Nehezen tudtam elrejteni a mosolyt a válasza nyomán, ebből pedig tökéletesen látszott, mennyire is gondoltam én komolyan azt a dorgálást. Igazából örültem, hogy ha picit megkésve is de csatlakozott. Néha tekintetem egészen elidőzött rajta, ha épp nem egy sávot húztam le. Meg tudnám szokni ezt az állapotot, ahogy ott ücsörgött a vizet ellenőrizve. De épp most készülök vissza a korábbi csapásirányba, önzőség lett volna ilyet kívánni. Az időhúzás helyett inkább igyekeztem befejezni a manővert és letörölgetni a maradék habot. Én is a vízbe kívánkoztam már. Rá bíztam, hogy helyezkedik el, de kifejezetten értékeltem, hogy most inkább ilyen kedve volt. Valahogy nekem is, szinte vágytam az összes kontaktusra. Más sem volt hátra, mint élvezni a közelségét, a melegvizet és azt az ellaztulást, ami sokáig nem lesz a prioritás. Addig kell élni vele, amíg itt van. Amíg itt voltunk. Igazából pár napja fogalmazódott először meg a kérdés a fejemben, de sosem volt úgy aktuális az indulásról beszélni. Mindketten szándékosan halogattuk, tereltük el a témát olyan maró félelemmel, mintha azzal valóban nem létezővé tudnánk tenni. Ez volt a legnagyobb hülyeség, amit feltételeztem, de mégis így volt megnyugtató. Még egy picit nem tudomást venni arról, ami elkerülhetetlen. Nem akartam a válasszal sürgetni, láttam rajta mennyire kényelmetlen az egész. Én is szívesebben beszéltem volna bármi másról, de örültem volna annak, ha teljesen ki tudjuk használni az időt. Na meg kétlem, hogy látott még egy katonai gyülekezőt, az egésznek volt egyfajta sajátos hangulata. Nekem is új lesz, még senki nem kísért olyan, aki nem a rokonom lett volna. Az utóbbi években már teljesen egyedül indultam útnak. - De, lehet. Apám egy ideig kikísért. Aztán úgy gondolta elég nagyfiú vagyok már, hogy egyedül menjek. - rövid és tömör történet, de mást nem nagyon tudtam volna sztorizni, sem a bátyám sem más nem kísért el. - De mások komplett családostul vannak ott a végéig. - tereltem mindjárt el magamról a szót és próbáltam valami érdekeset is mondani. Kezem közben hamar megtalálta az övét, hüvelykujjammal kezdtem cirógatni a kézfejét. Egy darabig csak csöndben figyeltem, ahogy a habot fújkálja. Én is kedvet kaptam csatlakozni hozzá, az is oldotta a beállt csöndet. A végén már attól is kuncogtam, mennyire nyújtogatnom kellett a nyakam. Úgy fest ő sem szerencsésebb, már ami a munkát illeti. Őt ismerve be is fogja vállalni, ráadásul én sem leszek itt, hogy rászóljak, ne terhelje ennyire le magát. Néha persze úgysem működött, de nagyon sokszor sikerült valami közös programra rávenni. Kinek akarok hazudni, majdnem mindig. - Egy baba mindig jó hír. De jó későn szól. Vagy ez hogy van nálatok? - somolyogtam a megjegyzés mellé. - Attól tartok te ezt komolyan veszed és beköltözöl a kórházba. Szerencse, hogy két hét múlva már hazafelé tartasz és talán ott nem lesz ekkora őrültekháza. Ígérd meg, hogy nem vállalsz el mindenféle műszakot.
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Hétf. 6 Május 2024 - 12:09
Every nurse has that one patient that they'll remember forever. ft. Archibald Collins
-Oké. - bólintok a reptérre való kijutásra adott válaszán - aztán inkább próbálok nem is gondolni rá. Úgyis lefoglal a mosogatás, meg az, hogy ismét csak kiélvezzem az ölelést, amit kapok tőle. Újra sikerül megnyugodnom - tényleg nem tudom, hogy csinálja, viszont egy picivel könnyebb szívvel egyezek bele a fürdőbe, majd a vállam fölött hátranézve figyelem távolodó alakját, és alig várom, hogy követhessem - viszont előtte még van egy feladatom.
Sokat gondolkodtam elseje óta az ajándékon. Tudtam, hogy szeretnék neki valami apróságot adni, de nem tudtam, mi legyen az. Aztán mikor kitaláltam, akkor azon filóztam, hogy vajon személyesen adjam neki oda vagy csempésszem a táskájába, rábízva hogy mikor találja meg - végül pedig emellett döntöttem. Míg itt vagyok, én szeretnék neki emlékeket szerezni, ez pedig majd akkor, ha már elutazott. Na de ha már emlékek és élmények, küldetésem teljesítése után már megyek is a fürdőben, ahol Archie nem tétlenkedett - a kád már tele, ő pedig borotválkozik épp.
-Maximum fél percet késhettem. - veszem fel vele én is a szemkontaktust így a tükrön keresztül, majd tekintetem félig lecsupaszított arcára siklik - egészen megszoktam már borostával, de igazából mindkettő jól áll neki. A kedvencem talán mikor kicsit hosszabb a haja és a borostáját is meghagyja, de azt kell mondjam, egyébként mindenhogy szívdöglesztő.
Míg végez, szórakozottan mártom bele ujjbegyeimet a vízbe és húzom végig a felületén - tökéletes hőmérséklet, szinte hívogat, hogy szálljunk be. Nem is húzzuk sokáig az időt, ledobálom magamról én is a ruhát, majd megkapaszkodva a felém nyújtott kezébe én is belépek a kádba. Ilyenkor van, hogy egymással szemben ülünk le, hogy jobban tudjunk beszélgetni miközben a fürdőt élvezzük, ám most ez nekem nem lenne elég, így elé csusszanok be, hátamat a mellkasának döntve, lábaimat pedig kicsit felhúzom, térdeim kikandikálnak a habok közül. Fejemet elfordítva adok neki egy puszit.
Kérdésére érzem, hogy szorítani kezd a mellkasom. Vennem kell egy mély levegőt, majd nyelni egy nagyot mielőtt válaszolni tudnék. -Szeretnék. - bólintok, és nagyon küzdök, hangom ne legyen bizonytalan. -Nem tudtam, hogy lehet-e. Mármint... civileknek. De igen, szeretnélek kikísérni.- valahol megkönnyebbülök - tudom, hogy ezzel csak tovább nehezítem a dolgomat, hogy esetleg még azt is látom, ahogyan felszáll vele a repülő, de közben örülök is, hogy még egy kis időt nyerek vele.
Egyik tenyerembe habot merítek, majd fújok egyet rá, figyelve, ahogyan a kis szappanbuborékok ide-oda szállnak. Ezzel próbálom ismét összeszedni magam, és amennyire a korlátozott hely engedi, még jobban befészkelni Archie karjaiba. Nem akarom, hogy ez legyen az utolsó. Terelnem kell. Muszáj, mert a negatív érzéseknek még nem engedhetek teret. Még addig van pár óra, amit ki kell élveznünk. Kimondom hát a legelső dolgot ami eszembe jut, mint olyan téma, ami nem a jelenlegi helyzetünkre emlékeztet. Talán. Mondjuk hosszú távon nem is biztos, hogy életképes téma, de majd legfeljebb asszociálunk. -Az egyik kollegina bejelentette, hogy terhes. A héten van már csak utoljára, és még nincs helyette más. Szóval jó kis dupla műszakok következnek valószínűleg.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
- Taxival. De még ráérünk akkor hívni egyet, amikor összepakolunk. - úgy nagyjából az egész lakást. Mert semmi olyat nem hagyhatunk itt, ami romlandó. Beszéltünk arról is, hogy két opció játszik, vagy Mara elviszi vagy landol a kukában. Szerencsére már a hűtőben lévő kaják nagy részét elpusztítottuk, tényleg jelentétkelen mennyiség maradt hátra. Sosem törött le a kezem, mert el kellett végeznem némi házimunkát. Bár az tény, hogy sokat segített ezen az is, hogy a seregben rákényszerültünk a szigorú rend betartására, a közösségi munkánkban való részvételre és még sorolhatnám. Akkor azok ott a közösségépítés jelentős alappillérei voltak, most pedig egyszerűen csak annyira hanyagnak éreztem volna magam, ha csak hagyom, hogy mindent Mara csináljon. Nem feltétlenül hittem a szerepkörök hagyományos felosztásában, elvégre közöttünk sem volt megítélés férfi és női katonák szereposztásánál. Végül már csak a mosogatnivaló marad, amihez ketten már egyébként is nehézkesen férnénk hozzá. Éreztem, hogy kissé befeszült, így szerettem volna oldani rajta. A puszi és a felvetés talán megteszi a hatását, de nem húzódtam el akkor sem, amikor csak elzárta a vizet és kiélvezte a közelségem. Hagytam neki pár percet, hogy újból kicsit elengedje magát. - De számolom. - még egy puszi után viszont sarkon fordultam és a fürdőbe vettem az irányt. Nem is olyan rég még gipszben tébláboltam odabent. Emlékszem, ha nem lenne ez a spéci kialakítású kád, akkor fogalmam sem lett volna arról, hogy oldjam meg néhanapján a fürdést. Mara általában jött és segített, de amikor éjszakára volt beosztva, akkor én oldottam meg. A lábam valahol mindig kint kalmipált és úgy kapaszkodtam bele mindenbe mint egy elcseszett polip, nehogy elessek és még valamit összeszedjek magamnak. Ezek azonban inkább tűntek most már vicces emléknek, mint nettó szerencsétlenkedésnek. Csak megengedtem a szokásos kellemes meleg vizet és amíg megtelt a kád, én csak leültem a szélére. Egy darabig eltűnődve figyeltem a vizet, de lassan elérte azt a mennyiséget, ami még nem ment ki. Ezzel is mennyit kísérleteztünk. Vajon eltelt már az öt perc? Hogy türelmetlenségem egy kicsit csillapítsam, felkeltem a kádtól és a mosdótálhoz léptem. Egy pár perces borotválkozás épp belefért akkor még, úgyis rendbe kell minden szempontból szednem magam. A hajam így is már kellően rövid volt napok óta, a borostám pedig még a szabadságom utolsó jeleként virított a képemen. Kinyitottam a felszerelt tükrös szekrényt, hogy kipakoljam a szükséges kellékeket. Lassan nekiláttam a rituálénak. Előbb gondosan felkentem a habot, egy ideig elszemeztem a látvánnyal, aztán gondos mozdulatokkal nekiláttam a manővernek. Nem voltam azonban elég gyors, mert Mara épp ekkor toppant be. - Én is mindjárt kész vagyok. - vettem fel vele a szemkontaktust a tükrön keresztül. Félkész voltam ugyan, de az a néhány mozdulat már nem tartott sokáig. - Te viszont késtél. - hívtam fel a figyelmét arra, hogy tovább maradt odakint. Na nem mintha amúgy zavart volna, biztosan elbíbelődött valamivel még. Vissza viszont már nem pakoltam semmit a szekrénybe, úgyis lassan elrakásra kerülnek a holmik. Utam a kádba vezetett, hogy aztán majdnem nyakig merülve a támlának dőlhessek. Csak utána nyújtottam a kezem ki felé, hogy segíthessek neki belépni. Szeretném kiélvezni az ilyen pillanatokat vele a végsőkig. - Tudod min gondolkoztam? - mert persze nem tudtam volna letagadni, folyamatosan eszembe jutott nekem is millió dolog, ahogy millió emlék is. Most mindent utoljára csináltunk itt is és együtt is. - Kikísérhetnél a reptérre. Persze ha szeretnél.
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Hétf. 6 Május 2024 - 7:27
Every nurse has that one patient that they'll remember forever. ft. Archibald Collins
Az az egyik legjobb érzés, mikor olyan ember van melletted - legyen az munkatárs, barát vagy pár -, aki mellett lehetsz önmagad. Aki mellett nem érzed úgy, hogy feszengned kell bármi miatt is. Aki nemhogy hülyén néz rád, ha egy felcsendülő zenére koordinálatlanul rázni kezded a szoba közepén, hanem csatlakozik. Amikor úgy érzed, teljesen elmentek otthonról, de cseppet sem bánod, mert ő van melletted. Nekem az elmúlt hónapokban ez egyértelműen Archie volt.
Nem is meglepő hát, ha még így az utolsó napunkon is egy kicsit hagyjuk magunkat megőrülni. A konyha csatatérhez hasonlatos, az ő orrán tejszínhab, az én arcomon nutella. Ezen nem tudok nem nevetni. -Igen, a kontárkodás a másik titok. - bólintok mosolyogva, majd nekiállok a reggelizésnek - étvágy nélkül, szinte automatikusan pakolva a falatokat a számba észre sem veszem, hogy milyen gyorsan lapátoltam be, Archie még nem is végzett.
Nem akarok sok időt azzal tölteni, hogy az elkerülhetetlenről beszélünk, de a gépének indulása fontos tényező. 4-re kint kell lennie. Túl hamar. Jobb lenne ha csak este tízkor indulna a gép. Vagy soha. Elkezdenek elönteni a kétségbeesett érzések, így jobbnak látom inkább nekiállni eltakarítani a reggeli készítés romjait. Taxival mész? Vagy küldenek autót érted? -ez az utolsó erre vonatkozó kérdés, becsszó! Azt sem tudom egyébként, meddig kísérhetem el. Mi az a pont, ahol eljön a tényleges végső búcsú. Nem kéne ilyeneken agyalnom. Már így is nehéz, hogy ne bőgjem el magam mosogatás közben.
Közelsége azonban megnyugtat, és hálás tekintetet kap tőlem, amikor szó nélkül nekiáll besegíteni a pakolásban. Ketten tényleg gyorsabban rántjuk helyre a konyhát, aztán pedig belesimulok az ölelésébe, fejemet picit az övének döntve, mikor azt a vállamra teszi. Elzárom kicsit a csapot, bár néhány dolog még várakozik. Az ötletén elmosolyodom. -Jól hangzik. Előkészíted? Addig én itt ezt gyors befejezem, öt perc és ott vagyok. - ez tényleg jó ötlet, talán kellően ellazítana, mert érzem, hogy ahogy rövid ideig felemlegettük az elutazását, izmaim teljesen befeszültek.
Ha elmegy, én gyorsan befejezem a mosogatást, majd mikor meggyőződöm arról farkas érzékeimet is segítségül hívva, hogy a fürdőszobában van, a táskámhoz lépek, és az egyik rejtett zsebből előhúzok egy kis, lapos, fekete dobozkát, amit farkasos csomagolópapír fed. Kettős jelentéssel bír a minta - egyrészt amiről nem tud az ugyebár a bennem élő fenevad, de közben utal a szilveszteri kirándulásunkra, amikor egy farkas üvöltése késztetett minket arra, hogy visszamenjünk a szálláshoz. A doboz egy apró ajándékot rejt - egy kicsi, mindössze 2-3 centiméter széles szív, benne az egyik közös képünkkel. Szerettem volna neki valami emléket adni, bár az is benne van a pakliban, hogy ő inkább felejtene. Vagy hogy meg se találja, mert ezt bizony az egyik táskájába tervezem elrejteni - már kiszúrtam, hogy a sporttáskáján belül van egy apró, cipzáras zseb - oda pont be fog férni.
Hallgatózva a fürdő felé, hogy még véletlenül se bukjak le, végre is hajtom a kis akciómat gyorsan, majd az éjjeliszekrényről felkapok egy hajgumit, és Archie-hoz indulok, közben pedig a fejem tetején egy kontyba fogom a szőke tincseimet. Ha egy mód van rá ne legyen vizes, nem akarok időt vesztegetni hajszárítással. Mosollyal az arcomon nyitok be a fürdőbe. -Itt is vagyok. Konyha romtalanítva.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
Mindegy milyen programba kezdtünk mi ketten neki, az általában hamar szórakoztatóvá vált. Nem mindig kellett nekem a forrásnak lennem, Marát sem féltettem. Nagy szerényen persze letagadta, de igazából egy vicces tevékenységhez mindig kellettek partnerek. Nála pedig nem is kívánhattam jobbat az őrültségekhez. Mert igen, olyankor kicsit mindketten megkattantunk és biztosan ha valaki látott volna ilyenkor azt mondaná, nincs ki mind a négy kerekünk. De én pont ezért élveztem az ilyen bohóckodásokat annyira. Pedig dolgozni kellett rajta sokat, Mara nem egyik pillanatról a másikra oldódott fel és nagyon sok alkalom kellett hozzá, hogy ennyire elengedje magát. Kifejezetten tetszett ez benne és tisztában voltam azzal is, hogy nem mindenki tartana ilyen lelkesen velem. A palacsintasütés nem egy ördögtől való tevékenység volt, mégis akkora felfordulást okoztunk az elkészítése közepette, hogy már-már büszkén néztem körbe a megjegyzése nyomán. Míg pár falatot sikerült betolni, hagytam magam az asztalhoz terelni. Mert ugyebár itt ebben a káoszban is rend a lelke mindennek. Mara megjegyzésén jót mosolyogtam. Meglehet az is hozzátett,hogy az én kezem nyomát is viselte. De volt az egészben valami különleges még. Mégsem tudtan tovább kifejteni a véleményem, mert rögtön amint csatlakozott hozzám, járt is a plusz tejszínhab az orromra. Szóra nyitottam ugyan a szám, de a vége mégis nevetés lett. Cserébe viszont én is felkentem a jelet rá a nutellával. Majd az üveget neki is adom, ha már elindulunk. Nagyjából a hűtő maradékát rámoljuk épp ki, de teljesen úgysem tudnánk praktikusan leüríteni. Ahhoz nem volt logisztikus agyam. - Csak azt akartam mondani, hogy ekkora adag szeretetet aztán senki más nem süt bele. És senki nem kontárkodik a tészta körül sem. - egy laza mozdulattal letöröltem a habot az orromról, hogy aztán csak lenyaljam az ujjamról. Már rég nem foglalkoztunk azzal, hogy a másik előtt ilyeneket illik-e, amikor sokszor megtettük ugyanezt egymással is. A palacsinta gyorsan fogyott a tányérról főleg az övéről. Még én a nagyjánál jártam, amikor mégis csak rátért a tervezésre. Előbb vagy utóbb úgyis meg kellett beszélni a pontos időt. Figyeltem, ahogy mosogatni indul, közben pedig igyekeztem minden egyes négyzetcentijét elraktározni a memóriámban. Tényleg szerecsésnek éreztem magam mellette. - Délután indul a gép öt órakor, négyre kell kiérni a reptérre, hogy mindennel meglegyünk indulásra. - hiába volt háttal nekem, megint eszembe jutott a reggeli könnyes pillantása. Voltak sejtéseim, hogy miért mosogat. Miután az utolsó falatot is eltüntettem, csak oda sétáltam hozzá és a víz alá csúsztattam a tányért. Nem vártam el, hogy mindent megoldjon, így a pultról az ott maradt dolgokat én kezdtem el feltörölni. Miután nagyjából ezzel meglettem, újból oda léptem csak mögé. Ragaszkodó ölelésbe fűztem előtte össze az ujjaim, miközben az állam megtámasztottam a vállán. - De addig még van időnk mindent leellenőrizni is és marad egy kis énidő. Mit szólsz egy fürdőhöz? Alighanem a palacsinta után mi még kellően ragadunk. - dobtam fel az ajánlatot, miközben nyomtam egy puszit az arcára.
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Vas. 5 Május 2024 - 17:32
Every nurse has that one patient that they'll remember forever. ft. Archibald Collins
Azt hiszem talán ez fog a legjobban hiányozni. Nem az érintések, csókok vagy a szex, bár természetesen ezek sem maradnak el sokkal a “győztestől”. Hanem ezek a viccelődések és az akár órákon át tartó beszélgetések hiánya lesz a legszörnyűbb. Annyira a mindennapjaim részévé vált akár személyesen akár írásban ez az egész, mint mondjuk a fogmosás. Egyszerűen nem tudtam elképzelni enélkül a napot. Már pedig kénytelen leszek, egyelőre azonban igyekszem nem hagyni, hogy ez a gondolat uralja az elmémet.
Inkább kiélvezem a reggeli ébredezés és lustálkodás minden előnyét, amiben Archie tökéletes partner. Vannak kétségeim, találni fogok valaha olyat, aki a nyomába érhet - talán nincs is ilyen férfi. Annyira ráhangolódtunk a másik rezdüléseire, hogy még azelőtt tereli ő is a palacsinta és a viccelődés felé a témát, mielőtt igazándiból felfognám, megint elkezdett volna maga alá temetni a bánat. Mindig tudja azonban, hogyan nevettessen meg, így most is játszi könnyedséggel éri el ezt.
Nevetve versenyzek vele a keverőlapátért, amit bár elsőre nem szerzek meg, később egy kis trükkel visszaveszem, és bár háromszor annyi idő alatt, mint amennyi egyébként indokolt lenne, el is készül a palacsinta. Elmosolyodom a dicséreten, és fejemet csóválom a mohóságán, hogy a pultnál már nekikezdett, de nem szólok, csak az asztalhoz terelem. -De csak mert az a titok, hogy akkor lesz tökéletes, ha a konyha utána úgy néz ki, mintha földrengés rázta volna meg. - kis túlzással tényleg ilyen a kis helyiség, itt-ott elcsöppent tészta, szétszóródott liszt, pulton heverő tojáshéj - van itt minden. De majd csak reggeli után takarítok fel. Archie mégsem adhatja így vissza a szolgálati lakást. Nem, erről még nem gondolkodunk.
Nyomok egy kis tejszínhabot a sajátomra, majd én is az asztalhoz megyek, ám ahol elhaladok Archie mellett, ujjammal egy adag habot kenek az orrára. Pont mint azon a napon, amikor szabadult a kórházból. Pusztán nosztalgiából - meg mert vicces, és a nevetés az, amire most igazán szükségünk van. Csak ezután ülök le mellé, és állok neki enni. Nem sok étvágyam van, ám már csak muszájból is megeszem, ami a tányéromon van.
-Kell még valami kötelezőt elintézned? Csak hogy…hogyan tervezzük a napot. - tudom, hogy megegyeztünk, erről nem beszélünk, és ezek után nem is akarom többet felhozni, csak tudni szeretném, mennyi időnk van még. Le kell foglalnom magam, így míg válaszol, én a mosogatóhoz viszem a tányérokat és nekiállok elpakolni. Szörnyű ez az érzelmi hullámvasút.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
Ez az egy hét felért majdnem az egész márciusi találkozásaink mennyiségével, de én cseppet sem bántam. Könnyebb volt úgy tudomásul venni az idő múlását, higy közben tudtam minden együtt töltött pillanatunk kincset ért. Csak reméltem, hogy nem okozok mindezzel akkora törést benne, mint aminek apró jeleit elsején megláttam rajta. Nem kívánnék semmi rosszat sem, hiszen boldog időszakot tudattam én is vele. Aprót bólintottam, ahigy megismételte a palacsintát. Kész voltam mindent megtenni, hogy jó messzire kergessem azokat a viharfelhőket tőle. Ha ehhez az kellett, hogy komplett bohócot csináljak magamból újra és újra. Tettetett sértettséggel ráncoltam össze a szemöldökömet a feltételezésére, hogy pontosan mit fogok megkísérelni. Pedig nagyon jól átlátott rajtam ám. - De mivel ilyenekkel rágalmazol, lehet a keverőt is elorozom tőled. - a vigyorom annál széleaebb, hogy végre úgy igazán hallottam önkéntelenül nevetni is. Ezt vártam, hogy egy picit feloldódjon és még egyszer a pillanatnak éljen, ne a görcsösségnek. Hiszen mindig ebben rejlett a mi kapcsolatunk varázsa. Caak annyit azerveztünk, amennyit okvetlenül muszáj volt. A többi pedig mindig adta magát. De fog ez hiányozni. Már tudta a választ a kérdésére, nem is arra figyeltem, inkább szenteltem neki az összes figyelmem és adóztam a vágyakozás oltárán. Mohón csókoltam az ajkait, ahogy rám tekeredett. Hagytam, hogy a szenvedély csak eleméssze valóságot körülöttünk és egy olyan dimenzióba sodorjon magával minket, ahol más nem is létezett csak mi ketten. Minden figyelmem, kényeztetésem és szeretetem az övé volt. Sokáig nem is akartam aztán arra gondolni, hogy lassan fel is kellene kelnünk és valahogy elindítani a napot. Szívesen ellustálkodtam volna az egész délelőttöt vele, miközben épp megalkuszom magammal, hogy még egy kicsit bujtogatom. De megmozdulni annál rosszabb volt. A kérdésére sandítottam csak rá, mert egyébként elléteztem volna még egy kicsit gondolatok nélkül is az ölelésében. - De csak desszertnek. - én is elmosolyodtam, adtam még elsandítottam a konyha felé. Vajon azzal tisztában van, hogy behajtom a fenyegetésem? - Hol is van az a keverőlapát... - valami azt súgta, ha egy perccel tovább maradunk itt, nem a jótékony melankólia telepszik le ránk. Így motiválnom kellett valamivel, hát már rántottam is le a takarót. Ha megszámlálnám mennyi őrültséget csináltunk eddig együtt meg, akkor ez a mostani nem is tűnne nevetségesnek mellette. Mert valóban feltett szándékom volt akadékoskodni neki, meg zenét kapcsolni és annyiszor megölelni vagy megcsókolni, amennyiszer csak lehetőségem van rá. Az sem zavart különösen, hogy a gyomrom már néha hangosakat kordult. Nem ia jutottunk el az asztalig, mert én már a pultnál belevágtam villával a palacsintába. Főbenjáró bűn! Vagy bocsánatos? - Nálad finomabb palacsintát senki nem tud csinálni.
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Vas. 5 Május 2024 - 12:33
Every nurse has that one patient that they'll remember forever. ft. Archibald Collins
Kérdésére csak megrázom a fejem - tényleg jobb, ha nem tud az inszomniáról, ami gyötör. Egyszer majdcsak elmúlik. Egyszer majdcsak könnyebb lesz. Nem? Ebben reménykedhetek csak. Talán a napokban a szokásosnál is bújósabb és ragaszkodóbb voltam. Valószínűleg a rettegett dátum közeledte mellett az is bennem volt, hogy be akarom pótolni azt, ami időt márciusban elvesztegettünk. Annak pedig csak örültem, hogy Archie mindezt nem érezte túl fojtogatónak - pedig akár tehette is volna.
A “később” szó mögöttes jelentése rövid ideig Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett, de elhessegetem a reggelit illető kérdéssel. -Rendben, akkor palacsinta. - egyezek bele bólintva, egy mosollyal az arcomon. Éhes különösebben nem vagyok, de az ő kedvéért fogok enni. -A kuktám? Akkor ezt értsem úgy, hogy mindig az előtt a szekrény vagy fiók előtt fogsz állni, amiből én épp ki akarok venni valamit? - elnevetem magam - volt, hogy tényleg segítség tudott lenni az elmúlt hónapokban mikor főztem vagy sütöttem, de olyan is volt, hogy inkább feltartott. Néha igazán kellemes módokon is.
-Csak beéred velem? - vágok vissza reflexszerűen, némileg szurkálódva, de egyértelműen viccnek szánva. Nem tudom hogy csinálja, de tényleg képes kiűzni a bút a fejemből. Elég egy pillantás is. De szó mi szó, sokkal hatásosabb az, ahogy most megcsókol, mintha sose akarná abbahagyni - én pedig ugyanilyen hévvel viszonzom, miközben érzem, egész testemet elönti a vágy. Lábaimat a dereka köré kulcsolom, hogy közelebb húzzam magamhoz - eszemben sincs elutasítani a feltartóztatási kísérletét, sőt. Teljesen átadom magamat neki, minden porcikám utána sóvárog.
A kezdeti hevesség és játékosság ellenére az együttlét végül inkább lassabb és szenvedélyesebb, minden mozdulatban, csókban, érintésben benne van az összes kimondott és kimondatlan érzésünk. Az a fajta gyengédség és összhang, amit csak azok érthetnek meg igazán, akik voltak annyira szerencsések, hogy olyan partnert, társat találtak, akivel tökéletesen megértik egymást. Aki ösztönösen érzi, a másiknak mi a jó. Egy alternatív idősíkon hiszem, hogy nem ez lenne az utolsó napunk Archie-val.
Csendben fekszem a karjaiban, miután az utolsó tűzijáték szikrája is tovalibbent. Harmónia. Ismét csak ez a szó jut eszembe, mint már oly sokszor Archie mellett. Talán percek is eltelnek, míg ismét megszólalok. -Akkor… palacsinta? Desszertnek? - rámosolygok - muszáj vagyok kicsit játékosabban feltenni a kérdést, mert elkezdett az agyamba már megint bekúszni, hogy milyen kevés időnk van, márpedig nem hagyhatom. Muszáj terelnem, erre pedig tökéletes az, hogy belefeledkezem Archie szemeibe. Aztán lassan tényleg kikászálódok. Csak még egy perc.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
Szerettem volna úgy alakítani ezt a napot, hogy mindketten inkább a pozitív pillanataira emlékezzünk és ne a negatívakra. Nem szomorkodhattunk az utolsó együtt eltöltött percekig. Erről pedig már akkor döntöttem, mikor megláttam, mennyire nehéz neki ez. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy engem nem visel meg, de nem engedhetek teret nem ide illő érzéseknek. Nem kellett sokat fürkésznema vonásait, hogy rájöjjek ő nem most ébredt. De nem akartam faggatni, kényelmesebb volt a jótékony tudatlanságba borukolózni és élvezni a csókját. Nem ellenkezek, amikor közelebb bújik. Az utóbbi napokban különösen tudtam értékelni a közelségét, az érintését, az egész lényét. Megértettem a ragaszkodását, én is ugyanezt éreztem. - Ne kérdezzem mennyi ideje, igaz? - a szavaim szelídek voltak, ha nem akart, válaszolnia sem volt muszáj. Voltak pillanataink, amikor egyszerűbb volt hallgatni, mert a hallgatás mindennél többet osztott meg velünk. Nem tudtam megállni, hogy megsimítsam az arcát, ahogy újból rám pillantott, feloldozva a pillanatnyi harmóniát. De nem bántam, mert a mosolya mindent megért, engem is arra késztetett viszonozzam, ahtán a csókot is. Olyan természetes gesztusokká váltak ezek közöttünk, mint a levegővétel. Tudtuk egymás mozdulataiból, hogy mire készülünk. Nem igazán tudtam volna megmondani a miértjét, egyszerűen csak így szoktunk össze. Most pedig majd meg kell tanulnunk újra külön létezni. Nem lesz egyszerű. - Pont így szerettem volna felébredni. Nem akarom tovább vesztegetni az időt alvással, később is ráérek. - majd alszok a gépen. De ezt már nem mondtam ki, mert nem akartam ennél is jobban emlékeztetni a mai program időhöz kötött részére. - Palacsintát. Ahhoz még talán van minden. De csak ha te is eszel velem. - megértettem, hogy miért szeretne ennyire kedveskedni nekem. Egyrészt mert a gondoskodás eredendően a lényéhez tartozott, de abból, hogy nem akart megmoccanni, inkább arra tippeltem volna, hogy a készülődés által ellopott percekhez is jobban ragaszkodott most. Nem tudtam érte hibáztatni. - Leszek a kuktád, mit szólsz? - sokszor ajánlottam már fel a félév alatt, ha már mással nem tudtam úgysem segíteni neki. Persze most nem krumplit hámozni terveztem, csak lábatlankodni a konyhában. Én sem akartam messzire engedni magamtól. Még egy apró csókot megengedtem magunknak, aztán komisz vigyor ült ki az arcomra és fordítottam a pozitúrán. Nem hagyom, hogy visszatelepedjen ránk a rosszkedv. - Vagy beérem veled is. - szándékosan hátráltattam az akcióban, azt szerettem volna ha belemegy egy kis játékba. Most még megtehettük, hogy kicsit eltereljük egymás figyelmét csak és kizárólag magunkra. Én pedig most úgy csókoltam, mintha közben nem lenne holnap, miközben a tenyerem az övére csúsztattam és összekulcsoltam az ujjainkat.
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Vas. 5 Május 2024 - 9:15
Every nurse has that one patient that they'll remember forever. ft. Archibald Collins
Általánosságban véve nincs bajom a reggelekkel - nem túlzottan jellemző rám az, hogy morcosan kelek, bár időnként azért nehezebb, mikor inkább csak megnyomnám a szundit az ébresztőmön, csak hogy nyerjek még öt percet. Ma azonban nem volt szükség külön keltésre az ébredéshez, hiába feküdtünk le későm, az álom elkerült. Mellkasomra olyan erővel telepedett rá a szomorúság amiatt, hogy ezek az utolsó óráink Archie-val, hogy szabályosan fájt. Annyira csodálatos volt ez a fél év, én pedig nem akarom elengedni, de tudom, hogy muszáj. Az agyam tudja, hogy valószínűleg tényleg ez a legjobb megoldás, de a szívem még nagyon nem akar egyetérteni - ezért is szöknek ki a könnyek, amik le is buktatnak, nem sikerült időben visszafogni.
-Jó reggelt. - olyan édes a kómás reggel mosolya, már csak ezért is megérte előtte kelni. Szavaira lesütöm a szemem. -Én nem is…- próbálnám tagadni a nyilvánvalót, de inkább félbehagyom. Nem akarom ilyennel tölteni az időt. Kihozzuk még a legtöbbet ebből a napból, kezdve a csókkal amit viszonzok, majd pedig közelebb fészkelem magam hozzá, hogy fél karral meg tudjam ölelni. Kiűzöm tudatosan a kétségbeesést a mozdulataimból, hogy természetes és laza legyen. Szinte belefúrom a fejemet a kulcscsontjába, hagyom, hogy orromat újra és újra megtöltse Archie illata. Béke. Nyugalom. Szeretet. Ezek az érzések jutnak eszembe róla.
-Egy ideje már fent vagyok. - dünnyögöm bele a bőrébe. Inkább hallgatok arról, hogy már két órája. Nem akarom, hogy aggódjon miattam amiatt, hogy nem alszom rendesen. Igazából napok óta. -De még csak hat óra múlt. Ha gondolod még tudsz szundizni. - felemelem egy kicsit a fejem, hogy rá tudjak nézni. Összegyűrte az arcát a párna, apró piros foltokkal jelezve a pozíciót, amiben aludt. Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el, és csókoljam meg újra, aztán újra. -Mit kérsz reggelire? Csinálok neked valamit. - ajánlom fel, de még nem távolodom el tőle. Mehetnénk valami reggelizőbe is, akár oda ami majdnemhogy törzshelyünkké vált, de most én akartam reggelit készíteni. Önző módon most csak magamnak akartam Archie-t, és úgy megélni ezt az utolsó néhány órát, hogy nem fürkésznek minket idegen tekintetek.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
Az utóbbi napok meglepően eseménydúsak voltak. Sejtettem, hogy az igazság valahol ott lapul, Mara több időt szeretett volna velem tölteni mint odabent. Ez egyáltalán nem rá vallott, de egy szóval sem hánytorgattam fel neki, hiszen hálás voltam minden eltöltött közös percünkért. Tudom, hogy miattam csinálta, ahogy a műszakcserét is. Olyan soha egyetlen alkalommal nem fordult elő, hogy két majdnem teljes napot kapjon. Leszámítva a szilvesztert, de azt akkor is megkapta volna, ha nem megyünk sehová. Igyekeztem emlékezetessé tenni magunknak az utolsó napokat. Ha a tizedikére gondoltam, részben elégedetlenséget éreztem, szomorúságot, de belenyugvást is. Tudtam, hogy így lesz jó mindkettőnknek, pedig néha tényleg csak egy hajszálon múlott, hogy meggondoljam magam és olyat mondjak neki, amit aztán soha többé nem lesz alkalmam visszaszívni. Inkább aktív szervezésekkel töltöttem el az időt és amikor ő dolgozott, olyankor kerestem filmeket, összekészültem az esti programokhoz vagy csak egyszerűen elsétáltam elé. Három alkalommal is elvittem reggelizni abba a palacsintázóba, ahol először jártunk. Minden emléket fel akartam frissíteni, újra akartam élni, hogy minél jobban az emlékeimbe vésődjön. Ilyen lehetőségem még egy úgysem lesz. Amikor pedig teljesen magamra maradtam azon kaptam magam, hogy gyakran nézegettem újra a képeket, nyitottam ki és néztem át újra és újra azt a dobozkát, amibe a karácsonyfa dekorációkat és egyéb közös emlékeket pakoltam el. Nem volt olyan nagy, de nem terveztem megválni tőle. Hogy a későbbiekben hová teszem, fogalmam sincs. De nem akartam azzal még egy napot elvesztegetni, hogy hazaviszem a holmijaimat és utána visszajövök a gép indulására. Minden egyes percet Tamara Masonnel szerettem volna eltölteni. Későn dőltünk ki, mert folyamatosan felmerült valami téma. Mintha mindketten tartottunk volna attól, hogy aztán kifogyunk az időből és elfogy a közös út a lábunk alól. A gép noha csak délután indult, addig még rengeteg mindent el kellett intézni és szerettem volna, ha nem csak a tennivalókra marad időm. Nem kértem arra, hogy ébresszen korán, de örültem volna ha nem tizenegyet üt az óra mire megébredek. A fények elég tompák voltak még, amikor lassan résnyire nyitottam a szemem. Már előtte is szabálytanaul horkantam fel az egyenletes légzésemből, hogy eláruljam már nem sokáig ragadok az álmok birodalmában. Aztán csak lassan felpillantottam, tekintetemmel nem is igazán kellett Mara után kutatni. Egy apró félmosoly és egy eldünnyögött "jó reggelt" után pedig emeltem is felé a kezem, hogy óvatosan megsimítsam a könnyáztatta arcát. Már azelőtt lebukott, hogy kinyitottam a szemem, mert a szabálytalan lélegzetvétele elárulta mit csinál. Persze nem ez ébresztett fel. - Ne itasd az egereket, nem szomjasak. - dorgálónak szántam a szavakat, de egyáltalán nem volt semmi erő sem a hanglejtésemben. Nekem is nehezemre esett ezen a reggelen felébredni és realizálni, hogy az utolsó alkalom amikor egyáltalán látom őt. De most még itt volt mellettem, én pedig nem szerettem volna, ha rossz élményekkel gazdagodnánk. Lágy jó reggelt csókot kezdeményeztem, hogy eltereljem a figyelmét arról, amivel nem kellene foglalkoznia arra, amivel pedig igen. Hiszen ő ígértette meg velem, ne is emlékeztessem rá, hogy el fogok menni. Hát én megteszek minden tőlem telhetőt. - Mióta vagy ébren? - nem tudtam amúgy sem a pontos időt, de az nekem elég volt, hogy még bőven időben voltunk. Időben ahhoz, hogy elűzzük azokat a borús felhőket.
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Vas. 5 Május 2024 - 0:27
Every nurse has that one patient that they'll remember forever. ft. Archibald Collins
Április 10
Bármennyire is le akartam volna lassítani, sőt mi több megállítani az időt, sajnos nem ment. Április 10-e olyan szélsebesen jött el, hogy szinte alig fogtam fel. Mára szabadságot kértem, és a tegnapi műszakomat is elcseréltem egy kolleginával. Holnap duplázni fogok. Kemény lesz, de nem bánom. Muszáj lesz lefoglalnom az agyam, és lefárasztanom magam fizikailag. Mert bár mikor együtt voltunk, megegyezésünknek megfelelően nem beszéltünk erről, ám mikor egyedül maradtam a gondolataimmal, akkor alattomosan kúszott be az a bizonyos ketyegő óra, és kezdett el mardosni Archie távozásának ténye.
Tegnap délelőtt óta itt vagyok. Most reggel hat óra van, én 2 órája nem alszom, előtte is csak nyugtalanul forgolódtam. Jelenleg csak fekszem az ágyon, oldalasan Archie felé fordulva, és őt nézem. Nyugodt, kisimult arcát, egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasát. Aprólékosan akarom megőrizni minden egyes vonását az emlékeimben. Mert tudom, hogy ez az utolsó reggel, mikor mellette ébredhetek fel. Holnap, mikor elfordulok az ágyamban, már csak annak a két kollégának a takaróba bugyolált alakját fogom látni, akikkel a kórház melletti dolgozói szálláson osztom meg a szobámat.
Szeretném azt hinni, jó ötlet volt, hogy elsején, mikor megbeszéltük, hogy bár hamarosan külön válnak útjaink, még töltünk együtt időt. Márciussal ellentétben most tényleg minden követ megmozgattam, hogy ez minél több legyen. Volt, hogy sétálni mentünk, volt, hogy filmeztünk, de olyan is volt, hogy csak összebújtunk a kanapén vagy az ágyon. Csendben, vagy beszélgetve. Abból a szempontból mindegy volt mit csinálunk, a lényeg úgyis az volt, hogy legyünk együtt. Használjuk ki a lehetőségünket, ami még megadatott. Sokszor, hogy vidámságot csempésszünk a napokba, szándékosan mondtunk olyan vicces dolgokat amiket nem szeretnénk hogy teljesüljön, csak hogy szinte versenyt kopogjunk rá az általa említett olasz hagyomány szerint. Így állítottuk meg többek között, hogy meztelencsigák potyogjanak az égből, szóval…szívesen világ.
De nem fogok hazudni, nagyon nehéz volt. Bármennyire igyekeztem, az esetek minimum felében nem tudtam annyira felszabadult lenni, mint azelőtt. Sokszor voltam szomorú, borús, bár ezeket igyekeztem nem mutatni Archie-nak, néhányszor viszont tudom, hogy rajtakapott. Most is remélem, nem ébred még fel, mert egy feltörő emlék - szilveszter éjjel - hatására érzem, hogy arcomon lassú könnycseppek gördülnek alá. Megfogadtam, hogy ma nem sírok. Mármint előtte nem. Na jó, maradjunk annyiban, hogy megpróbálom. Letörlöm hát a nyomokat, majd inkább elidőzöm Archie ajkain. Kedvem lenne megcsókolni, ám nem teszem. Nem lehetek önző. Talán hosszú ideig most tud nyugodtan pihenni utoljára addig, ameddig csak akar. A seregben valószínűleg mostohábbak a körülmények. Nem akarom felébreszteni, inkább csak nézem őt.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”