Majdnem kicsúszik a számon, hogy szívesen megnézném játék közben, de még idejében sikerül fegyelmeznem magam. Most, hogy kettesben maradtunk, nehéz volt észben tartanom, hogy Ben voltaképpen a tanárom, és nem bratyizni jöttünk össze egy csendes délutánon. Szerencsére a fiatal férfi ezt nem felejtette el, és ha másképp nem is, azzal mindenképpen emlékeztetett rá, hogy valamiképp mindig visszaterelt a leckéhez. Vagy a siralmas tanulmányi eredményeimhez.
- Bajkeverő vagyok, perelj be! – emeltem az égnek a tekintetem, majd egy grimaszt vágva újra a könyv felé fordultam. Nem tudom, hogy mennyire ért el ideáig a bostoni hírem, de azt hiszem, hogy az itteni gimi néhány tancijának is sikerült a szívébe lopnom magam, pedig még egész visszafogott is voltam. Apa kedvéért.
Azt hiszem, hogy a zavaromat lepleztem azzal, hogy annyit fecsegtem. Nemcsak a családomról, de a különc nézeteimről is, amit a kapcsolatok terén vallottam. Egyelőre. Valószínűleg nem segített sokat, hogy amikor eljöttem otthonról, a legjobb barátnőm rá is startolt arra a srácra, aki nekem tetszett, szóval többszörösen is volt jogom a saját nézőpontomhoz.
Az aznapi utolsó fejezethez érkezve, már kezdem kiismerni Ben módszerét; talán észre sem veszi, de a fontosabb részeknél megváltozik a hangszíne, mintha így akarná nyomatékosítani azt, amit meg kell jegyeznem. Kezdtem bizakodó lenni a következő dolgozattal kapcsolatban, de ennek egyelőre nem adtam jelét.
- Az szerintem menni fog – bólintottam rá az ismétlésre, bár bevallom, közel sem voltam annyira lelkes, mint amennyire próbáltam mutatni. Amíg Ben összeszedte, és elpakolta a konyhába való holmikat, én a táskámba gyűrtem a füzetemet és a könyveimet. A javításra tett megjegyzése csak füllenteni tudtam volna, de mivel ma egész rendes volt velem, nem akartam ezzel rombolni a bizalmát, így inkább csendben maradtam.
A táskámat a vállamra, míg a termoszomat a kezembe vettem, úgy sétáltam az ajtóhoz, nyomomban a házigazdámmal. Már a kilincset fogtam, amikor megütötte a fülemet az ajánlat… Fel sem fogtam, hogy megint milyen közel van hozzám, amíg meg nem fordultam, hogy tágra nyílt kék szemeimmel fogságba ejtsem az övét. Ledöbbentem.
- Nem hagyhatom itt a Vespát – motyogtam, miután sikerült megtalálnom a hangomat. A szívem a torkomban dobogott. – De azért köszi… Az egészet – böktem állammal az ebédlő felé, ahol az elmúlt pár órát azzal töltötte, hogy értelmet verjen a fejembe, ami finoman szólva nem egyszerű. Kissé sután kihátráltam az ajtón.
- Hát akkor… Szia… Tanár úr – mosolyogtam, majd szabad kezemmel bénán integetve megfordultam, hogy lekocogva a lépcsőn átvágjak az udvaron a járgányomért. Már bekapcsoltam a bukósisakomat, amikor rádöbbentem, hogy rá sem kérdeztem a következő alkalomra. Majd írok neki egy üzit, döntöttem el, és bár nem tudom miért, ez a gondolat valamiért furcsa izgatottsággal töltött el… Vajon más diákja is írogat neki?
Nincs is jobb,
mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy..
Gúnyolódott, egyértelműen és leplezetnül. Mikor azt hittem, végre képesek leszünk valami normálisra hajazó beszélgetés félére, arcon töröl egy efféle szöveggel és azon kapom magam, a közömbös álcám mögött zavart érzek. Természetesen nem esik jól, amit mond, senki sem kedveli, ha rajta ércelődnek, de felkészületlenségre fogva hessegetem el a dolgot, melyhez még nevetés is társul, hogy lássa, egyáltalán nem vettem magamra, amit mondott. Mit számít? - Mindig más - megvonom a vállam. Hobbi játéknál a posztok annyira nem számítanak, sokszor akkor áll össze igazán a csapat, mikor már élesben játszunk. Ennek ellenére, elgondolkodtatott a kérdése, igyekeztem a korábbi meccseket alapul véve elhelyezni magam pályán. - Általában a negyediken fogom el a lepattanókat. - Igen, tulajdonképpen tényleg erőcsatárnak nevezhetném magam, ha valóban meg kellene neveznem a posztom. Közben eszembe jut az is, milyen rég jártam utoljára a pályán, mostanában annyi minden jött közbe, ami fontosabbnak tűnt ennél... Valamikor sort kerítrhetnék rá, ha csak egymagam is. A citromfagyi kellemesen kesernyés, a hideg végigsugárzik szájpadálásomtól a nyelőcsövemen át, egyáltalán nem volt rossz ötlet bevállalni a szüntet, habár úgy látom, a szünet kezdi túlságosan átvenni az uralmat felettünk, most mégsem teszek még ellene semmit. Nem üldöz minket senki, néhány perc teljességgel belefér az időnkbe. - Nem csak a tanulmányi eredményeidről van szó, de ha már itt tartunk... - tekintetemmel ütögetem meg a könyvet, jelezve, ideje lenne visszafelé kanyarodnunk az eredeti témánkhoz. Arcomon mindeközben kisebb mosoly jelzi, a "szigorú tanár" még nem fogja fejét venni, egyelőre. Témát váltunk, a család kerül terítékre, s inkább őt hallgatom figyelemmel kísérve, mintsem magunkról beszéljek. Nincs kedvem azzal foglalkozni, hány sebből vérzünk, elég az, ha engem időnként emlékeztet rá ez vagy az, például az öcsém, aki újabban egyre többet traktál a természetfeletti kérdéseivel, komolyan kezdem félteni, meddig mer elmerészkedni és hol húzza meg a határt, mielőtt bajba kerülne. Szerencsére, ahogyan korábban is felhívta rá a figyelmem, ő az a csendes megfigyelő típus, ennek ellenére rajta kell tartanom a szemem. Megköszörülve a torkom leplezem zavarom, olyan dolgokat árul el magáról, amihez semmi közöm, és ezek a személyes információk érdekes módon akasztják meg folyamatosan ketyegő elmém. Másféle zavar is társul az erőteljes "miért mondod el ezt nekem" érzethez, de reményeim szerint, mindkettőt leplezni tudom. Utóbbit egyelőre nem is értem, előbbi pedig logikus, mindemellett eszembe kijózanít, miért is találkoztunk így külön ma. Belefogtunk az utolsó részbe, tényleg rajta voltam, ne legyen annyira száraz az egész, találjon benne legalább egy kevés akármit, ami érdekesebbé teheti, de az arcára volt írva, mennyire unja, ezért is zártam rövidre, kishíján a kérdésről is elfeledkezve, ami erősségében az abc szintjével vetekedett. - Igen, azt hiszem, tényleg elég volt mára. Szeretném, ha mindezt átnéznéd azért még, persze nem azonnal, csak úgy valamennyire, rendben? - leteszem az eddig kezemben tartott tollat a könyv nyitott gerincébe, majd megfogva az üres kelyheket felkelek a helyemről és átviszem őket a konyhába, míg Bethany a holmiját szedi össze. - Nem lenne nehéz javítanod, de nem tömöm tovább a fejed - felemelem a kezem védekezően, miután imitálom a szám előtt a cipzárat, jelezve, tényleg befejeztem. Végül mosolyogva engedem le karajimat magam mellé. Megvárom, míg befejezi, amit csinál, és az ajtóhoz kísérem. - Ha úgy nyugodtabbak lennének, szívesen elviszlek. - Vetem fel a hirtelen jött ötletet. Miért ne tenném? Én is biztos lennék benne, épségben hazaér, és ők is, Bethany pedig... biztosan ellenezni fogja, zóval nem erőltetem, hagyom menni úgy, ahogyan szeretne.
- Miért érzem azt, hogy élvezed, ha valami megpróbál megfejteni? Sőt, talán a rossz válaszokat még jobban is élveznéd, mint a jókat, mert az azt jelentené, hogy valamit jól csinálsz – érdeklődve pillantottam rá, próbálva kitalálni, hogy vajon igazam van-e. Nem régóta ismertem, de úgy éreztem, hogy sokkal többet ad a látszatra, mint ahogyan az képes lenne bevallani. Fontos neki, hogy mit gondolnak róla mások, és kínosan próbál megfelelni azoknak az elvárásoknak, amiket saját maga épített fel önmagával szemben. Bárcsak a fejébe láthatnék, hogy tudjam, igazam van-e!
- Ó jaj, még véletlenül se derüljön ki, hogy Ben Flanagannek hobbijai vannak, és nem mindig jár kihúzott derékkal, szigorúan pislogva a folyosón, mert még a végén odalesz az gondosan felépített imidzse – Nem tudom, hogy miért, de valahogy ösztönösen jött, hogy cseszegessem, nem feltétlenül az udvariatlanság vezérelt, vagy az, hogy megbántsam… Volt valami a megvillantó tekintetében, ami bukfencet varázsolt a gyomromba, és azt hiszem, leginkább ez a reakciót kerestem.
- Nem, nem menekülsz. Csak máshogy védekezel – motyogtam, bár biztos voltam benne, hogy elég közel van hozzám ahhoz, hogy hallja, amit mondok – Milyen poszton játszol? – a kosarazás témája meglepő újdonság volt, s bár nem mondhattam el magamról, hogy nagy sportoló volnék, időnként még én is megnéztem egy-egy meccset Cooppal. Főleg, miután anya ragaszkodott hozzá, hogy több időt kellene együtt töltenem a mostohaapámmal.
Kanalammal megkapargattam a fagyi tetejét, egy kisebb gombócot készítve, amit aztán a számba tömtem. A karamellaíz kellemesen oszlott el a nyelvemen. Nem akartam túlzottan belemászni Ben családi viszonyaiba, de az alkalom éppen megfelelőnek tűnt arra, hogy olyasmit is megtudjak róla, amiről más körülmények között nem esett volna szó. Természetesen táplálkozhattam volna a pletykákból is, amik a gimiben terjengtek, de azok nem mindig úgy adják vissza a tényeket, ahogyan a dolgok a valóságban vannak.
- Különösebb figyelmet hívtam fel magamra? A rossz jegyeimmel? – horkantva felnevettem, ami nem volt túl lányos dolog. – Ne haragudj, de szerintem más siralmasan teljesítő diák is van a gimiben… Ráadásul a többi tantárgyból viszonylag jól állok – ráztam meg a fejemet, kissé értetlenül. Az biztos, hogy Benjamin Flanagan különösen gondolkodik, de valamiért… Ez tetszett nekem. Cserébe még a popójába ragadt karót is szívesen elviseltem. Világos volt, hogy néhány dolgot teljesen másképp látunk, de ebben is megvolt a jóleső izgalom. Vajon meddig mehetek el, mielőtt még teljesen kiborítom?
- A szüleim elváltak, apám mai napig egy kapcsolati analfabéta, a nagyanyám pedig bedilizett, amikor a nagyapám meghalt… Azt hiszem, hogy van okom rá, hogy így lássam a dolgokat – felkönyököltem az asztalra, és úgy kanalaztam tovább az édességet. Mikor még Bostonban jártam suliba, Sage-dzsel gyakran csináltunk ilyesmit. – Persze ez még változhat, kitudja, hogy mikor nyilaz le egy pucér seggű, kövér kupidó – rántottam meg a vállamat. – Még sosem voltam szerelmes, szóval nem tudhatom, hogy mit hozna ki belőlem. Voltak már fiúim, de a mozinál és a sötétben smacizásnál egyikkel sem jutottam tovább, mert nem igazán érdekeltek – Az egyik legnagyobb hibám, hogy olyankor is őszinte vagyok, amikor nem feltétlenül illik, és észre sem veszem, ha a mondandómmal zavarba hozok másokat.
Sóhajtva bólogattam, amikor elérkezünk az tananyag utolsó témájához. Megettem a maradék fagyimat, és minden idegszálammal az anatómiára koncentráltam. Újabb sor jegyzet került a füzetembe, és örömmel tapasztaltam, amikor egy-egy visszakérdésre helyesen tudtam válaszolni, de azért be kell vallanom, kisebb megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor elértük a fejezet végét.
- Lassan ejthetnénk az órát? Mindjárt besötétedik, apa pedig utálja, ha a sötétben vezetem a Vespát – talán meglepően jókislányos megnyilvánulás volt, de csupa önző szándék vezérelt. Amíg használhatom a robogót, addig megőrizhetem a viszonylagos szabadságomat. Nem akartam csak úgy lemondani a kulcsokról amiatt, mert „kisasszonyhoz méltatlan” időben érek haza vele, ha élni akarok nagyanyám szavaival.
Nincs is jobb,
mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy..
- Korrekt válasz. Mi van még? - Látom, hogy nem végzett, így továbbra is érdeklődéssel hallgattam, mit néz még ki belőlem, és nem mellesleg, mit mesél saját magáról. Jól esett ez az ismerkedés, ezáltal remek lehetőségem nyílt jobban belelátni, amivel talán hathatok rá a későbbiekben. Következő felvetésén jót mosolygok, főként miután kifejti a családi véleményt a futás pszichológia irányából való megközelítésére. Hm, lehet benne valami, bár nem tartom magam nagy sportembernek. - Nem szokásom menekülni bármi elöl - fűzöm hozzá továbbra is kitartó mosollyal. - A kosarazást ellenben kedvelem. Érdekes sport, átmozgatja az embert, segít kikapcsolni. - Idejét sem tudom, mikor játszottam utoljára, csupán halvány emlékeim vannak felőle, ami miatt kisebb hiányérzet alakul ki bennem. Valamikor rá kellene vennem Jacksont, jöjjön el velem dobni néhányat. Testvérben az erő, vagy hogyan is szokták ezt jól mondani. A jégkrém spontán ötlete újult erőt adott, gyorsan döntöttem mellette, talán átgondolatlanul, ám mire észhez térhettem volna a folyamatot már visszavonhatatlanul elkezdtük. Ennyi szünet egyébként is belefér. - Még régen - válaszolom tömören. Érzékeny téma, nem csak nekem, többféle módon. Vagy én akarom túlbonyolítani, mindenesetre ennyivel le akartam zárni a témát, és valamelyest hasonlóan visszapasszoltam a kérdést, kihez költözött ide nemrég, milyen itt számára. Nem ásom bele a múltjába, se a hátterébe, nincs hozzá jogom, szimplán tapogatom a felszínt, akárcsak ő tette velem az imént. - Valószínűleg elmerült a saját világában - magyarázom konkrét "igen" vagy "nem" helyett, mert kicsit úgy érzem, mintha ő beszélne folyamatosan, én néha közbeszólok egy keveset. A végén megkapnám, egyszerű emberi kommunikációra is alkalmatlan vagyok. Vagy megint mindenbe többet látok, mint ami? Ilyen zavart kuszaságban, nem meglepő, az előbb a kehely, most a kanál akar kiesni a kezemből, utóbbi az asztalon landol a padló helyett. Megköszörülöm a torkom, elnyomom a morgást, amit saját ügyetlenségem nyomán szoktam kiadni magamból, s úgy teszek, meg sem történt az iménti. Felveszem a kanalam, eszem tovább a gombócom. - Tömören összefoglaltam mindazt, amit te verbálisan és non-verbálisan tettél az elmúlt időszakban, mióta különösebb figyelmet hívtál fel magadra - Láthatóan saját kérdésének csapdájába esett, amit nyilvánvalóan élveztem volna, amennyiben nem olyan kérdés miatt teszi, melyet én sem fogadok annyira könnyen. Hallgatva szavait ránc szalad a homlokomra. Ne legyen zárt, mint egy kapcsolat, legyen nyílt, tehát valójában nem is jelenthető ki annak. Világos amit mond, ámde saját álláspontom szerint vagy egyik vagy másik létezik, a kettőt összemosni lehetetlen. - Szóval nem vagyok kapcsolatpárti - jelentem ki egyszerűnek szánva, legbelül mélyen azonban valami furcsát érzek, minnél toiűvább ízlelgetem ezt az információt. - Elég fiatal vagy még, hogy így lásd, idővel át fogod értékelni és megérted, nem minden ez a szabadság, van még számtalan más módja is. - Ami mellé megfér egyetlen személy. Legalábbis így gondolom. Eddigi tapasztalataim, nevezzük így, alapján, egyesek sosem érnek meg a monogámiára, míg mások szinte erre születnek. Részemről a kapcsolatok bonyolultakká válnak egészen hamar, tehát nincs okom azon rágódni, mikor és kivel tölteném az időm, ha nem azzal, amivel bármikor máskor. A céljaim tökéletesen lekötnek, felesleges újabb problémákat, nehézségeket akasztanom saját nyakamba. - Egyetlen rész, utána hagylak menekülni, esküszöm - Megnyugtat a tudat, visszatérünk találkozónk céljához. Beszélhetek tovább a számomra érdekes témáról, míg végére érve becsukhatjuk a könyveket és legközelebb az iskolában találkozunk viszont. Ezért nem is halogatom tovább, ha nincs több ellenvetése, úgy a jégkrém maradékának elfogyasztása közben belefogok a harmadik leckébe, akaratlanul lassítva a tempón, másodperces szünetekkel, itt-ott kérdésekkel tüzdelve.
Gyerekes dolog volt ragaszkodni hozzá, hogy Ben elmondja milyen hobbikat szeret, de azóta, hogy láttam mennyire elengedte magát a rutinpályán, valahogy felhorgadt bennem a vágy, hogy olyan oldalát is megismerjem, amit csak ritkán mutogat. Számíthattam volna rá, hogy ebből is kihívást csinál, és tőlem várja majd a választ a saját kérdésemre.
- Nem t’om – vallottam be renyhén. – Elég okos vagy, nyilván szeretsz olvasni, bár remélem, ha így van, akkor nem csak a szakkönyveket bújod. Esetleg kalandregények? – kérdeztem, néhány pillanatot kivárva, hogy megerősítse, vagy elvesse a feltevésemet. Bárhogyan is történt, rezzenéstelen arccal folytattam. – Sportos vagy, nyilván edzel valamit. Talán futsz, bár anya egyszer azt mondta, akik rendszeresen futnak, tudat alatt menekülnek valami elől. Nem olyasvalakinek látszol, akinek túl sok dolog elől kellene menekülnie – megcsóváltam a fejem, mert voltaképpen rá kellett döbbennem arra, hogy megfogott a kérdéssel. Szerettem azt gondolni magamról, hogy könnyen kiismerem az embereket, de ez kegyetlen emlékeztető volt arra, hogy mennyire nincsen igazam.
A kis kitérő viszont jót tett a koncentrációmnak, szóval akár hagyta magát meggyőzni, hogy válaszoljon, akár sem, a végül egészen jól jártam. Főleg, mert a dolog ahhoz vezetett, hogy a konyhában kötöttünk ki, fagyit kanalazva.
- A te szüleid is elváltak? – úgy gondoltam ez a kérdés nem annyira indiszkrét, ha már szóba került a család, azt nem tudhattam, ha esetleg szándékosan hagyta ki az anyukáját a felsorolásból. Ha említette is korábban, most valamiért nem tudtam felidézni. Mivel nem akartam egyszerre túl sok kérdéssel bombázni, nem mertem megkérdezni, hogy mivel foglalkozik az unokatesója, pedig egyébként érdekelt.
- Szóval citromos? Most már tudom, hogy miért nem mosolyogsz gyakrabban – piszkálódtam a kehely után nyúlva, amit majdnem leejtett. – A reflexeid toppon vannak – jegyeztem meg a látványos mentés után, de azért a biztonság kedvéért megvártam, amíg ő helyezi a pultra a törékeny holmit, nehogy a végén még én ejtsem le. Nem akartam, hogy rám fogja, direkt csináltam.
Elég szép gombócokat sikerült csinálnom a jégkrémtől, amiről úgy gondoltam, hogy joggal vagyok rá büszke. Amíg a fiatal tanerő azzal foglalatoskodott, hogy elpakolja a maradékot, én a háta mögül, a pultnak támaszkodva leplezetlenül végig néztem rajta. Elvégre volt is mit látnom. Még időben sikerült úgy tennem, mint aki a tálak tartalmát igazgatja, amikor újra felém fordult.
- Szerinted a tesód nem enne egy kis fagyit? – kérdeztem, miközben a néma utasítást követve elindultam az ebédlő felé. Igazából nem hiányzott a másik Flanagan, de mivel nekem nem volt testvérem, fogalmam sem volt róla, hogyan működnek ezek a dolgok.
Velem kapcsolatban tudni kell, hogy néha még én is dobok egy hátast a logikámtól. Azt nem mertem megkérdezni, hogy mivel foglalkozik az unokanővére, de azt megpróbáltam kiszedni belőle, hogy van-e barátnője. Érti ezt valaki? Na ugye.
- Azt nem tudhatom, hogy mennyi szabadidőd van. Csak azt látom, hogy pont most nincs – védekeztem, de már magam is rájöttem, hogy talán egy icipicit sikerült túl lőni a célon ezzel a témával. Viszont most, hogy benne voltunk, már egyáltalán nem akartam visszakozni, a végére kellett járnom a dolognak. – Egyébként sem mondtam azt, hogy unalmas vagy… Legalábbis ennyire nyíltan nem – pillantottam hátra a vállam fölött a legédesebb, legkislányosabb mosolyommal, hátha enyhíthetem kicsit a morgolódását. Nem tehetek róla, jól esett, hogy egy kicsit piszkálhatom, akkor is, ha utána úgy áll bosszút rajtam, hogy kikeresi a tankönyv legnehezebb kérdéseit.
- Szóval akkor nincs – ízlelgettem az információval együtt a karamellás jégkrémet, miután lehuppantam a helyemre. – A párkapcsolat egyébként is megbonyolítja a dolgokat. Mármint oké, hogy valakivel együtt vagy, de miután kimondjátok az egész olyan… Nyeh. Mintha nem lenne jogod hozzá, hogy a másik nélkül vegyél levegőt – lendültem bele a saját álláspontomba a témában. – Azt hiszem, hogy én jobban csípem a nyitott szitukat. Csináld amit akarsz, és azzal, akivel akarod. Húúú! Ez lesz az új mottóm! – tömtem egy kanál édességet a számba vigyorogva. Nem tudom, hogy hirtelen miért telepedett rám ilyen könnyedség.
- Sok minden van még hátra a leckéből? – húztam magamhoz szabad kezemmel a könyvet, hogy a saját szememmel győződjek meg róla, de persze azt sem bántam, ha Ben megadja a választ a kérdésemre.
Nincs is jobb,
mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy..
Messze álltam a sértődéstől, érdekes, hogy így ment át neki a reakcióm, nem ilyennek szántam. - Sejtettem - reakcióm tömör és lényegretörő. Ki az, akinek ez jelenti a szórakozást? Rendben, elismerem, szeretem, amit csinálok. Érdekel a biológia, a kutatómunkák többségét kifejezetten élvezem, de senkitől sem várnám el, hogy ebben egyetértsen velem. Ez nem szórakozás, ez... időtöltés. Igen, ez a helyes kifejezés. - Nem engedsz ebből, mert addig sem kell a könyvet nézed. - Újabb helytálló megállapítás részemről, miközben mosolyogva megcsóválom a fejem. - És milyen izgalmas hobbira gondoltál, ha már itt tartunk? - Kíváncsi vagyok, mit lát, ha rám néz. A "megszállott tanár"-on túl, mindketten tudjuk, nem ő az egyetlen, aki annak tart, már nem akadok fenn ezen. Az elején zavart, a stréber, akinek nincs más az életében, csak a könyvei, ez is én voltam, míg meg nem tanultam különválasztani a kettőt. Az olvasás iránti szeretetem megmaradt, ami Bethany mércéjével mérve, alighanem hasonlóan unalmas lehet. Őszinte érdeklődéssel vártam a választ, nem ismer, az első benyomására fog hagyatkozni. Túrázás. Bejárni a környéket, távolabbi pontokat kitűzni, ez jól hangzott. Ugyan nem mindennapi tevékenységként gondoltam rá, amit spontán döntés alapján lehetne csinálni, összességében nem hangzott rosszul. A hegymászás ellenben némi ellenszenvet váltott ki bennem, mióta gyerekkoromban leestem a mászófalról. Nem lett nagy bajom, a biztosítókötél működött, az élmény azonban erőteljesen bennem él azóta is. Visszatértünk a tananyaghoz, átvettük a következő fejezetet, a korábbi lendület valahogy mégis hiányzott belőle. Igyekeztem nem tanárként állni hozzá, amennyire lehet emberközelibben előadni, amiről szó van, lehetőleg, minnél tömörebben. A hamardik részt majdhogynem eldarálom,néhány mondatba sűrítve, még a kérdést is lehagyom a végéről, az utolsó pont után pusztán ránézek, mennyit foghatott fel mindebből. Érdeklődésének hiánya egyértelműen átjön, valószínűleg a háta közepére kíván az egész biológiai tananyaggal együtt. Belőlünk kiindulva nem, nem hiszem, hogy lenne. Másrészről vannak olyanok, akiknek nincs akkora igényük az édes ételekre, tehát a jégkrém sem olyan létszükséglet, mint amilyennek néha mi érezzük. Ahelyett, hogy ezt kibontva, szinte ösztönösen elemezni kezdeném, átvezetem Bethany-t a konyhába és előkeresem a két dobozt a mélyhűtő legbelső zugaiból. Hogy kerültek ezek hátra? Ugye nem, Abby megint készíteni akart volna valamit? Áh, ahhoz túlságosan egyben van a helyiség, nyoma sincs romoknak. - Négyen - pontosítok. - Jackson, az unokatestvérem, Abby, Chris és én, de általában ketten vagyunk itthon az öcsémmel. - Magyarázom a hátam mögé, ahol a lány tevékenykedik. Meglepően segítőkész, látszik, hogy érdekesebb témáról van szó. - Annak tűnik - egyetértően bólintok. A doboz tetejét levéve a karamella egyértelmű színe és a hideggel elvegyült illata fogad minket. Elégedett mosollyal csúsztatom hozzá közelebb. - Micsoda véletlen. - Felpillantok rá, akaratlanul keresve tekintetét, ám, ha megtalálom, előbb sütöm le a magamét, és fordítom figyelmem az édességre újfent, mint, ha nem lenne "szerencsém." - A karamellát megtarthatod, nem a kedvencem, de a citromos jöhet - Most a kelyhet emelem fel, hogy átadjam neki, de vékony részét fogva megbillen a kezemben. Reflexből nyúlok érte és egyensúlyba állítom. Már csak az kéne, eltörjön, ez a készlet még teljes, nem került unokatestvérem karmai közé, mint az állandóan változó formájú üvegpoharak. Ha rajtam múlna, csak műanyagot adnék a kezébe. Míg szed nekünk, a kanalat forgatom a kezemben, aztán átveszem tőle és beleszúrom. Lezárom a két dobozt és visszadobom a hűtőbe, ha csak nem állít meg közben. Kezemmel jelzem, menjünk vissza az ebédlőbe, és nyomában haladok, ám kérdését hallva megállok a mozdulat közepén, majdnem eldobom az üvegkelyhet is. Nem számítottam a kérdésre, pedig a lányt ismerve, már amennyire ezidőalatt sikerült, ez egyáltalán nem olyan kiszámíthatatlan irány. Kicsit lemaradva megyek utána, úgy téve mintha a kanálról lehúzott jégkrém falat miatt nem tudnék válaszolni. Miért esik nehezemre a válasz? - Szóval szerinted egy lány beleillene a szoros napirendembe? Hol is van az "unalmas" rész, amire már néhányszor felhívtad a figyelmem velem kapcsolatban? Úgy tűnik, ez érdekes számodra. - Kibújok a válasz alól, ami miatt fejben zavart érzek, nem tudom hova tenni, miért váltja ki belőlem azt, amit. Még mosolyom is újult erőre kap, helyem elfoglalva várom a reakcióját, bár sejtem, mi lesz az. - Nincs, akit zavarjon. - válaszolok végül a kérdésre. Megtehettem volna korábban is, sokkal egyszerűbb lett volna. Könnyedén ejtem ki a szavakat, majd újabb citromos jégkrém falatot veszek a számba.
Baszki! Tényleg ekkora ökör vagy?, a kedvem lett volna a biológiakönyvvel csapkodni a fejem, de már késő volt. Megdicsértem a szemét, ami azt hiszem, hogy túlnyúlt a ciki fogalmán, így kapva kapkodtam egy újabb téma után. Legyen az egy újabb dög unalmas bioszfejezet, vagy éppen az, hogy szokott-e Ben egyáltalán bulizni. Néha olyan merev volt, hogy képtelen voltam felfogni, hogy megegyezik azzal a sráccal, aki olyan féktelenül száguldozott a rutinpályán.
- Azért megsértődni nem kell – löktem félre a telefonom finoman, és leültem, mert Ben jelezte, hogy ezt szeretné. – Bevallom, hogy nem biztos, hogy a tanulás szerepel az első helyen, amikor a szórakozásra gondolok, és ez nem csak a bioszra vonatkozik – tettem hozzá, hogy értse, nem az ő szakiránya felé vannak egyedül ellenérzéseim. Bár egy orvos lányától talán ez már így is felér egy kicseszett szentségtöréssel. – Nem lehetetlen elképzelni, de tény, hogy nehéz… - bólogattam fellapozva a könyvet a következő oldalon. Érdeklődő szemeim a fiatal tanáron állapodott meg a lecke fölött. – Mit szeretsz csinálni? – kötöttem az ebet a karóhoz. Eltökélt hangnemem talán elég egyértelmű volt ahhoz, hogy nem vagyok hajlandó addig tovább haladni, amíg legalább egy hobbit meg nem nevez.
- Anyámmal régen sokat túráztunk. Be akartunk iratkozni egy hegymászótanfolyamra, de… - megrántottam a vállam. Suttyóságnak tűnt mindent a mostoha apámra fogni, mert egyébként nem volt rossz arc, és nehéz volt kiakasztani. Hagytam hát meggyőzni magam, hogy visszatérjünk a tananyaghoz.
- Aktív? – úgy dobtam be az egyik lehetséges választ, mintha csak találgatnék, pedig tényleg próbáltam a gondolataim legmélyéről előbányászni az információt. Határozottan emlékeztem, hogy legalább egyszer elmondta. Párszor még mellé lőttem, de Ben sokkal türelmesebb volt, mint hittem. Ezúttal kétszer annyira figyeltem, amikor az ábrákat böködve magyarázott. Sőt, sokkal bátrabban kérdeztem vissza, ha valami nem volt világos, mint az elején.
Kissé összerezzentem, amikor összecsapta a könyvet, és szünetet hirdetett.
- Még öt perc és tényleg felrobbant volna az agyam – sóhajtottam megkönnyebbülten, egyértelmű bólogatással helyeselve a gondolatot. Talán néhány perc szünet után én sem leszek annyira tompa, gondoltam.
- Létezik olyan ember, aki nem szereti a jégkrémet? – kérdeztem nevetve, hiszen kicsit abszurd volt, hogy édességgel kínál. – A sóskaramellás a kedvencem, de egyébként bármelyiket megeszem – mondtam. Úgy gondoltam, hogy a hűsítő nasi jól fog esni.
Őszinte döbbenettel vettem tudomásul, amikor kézen fogott. De ami még ennél is jobban meglepett, hogy a kezem milyen tökéletesen illik bele a tenyerébe… A buta szívem valamiért hirtelen gyorsabban kezdett verni, és csak remélni mertem, hogy nem vörösödtem el egy ilyen gesztustól teljesen. Nyilván csak azért csinálta, hogy ne piszkáljak meg semmi értékeset a házban.
- Csak hárman laktok itt? – tudakoltam az apjára, és a testvérére célozva, miközben az utasításokat követve kerestem a szükséges kiegészítőket a jégkrémhez. A ház méretei nem maradtak le a Montgomary-lakétól, de itt azért jóízlés diktált, nem pedig egy öregasszony hóbortja. – Apukád szigorúnak tűnik – tettem hozzá. Még csak barátkoztam a gondolattal, hogy a gimi dirije bármikor betoppanhat az ajtón. Fogalmam sem volt, hogy mit szólna hozzá, ha itt találna engem a makulátlan konyhájában, ahogy az edényeit fogdosom.
Ben instrukcióinak hála mindent megtaláltam, és elhelyeztem a pulton.
- Azt hiszem ez a szerencsenapom – állapítottam a felém nyújtott dobozokat sassolva. – Az ott karamellás, igaz? – böktem rá az egyikre a kanalammal, szinte vigyorogva. Egyértelmű jel volt, hogy én abból szeretnék, ha lehet.
- Szedek neked – jelentettem ki megfogva a nagyobb kanalat. – Melyiket szeretnéd? – kérdeztem, és ha megadta a választ, nekiláttam kigombócolni az adagokat.
- A barátnőd nem viseli nehezen, amikor külön órákat tartasz ahelyett, hogy vele lennél? – a lehető legártatlanabbul tettem fel a kérdést, bár magamat is megleptem vele, hogy ilyesmit kérdezek. Valójában csak az érdekelt, hogy van-e csaja. Már vártam, hogy le fogja szedni a fejemet, amiért a magánéletében turkálok, de úgy éreztem, hogy muszáj megtudnom.
Nincs is jobb,
mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy..
Megütközve nézek le a lányra, homlokomon megjelennek a megszokott mély ráncok és igyekszem felfogni szavai értelmét. A szemem? Mire egyáltalán reagálni tudtam volna, elhúzódott tőlem és meglepetten tapasztaltam, eddig szinte alig vettem levegőt. Alighanem azért, mert egymás privát szférájában álltunk, ilyenkor az emberben önkéntelenül kezd el dolgozni egyfajta védelmi mechanizmus és ennek következménye, hogy olyasféle ösztönös dolgok alakulnak ki benne, amiket aztán esélyes, észre sem vesz. Ez történhetett most is velünk, leszámítva, hogy én észrevettem a változást. " Hogy mi? " összeszorítom a szám, míg rendezem a gondolataim, jobb, ha nem szólalok meg hangosan, még a végén olyat találnék mondani, amit aztán megbánok. Akármit. Fogalmam sincs, mi lenne az, amit ne lehetne a hátrányomra fordítani. - Ott tartottunk, hogy... - Nagyjából képbe kerültem, de ismét találok valamit, ami mellékvágányra tereli a figyelmem. Nem foglalkozom vele különösebben, átlépek a megrezzenő telefon megszokott hangján és visszaülök a helyemre miután Bethany széke felé intek, tegyen ő is ugyanígy. - Miért érzem azt, most finoman rávilágítottál, mennyire unalmasnak tart...od, amit csinálunk? - Nyeltem egyet a mondat közepén és egészen mást hoztam ki belőle, mint ami majdnem kiszaladt a számon. A hátrány, nem hagyhatom figyelmen kívül, a veszély fennáll. Alighanem velem kapcsolatban is gondolhat effélét, még azok után is, hogy korábban elszállt az agyam, s vezekelnem kellene miatta. Egy részem büszke rá, milyen könnyen tudtam kilépni a komfortzónámból és valami egészen más oldalam elővenni a poros szekrényből, a másik azonban józan éssze korholt meg emiatt. - Igen, van életem ezeken kívül is. Tudom, nehéz lehet elképzelni. - A válaszom sántít, az arcomra kiülő mosoly ellenben őszinte. Dacára annak, mennyire egyenesen szoktam előre nézni, emberből vagyok, fiatal változatból, aki nem hagyja elsuhanni az életét maga mellett, legalábbis nem annyira, mint amilyennek a kívülállók hisznek. Példát felhozni hirtelenjében nem tudnék, ezért is térek vissza egy torokköszörülést követően a tankönyvhöz. Megkeresem tekintetemmel az előző feladat ábráját, tollammal rábökök egy másik vázlatra, s ha csak a lánynak nincs ellenvetése, úgy megfogalmazom számára a második kérdésem. Ehhez nem szükséges demonstráció, viszont a figyelmére szüksége lesz, melyet korábban igyekezett fenntartani a "száraz szövegelés"-nél. - A mozgást alapul véve a csontváz melyik két részre osztható? - Ezzel szépen visszatérünk a találkozónk céljához, miközben szemem a könyvben lévő csontváz és Bethany arcra közt ugrál. Ebben sincs semmi ördöngősség, az egyik az aktív a másik a passzív. Harmadik kérdésnek egy teljesen általános témát dobok fel, ezzel szépen lezárjuk, megyünk tovább, az idő szalad és szeretnék minél többet belesűríteni az esténkbe. Ha unalmas alaknak tart miatta, ha nem. Majd egyszer talán meglátja a másik oldalamat is. Miért számít ez nekem egyáltalán? Nincs köze hozzám, vagy ahhoz, amit csinálok, amiért csinálom. A tanáraként segíteni szeretnék neki, nevelési szándékkal mondom és teszem azt amit, ennél többre nincs szükség. Amint vége ennek a korrepetálásnak, ő megy a maga dolgára, én az enyémre. Valószínűleg ez a gépem és a következő órai vázlat átnézése lesz, de... - Tudod mit, hagyjuk - olyan meggondolatlan lendülettel csapom össze a könyvet, az egyébként csendes lakásban még hangosabbnak hallatszik. - Mit szólnál egy rövid szünethez? - Addig akartam tenni valamit, amíg nem kerekedik felül az eszem ép része. - Szereted a jégkrémet? - Első eszembe juto ötlet, s válaszát meg sem várva megfogom a kezét, hogy ha nem ellenkezik, a konyhába vezessem. - Nem tudom, milyen van itthon, a többiek általában megeszik, mire megnézhetném, de talán van még valami - magyarázatom mellett a mélyhűtő ajtaját is nyitom, mialatt én keresek neki hátra sem pillantva kiadom az utasítást, hozzon a szekrényből, melyikből, melyik polcról és melyik oldaláról milyen üvegből készült kelyhet, plusz ott találja abban, azon a részen a kiskanalakat és egy nagyobbat. - Hm - félrehúzok néhány mirelit zacsót mire végre megtalálom a két fehér alapon színes mintás dobozt. Kiveszem őket és a pultra teszem, ahova nem sokkal előtte kértem Bethany-t, tegye le a többi hozzávalót. Könyökömmel belököm a fagyasztó ajtaját, ebből a lendületből fordulok meg és mosollyal kísérve tárom elé a talált jégkrémkínálatot. Súlyukból ítélve talán van is bennük valamennyi.
Felvonom a szemöldököm. Szárazabb részei? Persze… A biosz nekem nem áll másból, csak száraz részekből, de ezt már nem merem Bennek bevallani. Kicsit tartok tőle, hogy már így is elég butának tart, és nem akarom, hogy még inkább csődtömegnek gondoljon. Bár bevallom, nem értem, hogy miért számít ennyire a véleménye, hiszen nem mondhatom, hogy barátok vagyunk, még abban sem vagyok biztos, hogy a tanáromnak számít-e egyáltalán, hiszen csak a gyakorlatát tölti a gimiben. Vagy valami ilyesmi.
- A beszélőkémet a nagyanyámtól örököltem. Egyszer hallanod kellene, amikor kiborul a felborított kukáin, és te is rájönnél – rántom meg a vállamat, de képtelen vagyok nem mosolyogni. Voltaképpen bóknak is vehetem a szavait, nem igaz? Van egy kis bűntudatom az autója miatt, pedig nem is okoztam benne olyan kárt, amit egy mosással ne lehetett volna orvosolni. Plusz senki sem látta… Azt hiszem. A következmények meg nem voltak olyan durvák, mint amire számítottam, már ha következménynek lehet nevezni, hogy elvitt kocsikázni, aztán megetetett egy gyorsétteremben. Még mindig megborzongok, amikor az eszembe jut a csikorgó kerekek hangja, és a rutin pályán átélt száguldás. Ben annyira más volt akkor, mint a suliban. Szexis és… Megköszörülöm a torkom. Talán ebbe nem most kellene belegondolnom.
Kicsit hitetlenül húzom el az orromat, amikor azt mondja, hogy a lényegre törő változatot adja majd elő, de azért minden erőmet latba vetem, hogy odafigyeljek rá. Engem lep meg a legjobban, amikor a kép tisztulni kezd, és olyan dolgokat is megjegyzek, hogy a kisujj latin megnevezésében szerepel a minimus kifejezés. Büszkén húzom ki magam, amikor néhány alapvető kérdésre sikerül jó választ adnom.
- Szóval nem gondolod, hogy reménytelen vagyok? - kérdezem kissé cinikusan, amikor megjegezte, hogy nem vagyok hülye. - Jó tudni - teszem hozzá, ingerülten leseperve egy ceruzahegy darabot a jegyzetemről. Azt hiszem kamaszosan megsértődtem a szóhasználaton, mert a tanulásban ugyan valóban nem jeleskedem, de sok mindent tudok. - Jobb minősítést kapsz az egyetemen, ha ráveszel egy bukás szélén álló diákot arra, hogy jobban teperjen? Vagy csak magadnak akarod bebizonyítani, hogy jó tanár vagy? - Egyébként tényleg érdekel, hogy mi motiválja. Sejtem amúgy, hogy valami ilyesmi áll a háttérben;Valamiféle projekt vagyok amivel igazolhatja a saját érdemeit. Vajon mit nyer azzal, ha nem vágnak meg félévkor?
Nem lep meg, hogy Ben tesztelni akarja, hogy mit sikerült belém vernie, szóval beletörődőn bólintok, és csak remélem, hogy nem fog megszívatni valami kukacoskodó kérdéssel.
Az agyam lázasan jár... Szimmetria. Hány féle válasz létezhet, és vajon melyik lesz a jó? Hallom a fogaskerekeket a fejemben, de csak a tompa koppanásokra tudok figyelni, amivel Ben tolla a bőrének ütközik. Lefogadom, hogy csak azért csinálja, hogy ezzel is összezavarjon.
Engedelmesen állok fel, pedig egyáltalán nem hangzott parancsnak a kérés. Igyekszem azt tenni, amit mond, de valószínűleg ebben sem jeleskedhettem túl jól, mert segíteni próbál. Ösztönösen húzom egy picit arrébb a kezem, amikor hozzáér, mert meglepődöm a mozdulaton, de végül nem húzódom el, engedem, hogy segítsen. Furcsa bizsergés indul útnak a gyomromból, és még a lábujjaimban is érzem ezt a különös csiklandást. Ben illata az orromba kúszik, miközben magyarázat közben megérint. Nincs benne semmi tolakodó, egy pillanatra mégis megfordul a fejemben, hogy talán okosabb lenne, ha kilépnék a bűvköréből. Nem teszem.
A vállam felett az arcára pillantok, meglep a közelsége, pedig pontosan tudtam, hogy mellettem áll.
- Kétoldali szimmetria - mondom egészen halkan, és magam sem tudom, hogy honnan sikerült előcsiholnom a választ. - De érdekes... - jegyzem meg, miközben egy picit közelebb húzódom hozzá, hogy jobban megnézhessem magamnak a felfedezésemet. - Eddig azt hittem, hogy a szemed csupán kék, de ilyen közelről látszik, hogy nem teljesen az - teszem hozzá, de csak utólag jut eszembe, hogy nem ellene ilyen zavarba ejtő dolgokat mondanom, szóval gyorsan elkapom a pillantásom, majd kicsit közelebb araszolok az asztalhoz, hogy belelapozzak a könyvbe. - Mi jön? - tudakolom. Nem hiszem, hogy egyetlen jó válasz felment majd az óra további része alól.
A telefonom, ami lenémítva a hever a tankönyvem mellett felvillan, Rodrigo neve határozottan kiolvasható, mielőtt még megnyomom az oldalsó gombot, megszakítva a hívást. Majd később visszahívom. Valószínűleg csak arra kíváncsi, hogy sikerült-e rávennem Jamie-t, hogy elvigyen egy buliba jövőhét végén, mert apa kikötötte, az unokatestvérem nélkül nem mászkálhatok el esténként. Nem, mintha Jamie jelenléte bármire is biztosítékot jelenthetne, de nagyon úgy festett, hogy apa jobban megbízik benne, mint bennem.
Nincs is jobb,
mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy..
- Legyen - sóhajtok fel, mintha ez annyira nehezemre esne, pedig tulajdonképpen elég logikusnak hangzik, hogy elengedjünk egy-két formalitást, nem vagyunk az iskolában, de komoly határt akarok szabni, mert várható, hogy Bethany be fog próbálkozni lazasággal elterelni a találkozónk fő célját. Arcomra mindezek ellenére odakúszik a mosoly, főként, mikor folytatja az érveit felhozva. Mondtam, hogy nem úszom meg enélkül. - Vannak szárazabb részei, ezt aláírom - Felelem őszintén, teljességgel figyelmen kívül hagyva azt az egészen apró részt a fejemben, ami sértetten reagált a kijelentésére. - Humán beállítottságú vagy, ez nem meglepő. Elég frappánsan bánsz a szavakkal, főként, ha művészi módon kell felvázolnod a gondolatod. - Visszacélzok a kocsimon ejtett kárra, amin egyébként már egész jól túltettem magam. A mosás után csillogott-villogott, nyoma sem maradt a bosszújának. A kerekek ezzel szemben megsínylették a saját ostobaságom, amit egyértelműen a saját számlámra kell írnom. Saját bögrém forgattam az asztallapon két kezem közt és hallgattam a szavait, majd a sajátommal átvezettük az egészet a célzott irányba és belefogtam a magyarázatba. Mikor azt láttam, pillanatok belül teljesen elveszítem a figyelmét, megálltam, lezártam két rövid mondattal és igyekeztem kizökkenteni. - Ez az abszolút lényegre törő változat, esküszöm - egyik kezemre szívemre szorítva, másikat a levegőbe emeltem tenyérrem felé, ahogy azt szokás. Sokkal könnyebben haladtunk, mint hittem. Kezdtem átlátni, meddig mehetek a tananyagban, hol kell meghúznom a határt és visszatéríteni a valóságba. Figyelmen kívül hagytam, amikor haja eltakarta előlem az adott ábra egyes részeit, látszólag őt nem zavarta, nekem pedig nem kellett annyira odafigyelnem rá. Nem mondom, hogy nem vettem észre, nehéz lett volna, főleg, mikor közelebb csúszott és láthatóan valóban koncentrálni igyekezett. Jó volt ilyennek látni, érdeklődőnek, még ha rövid ideig is tartott. Hinni kezdtem benne, tényleg hatékonyak lehetünk együtt. - Nem az a lényeg, hogy mindent szóról szóra megjegyezz, az alapokra épül minden. Nem vagy hülye - gondolatban felszisszentem a szóhasználaton - Bethany, csak meg kell találnunk, hogyan szedjük össze azt, amire szükséged van. Ezért ülünk itt. - Karjaim kissé széttárva teszek jelzés értékű gesztust a szavak mellé. Mi másért lennék itt, ha nem amiatt, mert neki nehezen megy valami, amihez én a jobban értek? Beletúrok a hajamba és előre hajolok újfent a jegyzeteim fölé. - Ez nem vizsga, teszt, hogy mennyire figyeltél - javítom ki pontosítva a tervemen. Lenézek a papíromra, aztán a tankönyv nyitott oldalaira és megpróbálok valami olyannal előrukkolni, ami logikusan kikövetkeztethető. Nem egyszerű, mert nekem az egész az. - Az emberi testhez legközelebb a gerincesek testfelépítése áll. Milyen szimmetriának nevezzük ezt? - Ennél egyszerűbben nem tudtam megfogalmazni, hogy a bal oldal a jobb oldal tükörképe, tehát kétoldali, ha csak nem adtam volna szó szerint szájába e szavakat. Kezemben lévő tollammal a másik kezem tenyerét ütögetem, nem hangosan, épp csak érintve, miközben várom a válaszát. Ha kell felteszem másképp a kérdést, de nem fogom kimondani helyette. Valahogy csak rá tudom vezetni. Ha sehogy sem megy, úgy más módszert alkalmazok. - Állj fel - határozott, de nem utasítás - Állj egyenesen, két karod lent, zárd össze a lábad, két tenyered előre nézzen, ez az. - Közelebb lépve megfogom a vállát és segítek úgy megállni, ahogy kérem. - Most szimmetrikus, mert ha elindulunk a fejedtől lefelé - hátul, a fejét érintve ujjaimmal, elindulok lefelé, egészen a derekáig, ha el nem ugrik érintésem hatására. -, szóval, milyen szimmetriáról beszélünk? - Többet már nem tehetek, mint külön-külön megérintem a bal és a jobb karját. Ha ez se jön be, falnak megyek, akkor már biztos, hogy direkt csinálja. Akaratlanul simítom végig a karját, amikor elveszem tőle a kezem, de még nem mozdulok meg, valahogy nem tűnik helyénvalónak, bármilyen őrülten hangzik is. Belesétáltam az intimszférájába, és hagytam, hogy ő is ezt tegye az enyémmel, mert szerettem volna szemléltetni, mire is akarok kilyukadni. Most meg itt állok közvetlenül mellette és csak nézem rá bambán, mint egy kiskamasz és a következő kérdés, amit kiötlöttem eltűnt egy lényeges részemmel együtt.
A nagyanyám mosómedve-mániáját nehéz volt kívülállóknak megmagyarázni, de megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindennek ellenére a városban rengetegen tudtak róla. Szóval Mrs. Montgomary és a mosómedvéi csak újabb kihívást jelentettek, amelyet meg kellett ugranom. – Ja, mosómedvék – ismételtem. – Szívás, ha a város főzizije a nagymamád – rántottam meg a vállamat, mintha ez a dolog nem is zavarna. Persze, ha valaki más nevezte volna bolondnak a nagyit, simán kikapartam volna érte a szemét.
Gondolatban megdicsértem magam az udvarias szóváltás kezdeményezéséért, miközben elfoglaltam a helyet, amit Ben aznap kínzásom színteréül szabott. Látszólag megleptem a kávéval, így képtelen voltam visszafojtani egy vigyort, pedig nagyon igyekeztem. Talán sikerült annyira bevágódnom nála, hogy ne gyötörjön meg nagyon.
- Ugye nem zavar, ha nem szólítalak tanár úrnak, amikor ketten vagyunk? – azt hiszem, eddig terjedt az átmeneti udvariasságom. – De ha ragaszkodsz hozzá… Légyszi, ne ragaszkodj. Elég a suliban – nevettem el magam. Még mindig nem fért a fejembe, hogy az autóját meghajtó srác, és az iskolában tanító karót nyelt alak ugyanaz. Most jobban hasonlított az előbbire, és olyan jó lett volna egy kis időre megtartani ezt az illúziót.
- Azt hiszem a pörgés rám fér… A biológiától rendszeresen lelassul az agyam, már meg ne sértődj – pillantottam rá bocsánat kérően. Ez a dolog tényleg nem ellene irányult, szimplán így voltam összerakva. – A biosznál pedig már csak a matek rosszabb, viszont az irodalmat és a történelmet szeretem – egészítettem ki gyorsan, mielőtt még elkönyvelne olyasvalakinek, aki semmi jót nem talál az iskolában. Részben talán így is volt, de tényleg akadtak tantárgyak, amikkel könnyebben megbirkóztam, mint másokkal. A figyelmem rendszeresen elkalandozott, ha azt követelték tőlem, hogy túl hosszú ideig koncentráljak valamire, így a tanórák többsége alatt úgy éreztem magam, mintha az unalom belülről akarna felfalni.
Most azonban eldöntöttem, hogy nagyon fogok figyelni, hiszen tényleg rendes volt Bentől, hogy felajánlotta a segítségét. Kellemes hangszíne volt, és miközben beszélt, egyértelmű volt, hogy érti is azt, amiről beszél. Kissé közelebb hajoltam hozzá, hogy pontosan lássam, hogy mit mutogat, így a hajam óhatatlanul súrolta a karját. Talán többször is, mint ahogyan azt észrevettem. Ha valami nem volt világos, kérdeztem. Egy darabig működött is, de aztán a lábam dobolni kezdett az asztal alatt.
- Csak túl sok az információ… - köszörültem meg a torkom felnézve tanítómra, aki a kávéját kortyolgatta. – Biztos, hogy ez a zanzásított verzió? – kérdeztem grimaszolva, de ez a gesztus is inkább a saját tehetetlenségemnek szólt, nem pedig a fiatal férfi (gőzöm sincs, mikor vált fiúból férfivé) módszereinek. – Sosem fogom megtanulni – dőltem hátra sóhajtva, kezeimmel ingerülten a combomra csapva. Az agyam helyén máris egy szivacs tátongott, de ahelyett, hogy beszippantotta volna a tudást, inkább eleresztette.
Szemeim bizalmatlanul szűkültek össze, amikor felvázolta, hogy mivel hálálhatnám meg a segítségét.
- Már most vizsgáztatni akarsz? – kérdeztem kissé dacosan, kezeimmel a combomon dobolva. – Azt hittem, hogy legalább az első óra végét megvárod ezzel – mondtam. – Ne kímélj. Mit szeretnél kérdezni? – dőltem újfent előre, a két könyökömet megtámasztva az asztalon, a füzetem tetején.
Nincs is jobb,
mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy..
Kezdőlap
