimat ugyan nem tudom fékezni, mert zsigerből jönnek, de sokkal körültekintőbben fogalmazok, amikor vele, nem pedig apával beszélek. Apa egyébként is jobban megérdemli a bosszúmat, amiért folyton magamra hagy a nagymamával.
Vonakodva rábólintok a fuvarra, de sokat segít a döntésemben, hogy nem parancsolt rám erőszakoskodva, hogy már pedig ő visz majd el a gimibe. Az autó még mindig kényelmesebb, mint a busz.
A mellkasomat nyomó, enyhe feszélyezettség a reggeli közben is megmarad, így lélekben rákészülök, hogy mindketten azt fogjuk hallgatni, hogy hogyan ropogtatom a pirítóst a kínos csendben, így aztán engem lep meg a legjobban, amikor azon kapom magam, hogy beszélgetünk. Sőt, olyasmit is megosztok vele, amit jobb lenne elhallgatni.
- Ne aggódj, bácsikám… - rázom meg a fejem, halk keserű nevetést hallatva, hiszen anyu mellett sokkal nagyobb szabadsághoz szoktam. – Nem tudom úgy kitenni a lábam a házból, hogy a nagyi ne vegye észre, szóval muszáj voltam neki beszélni a korrepetálásról. Talán kicsit…- morzsás kezemmel mutatom a mértéket a két ujjam között. -…szépítettem az eredményen, de így apu is tudja, hogy vannak nehézségeim. Nem kell túlságosan titkolóznod, csak azt ne mondd el neki, hogy ennyire rosszul állok. Lécci – pillogtam rá nagy, ártatlan szemekkel, kissé megilletődve azon, hogy képes lenne hazudni értem apának. Furcsa, de ebben a pillanatban olyasmit látok meg Freddy bácsiban, amit eddig még soha; szövetségest. Ez egyszerre új, ijesztő, és izgalmas.
- Ben klassz srác, bár a korához képest kicsit komolyan veszi magát, lehetne egy árnyalattal lazább. Ezek szerint ismered? – egy kicsit izgatottabban teszem fel a kérdést, és érzem, hogy az arcomra is felkúszik az árulkodó pír, amit aztán gyorsan a narancsleves poharam mögé rejtek, mielőtt a bácsikám ismét olyasmit venne észre, amit nem akarok, hogy lásson. Lenyelem a kortyot. – Ó… Persze, hogy ismered. Flanagenék is alapítók, igaz? – fűzöm tovább a kérdéseimet, bár még mindig nem teljesen tiszta, hogy ez a kifejezés mit is jelent. Az biztos, hogy a nagyi számára sokat, hiszen nem egyszer elmondta már, hogy a mi családnevünk – ahogyan sok másiké – ott szerepel a város alapítólevelén, de innentől kezdve a történetei ködössé, és értelmetlenné válnak, amivel rendszerint el is veszti az érdeklődésemet.
Egy újabb falat pirítóst rágcsálva – már látom, hogy képtelen leszek megenni az egész szeletet – bólogatok, amikor a sulira terelődik a szó. A gimi tényleg olyan, mint egy zsibongó méhkas, amibe kicsit nehéz volt újként belecsöppenni, pedig régi sulimban csak az alsóbb évfolyamokban voltak annyian, mint most az egész suliban.
- Ugye nem akarod őket lecsekkolni? – kérdezem félig-meddig viccnek szánva, amikor a barátaimra terelődik a szó. De igazából fogalmam sincs arról, hogy mennyire közel járok az igazsághoz, mert bár tudom, hogy Frederic egy nagyon komoly biztonsági céget üzemeltet, nem gondolom, hogy van ekkora hatalma. – Egy közös órán Rodrigo Domínguez lett a padtársam, vele nagyon jól kijövök, általában Roddal és a haverjaival lógok a szünetekben. Aztán nem rég volt egy házibuli, ahol sikerült megismernem pár embert, Lucast például nagyon csípem. A lányokkal nehezebb megértetnem magam, bár fogalmam sincs, hogy miért… – valójában van; egy kicsit fiús vagyok az ízlésüknek. Velem nem lehet sem körömlakk-, sem pedig sminktippekről beszélgetni, és nem riszálom a fenekem a Tiktokon, és ugyan az Instagrammot használom, sosem töltök fel csöcsvillantós, vagy csücsörítős képeket Starbucksolás közben. Ez nem olyasmi, amit a férfivel szívesen megosztanék. Szerintem azt sem tudja, hogy mi az a Tiktok, vagy Insta.
Félretolom a tányéromat, és töltök magamnak még egy pohár narancslevet, amit kortyolgatni kezdek, miközben a nagybátyámat hallgatom. Tényleg érdekel, hogy mit szoktak csinálni apuval az ünnepekben. Vagy az, hogy egyáltalán együtt szokta-e tölteni a család ezeket a napokat.
- Az estély nem hangzik jól… Ez olyan smúzolj nagyágyúkkal esemény? – kicsit fintorgok, amikor elképzelem a sok előkelő ruhába bújtatott alakot, akik vigyorogva bájolognak egymással, miközben a hátuk mögött ott szorongatják a késüket készen rá, hogy belemártsák a másikba. Nem. Ez egyértelműen nem olyan buli, amilyenen én valaha is szeretnék részt venni.
Nem kerüli el a figyelmem a sértettség, amikor a családi kötelességekről beszél, de jobbnak látom, ha nem kérdezek rá, mert nem akarok azzal szembesülni, hogy miattam romlott el a tökéletesen kialakított napirendje… Igen, határozottan visszatér a veszélyező szorítás a mellkasomba, kissé hátrébb parancsolva a korábban érzett cinkosságot. Az már meg sem lep, hogy megint apa a kétes pont a képletben – valójában az sem lepne meg, ha bevállalna egy ügyeletet Szentestére.
Elgondolkodva dőlök hátra a székemben. Hagyományok.
- Anyuval minden évben sütünk mézeskalácsot – rántom meg a vállam, mintha egyáltalán nem lenne nagyügy. Míg anya és én voltunk, számtalan kis apróság volt, amivel feldobtuk a készülődést, amikből néhányan megtartottunk akkor is, amikor összejöttek Cooppal. – Tehetek pár girlandot a trófeákra? A folyosón lévő vaddisznófejen például tök jól mutatna egy égősor, vagy mikulássapka – korábban is tudtam, hogy a nagypapi szenvedélyes vadász volt, de valójában csak akkor szembesültem vele igazán, amikor beköltözve a házba belebotlottam néhány kitömött állatba, amiket a nagyi látszólag random módon helyezett el a folyosókon, vagy a szobánkban. Rögtön az első napomon kipateroltam egy kitömött mosómedvét a szobámból, amit valamiféle belső megfontolásból a komódomra helyezett el.
- Akkor az ablakból lógó Mikulásfigura kilőve – bólintok jót kuncogva az előadott történeten. – A szomszéd mit szólt, amikor rájött, hogy egy bábú miatt riasztott titeket? – kérdezem. Időközben befejeztem a reggelit, szóval megtörlöm a kezem az egyik puccos szalvétában, majd egy másikba becsomagolok néhány muffint arra az esetre, ha kedvem lenne nassolni a suliban. Nem felejtem el Rodot sem, hiszen a kamaszfiúk mindig bélpoklosak.
Felpattanok, hogy elrobogjak a táskámért, de a bácsikám utolsó megjegyzése megtorpanásra késztet.
- Na, de Freddy bácsi! – nevetek fel őszinte meglepetéssel. – Még a végén kiderül, hogy valódi lázadó vagy – nevetésem mosollyá szelídül, és a csomó, amit a feszélyezettség kötött a mellkasomra, hirtelen elenged, és van egy olyan érzésem, hogy nem is tér vissza soha többé.
Felkocogok a szobámba, pillanatok alatt összekapom a holmimat, így a bácsikámnak egyetlen rossz szava sem lehet. Amikor egy kicsivel később a garázs felé trappolok, már a színes sálamat tekergetem a nyakam köré, a lehető legkevesebb helyet hagyva a pofátlanul betaláló hógolyóknak, amiket a srácoktól kapni fogok, amikor megérkezek.
- Még sosem ültem a kocsidban – mondom, amikor beérem a nagybátyámat. – Ugye ülhetek előre? – kérdezem, de máris nyúlok az ajtó felé, hogy beszálljak. A kocsi kívül belül gyönyörű, és kicsit talán hülyén hangzik, de tökéletesen tükrözte a bácsikámat. Nem várom meg, amíg rám szól, magamtól kapcsolom be az övemet.
- Kérdezhetek valamit? – pillantottam rá, ha már elindultunk. – Hogyhogy nem nősültél meg soha? – remélem nem akad fenn a személyes kérdésen, de úgy érzem kerültünk annyira oldott hangulatba ma reggel, hogy meg merjem kérdezni azt, ami már régóta foglalkoztat.
Bethany beköltözésével határozottan megváltozott a Montgomary ház rezonanciája, tekintve a szobájából kiszűrődő kamaszos zenét, az előszobában hagyott mocskos tornacipőket, s az ajtó alatt csíkként kiszűrődő sárgás fényt, mely éjjelente jelezte, hogy nem Arthur vagy én fekszünk le utoljára aludni a családban. És nem is az inszomniával küzdő édesanyánk.
Torkomból mély morgásszerű hümmögés tört elő a fuvarajánlat visszautasítására, ám még nem döntöttem el, hogy rámenősséget alkalmazva mégis a közös elindulásra kényszerítsem a lányt, vagy hagyjam a maga feje után menni. Arthur biztos örülne neki, ha gondját viselnék ha már ő elmulasztotta ezt megtenni ma reggel, igyekeztem a bennem megmaradt empátia minden morzsájából egy egészet gyúrni, majd arcrándulás-szerű mosolyt küldve Bethany felé így szóltam:
- Remélem meggondolod magad a reggeli végéig.
A reggeli. Gyatra színészi tudásomat megerőszakolva vettem rá magam, hogy rezzenéstelen tekintettel és egyenletes légzéssel tekintsek végig a személyzet által felhalmozott bőséges lakomán anélkül, hogy a reggelente rám törő szorongás ne kerítsen hatalmába. A Coopernél tett látogatásom abban a látszatban ringatott, hogy a katona állapota semmilyen olyan csontvázat nem tud előhúzni a golyónyomokkal és repeszekkel lyuggatott szekrényből, mely eszembe juttathatná a kiküldetés alatt megélteket, ám alábecsültem az emlékezés erejét.
Torkomat megköszörülve oszlattam el a vajat az aranybarna pirítóson, melyre szinte ráolvadt a sárgás krém és nagyot nyelve gyűrtem le az első falatot, tekintetem a kérdésemre feltett választ várva Bethany-ra siklott. Fürkészően lestem minden egyes rezdülését, a copfból kiszabadult tincseket, a ránctalan, fiatal arcot és már vártam, hogy valamilyen olyan programtervezetet tárjon elém melyben legalább kétszer szerepelnek a "baromi" és "rohadt" kifejezések, valamint egy "tökre" és talán a végén az "ennyi". Állkapcsom megállt rágás közben az első hat szó elhangzásakor, arcom kissé megnyúlt mint a régi ablakokról letépett gitt, aztán pontosan ugyanúgy visszatért eredeti formájára. Számat megtöröltem az ölembe fektetett textilszalvétával, majd sóhajtva inkább magam elé húztam az üres fekete kávét és egy pillanatra a fekete löttybe bámulva hallgattam végig a téli szünetre megálmodott tevékenységeket. Agyam processzorai olyan sebesen dolgoztak mint egy-egy bevetés tervezetének memorizálásakor. A kapott információt nagy gonddal horgonyoztam le és egy korty koffein után megtettem minden tőlem telhetőt, hogy diplomatikus válasszal szolgáljak.
- Most már nem csak neked, hanem nekem is el kell titkolnom apád elől, hogy bukásra állsz anatómiából - feleltem és megesküdtem volna rá, hogy szándékaim ellenére a válasz szellemesen sikerült, különösen az arcomon átsuhanó derű érzetével. Egy újabb falat pirítós eltüntetése után merengve hozzáfűztem:
- Nem is olyan régen beszéltem Benjaminnel. Megosztotta velem nagyratörő terveit. Szerencsés, hogy a pártfogásába vett, igazán... figyelmes tőle - még mindig nem felejtettem el, hogy szerettem volna szorosabbra fűzni a kapcsolatot köztem és a Flanagan család - különösen annak irányítója - között. Az alkalom még várattatott magára, de az elmúlt év okozta stresszt habár először megsokszorozódott a karácsony előtti hajtásban, de számítottam rá, hogy hirtelen szakad majd meg, mintha késsel elvágnák, utána pedig több tér és energia áll majd rendelkezésemre a gondolkodásra. Mindenesetre az együttműködés kettejük között jó jelnek számított a Montgomary-Flanagan ház múltját tekintve.
- Ennek örülök... - biccentettem egy olyan halvány mosollyal, mintha hologrammal vetítették volna rám - Az iskola körül van némi fennforgás... Állandóan történik ott valami. Édesanyád arra számított, hogy ebben a városban majd nagyobb békesség lesz számodra, de ez abszurd ötlet volt - éppen ezért nem is késlekedtem a kérdéssel - Kik az új barátaid?
Szakmai ártalom volt. Elhatároztam, hogy ha beérek a cégbe első dolgom lesz ránézni az iskola biztonsági kameráira és elgondolkodni, hogy Bethany-t fenyegetheti valamilyen potenciális veszély barátai megválogatásával. Az ember sosem lehetett elég óvatos.
Legyűrtem a pirítóst és kiemeltem egy csokis muffit a kosárból, majd kisebb darabokra szedve majszolni kezdtem. Gondolataim már vissza is tértek a napi teendőkhöz és azok megemésztéséhez amiket a lány osztott meg velem, ám következő kérdése elfújta az elmélkedést mint friss szellő a könnyű ködöt.
- Nos... - dőltem hátra ujjaimat újra megtörölve - Lesz egy karácsonyi estély 23-án amin reprezentálnom kell a családot és a céget. Igen fontos esemény... - könyököm megpihent a lakkozott asztallapon melyért anyánk már operaénekesnőket megszégyenítő oktávmagasságban méltatlankodott volna, de most megengedtem ezt a kényelmességet és orrnyergemet finoman megmasszírozzam, hogy fáradt agyam vérellátását serkentsem valamivel - Szeretném Castielt megtenni ügyeletesnek karácsonykor, hiszen őt mégsem köti annyi családi kötelezettség, mint engem - a hangszínemben volt némi csípős él melyet a sértettség parancsolt oda - Így csak a két ünnep között kell majd benéznem a cégbe... Igen, jelenleg úgy tűnik, hogy kapok pár napnyi pihenőt. Apád beosztásáról még nem tudok semmit - nyitottam ki szemem mely önkéntelenül lecsukódott az orrmasszírozás közben és őszinte bocsánatkéréssel a tekintetemben néztem az unokahúgomra, majd elmosolyodtam és vállat vontam - Van valamilyen karácsonyi hagyomány amit szeretnél megvalósítani itt nálunk? - kérdeztem bizonytalanul és körbenéztem a tágas, ódon és barna színekkel uralkodó helyiségen, mint aki bizonytalan, hogy egyáltalán lehetséges-e olyanná varázsolni a Montgomary házat mint amilyen Rose Harbor többi épülete volt ebben az időszakban. A legtöbb család már feldíszítette a verandát és a tetőt fényekkel, akadt egy-két felfújható hóember a kertben, kerti törpék, ablakból lelógó Mikulás-figurák...
- Jut eszembe... egyszer Szenteste ki kellett mennünk az egyik házhoz, mert egy asszony bejelentést tett betörés miatt a szomszédjánál - megvakartam tarkómat ahogy megrohant a helyzet abszurditása - Kiderült, hogy csak egy házra fellógatott Mikulás-figura volt az... Szóval... Ha van bármi más, ami megtetszik... - nem fejeztem be a mondatot és még egyszer végignéztem a házon, melyről olyan nehéz volt elképzelnem, hogy hasonlíthat a magazinokban látott enteriőrökhöz.
A muffinom maradékát csendben tüntettem el. Telefonom kérlelhetetlenül rezgett a zsebemben a munkaidő elkezdésének közeledtét jelezve. Szalvétámat az asztallapra fektettem és húzogattam egy ideig a képernyőt, aztán sóhajtva Bethany felé fordultam és egy ideig csak némán bámultam rá.
- Gyere, jobb lesz, ha elviszlek az iskolába - indítványoztam sután - Megmutatom az egyetlen olyan sarokrészt amely holttér a kamerák számára - próbáltam vonzóbbá tenni az ajánlatot, majd kávém maradékát felhörpintve felemelkedtem és kitúrtam zsebemből a '21-es Mercedes C-osztály kulcsát.
Freddy bácsi… Nos, ő Freddy bácsi. Mindig úgy ítéltem meg, hogy a nagybátyám a korához képest kissé szigorú, és a kelleténél többet ráncolja a homlokát. Ezért talán nem nagy csoda, hogy elönt a szégyen pírja, amiért olyasmin csípett rajta, ami miatt még egy gyereket is megszidnának, nemhogy olyasvalakit, aki az utóbbi időben azon kardoskodott, hogy a családja vegye végre felnőttszámba.
- Jó reggelt – ismétlem meg köszöntésemet, egy árnyalattal formálisabban, amikor már két lábon állok a padlón, és összekapartam a felnőttségem utolsó szilánkjait. – Egy hónap múlva már tizenhat leszek – szükségét érzem, hogy ezt megjegyezzem, bár tudom, hogy az energiámra vonatokozó célzást nem dicséretnek szánta. Túlságosan megszeppentem ahhoz, hogy valódi, kamaszos visszavágást produkáljak, a külsőmre tett utalás hallatán, és inkább engedve a kérésnek, a fülem mögé igazgatom és lelapogatom felborzolódott tincseimet.
Meg sem lep, hogy apa már régen dolgozni ment, és ha érzek is némi csalódottságot, amiért lepasszolt, igyekszem nem mutatni.
- Igazából már mindenem be van pakolva, csak le kell hoznom a táskámat – felelek, és eleget téve a nagybátyám gesztusának, csatlakozom hozzá az ebédlőbe vezető rövid séta alatt. – De tudom, hogy mindig nagyon sűrű a napirended, szóval nem kell fáradnod. Simán elérem a buszt – mondom, hüvelykujjaimat a farmerom farzsebeibe akasztva. Nem állíthatom, hogy túl közel állnánk egymáshoz Freddel, és néha volt olyan érzésem, hogy az esetek többségében még a puszta létezésem is bosszantja, de be kell vallani, jófejség volt tőle, hogy felajánlotta a fuvart.
Elfoglalom a helyem, amit a nagyi még az első napon kiutalt nekem, és köszönettel elveszem a narancsleves poharat a bácsikámtól. Nem mondom, hogy nem érzem magam zavarban attól, hogy kettesben maradtunk a reggelinél, de próbálok természetesen viselkedni, mintha ez teljesen megszokott dolog lenne.
- Anyu és Coop ideutaznak az ünnepekre – felelem, miközben lenyúlok én is egy pirítóst a tálcáról, és azonnal hozzá is látok, hogy megkenjem lekvárral. – Ne aggódj, nagy ívben el fogja kerülni a nagyit… - grimaszolok, mert fel sem foghatom, hogy mi olyat követhetett el az anyám, amiért a mama feje már attól is forogni kezd, hacsak a neve szóba kerül. Nem a szüleim az elsők, akik valaha elváltak, ráadásul nincsenek is rosszban, így a nagyi viselkedése kétszeresen is érthetetlen a számomra.
- Nem túl mókás, de továbbra is járni fogok korrepetálásra Benjamin Flanaganhez. Tudod, ő most olyan tanársegédféle a suliban, és a fejébe vette, hogy nem engedi, hogy megvágjanak félévkor anatómiából. Kéltem, hogy attól, hogy szünet van, lemondana arról, hogy heti egyszer leizz… Lefárassza az agyamat. Az apukája a diri – teszem hozzá, bár szerintem ez abszolút felesleges információ, mert Fred nyilván tisztában van vele. – És persze lett pár új barátom, akikkel csinálunk majd közös programokat, talán elmegyünk korizni, meg ilyenek, de még nem igazán tudom – vonom meg a vállam. Ha Bostonban lennék, már kész terveim lennének az egész szünetre, de a kapcsolatom Rose Harborral elég friss, még csak mostanában kezdem felfedezni, hogy mit is lehet itt csinálni.
- Ugye, te és apu nem szoktatok dolgozni karácsonykor? – pillantok rá a kenyerem kenegetése közben. Magamnak még csak fel sem tűnik, hogy a hangom szinte reménykedő. Ritkán töltöttem itt az ünnepeket, így azt sem tudtam biztosan, hogy van-e valami családi tradíció, amit figyelembe kell majd vennem a tervezésnél.
A december mindig is sűrű időszaknak számított a cégnél, de első sorban nem a karácsony előtti hajtás okozta a többletmunkát. Már hálaadás idején mocorogni kezdtek megrendelőink: ki a családlátogatás előtt szeretett volna megbizonyosodni házának védelméről, kinek pont ez idő alatt rabolták ki az otthonát, s szeretett volna tanulni az esetből és segítségünkért folyamodni. A túlórák egészen karácsonyig elhúzódhattak, amennyire tegnap éjjel az íróasztal felett meg tudtam állapítani. Néhány előkelő karácsonyi parti biztosítása, hivatalos személyek kísérése. Jacobsék is hazatérnek az ünnepekre, így az ő külön személyi védelmükről is gondoskodnunk kellett. A keleti part tele volt az úgy nevezett "old money" emberekkel.
Olyan későn indultam el főparancsnokságunkról, hogy a reggel érkező takarító személyzet éppen elfordította a kulcsot a zárban. Megdöbbenve tapasztalva, hogy az magától elfordul.
A seregben hozzászoktunk a terhelhetőséghez. A kevés alváshoz. A fáradtság leküzdéséhez. Aki nem tudott, annak üres koporsója már a katonai sírban nyugodott, s tetején meggyökeredzett a friss fű.
Frissen borotválva, tiszta ingben léptem ki a fürdőszoba ajtaján, mely saját szobámon keresztül nyílt, hallottam amint a postának vágott nyílás nyílik és csukódik a bejárati ajtóban, így lesiettem a földszintre, közben egy udvarias "jó reggelt"-tel köszöntöttem a tálcával felfelé igyekvő személyzetet, s begyűjtöttem a napi újságot és postát. Épp a lapok között válogatva igyekeztem a konyha felé, mikor csikorgó, súrlódó hangra kaptam fel a fejemet. Mi a... torzította el az értetlenség az ábrázatomat, majd megdermedve végignéztem amint Bethany a lépcső tetejéről indulva leszánkázik a korláton, s végül a megállapodik tőlem egy méterre, még mindig csimpaszkodva.
- Jó reggelt, Bethany - köszöntöttem inkább tárgyilagos stílusban, mint ahogy a munkahelyen szólnak egymáshoz a kollégák. Kezemben még mindig az újságot szorongattam.
- Jól, de irigylem a tizenöt évesek energiáját - utaltam némi szemrehányással a gyerekes csúszkálásra, majd végigmértem a lány által viselt ruházatot, végül tekintetem megállapodott frizuráján - Ha rendbe szedted magad reggelizhetnénk együtt. Apádat sürgős esethez hívták - csupán ennyit osztottam meg, holott Arthur sokkal részletesebben tájékoztatott az esetről, melyért hálás voltam - Ha elkészülsz pontosan - az órámra néztem, s gyors fejszámolás következett - Huszonkét perc alatt akkor elviszlek az iskolába.
Az újságot a hónom alá csaptam és invitáló mozdulattal engedtem magam elé az ebédlőbe vezető úton. A konyha felől már sokat ígérő illatok csordogáltak kifelé.
Elfoglaltam szokásos helyemet a nehéz, minőségi mahagóniból készült asztalnál. A textilszalvétát az ölembe hajtottam, majd töltöttem egy keveset a narancsléből az unokahúgomnak, majd magamnak. Az evőeszközök még a reggeli fényben is harsányan csillogtak.
- Szóval - köszörültem meg a torkomat miután megérkeztek a pirítósok és elvettem a hozzám legközelebb esőt - Beszélgethetnénk, ha már szerencsés módon együtt reggelizhetünk - a pirítósról Bethany-ra pillantottam - Már nincs sok idő a téli szünetig. Mik a terveid a szabadidődben?
Levakarhatatlan vigyor ül az arcomra, amikor meglátom a telefonomon az utolsó üzenetet; A hétfejű sárkányt már legyőztem, most jön a nagyanyád, írta anya, és mellékelt egy képet a két repjegyről. Akár megharagszik a nagyi, akár sem, úgy fest anya tényleg Rose Harborba jön az ünnepekre, és hozza magával a férjét is. Azt még nem tudom, hogy hol fognak megszállni. Bár a Montgomary ház elég hatalmas ahhoz, hogy elférjenek nálunk, de a nagyi már korábban kijelentette, hogy anya egy tapodtad sem tehet meg az otthonában, plusz apa sem biztos, hogy rajongana az ötletért -, de már a puszta gondolat is fellelkesít, hogy újra láthatom az anyukámat. Észre sem vettem, hogy mennyire hiányzik.
Ugyanez a lelkes vigyor ragad az arcomra, amikor néhány perccel később kilépek a szobámból. Most az egyszer sem a sötét bútorok, sem a mogorva festmények nem tudják elvenni a kedvemet. A folyosókanyarulatban megpaskolom az egyik kitömött trófeát -, amitől egyébként általában a frász kerülget, mert mindig olyan, mintha bámulna -, aztán rávigyorgok a házvezetőnőre, aki megrakott tálcával tipeg a ház asszonyának szobája felé, ami egyértelművé teszi, hogy a nagyi nem tart ma velünk reggelinél. Kellemes meglepetés.
A lépcsőhöz érve pimaszul körbe pillantok, majd hirtelen ötlettől vezérelve a farzsebembe lököm a telefonom, mivel nem jön senki, felhasalok a fényesre vikszolt korlátra, és háttal lecsúszom rajta. Csak arra nem számítok, hogy lent áll majd valaki, aki az egészet végig nézi.
- Ó… Szia, Freddy bácsi! – még mindig a korláton hasalok, amikor felfedezem a nagybátyám szigorú alakját. Az arcom kicsit kipirul a laza fonatomból kiszabadult tincsek mögött, de a mosolyom töretlen, bár kissé zavarttá változik, amikor rájövök, hogy a nagybátyám jobb esetben gyerekesnek fogja tartani a viselkedésemet, míg a rosszabb esetben le is szid érte. Nem tudom eldönteni, hogy itt töltötte-e az éjszakát, vagy korán reggel érkezett, de ez nem is számít, hiszen ez a ház inkább az övé, mint az enyém. – Jól aludtál? – kérdezem, lecsusszanva a korlátról, határozott mozdulattal megigazítva a hasamon felcsúszott pulcsimat.
- Találkoztál már ma reggel apuval? – csicsergek az ebédlő felé indulva. – Megígérte, hogy ő visz el a suliba – teszem hozzá magyarázatként.
Kezdőlap
