Azt hiszem napestig elvitatkozhattunk volna azon, hogy ki érdemelt meg, és mit. Mindketten hajthatatlanok voltunk a kérdésben, jobbnak láttam egyetlen pillanatra befogni, pedig – fogalmam sincs miért – nagyon jól esett vitatkozni Bennel. Képtelen voltam elfojtani a kifakadása okozta vigyoromat, hiszen úgy viselkedett, mintha nem is rúzzsal, hanem csavarhúzóval véstem volna fel a szavakat a szélvédőjére. Utóbbitól nehezebben szabadult volna meg. Mióta Rose Harborba jöttem, először éreztem azt, hogy élek, és talán még sincs tele a város lúzerekkel.
- Pedig még nem is láttad, hogy milyen, amikor tényleg elragad a hév – a mondat kétértelműsége csak azután esett le, hogy kimondtam, de már késő volt. Hirtelen jött zavaromat még szélesebb mosollyal palástoltam, és kibámultam az ablakon, mint akit érdekel a környék, amin jártunk. Egy vállrándítással reagáltam arra, hogy észrevette, magamtól is eszembe jutott az öv becsatolása.
- Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a kivételes bánásmódot, de nem vagyok benne biztos, hogy tényleg megérdemlem, és abban sem, hogy szeretném – ösztönösen jött a kekeckedés, csípőből vágtam ki olyan szavakat, amelyek felét nem biztos, hogy komolyan gondoltam. Valamelyik este hallottam, amikor a nagyi azt mondta apának, hogy szúrós vagyok, mint egy sündisznó. Előfordulhat, hogy igaza van.
A gyorsétteremhez vezető út közel sem volt olyan feszes, és izgalmas, mint a pályán való csapatás. Tekintetem időnként Benre siklott, de csak akkor állapodott meg rajta egy-egy pillanatra, amikor biztosra vettem, hogy az utat figyeli, és nem engem. Hihetetlen volt, hogy milyen gyorsan visszaváltozott a laza csávóból azzá a szabályharsogó seggfejjé, de valami mégis megváltozott…
Most már tudtam, hogy milyen az, amikor megreped a burok, és mosolyog. Úgy igazán. Nem régen jártam még a gimibe, de tudtam, hogy a csajok fele bele van zúgva – sok minden elhangzik egy lánymosdóban, én pedig hajlamos vagyok fülelni -, és akár tetszik, akár nem, be kellett vallanom magamnak, hogy tényleg jól néz ki. Még az orra íve is dühítően tökéletes.
Elkaptam róla a tekintetem, amikor bekanyarodott a hamburgerezőbe, így talán nem kapott rajta, hogy bámulom. Villámgyorsan lezavarta a rendelést, és tényleg azt kaptam, amit kértem. Kissé megrökönyödve hallgattam, hogy miket képes összeenni.
- Tudok menetközben enni. Viszont te tuti kidobod a taccsot, ha ráküldöd a hosszúkávét a hamburgerre – nem, nem bírtam megállni, hogy ne szúrjak oda legalább egy kicsit. Talán a nagymamámnak igaza van, és tényleg ideje lenne némi önuralmat gyakorolnom.
- Valahogy sejthettem volna, hogy az egészből egy „Fogj mindent Bethany-ra” játék fog kisülni – csóváltam meg a fejem, miközben kivettem két sültkrumplit a zacskóból, hogy egyben a számba tömjem. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, hogy a tanáriban gyakran előkerül a nevem; számíthattam volna rá, hogy így lesz. A balhés diákokat mindenki gyorsan megjegyzi.
Tényleg éhes voltam, szóval nem esett nehezemre ilyen rövid út alatt megenni a kajámat, és még a drága kocsiját sem ketchupoztam össze közben. Pontosan tudtam, hogy mikor változott át végérvényesen Benből Flanagan tanár úrrá. Mélyet szusszanva, kissé lemondóan követtem a folyosón a teremig.
- Van annyi időnk, hogy elmenjek a mosdóba? – kérdeztem, de már nyújtotta is a kezét a telefonomért. – Sejtettem – sóhajtottam, és a kezébe helyeztem a készülékemet. A termet elhagyó tanárnő szúrós szemmel nézett rám, amiből arra következtettem, hogy más tervei voltak a délutánra. Hát, szivi, nekem is.
Becsusszantam a padba egy srác mellé, aki azzal töltötte az elzárást, hogy pótolja az éjszakai alvást. Megforgattam a szemem, majd kipakoltam a táskámból néhány füzetet, és a biológiakönyvet. Még magamat is megleptem, hogy végül az utóbbit nyitottam ki, hogy céltalan firkálás helyett átolvassam a korábban kimaradt fejezeteket.
Nincs is jobb,
mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy..
- Az attól függ, hol próbálod eladni - jegyzem meg mindenféle komolyságot mellőzve. Szerencsétlenség, hogy kicsit is adok a látszatnak, ha a kocsimról van szó, hajlamosak ez alapján megítélni, pedig nem vet fel a pénz, nagyon nem. És nem is számít luxusautónak, mint amivel annyian járkálnak a városban, szimplán... jobb. És ez a rendőrt feljogosította (szerinte), hogy megtoldja a büntetésem díját. Egy fintorral egyeztem bele, más lehetőség híján, minek is álltam volna le akadékoskodni, azzal maximum az összeget növelhettem volna. Az autómosóban se fukarkodtam, ha már ott voltunk, legalább mindenhol átmosattam alaposabban. Ennek nem tett túl jót az iménti kis akcióm, a por úgy tapadt rá a sötétkék fényezésre, mintha bekentem volna ragasztóva. Újabb ok, amiért jobban átgondolhattam volna mielőtt cselekszem. Már ennek is mindegy. Az exére tett megjegyzéseme neki is volt egy tömör reakciója, de erre már csak vállrándítással feleltem, nem kellett több szót fecsérelni rájuk. Persze gondolatban azét lett volna még egy-két mondat, amit meghagytam azon a síkon. A srác tényleg balfék. Ez a vadóc lány itt mellettem, nem csak okos, kissé őrült, de csinos is, utóbbit kár lenne tagadni, hogy észrevettem, ebben semmi kivetnivalót nem találok. Fiatal, a diákom, ám ettől még gondolhatom szépnek, nem igaz? A távolság egyértelműen kapcsolatuk végét jelentette, na, de pont a legjobb barátnőjével? Ostoba páros. - Nem érdemeltem meg! - vágom rá daccal teli hangon. - Kárt tettél a kocsimban, mert azt tettem, ami a dolgom. - Mint már korábban említettem, a kocsim az egyetlen nagyjából, amire odafigyelek a tanulmányaimon kívül, erre jött Beth és többszörösen belegázolt az egészbe. - Mi értelme lett volna? Elég szerencséd van így is, hogy eddig nem a kamerák látóterébe álltam meg, de ezen a rossz szokáson javítani fogom holnaptól. A jövőben, ha ismét elragadna a hév, inkább keress más alanyt magadnak, de sokkal jobban járnál, ha leszoknál a... "szenyózásról". - Olyan jó megfogalmazásokkal állt elő, akaratlanul vettem át tőle és nevettem ki belül a szóhasználatait. Akaratlanul vigyorba szélesedő mosollyal csóváltam meg a fejem és, ha Bethany végre beült mellém, már a szám szélén billegett a megszokott mondat, amire kivételesen nem volt szükség. - Látom, tanulsz - teszem hozzá és az öv felé pillantok szavaim megerősítéseként. Jacksonnal a mai napig szólnom kell, újra és újra, különben lazán hagyná baleset veszélyesen magát. Amit én nem teszek,szóval kettőnk közül legalább egyikünkbe szorult némi felelősségtudat. Igyekszem átadni neki is, mint általában mindenkinek, akivel törődöm... szóval a kocsiban ülő lánynak is. Valóban törődöm vele? Miért érdekel egy lázadó alapító-sarj, akinek nincs jobb dolga, mint ellógni a neki nem tetsző órákat és hirtelenségből dönteni? Talán azért, mert szüksége van rá, vagy fogalmam sincs. Valószínűleg ezen még fogok töprengni később is. - Kivételes bánásmódban részesülsz, ma már másodjára, használd ki ahelyett, hogy belémkötsz, megint - Hihetetlen, nincs Bethany-ra jobban illő kifejezés. Úgy tud beszúrni a helyzetek közepébe egy-egy bosszantó mondatot, szerintem akaratlanul teszi. Természetéből adódóan. Bekanyarodok a hamburgerezőnél kialakított útra és megállok a rendelést felvevő oszlopnál. Bethany választása az első, természetesen, aztán én jövök az extra sajtos hamburgeremmel ketchup, saláta és hagyma nélkül. Mellé egy hosszúkávét kérek, tejjel, cukor nélkül. Ő még nem tudja, milyen különc vagyok ételek terén. Amennyiben szóvá teszi, reflexből csúszik ki a számon a "Szokj hozzá.", de itt elnémulok és úgy teszek, mint, aki a kiadó ablakra összpontosít. Némi várakozás után megkapjuk a papírtasakot, amit átnyújtok neki. - Ugye nem vagy rosszull, ha útközben eszel? Eleget takarítottam már miattad a kocsim. - Tőle függ, indulunk-e tovább vagy beállok a parkolóba, míg eszünk. Már ezen a tíz percen nem múlik,egyértelműen késésben vagyunk, a büntetéses diákok nem fognak panaszkodni miatta, a helyettes kollégát leszerelem egy random magyarázattal, vannak ilyenjeim is, igen. - Visszatérve az elöbbire, nem hiszem, hogy bárki szólna, ha mégis... Egyértelműen rád fogom fogni, mivel a tanárok körében is gyakori téma vagy, csak, hogy tudd. - Nem, ezidáig talán egyszer ha hallottam a nevét, de jobb, ha azt hiszi, odafigyelünk rá. Mintha érdekelne... Nem volt hosszú az út, ámde a sebességhatárt szigorúan betartottam, a felső határt se értem el, a csigát is leelőztem, nem lehetett mibe belekötni. Leparkoltam nagyjából ott, ahol korábban is. - Gyere - szólok rá határozottan, ami köszönő viszonyban sincs a korábbi, idegből kimondotthoz. Normális stílusban, lassabb tempóban haladtunk, igazodtam hozzá, kisebbeket léptem a szokásosnál. - Fogtam egy szökni akarót - Ennél jobb magyarázat nem is kellett a tanárnőnek, aki kérdő, kicsit talán neheztelve fogadott minket. Az egyik asztal felé intettem Bethany-nak, majd megköszöntem a segítséget a kollégámnak. - Szép délutánt mindenkinek! A szabályok változatlanok, a csend elvárt. A telefonok látom már megvannak. - Pillantok le az asztalon sorakozó készülékekre. Még a belépést megelőző kopogtatás elött kezem nyújtam Bethany telefonjáért is, a megjegyzését, arcvonásait egy pimasz mosollyal fogadom, ám mindez eltűnik, amint újra magamra öltöm a tanár szerepét. Ennyi volt a kiruccanás. Még nem döntöttem el teljesen, megérte-e, de abban biztos vagyok, hozzátett valamit az egész ittlétemhez.
- Ha eladnám a fél vesémet se keresnék ennyit! – kerekedtek el a szemeim. Nem gondolhatta komolyan, hogy ki tudnék ennyit csengetni. Egyébként sem verhette rám a teljes összeget, hiszen csak összerajzoltam a szélvédőjét, és nem elütöttem egy nagymamát a kocsijával. Túlzásnak éreztem, hogy mindent rám akar verni… Úgy tűnt, hogy a napom egyre groteszkebb lesz, de a valódi döbbenet csak ezután ért.
- Mindketten azok – köszörültem meg a torkom. Haragudtam Sage-re, amiért engedte, hogy Devon ráhajtson, de ami azt illeti, nem számíthattam többre. Ők Bostonban voltak, én majdnem háromszázötven mérfölddel arrébb, anyám pedig ragaszkodott hozzá, hogy legalább a tanév végéig apánál maradjak. Egy fejrázással elhessegettem a gondolatot, hogy a helyükben valószínűleg én is ezt csináltam volna.
- Rosszkor rossz helyen – ismételtem meg határozottan. – Egyébként egy kicsit tényleg megérdemelted! Nem mondom, hogy mintadiák vagyok, de nem szokásom tanárokkal szenyózni. Nyilvánosan – az utolsó szót némileg halkabban, lesütött szemmel tettem hozzá, ami egyértelművé tette, hogy nem teljesen mondok igazat. Ha a látta a régi sulimból átküldött anyagot, akkor biztos talált benne egy-két olyan kihágást, ami miatt a tanárok okkal köthették fel a gatyójukat. – Megígértem anyának, hogy nem balhézok… Szóval kösz, hogy nem nyomtál fel – tettem hozzá, bár a hálám kicsit csendesebbre sikerült, mint amit a szituáció valóban megkívánt volna. Azt hiszem, utólag tényleg megbántam a tettemet. Egy egészen picikét.
Nem tudom, hogy mire számítottam. Mindenesetre Ben a büntetés érdekes módszerét választotta azzal, hogy kivitt arra a pályára, és egy kicsit talán reménykedtem benne, hogy ezzel talán tényleg eláshatjuk a csatabárdot. A kisujjeskü elég jó alapnak tűnt egy új, tiszta kezdethez.
- Ünneprontó alak vagy, ugye tudod? – kérdeztem, de nem tudtam nem nevetni. – Egyébként jobban áll, amikor mosolyogsz, gyakrabban is csinálhatnád – csak úgy kicsúszott, de ha már kimondtam, nem szívhattam vissza a dolgot. Sóhajtva bemásztam az anyósülésre, és még azelőtt bekapcsoltam az övet, mielőtt rám szólt volna érte. Akár tetszik, akár nem, a kis tanci nagyon is szabálykövető volt. Leszámítva persze az iménti kis megőrülését.
Azt mondjuk nem bántam, hogy megúsztam a kanalak suvickolását, de azért az elzárás nem olyasmi volt, amit szívesen csináltam helyette.
- Minden rabodat megeteted, mielőtt bezárod őket a tornyodba? – akaratlanul voltam szenvtelen vele, valamiért ezt hozta ki belőlem. – Igazából tudnék enni – mondtam, egy árnyalattal simulékonyabb hangnemben. Ha már elrabolt, egy hamburger igazán belefért a napomba.
- Mit mondasz, ha megláttak? Valami furi, iskolai projekt? – tudakoltam ártatlanul, kipillantva az anyósülés oldali ablakon. – Kétlem, hogy ez benne van az iskolai tantervben.
Ha időközben megérkeztünk a gyorsétteremhez akkor sajtburgert kértem, és krumplit, de a legtöbb alakbolond csajszihoz hasonlóan, diétáskólával.
Nincs is jobb,
mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy..
- Igazából semmi különös - vonom meg a vállam a vizsgálódás közben. - Lógsz nekem ötszázhetvennégy dollárral és tizenhét centtel. - Felidézem a büntetési cetlin lévő összeget és hozzáadom a mosó által kiadott számlán szereplőt, ezzel centre pontosan közölni tudom vele, mekkora kárt is okozott nekem. Saját zsebből fizetve. Nem gondolom ugyan komolyan, hogy behajtanám rajta, bármennyire is az ő hiába, bolond lennék, ugyanúgy, ahogy nem verem nagy dobra, amit elkövetett. Kinek lenne jó? Megbüntetnék, megfizetnék a károm és aztán? Egyikünk sem jönne ki jól a dologból. Ezért vállaltam magamra a megtorló szerepét és... talán nem okoztam teljes katasztrófát, a rám jellemző hirtelen döntésemmel. Ha nem tudódik ki, hogy elraboltam egy fiatalkorú lányt az iskolából, még jól is kijöhetünk a dologból. Kivéve, ha meglátott valaki, mert akkor egy életre nem mosom le magamról, hogy megrontottam Bethany-t, ami bizarr ötlet lenne. Nem lennék képes rá, soha, ismétlem soha nem tudnék még úgy ránézni sem egy ilyen fiatal lányra. Az Isten szerelmére, hiszen csak tizedikes! Hiába néz ki érettebbnek a koránál, akkor is, nem mellesleg a diákom. - Ez mind? Szép, hosszú lsita. - Elismerésem őszinte, végighallgatva a felsorolását már nem tűnik annyira elépzelhetetlennek, hogy elragadja a hév, igaz, ennél sokkal jobb módját is találhatta volna, hogy levezesse a feszültségét. - Az a fickó egy balfék. - Csúszik ki a számon váratlanul, fel se tudtam készülni, egyszerűen ott termett és hangosan kifejezésre került a véleményem. Megköszörülöm a torkom zavaromban, és úgy teszek, mintha semmi különöset nem mondtam volna. Tulajdonképpen igazam van, nem? Pont a legjobb barátnőjével áll le kavarni? Mint egy huszadrangú tinisorozat, ami amúgy fogalmam sincs, milyen, talán egyszer, ha belenéztem, valami ilyenbe, de ott pont hasonló szituáció zajlott, emlékeimre alapozva. - Rosszkor rossz helyen? - kérdezek vissza hitetlenkedve. Komolyan? Ezt ennek nevezi? Összefirkálta a kocsimat! Rongált és gyerekesen viselkedett! Ezt ennyivel nem lehet elintézni. Vagy mégis? Nem mószerolteam be, hanem elhoztam a pályára... őrült, veszélyes mutatványokat csinálni. Ez felelősségteljesebb viselkedés? A rohadt életbe, nagyon nem! Beletúrok a hajamba, s kifelé igyekszem valamivel nyugodtabbnak látszani, mint a bent uralkodó vihar. Fevonom szemöldököm a bocsánatkérésre, magamban továbbra is dohogva azon, mennyire könnyen veszi mindezt. Annyira, de annyira gyerek még! Miért akar felnőttnek látszani? A felnőtt lét szívás, nincs rá jobb kifejezés egyik szótárban sem. Megcsóválom a fejem. Érdekességben szántam a szavaimat, erre a reakciója merő elutasítás. Egyáltalán nem mondtam semmi unalmasat, vagy olyat, nem igaz? Lázad, ismét lázad és ellent mondd, bezárkózik a saját elképzelései közé, holott az elöbb mintha másnak láttam volna. A korábban nevetve fogadott kisujjesküt felváltotta egy morgás részemről, amikor az újra említett "karótnyelt" énemről beszélt. Tényleg nem akartam tanár lenni, egyszerű tényeket akartam neki elmesélni, amiben úgy gondolom, semmi rossz nincs. Ez egy nagyon érdekes tanulmány egyébként. - Amit ígértem, azt be tartam, ez van - tárom szét a karom. - Még tart a büntetésed, ez alól nincs kibúvó. - Az órómra pillantok a bal csuklómon. - Ideje is lenne visszaindulni, mielött mindketten elkésünk. - Ellöktem magam a kocsitól és megkerülve a vezetőülés ajtajához lépdeltem. - A nagymamád ezüst kanalainak várnia kell. - Valahonnan a mosoly előkerült, ezzel zártam a szavaimat és már be is pattantam a volán mögé. Pontosabban nyugisan kerestem meg a helyem, nem siettem tulajdonképpen sehová. - Nem vagy éhes? - dobtam fel a kérdést, miután a gyomrom szerint illett volna valami táplálékot szereznem útközben. Egy kis kitérő nem a világ. Ha szerinte sem, úgy az egyik útba eső gyorsétterem felé kanyarodtam, ahol volt autós kiszolgáló rész is.
A legtöbb rokonom szerint az anyámra ütöttem. A szüleim közül apa volt a biztonsági játékos, a bejárt utak híve, míg anya vad volt, és zabolátlan, soha nem csituló felfedezésvággyal – bár a születésem kissé csitított a szilajságán, kiölni belőle nem tudta. Neki valószínűleg éppen az járt volna a fejében, mint az enyémben; Talán érdemes lenne másra is megjegyzést tennem, de csak azért, hogy lássam, kínzóm miként reagálna.
Még mindig a kocsi oldalának dőltem, és nyak nyújtogatva figyeltem, hogy mit csinál. Volt egyfajta profizmus a mozdulataiban, amiről arra következtettem, hogy nem először engedte így el magát, és amitől eszméletlenül szexinek tűnt.
- Mi közöm van nekem a te bírságodhoz? – kérdeztem miután lerendeztem magamban, hogy nem biztos, hogy jó ötlet tovább cicáznom az idegeivel. Bár a válasz komolyan érdekelt, a hitetlen vigyort mégsem tudtam letörölni az arcomról. Sosem gondoltam volna, hogy pont vele lesz részem ilyen kalandban. – Ez volt a legelső dolog, ami az eszembe jutott – vallottam be, kicsit közelebb araszolva az első kerékhez, és lazán keresztezve a bokámat, ezúttal a csípőmet támasztottam az oldalának, hogy úgy nézhessek le a kistancira. – Zabos voltam… Úgy értem! Hé, az anyám lepasszol a munkamániás apámhoz, aki tojik a fejemre, a nagyanyám túrja az orrát a vacsoraasztalnál, a nagybátyám folyton a családi kötelességekről papol, és ennek tetejében rögtön az első héten büntibe küldtél, pont azután, hogy megtudtam, hogy a bostoni pasim a legjobb barátnőmmel nézte meg azt a filmet, amire együtt akartunk elmenni! – észre sem vettem, ahogy a felsorolás végére a hangerőm mennyire megemelkedett. Igazából nem is akartam mindezt rázúdítani, mert nem volt köze hozzá. Aztán kissé leeresztve, megrántottam a vállamat. – Mindegy. Nem számít. Azt hiszem, rosszkor voltál rossz helyen. Bocsi – Talán az egyik legvérszegényebb bocsánatkérés volt, amit valaha kapott, de legalább kapott. Coopnak még ennyit sem mondtam, pedig az ő kocsiját tényleg teljesen lezúztam.
- Félsz, hogy a diákjaid megtudják, hogy jó fej vagy? – félrebillentett fejjel néztem fel rá, hiszen immáron mellettem állt. Mosolygott, amiből arra következtettem, hiába a fenyegetés, csak félig gondolja komolyan. – Nem szólok senkinek. Kisujjeskü? – mondtam, felé nyújtva az említett testrészemet, hogyha akarja, megrázhassa. A kisujjesküt még a legnagyobb bajkeverők sem szegnék meg, ezt neki is tudnia kellett. Nem, mintha lett volna kinek elmondanom. Maximum a nagyinak, de őt túlságosan is lekötötték a mosómedvék ahhoz, hogy valóban érdekelje, amit mondok. - Ééés ezennel a vonalzó vissza is került a helyére – fintorogva engedtem le a kezem, és támaszkodtam meg a motorháztetőn, amikor definiálni kezdte a pszichopatákat. Valószínűleg Flanagan vérében volt, hogy kioktasson másokat, de egy kicsit azért csalódott lettem, hogy képtelen rá, hogy öt percig ne bújjon vissza a tudálékos seggfej szerepébe. Kár, pedig már kezdtem azt érezni, hogy…
Amikor a keze az enyémhez ért, szinte egyszerre rántottuk el a végtagjainkat.
- Ja! Nincsen semmi – túrtam bele a hajamba, és ellöktem magam a kocsitól. – Most akkor mi lesz? Megint büntetésbe kerülök? – kérdeztem megpördülve a sarkamon. Jó volt egy kicsit távolabb lépni tőle, mert már kezdett furcsán melegem lenni.
- Csak légyszi, ne ma – pillantottam felé. – Megígértem a nagyanyámnak, hogy segítek kifényesíteni az ezüstkanalakat.
Nincs is jobb,
mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy..
Szóval ő is annyira élvezte, mint én. Az egész, a döbbenettől az extázisig az arcára volt írva. Kiszállva az autóból, lábaimban éreztem a bizsergést, ami szétáradt az egész testemben. Lenyűgöző volt, felvillanyozó. Hirtelen szóhoz sem jutottam, csak ült az az eszelős vigyor a képemen és nem bírtam leállni vele. - Ne próbáld ki! - figyelmeztettem, aligha komolyan vehetően. Az az átkozott vigyor, de mégis hogyan vakarhatnám le onnan, amikor elég a lányra néznem és újra felerősödik? Körbejártam a kocsit, a kerekeket ellenőriztem, meg azt, milyen kárt tehettem még szerencsétlenben, amit majd ki kell javíttatnom. A bírság megfizetésén túl. - Miattad bírságoltak meg - jegyzem meg, és leguggolok a jobb első kerékhez. Kopott, de semmi jelentősségteljes változás. Hosszabb távon fogjuk megérezni, amilyen szerencsém van vele. - Miért pont ezt írtad rá? - Kérdezem valódi kíváncsisággal és még guggolva felemelem a fejem, hogy rátudjak nézni. - A kocsira. - Ha nem lenne egyértelmű a célzásom, lazán az autó felé is bökök, aztán felegyenesedem a lány mellett hallgatva az esetleges válaszát. - Egyébként egyetértek, eszelős volt - Ennyit a komoly arcról. Nagy nehézségek árán sikerült visszaszereznem az irányítást az érzelmeim és azok kivetülése felett, erre az elöbbi említése elég hozzá, hogy mindezt sutba dobja. Feladva az ellenkezést dőlök én is a kocsinak Bethany mellett. - De ha elmondod valakinek... - Be sem fejezem, szerintem van annyi sütnivalója, érti enélkül is. Biztosan meggyőző fenyegetésnek hangozhatott, amilyen komolyan mondtam neki, később ezen is ráérek törni a fejem, ha nem más töri be. A rohadt életbe, ha ezt Chris, vagy a Montgomary-k... Hogy lehetek ennyire hülye?! - A... - kezdek bele, de becsukom a szám, fogalmam sincs, mit akartam mondani. Muszáj lennék felnőttként viselkedni, esetleg elnézést kérni, és mindenképp hazavinni, vagy vissza az iskolába. Muszáj, közben nem akaródzik elindulni. Nem a következmények miatt. Valószínűleg még az iménti hatása alatt állok, ez lehet a logikus magyarázat. Miért ne élvezhetném ki? Ígyis-úgyis kapok a fejemre, finoman fogalmazva. - Pszichopata, aki állandóan feszeng? - A szóhasználatának felidézése kezd állandósulni, elég meglepő, könnyű megjegyezni, meg fennakadni rajta. -A pszichopaták általában nem feszengnek, plusz, elég jól megállapítható, egyikünk sem az. - Fejemmel felé biccentek. Felvette ugyanazt a beállást, amit én, vagy én az övét, tulajdonképpen lényegtelen. - Kilógnak a sorból, nem tudnak úgy beolvadni, ez az olyan egyszerű dolgokban is megmutatkozik, mint ez. Akaratlanul azonosulunk mások, vagy a partnerünk testtartásával, míg náluk ez szokatlan és odafigyelést igényel. Leegyszerűsítve. - Megvonom a vállam és megtámaszkodom magam mellett két oldalt a kocsin, így váltok tartást, mintha muszáj lenne. Az egyik kezem nekiütközik valaminek, mire odakapva a tekintetem, azonnal elveszem a kezem, mintha tűzbe nyúltam volna. - Bocs - szalad ki a számon és választok egy újabb beállást, összefonom karjaimat a mellkasom elöt.
Meglehetősen sokféle ideges emberrel találkoztak – akik rendszerint akkor jöttek idegbe, amikor a közelükbe kerültem. Nem tehetek róla, de ezt váltom ki az emberekből. A haragnak számos formája van, anyu „csalódtam benned’’ pillantása volt a legrosszabb, amivel eddig találkoztam, pedig volt egy haverom Bostonban, aki szétverte a saját kezét egy falban, amikor rájött, hogy a barátnője mással is picsipacsizik.
Ben haragja azonban más volt. Csendes. Pusztító. Egyszerre félelmetes, és izgalmas. Még mindig hiába kérdeztem, hogy hová akar menni. Mihelyt lassít, kiugrok, határoztam el, bár a tervemben nem sokat segített, hogy tényleg bekapcsoltam az övet, amikor rám parancsolt.
- Csak egy hülye poén volt, nem gondoltam át teljesen… - doboltam a táskámon izgatottan, miközben elhúzott egy meglepett autós mellett. Bár valószínűbb volt, hogy egyenesen apához visz, hogy megbeszéljék a büntetésemet, de még mindig nem vetettem el teljesen annak lehetőségét, hogy a végén elásva végzem az erdőben. A pasik nem szeretik, ha baszakodnak az autójukkal; még Coop agya is a nemzetközi űrállomásig repült, amikor meglátta, hogy mit műveltem a kocsijával tavasszal. Pedig a mostohaapám autóját tényleg nem szándékosan törtem össze.
Végképp elvesztettem a fonalat, amikor elértünk a KRESZ-pályához.
- Mi a pi… - nem volt időm kimondani a kérdést, mert a következő pillanatban már száguldottunk is a pálya belseje felé. A torkomból előtört egy sikoltás, és az ebédre elfogyasztott tacco nagyon igyekezett, hogy újra köszönthessük egymást, de az első kifarolás… Az első körnél még féltem, de aztán ereimet átjárta a jóleső izgalom. Még az ebédemet is sikerült benntartanom, miközben az adrenalintól eltelve sikoltottam az élvezettől. Tekintetem a szélvédőn túli világról Ben felé irányult, sosem hittem volna, hogy lehet ennyire elvetemült és szabad.
Egészen addig észre sem vettem, hogy kapkodom a levegőt, amíg hirtelen meg nem állt. Kissé előre buktam, de az öv megvédett attól, hogy kifejeljek az ablakon. Amikor kiszállt az autóból követtem, döbbent nevetéssel érintve meg a fejem két oldalát, mintha attól félnék, hogy az agyam menten kirobban a helyéről.
- Ez eszelőőőős volt! - hadonásztam az élménytől izgatottan. – Te vagy totál pszichopata vagy, vagy a legnagyobb király, akit ismerek! Jesszus… - nevetve dőltem neki a kocsi oldalának, hitetlenkedve rázva a fejem, kék szemeim a legnagyobb ámulattal csüngtek rajta. – És én még azt hittem, hogy beleszorult egy vonalzó a seggedbe, és attól feszengsz állandóan – már kezdhette kapizsgálni, hogy szabadszájú vagyok, és nem olyan helyzet volt, ahol könnyedén visszafoghattam volna magam. Ő hozott extázisba, viselje a következményeit.
- Ezt komolyan a felirat miatt csináltad? – kérdeztem, amikor a pulzusom kezdet helyreállni. – Banyek! Mi lett volna, ha másra teszek megjegyzést? – röhögve emeltem a tekintetem az égre, de nem voltam hajlandó kifejteni, hogy mit értek a más alatt.
Nincs is jobb,
mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy..
Természetesen ellenállásba ütköztem részéről, ami csak táplálta a bennem fortyogó határozottságot. Mérges voltam, dühös, és még valami, amit nem ismertem fel, de azt tudtam, ez most nem az a helyzet, amit az egyszerű, egyenes úton akarok kezelni. Kivéve, hogy a kocsit tényleg ott tartottam, a tegnapiak után a sebességhatár tetején és kicsifel afelett egyensúlyozva, miközben haladtunk a cél felé. Véletlenül ugrott be, közvetlen azután, hogy elhagytuk a termet, ezzel vált teljessé a terv. Nem mentünk ki a városból, de nem sokkal a már ritkuló házak közt soroltam ki a szélső sávba és az elöttem kanyarodó után én is letértem az eddigi útról. Ott aztán hirtelen váltással gyorsítottam fel és kielőztem a valószínűleg értetlen és meglepett autóst. - Szóval inkább áramot, igaz? - idézem fel a szavakat, közben szememet szigorúan az úton tartva. Innen két kanyar és meg is érkeztünk. Oké, utólag visszagondolva nagyon nagy őrültséget csináltam, a biztonságot még hírből is alig ismertem, de elkapott az ideg, ennyi mentséget tudok felhozni mindarra, amit tettem. Egy-két éve jártam utoljára ezen a helyen, amikor az autósiskola gyakorlati oktatója hozott el, hogy először forgalom nélkül próbálkozzam. Hamar belerázódtam, mint általában mindenbe, szóval nem tötlöttünk itt túl sok időt. Ez az aszfaltos rész kifejezetten a tanulóvezetőknek lett kitalálva, vagy később átformálva, mit tudom én. A szélén jól látható jelzőoszlop álltak, középen meg felfestések. Arra senki nem gondolt, hogy itt esténként nem csak a tanulók fogják csikorgatni a kereket, szóval az oszlopok nagy része hiányzott és a felfestés is foghíjas volt. De nem is azért hoztam ide Bethany-t, hogy vezetni tanítsam. - Ne autót - Ismételtem tovább, a vége kisebb horkantásba fúlt, mikor vigyorra húzódott a szám. Beletapostam a gázba és kilőttünk a pálya belseje felé. A kocsi bírtni fogja, erősen bíztam benne, miközben a fék-gáz játékkal először hagytam kifarolva csúszni a kocsit. Valószínáleg, ha a lány felkiáltott se figyeltem oda rá, már száguldottunk is a túloldal felé, ahol megintcsak pördülve fordultunk félig vissza. Tettem vele néhány ilyen kört, fogalmam sincs mennyit, már ha volt lehetőségem ennyire megőrülni. Bármennyire szabálykövető életet élek, az ilyen kihágások nagyon is jól estek, és vagyok annyira rutinos, nem vesztem el egykönnyen az uralmam a saját autóm felett. Arról az elvetemült vigyorról sem én tehetek, ami az arcomra ragadt már az elején. Összességében, ha elmenne a maradék eszem, simán ráfoghatnám Bethany-ra, miatta történt az egész, ő akarta. De nem szálltam el teljesen, kifulladva ugyan, de csak leállítottam a motort, kicsatoltam az övem és kicsapva az ajtót kiszálltam. Átkozottul jó érzés volt az adrenalin végigáramlása a testemben. Nem is tudom, mikor éltem át utoljára ilyet, döbbenetes volt. A motorháztető alatt izzott minden, de tettem rá magasról, sőt, még rá is csaptam a tenyeremmel, és az autó elé sétálva fordultam szembe vele. Széttárva a karjaim a lányra néztem, büszkén és elégedetten. - Most mit akarsz rá írni? - Tettem fel neki a kérdést némi levegő után kapkodva. A vigyor makacsul ragaszkodott, az adrenalin még dolgozott, de már nem ültem volna vissza a folytatásért.
Késő volt. Hiába rejtettem a kezemet villámgyorsan a hátam mögé, tudtam, hogy felesleges. Már nyitottam a számat, mint valami kacsa, hogy kitaláljak valami magyarázatot, de Ben Flanagan nem volt teljesen hülye. Biztosan összetette a képet, és a félév végéig büntibe nyom, vagy feljelent. Bostonban volt már egy régi húzásom a mostohaapám összetört kocsija miatt – bár ő visszavonta a feljelentést, amikor rájött, hogy én voltam -, de felkészültem rá, hogy lecsuknak. Kész. Vége. Ettől apa tuti kiakad, és még anya is begurul a hegyekből…
- Én… - kezdtem, hogy aztán földbegyökerezett lábakkal bámultam a tanárra. – Hogy mi? – kérdeztem. – Mi… De hova? – megköszörültem a torkomat. Érezhető düh feszült a srác körül, amitől a gyomrom ezúttal az idegesség miatt kezdett ismét liftezni. – Nem megyek veled sehová! – közöltem határozottan, mellőzve a korábban felvett alakoskodást. Egyébként is kivert a víz, hogy magáznom kell, miközben alig néhány évvel idősebb nálam… Gyakornok volt, még csak nem is igazi tanár. Mégis, volt valami a kisugárzásában, ami nem engedte, hogy ellenkezzek vele, pedig még csak nem is kiabált velem.
Nem az a fajta voltam, aki könnyen meghátrál, mégis félszegen pakoltam a lábaimat egymás után a folyosón, szinte magamon érezve a többi diák figyelmét.
- Hová megyünk? – kérdeztem alig hangosabban a normális hangomnál, így meglehet, hogy nem is hallotta az órára igyekvő tömeg morajlásában. Idegességemben úgy fogtam a táskámat, mintha felkészültem volna rá, hogy hozzá kell vágnom valakihez.
A következő megtorpanásom a parkolóban volt, amikor elértünk a kocsijához. Nem volt nyoma a tegnapi húzásomnak, de megfordult a fejemben, hogy talán azt akarja, hogy büntetésből vakarjam le a madárkakit. Ugye?
- Ha azt hiszed, hogy beszállok, akkor nagyon fordítva ülsz azon a biciklin – álltam meg a kocsi orra előtt makacsul, karjaimat összefonva. Ha akar vontatókötelet is köthet rám, de én magamtól tutira nem vagyok hajlandó megmozdulni innen, gondoltam, de aztán ellentmondva minden logikának mégis beszálltam a kocsiba.
- Légyszi ne áss el az erdőben! Van zsebpénzem, kifizetem a kocsimosást – motyorásztam, miközben engedelmeskedve az utasításnak bekötöttem magam. Nem tudtam, hogy mi lesz majd ezután.
Nincs is jobb,
mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy..
- Ez nem a gyakorlatról szól - Kezdek bele a még magamban sem teljesen kidolgozott válaszba. - Bármilyen elcsépelten hangzik, és a felét nem fogja komolyan venni, van annak értelme, ha összeszedi magát. Előadásba felesleges lett volna belemenni, ez egyértelmű volt. Ez a lány annál többet fog ellenkezni velem, minnél többször próbálkozom, tehát feladtam a meggyőzést. Helyette visszatértem az eredeti vonalhoz. Jamie... Végigpörgettem néhány nevet és arcot az agyamban, a "végzős'-nél állt össze a kép. Heavenford, rendben, világos. Kishíján felnevettem, olyan hevességgel tiltakozott a tanárúr ellen, aminek megértettem az okát, maximálisan. Utólag nem olyan vészes, akkortájt másként láttunk sok mindent, a diák oldal nem sűrűn vagy egy állásponton a tanárival. - Nem igazán vagyok képben a többi diákkal, de meglátom, mit tehetek - Hirtelen egy név nem ugrott be, ellenben a mondatom egy másik értelme annál inkább, amitől csekély zavarral köszörültem meg a torkom és ismét a tollamat néztem a lány helyett. Nem is értem, honnan támadnak ilyen átfutó gondolataim, ha elfárad az agyam, hajlamos képtelenségeket felvetni a tudatomban. Más magyarázata aligha lehet. - Természetesen, menjen... - Lefagytam. Csak a hülye nem vette volna észre, ha mást nem, az arcát, amikor felismerte azt, amit én is. Oldalra billentett fejjel néztem a rúzsra, kérdés volt az arcomra írva, a maradék baráti vonással cserélt helyet. Nem, még nem kapott el az ideg, lassan raktam össze a képet a fejemben, volt időm a vulkánt visszafogni, nehogy kitörjön belőlem. - Igazán kreatív. - Megválogattam a szavakat. Feleslegesek volt, mindketten tudtuk, mi a helyzet, csak azt nem tudtam kitalálni, mihez kezdjek vele. Egy elzáráson már túl vagyunk, egyikünk szülőjét sem vonnám bele, ha nem muszát, vagyis kettőnk közt kellett lerendezni a dolgot. A fejemben tegnap óta pörgő lehetőségek egyikét sem éreztem megfelelőnek, improvizálással csúfos kudarcot vallhattam volna, tehát... - Gyere velem! - szólaltam meg hirtelen, és egy érintőleges mozdulattal ellenőriztem, nálam van-e ami kelleni fog. Igen, a zsebemben lapultak. Ennyit arról, hogy nem improvizálok. Később ezt nagyon meg fogom bánni, átkozottul meg fogom. Az órakezdő csengő sem tudott megingatni, a határozott felszólításom remélhetőleg őt sem, és az utolsó, órájukra igyekvő diákok közt elindultam a folyosón a lánnyal a nyomomban. Kérdései süket fülekre találtak, ha megállt volna, ismét rászólok, hogy jöjjön, hallhatta a saját fülével is, hogy nem viccelek. Kimentünk azon a bejáraton, ami a legközelebb volt a parkolóhoz és a valamikor napközben két madár hagyta nyommal tarkított motorháztetős kocsim felé vettem az irányt. - Szállj be! - Gondolom, ez sem ment elsőre, de megint nem voltam hajlandó mást mondani, csak akkor, ha végre megtette, amit kértem. - Kösd be magad! - Hangzott a következő utasítás. Volt némi hasonlóság abban, ahogy tegnap az öcsémre szóltam rá, de ez is mint futó gondolat átvillant az elködösült fejemben és már indítottam is a motort.
Felvontam a szemöldököm. Kétlem, hogy az a legnagyobb baja velem, hogy mocskos a szám – még anya is lemondott arról, hogy leszoktasson róla, pedig erősen küzdött érte. A karó látványától ösztönösen jött a reakció, csukjon csak be még egy hétre, ha szerinte ez nem elég indok. Természetesen nem ismételtem meg újra a szót, nagy a pofám, de azért vannak helyzetek, amikor még én sem kísértem a sorsot, ha nem muszáj. - Nem fogok magával a bagóról beszélni – fújtam ki egy kósza tincset a szemem elől, akár egy dühödt macska. – Ha pedig azt akarja, hogy a diákjai jobban odafigyeljenek az óráján, talán szemléltetőbb módszereket kellene alkalmaznia – húztam az ajkaimat gúnyos félmosolyra. Hazugság lenne azt állítani, hogy a kis tanci unalmasan magyaráz, de elég nehéz úgy figyelni, ha… Nem. Nincsen ha, mert nem lehet ha.
Tényleg azt hittem, hogy tud a kocsiról. Mármint, mi másért tartott volna bent óra után, ha nem azért, hogy kész tények elé állítson? Valahogy hihetetlen volt, hogy a jegyeimről akar velem dumálni, amikor alig ismer.
- Hogy ne uszítsa rám az őseimet… Mit tudom én – rántottam meg a vállam, igyekezve őrizni a nemtörődöm álarcot. Azzal nyugtattam magam, hogy amíg nyíltan meg nem vádol, addig nem kell pánikolnom. Talán tényleg nem is tudja, ragadózómód oldalra billentettem a fejem, csípőmmel megtámaszkodva a tanári asztal szélén. – Miért érdekli annyira, hogy megbukom-e vagy sem? Ha letelik a gyakorlata, úgy is elhúz innen – tényleg nem értettem, egyértelmű volt, hogy nem kedvel engem, ahogy én sem csíptem különösebben őt.
Elkövettem azt a hibát, hogy a kezében tartott toll helyett az arcába néztem, így a gyomrom újra huppant egyet, de ezúttal nem az idegességtől. Lehet, hogy zsarnok volt, de legalább jól nézett ki. Felejtsd el, Beth!
- Nincs olyan, akit megkérhetnék – vallottam be végül kelletlenül. – Úgy volt, hogy Jamie segít a dolgozat előtt felzárkózni… - nem tudtam, hogy tudja-e, hogy a fiú az unokatestvérem-e, és nem is tartoztak rá a rokoni kapcsolataim, szóval nem kezdtem nagy magyarázatba. -…, de végzősként túl sok a dolga, én meg… Valljuk be, nem vagyok nagy társasági ember – rántottam meg a vállam ismét, kissé fintorogva. Beismerni az ellenségednek a gyengeségedet sosem esik jól, jelenleg pedig Benjamin Flanagan volt a legádázabb ellenlábasom.
- Kizárt – vágtam rá, szinte azonnal, amikor megemlítette, hogy akár a biosztanártól is kérhetnék segítséget. Határozottan megráztam a fejem. – Nem fogok egy tanárnál kujtorogni. Inkább ajánljon valaki mást. Biztos van olyasvalaki az osztályban, vagy a felsőbb évfolyamon, aki a szorgalmi ötösért bevállalna velem pár órát – ez sem tűnt bulisabbnak, de zárnak össze egy kávés leheletű, pocakos, uncsi alakkal. Egy diákot pedig gyorsabban leépíthetek, ha nincs kedvem tanulni, mint egy valódi tanárt, de ezt persze nem köthettem kínzóm orrára.
- Ne vegye magára – löktem el magam az asztaltól. – Egyszerűen csak nem csípem a tanárokat – mondtam, beletúrva a táskámba, mert feltételeztem, hogy lassan végzünk a beszélgetéssel. Tényleg ellenséges voltam vele, de nem volt teljesen szándékos, és nem is csak ő tehetett róla. Volt elég bajom, hiszen anyám száműzött az idegbajos Montgomary-klánhoz, és nem lendített sokat a kedvemen, hogy rögtön az első héten büntibe vágtak. Kapóra jött, hogy kitölthettem a dühömet valakin, aki kivételesen nem az apám.
- Szól, ha kitalálja, hogy ki korrepetáljon? – kérdeztem, miközben rövid kotorászás után kivettem a szőlőzsíromat a táskámból, hogy bekenhessem a kiszáradt számat. – Nem szeretnék udvariatlan lenni, de el fogok késni a következő órámról – mondtam, és már készültem is megfordulni, amikor rájöttem, hogy az ajakápoló helyett véletlenül egy régi rúzst sikerült előhúznom. A karibivöröset.
Nincs is jobb,
mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy..
Kezdőlap
