Nem tudtam mire vélni a lány izgatottságát. Egy pillanatra eltűnődtem, hogy vajon az a furfangos technika veszi-e rá a közvetlenségre és a kiemelt figyelemre, mivel minél több süteményt kíván eladni, vagy valami más. Nem tudhattam, hogy mindennek oka az-e esetleg, hogy ritkán tér be vevő az üzletbe, bár ez utóbbiban erősen kételkedtem, hiszen a kirakat előtt járva mindig vidám arcokat fedezhettem fel idebent, akár az asztaloknál ülve, akár a pultnál állva, élvezve a kiszolgálást. Nem, nekem fogalmam sem volt róla, hogy milyen, mikor az ember iránt őszintén lelkesednek és ez hirtelen fejtörést okozott nekem. Talán utoljára édesanyám volt ilyen lelkem süteményekkel és velem kapcsolatban, mikor tortát sütött a születésnapomra, én viszont 18 éves kamaszként nem értékeltem sem a konyhában eltöltött fárasztó perceket, sem az odaadást, mellyel megpróbálta szebbé tenni a napomat, kompenzálva, hogy hármunkon kívül senki nem volt jelen a nagy eseményen. Valami ilyesmit fedeztem fel Libby-ben egyszeriben, mit nem tudtam máshogy megfogalmazni, mint hogy őszinte szeretettel és rajongással fordult az emberekhez, egy csipetnyivel abból a szeretetből és rajongásból, melyet csupán az adhat a másiknak, kinek mély, megringathatatlan hite van az emberekben. Anyám arcán fedeztem fel ezt a kifejezést minden alkalommal, mikor rám tekintett – és az ő arcáról hiányzott minden, mi Libby-ből, mikor szóba került apám.

- Hogyne lenne hűtőm – húztam ki magam büszkén és elmosolyodtam. A modern, tőkesúlyos hajók egyikéről sem hiányozhatott az elektronikai eszköz, mely ugyanúgy jelen volt minden földi háztartásban, csupán itt nem földi áramról, hanem akkumulátorról működött. Gyakran tapasztaltam, hogy az emberek elfelejtették, hogy a hajózás felett is eljártak az idők – pozitív értelemben – és egy sokkal modernebb éra köszöntött be, megannyi praktikumot és változást hozva magával. Természetesen volt a hajón hűtő, tűzhely, villany, folyó víz a csapban és tisztességes zuhanyzó. Mindezeket persze csak hosszabb kikötőben való tartózkodás során lehetett használni. A nyílt vízen minden fapados és egyszerűbb volt, mint egy időutazás.

Értékeltem Libby őszinteségét, mellyel felajánlotta számomra a hűtőládát és ráeszméltem, hogy egy pillanat alatt sikerült megkedvelnem a cukrászt. Habár ennek jelen sem mutatkozott rajtam és a hallgatás és figyelem homályába rejtettem szimpátiámat, Libby-nek sikerült olyan érzéseket ébresztenie bennem, miktől úgy éreztem, máskor is szívesen betérnék a cukrászdába. És még a sütemények megkóstolásánál nem is tartottunk.

Persze ő már áradozott is minden típusról pontosan úgy, mintha mindegyik tulajdon gyermeke lenne. Pillantásom ide-oda ugrált a pult mögött sorakozó finomságokról, persze minden azon időzött, melyről Libby éppen részletesen magyarázott. A lelkesedésben szinte lángrózsák nyíltak a lány arcán, beszéde felgyorsult, apró ujjai pedig olyan táncot jártak a levegőben, hogy attól még én is jobb kedvre derültem, s ajkam sarkában mosoly virradt.

- Pontosan úgy beszélsz a sütikről, mint ahogy én szoktam a hajómról – szúrtam közbe megjegyezve, hogy a csokis süteményből mindenképp vinnem kell, már csak a rum miatt is, majd felegyenesedtem az édességmustrából és az alacsony cukrászlányra néztem – Innen tudom, hogy jó szakember vagy. Szereted, amit csinálsz…

Lesütöttem a szememet és torkomon akadt egy szó, melyről nem igazán tudtam, hogy melyik is legyen, de valami, mivel a randevúval való meggyanúsításra szerettem volna reagálni, azonban a szókavalkád furcsa hümmögésbe fulladt, s zavartan köszörültem meg a torkomat. Hát, igen. Mi is maradhatna titokban egy ilyen kisvárosban. Habár büszkévé tett a gondolat, hogy egy szép nővel vacsorázhatok, még ha a randi csak hecc is volt közöttünk és kételkedtem benne, hogy bármelyikünket is a komoly szándék vezérelte volna, mégis csak különösen éreztem magam tudva, hogy mint egy nagy-nagy előadáson, képzeletbeli nézőközönségünk is akadt, kik majd retrospektív lesznek tanúi a találkának.

A mini gyümölcstortát és a csokoládésat kiválasztva úgy éreztem, hogy nagyobb sikerrel koronáztam a projektet, mint arra előre számítottam. Találtam valakit, kiben ott élt az a szenvedély, mi bennem is feltámadt valahányszor azzal foglalkozhattam, mivel szerettem.

- Nagyon köszönöm! – szegeztem tekintetemet a szépen és gyakorlatiasan becsomagolt finomságokra, majd fizetés után kézbe vettem és még utoljára Libby felé fordultam, a szavakat keresve – Neked is sok sikert, Libby. Jó érzés, hogy vannak még olyanok ebben a városban, kik szenvedéllyel szeretik azt, amit csinálnak.

Majd egy utolsó mosoly után elhagytam a cukrászdát, s a világ máris kevésbé durvának, kevésbé reménytelennek és talán kevésbé sósnak tűnt.

A fiatal lány – Libby, mint megtudtam – láthatóan zavarba jött tőlem, arcán ugyanis vörös lángrózsák nyíltak. Nem szoktam meg ezt az őszinteséget és energiát. Sem azt, hogy valaki ilyen nyílt szívvel forduljon ismeretlenek felé. Halványan elmosolyodtam. Libby kislányos bája valami különös, meleg szellőt hozott rideg és érzelemmentes szívembe. Mintha a cukrászda habos-babos enteriőrje egyszerre az én lelkemet is vattacukorrá dekorálta volna. Undorítóan puhány vagy, Colby, szidtam meg magam, de nem tagadhattam, hogy jól érzem magam az üzletben. Libby zavara csak még inkább fokozódhatott, mert gyakorlatilag úgy tépte ki apró ujjait kézfogásomból, mint akit áramütés ér.

- Ne haragudj. Egy tengeri ember tenyere nem épp a legszebb látvány.

Bőrömet régi keményedések tarkították, s nem egyszer előfordult már, hogy a megkérgesedett bőr úgy kiszáradt, hogy húsig szakadt. Nem láttam értelmét manikűrözgetni magamat. A vastag bőr védelmet biztosított a kemény fizikai munkában. Valahogy tükrözte, hogy az emberi szem számára láthatatlan részeim ugyanígy védelmi pajzsot növesztettek a külső behatásokkal szemben. Megszoktam.

- Oh – mondtam meglepetten, mikor Libby közölte, sajnos a sütemények nagy része már bizony elfogyott, hiszen éjjel készítették őket. Gondolhattam volna erre, dohogtam magamban, ez a városi élet sokkal bonyolultabb, mint amire számítottam. És ez így is volt. Régebben vízi piacokon szereztem be a szükséges ellátmányomat: a vízen ringatózó csónakokból merték a rizst, szolgáltták fel a kenyérféléket és a banán halmokban roskadozott, melyből csak választani kellett egy-egy fürtöt. Az étel mindig friss volt, s ha még frissebbre vágytam, hát fogtam magamnak. A hosszabb tengeri utakra persze konzervre volt szükségem. Ott az ellentettjét ettem, hiszen a konzerv sokszor hetekig szolgált ki, gyakran számos étkezésen ugyanazt ettem és takarékosságból nem főzhettem rizst, vagy tésztát. A víz nagyobb kincs volt annál.

Valami hűsítőt, vagy inkább valami lélekmelengetőt keresel? Különleges alkalomra lesz? – kérdezte, mitől zavarodottan fixíroztam inkább a süteményeket, azon tűnődve, vajon mi árulhatott el.

- Ami azt illeti, mondhatjuk – haboztam egy pillanatra – Egy másik első alkalom. És jó kérdés… Azt hiszem inkább hűsítőt, hiszen meleg van… De valamit, ami eláll estig.

Valóban teljesen tanácstalan voltam. Édesanyám régebben sokat sütött, s mindig brownie illatot hozott a szél amikor hazafelé sétáltam az iskolából. Kissrácként a sütőből szálló illatok jelentették azt, hogy végre csillapíthatom éhségemet egy kemény úszóedzés után, vagy felvidulhatok egy rossz kémia feleletet követően, esetleg édesanyám süteményei majd elfeledtetik velem, hogy már nem akadt párom az év végi bálra. Viszont egy majdnem húsz éve történt meg utoljára és a feledés homályába veszett, hogy édesanyám mikkel kedveskedett nekem. A cukor ízét felváltotta a só. Só és só mindenütt. Tartottam persze cukrot a hajón, hiszen remek energiapótlék volt és elnyomta az éhséget. Azonban az ember nem élhetett csupán szénhidráton.

Ha Libby engedte, újra közelebb léptem a pulthoz és lehajolva – magasságomhoz nagyon alacsonyan voltak a sütemények, Libby méreteihez sokkal alkalmasabb volt a berendezés – újra megszemléltem mindent, mi az üveg túloldalán volt.

Miközben összeráncolt szemöldökkel még mindig a süteményeket méregettem, a hátsó helyiségből apró lépések közeledtét súgta meg farkasfülem, s kisvártatva elém perdült egy alacsony, kerekded lány. Nyílt tekintete és barátságos arckifejezése, valamint széles mosolya, s a miliő, melyben megjelent egyfajta cukrász tündér keresztanyává tette hasonlatossá. Meglepődtem, s szemöldököm ráncai kisimultak, arcom csodálkozva nyúlt meg: talán azért, mert sosem találkoztam még a cukrász lányhoz hasonló nővel, a kikötőben mindenki szürke, napcserzette barna, vagy neonnarancs színekben tündökölt, s nőhöz aligha lehetett volna hasonlítani őket munkásruhájukban – és persze ott voltak kedvenc kocsmám gyakori vendégei, kikre anyám valószínűleg azt a jelzőt találta volna a legmegfelelőbbnek, hogy „repedt sarkúak”. Anyám viszont nem volt jelen és cukrászdába sem vitt soha. Rám maradt a feladat, hogy feltaláljam magamat.

- Finch, Finch Colby – rohantam helyesbíteni a lányt és akaratlanul is kicsúszott a számon – Egek, ennyire megöregedtem az elmúlt hónapokban?

Nem voltam hiú ember, de azért mégis csak rosszallóan vettem volna tudomásul, ha valaki, akivel ráadásul egy generációt koptathattunk olyan idősnek vél, hogy mentem majd egy botot is a kezembe nyom és az időskori diabéteszemre ajánl valami cukormentes süteményt.

- Üdv, Libby – viszonoztam köszönését kezét enyhén megszorítva, nehogy összetörjem aprócska ujjait, kezdeményezve a tegeződést. A lány közvetlensége, s közlendőssége – többet beszélt egyszerre, mint én általában egy átlagos hét alatt – máris elfeledtette velem, hogy idegen közegben járok. Ahhoz még mindig nem tudtam hozzászokni, hogy ebben a kisvárosban még a két legtávolabbi házban is ismerték egymást az emberek. Ez ellentétben állt azzal a rendszerrel, hogy én olyan kikötőkben fordultam meg, hol nem lehetett tudni ki meddig maradt, s a keresztnevek helyett a hajók nevén referáltunk egymásra.

- Nos… - kezdtem bizonytalanul, s szememet megint a süteményeken pihentettem, majd szinte szabadkozva így folytatta, – Igazság szerint még sosem voltam cukrászdában… Elvinni szeretnék, de nem tudom mit… Tudnál nekem ajánlani valamit?

Azzal visszafordultam a lány felé, kinek csillogó szemei a vízfelszín csillogására emlékeztettek. Rögtön tudtam, hogy Libby kedvelhető, s becsültem közvetlenségét és barátságosságát. Arra emlékeztetett, mikor messzi földön az emberek barátain fordultak mindenkihez, kivel csak egy szót váltottak… Mintha déja vu érzésem támadt volna tőle. A távoli föld, habár nem távoli volt, csupán ismeretlen, de egy kissé kirántott a teliholdas és nem teliholdas időszakok monoton meneteléséből és a farkasommal való lassú vívásból. Az ordas szimatolva érdeklődött a sütemények iránt, azt duruzsolva, hogy együk meg mind és szunyáljunk a pult mögött, de elhessegettem a képtelen ötletet és várakozva fordultam a kedves cukrászlány felé.

Sosem voltam különösen édesszájú. A tengeren minden sós: sós a hal, amit kifogsz, sós a víz, mit begyűjtesz az esővel, sós a bőröd és sós ül ki a hajó minden négyzetcentiméterére. A cukor, liszt, vagy bármilyen egyéb alaphozzávaló sajnos haszontalan teher volt minden utamon. Alapanyagnak használhatatlan volt. Persze banánt sokat ettünk, különösen amikor a katamaránon dolgoztam. A tenerifei banánok voltak a kedvenceim, ugyanis ezek sokkal édesebbek és sokkal csúnyábbak voltak, mint az Államokban is ismert társaik – ironikus módon csúnyaságok miatt sosem kerültek exportálásra, így csak az ott lakók, vagy világjárók tudhatták, mennyire finom is. A gyümölcs és zöldség vagyonnak számított a hajósok világában, hol még mindig harcolnunk kellett a vitaminhiánnyal fellépő betegségek ellen.

Elérkezett az a pénteki nap, melyen Lolát vártam a hajóra.  Az estére megfőzni szándékozott homárt már a délelőtti órákban levadásztam a szirtek közelében, azonban szerettem volna valamit, ami nekem is újdonságot jelentett. Valami mást. Míg a legtöbb ember általában a tengeri ételeket tartotta kuriózumnak, én életem jelentős részét ezekből táplálkozva töltöttem. Kimaradtak azok a hagyományos fogások az étlapról, melyek másutt a vasárnapi ebédkor gőzölögtek az asztalon, vagy amit csak úgy emlegettek, hogy „saját recept”, vagy „a nagyszüleimtől tanultam”. Éppen ezért jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hogy mikor ettem utoljára süteményt. És ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen még sosem jártam cukrászdában.

Tudtam, hogy a főutcához közel egy barátságos fényű, mindig ínycsiklandozó illatokat árasztó cukrászda üzemel. Sosem tértem be ide. Egyrészt tökéletesen eléltem a tengeri gyümölcsök és szárazföldi gyümölcsök kombinációján, másrészt úgy gondoltam kávézóban, vagy gyorsétteremben és csak-csak elücsöröghetett az ember egyedül, de cukrászdában… a kirakaton át az ember mindig turbékoló párokat, nevetgélő gimnazistákat és a sütiket két pofával habzsoló kisgyerekeket lehetett látni. Hülyén éreztem volna magam kikötőmesterként, ha beültem volna ebbe a habos-babos birodalomba. Viszont farkasorrom tulajdonában még inkább kívántam a süteményt, mert olykor-olykor még a kikötőből is megéreztem a szellő által hozott illatokat.

Miután letettem a munkát az irodában – kivételesen adminisztratív feladatokkal telt a fél napom – rögtön a kinézett cukrászda felé vettem az irányt. A rekkenő hőséget csillapította a tenger felől érkező frissítő szél, mely lobogtatta fehér pólómat a hátamon, alulról viszont a betonból csóvaként törtek fel a hőhullámok. Megkönnyebbüléssel nyitottam be az üzlethelyiségbe, melyet farkasérzékeimnek köszönhetően akár csukott szemmel is megtaláltam volna. Odabent egy lélek sem tartózkodott és a pult mögött hiába kerestem bárkit, kinek köszönhettem volna, senkit nem találtam.

- Jó napot! – köszöntem bele a hűtőgépes és hátul üzemelő sütők csendes berregésébe, majd néhány atletikus lépés után a pulthoz léptem és szememet futtatni kezdtem az ott minden színben sorakozó sütemények végeláthatatlan során.