Számítottam rá, felkészülten vártam, de amint megláttam az ajtónkban, valahogy nem éreztem annyira "felvértezve magam ellene", mint hittem.
- Mosómedvék - ismétlem értetlenül, miközben becsukom az ajtót.
- Kösz - megvonom a vállam. Nem az én érdemem, s már annyira hozzászoktam minden szegletéhez, el is felejtettem, milyen lehet először körbenézni itt. Nekem egy ház tágas, de nem túlméretezett erekkel, ízléses berendezéssel, az átlagosnál talán többel. Nem dicsekszem vele, nem vágyom másmilyenre. Amíg itt lakom Chris pénzén, egy rossz szót sem emelnék ezzel kapcsolatban.
Lopva, minden félreérthető szándék nélkül felejtettem rajta néhány másodpercre a tekintetem, míg nekem háttal állt, majd észrevehetetlenül apró, de hatásos fejrázással visszatérve a valóságba átkísérem az étkezőbe.
- Így már világos - mindenféle komoly hangsúly nélkül, sőt egy kisebb mosollyal egészítem ki a reakcióm. A meglepett reakcióm. Nem hittem, hogy  komolyan gondolja, de ha mégis, a hely feleslegessé tette volna. Bethany mégis letette elénk a virágos termoszt. Különös lány.
- Ezekre szükségünk lesz - kértem tőle fél perc türelmet, hoztam két szimpla, fehér, átlagosnál valamivel alacsonyabb bögrét a szekrényből. - Ennyi kávétól biztos, hogy fel fogunk pörögni. - Nem volt tervben, hogy este még ilyeneket igyak, legalábbis tanulással töltött éjszakák nekiindulása nélkül, az igyekezetét mégis értekelni akartam.
Talán dolhozhatunk jól együtt, normálisan, harcok és egyebek nélkül. Szeretnék ebben bízni, az első benyomásaim engednek ennek, a többi hozzáállás kérdése. Bethany olyan, mint egy füstölgő vulkán, vagy begőzöl és robban, vagy sikerülhet elcsendesíteni. Utóbbi a nehezebbik, egyértelműen.
Miután leült én is helyet foglalok a korábban összekészített dolgaim elött, s öszöntössé vált reakcióm szerint, egyből azokat kezdem el igazgatni, oda sem figyelve.
- Szóval, vágjunk bele - Részemről nem volt ok tovább húzni az időt, tehát, ha csak nincs más, nyomós ellenvetése, kikeresek egy órai jegyzetet a korábbiakról, amivel érdemesnek látok kezdeni. - Beszéljük át az anatómia alapjait, a vázrendszerét, meg ezeket először. - Tartok egy rövid, másodpercekben mérhető szünetet, míg levegőt veszek és a tankönyvük egyik, saját példányát a sokféle színes, lapok közül kilógó címkéjénél kinyitom kettőnk közt, neki jobb rálátással. - Az anatómia irányai egységes pozícióban...
Tarthattam volna egy egész órát neki ebből, amint elkezdtem eszembe jutott, miket mondhatnék még, ami kapcsolódik hozzá és kifejezetten nehéz volt visszafogni a szavakat. Mialatt  beszéltem, megpróbáltam kerülni az arcára kiülő gondolatait, melyek, ha nem ott, a szeméből egészen biztosan visszaköszönnének. Röpke pillantásokat engedtem csak meg, helyette a könyvbeli itt-ott élénk sárgával kijelölt részek körüli ábrákra böktem rá az egész korrepetálás alatt, ha kellett.
- Unalmas igaz? - Állok meg és a bögrémben lévő kávét körbetáncoltatva az oldalán figyelem, ahogy forog, aztán iszom néhány kortyot. Tényleg tömören foglaltam össze, így akartam csinálni, mindössze néhány percet beszélni maximum egy-egy részről. Mikor megálltam az elsőnél, leragadtunk a kérdésem erejéig, ha nem tovább. - Te egészen kicsiben kapod, amit a többiek egy teljes órán át hallgattak. - Ha reagálna és megtehetem, figyelmen kívül hagyom. - Hálád jeléül válaszolj két kérdésre és mehetünk tovább a vázakra, meg az izületekre. - Alighanem, ha eddig vissza is fogta magát, a cérnája teherbírása véges és képes lennék legalább mosolyogni, amikor megtörténik. Őszintén kíváncsi voltam a reakcióira. Akár egy kísérlet, felfoghatjuk így is, csak az nem ennyire összetett valószínűleg, mint Bethany egyetlen személyben.

 Ez a lány! Olyan szintű dac és lázadás van benne, hogy az valami hihetetlen! Mióta "elraboltam", amiért azóta is többször belefejeltem a falba, akkora idióta vagyok, szóval azóta még jobban elengedte magát. Látszólag legalábbis nem így tűnik, amit megtetéztem azzal, hogy engedély nélkül vállaltam el a felzárkóztatását. Szabályt nem szegtem vele, mint tanár, nem tilos korrepetálni a diákjaidat, viszont gyakornokként sok helyzet valamivel komplikáltabb, másképp működnek a dolgok. Mentori engedély, vagy Chris rábólintása... Biztos, hogy valami hátulütője lesz ennek, azon kívül, hogy Bethany hazavágja az idegrendszerem.
Hülye ötlet volt, ebben Jackson is egyetértett velem, csak ő nem tudott olyasféle extra körülményekről, mint, amik korábban történtek. Senkinek sem beszéltem róla, annyira nem helyénvaló viselkedés volt részemről, amit nem vállalnék fel önként, amíg nincs hurok a nyakam körül semmiképp. Szóval a jelen helyzet, a korrepetálás egyfajta plusz feladat a többi mellé, mert annyi szabadidővel rendelkezem, egy kis plusz nem oszt, nem szoroz.
Egy idióta vagyok. Alapját azzal tetőzhetném, ha házhoz megyek a pofonért, ehelyett őt hívtam át hozzánk. Ismét utólag kapcsolatam, teljes rövidzárlat. Ebből kellett kihoznom a legjobbat.
  Az étkezőasztalra pakoltam le a cuccaimat. Néhány jegyzet, amiket az óráimhoz állítottam össze, az aktuálisan használt tankönyv, és egy másik, meg néhány olyan alap tárgy, mint toll, meg papír.
Ha szerencsém van, Chris ma sem siet haza, nem akar hirtelen nagy családi vacsorát összeütni valamilyen megmagyarázhatatlan pálfordulat kapcsán. Abby eleve későe ígérte magát, na nem mintha bármelyikük elött okom lenne titokként kezelni a dolgot. Voltak már diákjaim korábban is, akiknek segítettem behozni a lemaradást.
Most kit is próbálok meggyőzni? Egyáltalán, miért vagyok ideges?Túlgondolom, mert nem akarom elszúrni. Bethany-nál ez sokkal... nehezebb.
  A hűtőből kiveszek egy üveg vizet, miután annak vagy a felét egy szuszra lehúztam, a palack kupakját babrálom a pultnak dőlve. Hallom, ahogy Jackson valamit szöszmötöl fent, ha az ég a földdel összeszakadna se lehetne kirobbantani a házból. Néha úgy érzem, nekem kellene elkapnom a grabancát és kivinni a való életbe. Ennyire még ő sem lehet antiszociális, nem hagyom.
Elnyomva egy sóhajt lököm el magam a támaszomtól, ismét a hűtőhöz lépve kiveszek egy adag vacsorát, gyakorlottan dobom be a mikróba, majd egy villát is magamhoz véve elindulok felfelé az öcsém szobájához. Ahogy számítottam rá, valami képregényt vagy mit bújva terült el az ágyán, mikor határozott kopogás után néhány másodperc szünetet hagyva benyitottam hozzá. Leteszem az asztalára a tálat, megnézem, él-e még, csak úgy testvériesen odaszúrok néhány szót, és, ha nem figyel, az egyik kezembe kerülő valami, akármilyen mintás díszpárnával is becélzom a fejét, aztán nevetve hagyom magára a kis világában.
Komótos léptekkel indulok a nappaliba, ha közben a csengő megszólalna, úgy odamegyek eredeti célnak némi túlzással nevezhető irányom helyett és beengedem, alighanem Bethany-t.
- Késtél... mint mindig. - szúrós szemekkel méregetem a lányt, mint az idősek szokták Halloweenkor a papírgurigákkal rohangászó gyerekeket, mindezt ok nélkül, akárcsak én. Azt sem tudom, mennyi az idő pontosan. Utólag visszagondolva, ez a lány hatása. A közelében nehéz egyensúlyban maradni. - Fáradj beljebb. - Ellépek az útjából, s utána becsukom mögötte az ajtót, hogy követhessem és átkísérjem az étkezőhöz.