Az utolsó alkalmak mindig nehezek, akkor is, ha az ember felkészül rá, hogy az lesz az utolsó alkalom. A mai napunk Archie-val tele volt utolsó alkalmakkal. Utolsó együtt ébredés, utolsó szeretkezés, utolsó reggeli, utolsó közös fürdés. És bár az utolsó ölelésnek és csóknak még nem jött el az ideje, a percek kegyetlenül telnek, mígnem itt lesz az ideje ennek is. Nagyon sokszor kívántam, bár képes lennék megállítani az időt. Vagy csak lelassítani, hogy minél tovább kiélvezhessük ezt az egészet. De az élet ebből a szempontból kegyetlen. Mondanám, hogy kihasználtuk a hónapokat amik nekünk kijutott, de a március miatt óriási bűntudat emészt. Mert megpróbáltam függetleníteni magam érzelmileg Archie-tól, holott ez lehetetlen küldetés. Bánom, amiért ilyen hülye voltam és elvesztegettem azt az időt.

Bár Archie nyugodtabb mint én, osztozunk a fájdalmon. Érzem abból ahogy ölel, csókol vagy csak a szemembe néz. Ebbe most egy kicsit mindketten valószínűleg belehalunk. Aki nem lát bele a kapcsolatunk milyenségébe, csak legyintve azt mondhatná, fiatalok vagyunk még, pikkpakk találunk mást. Magamról azonban tudom, hogy erre nem sok az esély. Vagyis… idővel lehet találunk mást, de van értelme csak beérni valakivel, miután megtapasztaltad ezt a fajta jót? Na ugye.

Csak félig szánom viccnek, hogy belebújok a táskájába és vele tartok. Életemben most először kívánom, hogy bár születtem volna inkább alakváltónak vérfarkas helyett, aki valami apróbb állattá tud változni. Akkor egyszerűbb lenne. Megnevettetem Archie-t, reakcióján pedig halványan ugyan, de én is arcomra erőltetek egy mosolyt. Jó volt még így utoljára vidámnak látni. Erőtlenül bólintok a kérésére. Megpróbálok nem sokáig keseregni, de itt a hangsúly a “próba” szón van. Nem tudom, képes leszek-e rá. Tudom, hogy össze kell szednem magam, mert holnaptól vissza kell térnem a mókuskerékbe és 120%-ot kell nyújtanom. A szomorúságot csak abban a néhány szabad órában engedélyezek majd magamnak, ami a bevállalt műszakok között lesz. Egyelőre azonban még nem akarok erre gondolni.

Az érzéseimmel küzdök az apró csókja után, így már csak akkor tűnik fel mit csinál, mikor felkerül rám a kitűzője. Még egy emlék tőle, amit kincsként fogok őrizni. Hirtelen jött kérdésén elcsukló, rövid nevetést hallatok. -Szalutálni? Minden bizonnyal egy öt éves szintjén. - felelem, erőtlen, bujkáló mosollyal a szám sarkában. De közben legszívesebben letéptem volna a hangszórót, mely kegyetlenül harsogta, hogy a katonáknak menniük kell. Elszorul a torkom, de aztán néhány rövid pillanatra elfelejtem a fájdalmat, felvont szemöldökkel nézek Archie-ra. Bakancslistás elem? Pont most?

Nincs időm felocsúdni, mert már dönt is hanyatt, én pedig nyakába kapaszkodva viszonzom a csókot - immár tényleg az utolsót. Egyszerre könnyezek és mosolygok az egészen. Ez annyira Archie-s volt, és egyszerűen imádtam. -Vigyázok. - bólintok, annyi magabiztosságot tenni a hangomba, amennyit csak tudok, bár ez sajnos nem sok. Az előbbi jelenet emlékébe kapaszkodva sikerül egy őszinte mosollyal viszonoznom az övét, bár egyre inkább erőltetett lesz, ahogyan távolodó alakját figyelem. Amikor szalutál, én esetlenül viszonzom, muszáj felnevetnem minden bizonnyal szánalmas produkciómon. Aztán eltűnik az ajtóban. Mellkasom előtt összefűzött karokkal, alsó ajkamat rágcsálva várom, megpillantom-e a gép ablakában. Ott van. Integet, én pedig visszaintegetek neki, a kitartásom utolsó szalmaszálaiba kapaszkodva.

És amikor látom a repülőt felszállni, rájövök, hogy nem a búcsúzás fáj a legjobban. Hanem az űr, ami velünk marad utána.  Ez a fájdalmas űr pedig olyan ebben a pillanatban olyan elementális erővel tör rám, hogy az egyetlen szerencsém, hogy egy lépésre tőlem van egy szék, amire le tudok rogyni, mikor lábaimból egyszerűen kiszáll minden erő. Csak ekkor robban ki belőlem az a zokogás, amit napok óta visszatartok. Néhány ember figyelmét fel is keltem, de nem szólnak - itt a hasonló esemény valószínűleg megszokott.

Nem tudom mikor, és hogyan jutottam ki a reptérről. Azt hiszem egy jótét lélek hívott nekem taxit, amely visszavitt a szállásomra, de nem tudtam felmenni még. Csak leültem egy padra, felhúzott lábakkal és azóta is csak bámulok magam elé, a korábbi kétségbeesett sírásom - mely a taxiban is folytatódott - néma, ám kitartó könnyezéssé csillapodott. Egy repülő hangját hallom, és önkéntelenül nézek fel, pedig tudom, Archie már messze jár. Vállaim újra megrázkódnak, fejemet a térdeimre hajtom, bal kezemmel eszelős módjára markolászom a tőle kapott zászlós kitűzőt a pólómon. Igaz a mondás, hogy minden ápolónak van egy betege, akire örökké emlékezni fog. Az enyém neve pedig Archibald Collins.

Néhány napja azt hittem, az volt a legnehezebb, amikor Archie bejelentette, hogy visszamegy a frontra, és minden ami közöttünk történt az elmúlt fél évben, pusztán a múlt lesz. Egy emlék, amire egyszerre gondol majd vissza az ember jó szívvel és mély fájdalommal. Azt hittem, azt a hírt nem élem majd túl, de tévedtem, ó de még mekkorát. Ehhez a pillanathoz képest az semmi nem volt. Ha ott megszakadt a szívem, itt most egyenesen kitépik a mellkasomból és megtapossák. Ha ott sírtam, akkor itt, amint egyedül maradok, zokogni fogok. Ismét megfordul a fejemben, jó ötlet volt-e kijönni, és nem a lakásnál elköszönni, de el is hesegetem a gondolatot. Hisz így nyertem plusz időt Archie-val. Lehet, hogy nem sokat, de mégis. Nincs olyan, hogy elég. Nincs olyan, hogy túl sok együtt töltött pillanat. 

- Bár ilyen könnyű lenne. - nem tudok már hinni a kívánság erejében. Ha működne, akkor most nem itt lennénk. Kirándulnánk, beszélgetnénk, vagy összebújva filmeznénk. Nem pedig az utolsó együtt töltött perceinket használnánk ki. Nagyon nehéz megállnom, hogy ne könyörögjek neki, hogy maradjon. Hogy ne hagyjon itt. Hogy bevalljam neki, hogy szeretem. Ez azonban mind-mind önzőség lenne, amivel csak a lelkemen akarnék könnyíteni. Meghoztunk egy döntést velünk kapcsolatban, és bár a körülmények áldozatai vagyunk, mégis muszáj magunkat tartani ehhez. Még akkor is, ha közben a szívünk szakad meg mert tudjuk, ami közöttünk volt, az valami különleges volt. Megismételhetetlen csoda, hogy teljesen véletlenül találkozol valakivel, akivel ennyire jól megértitek egymást, és az összhang szinte tökéletes. Ha nem ez lenne a helyzet, akkor a búcsúzás is könnyebb lenne talán. Belső farkasom is szomorú. Van, hogy fájdalmasan vonyít, van hogy csendben kuporog a földön. Ő is le van sújtva Archie távozása miatt.

Tudom, hogy az, mennyire tud magára vigyázni, nem csak rajta múlik. Egyszerűen borzasztó belegondolni, mennyire szerencse fiai és lányai a katonák a fronton. Inkább nem is teszem, nem képzelem bele ebbe a helyzetbe Archie-t, mert akkor lehet elveszíteném a józan eszemet. Márpedig ki kell tartanom.  Megpróbálok mosolyt erőltetni az arcomra ahogy kéri, de csak egy grimaszra futja. Felesleges minden igyekezet, most ahhoz túlságosan elkeseredett vagyok. Inkább hogy ne is lássa, megcsókolom úgy, mintha nem lenne holnap - és valahol tényleg nincs. A holnap ugyan eljön, csak holnap már nem lesz olyan, hogy "mi". Mindent megteszek hát, hogy addig nyújtsam ezt a pillanatot, ameddig csak lehet. 

Magamba iszom Archie szemeinek látványát, mélységét, melyben ugyanúgy megláttam a szomorúságot, mit amit az enyém is tükröz. Nagyokat lélegezve igyekszem egyszerre visszafojtani a sírást és örökre elraktározni magamban az illatát - nem mintha ne tudnám innentől bármikor felidézni vagy felismerni ezer közül is. Ujjaim zakójának hátát markolják míg rá nem jövök, ezzel lehet túlságosan összegyűröm, így inkább kiegyenesítem az ujjaimat, de nem húzódok el tőle. 

Szavai hallatán ismét összefacsarodik a szívem. Hát persze, hogy még ilyenkor is az én jólétemre gondol. Annyira szeretem.-Archie...ilyen pillanat többet nem lesz. - csak suttogásra vagyok képes, hangomat valahol elhagytam, és érzem, a szám is kiszáradt. Megnyalom egy kicsit, de ez csak rövid ideig megoldás. Tényleg úgy gondolom, hogy még egyszer ilyet, mint amit vele éltem át, nem fogok mással. Talán fogok még randevúzni férfiakkal - na nem a közeljövőben az biztos -, viszont magas a léc, amit nem tudom, bárki is képes-e megugrani. 

-Biztosan nem férek bele az egyik táskádba? Ígérem kicsire összehúzom magam. - keserű szomorúsággal nevetek fel röviden, majd simulok hozzá teljesen, összefogva karjaimat a háta mögött. A farkas kitűnő hallása miatt tudom, hogy perceken belül beszállásra fogják hívni a katonákat. Reszketeg levegőt veszek, és erőteljeset harapok a nyelvemre - egyrészt hogy bent tartsam a sírást, másrészt hogy ne mondjak semmi meggondolatlant. 

Azt hittem, erős vagyok lelkileg. Ápolónőnek lenni nem könnyű - karrierünk során nagyon sok szenvedést és fájdalmat látunk, és sajnos az is előfordul, hogy a ránk bízott beteg nem éli túl. Ezt meg kell tanulni a helyén kezelni. A veszteségek feldolgozása azonban nem egyszerű - ezt akkor is megtapasztaltam, mikor néhány éve anya meghalt. Akkor egy nagyon fontos személyt veszítettem el örökre, és majdnem belehaltam. Most mintha a történelem ismételné önmagát - hasonló érzések kavarognak bennem. Persze annyiból más, hogy Archie élni fog, csak épp nem lesz része az életemnek. Hiába kívántam ezt nagy reményekkel szilveszterkor éjfélkor.

-Lebuktam, csakis az egyenruhás katonákért. - mosolygok vissza, de ez a mosoly már tényleg csak halvány másolata a szokásosnak. Iszom magamba a látványt, Archie csipkelődő vigyorát, a szemét, a külsejét, mindent és tudom, sosem fogom őt elfelejteni. - Bár aztán végül csak az egyikük lett az, aki miatt igazán érdemes volt ide jönni. - muszáj hozzátennem. Tudom, hogy tisztában van vele, hogy fontossá vált a számomra, bár a mértékét talán nem sejti. Eleinte félelemből nem mondtam el neki mit érzek - aztán pedig azért, mert rájöttem, nem változtatna semmin, csak számára is talán fájdalmasabb lenne. Neki a seregben a helye, nekem pedig a betegek mellett.

Kifelé az épületből valamint a taxiban igyekszem erőt meríteni abból a nyugalomból, ami belőle árad - de nem sok sikerrel, magamon is észreveszem, hogy mennyire kétségbeesetten szorongatom a kezét. Próbálok lazítani, de pár másodperc múlva már megint szorosabban fűzöm ujjaimat az övéi közé. Én ezt nem fogom kibírni. De muszáj leszek. Muszáj erősnek maradnom, legalábbis még egy ideig. Nem omolhatok össze idő előtt.

Csak egy kicsit segít az a fajta ismeretlen nyüzsgés, ami a katonai reptéren fogad. Szememmel követem az éppen felszálló repülőt, majd ide-oda forgatom a fejem, felmérve a terepet, de bármennyire is izgalmas, Archie jobban érdekel. -A filmek alapján hasonlóra számítottam, de azért lenyűgözőbb élőben, ezt el kell ismernem. - jó egy kis terelés, még ha nem is tartós. A csomagellenőrzésnél drukkolok, hogy ne szúrják ki az apró meglepetés ajándékot Archie táskájának belső zsebében, de szerencsére végül gond nélkül átengednek a biztonságiak. -Kifelé menet el fogok tévedni.- viccelődni próbálok, de még én is érzem, hogy gyenge. A szorító érzés a katonák és a búcsúszkodó rokonok között másodpercről másodpercre erősödik a mellkasomban. Nagyon mély levegőket kell vennem, hogy ne fakadjak ki itt helyben.

Archie felém fordul, és látom, mondani készül valamit. Ne! Az nem lehet! Máris? Nem vagyok kész! Még ne! A kétségbeesett érzés szinte fojtogat, főleg mikor megszólal, és minden erőmre szükség van, hogy egyben tartsam magamat. Válaszolni akarok, de nem jön ki hang a torkomon, köszörülnöm kell rajta egyet, miközben érzem, hogy a könnyek alattomosan kezdik szúrni a szememet. Nem engedhetem ki őket, mégis, ahogyan megölel én pedig természetesen viszonzom, áruló módon folynak le az arcomon. Egy aprót szipogok. -Egy pillanatig sem volt időpazarlás. Élveztem minden percét az együtt töltött időnknek és nagyon sajnálom, hogy csak ennyi jutott. Köszönök mindent, Archie. - muszáj elemelnem kicsit a fejem a válláról, nem szeretném, ha csupa könny lenne az egyenruhája. Hangom remegős és erőtlen és sűrűn kell nagyokat nyelnem, hogy ne sírjak ennél jobban. Még nem. Majd kicsit később már szabad.

-Megígéred, hogy vigyázol magadra? - pillantok fel a szemeibe - sajátomból pedig néhány gyors pislogással űzöm el a könnyfátylat, hogy tisztán lássam őt. A férfit, aki néhány hónap alatt megváltoztatta az életemet, és akivel egy kevésbé kegyetlen világban egymás mellett lenne a helyünk. Össze kell szorítanom az ajkaimat, és belülről szerintem annyit harapdáltam már a számat, hogy tuti tele van sebekkel. De nem érdekel. Átpozicionálom a kezem a háta mögül a nyaka köré, és nem törődve azzal, hogy ki lát és ki mit gondol, megcsókolom - minden érzelmemet beleadva. Azt is amit bevallottam, azt is amit nem. Érzem, hogy szememből újra megindul néhány könnycsepp, de jelenleg képtelen vagyok elhúzódni, hogy letöröljem.

Ingatni kezdem a fejem - nem gondolnám, hogy túl komolyan venné a témát. Pont megfelelő komolysággal kezeli ezt az igenis nagy jelentőséggel bíró dolgot. Ezt a véleményét még nem hallottam, de örülök, ha így a végén is, de ezt az oldalát is megismerhettem. Biztosan van még olyan, amit nem tudok róla - és sajnos már nem is fogok, épp ezért raktározok el minden apró információmorzsát, amit még így az utolsó pillanatokban megoszt velem.

Elnevetem magam, ahogyan a vállamba harap, lehelete inkább csikizett és libabőrt okozott, mintsem fájdalmat. Melengeti szívemet az aggodalma a jólétem után. Ahogy fülembe suttog, hálásan nyúlok hátra, hogy ujjaimmal rövidre nyírt hajába túrjak bele. -Ne izgulj. Jól leszek. - még egy mosolyt is varázsolok az arcomra. Igen, minden bizonnyal egyszer csak jól leszek majd. Addig meg… majd színészleckéket veszek. Muszáj lesz legalább úgy tennem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Jó lenne örökre elveszni a fürdőszoba rejtekében, ám a kötelesség az kötelesség. Kihasználom az utolsó pillanatot, amikor még nem a búcsú van fókuszban. Itt, miközben szorosan megölelem Archie-t, utoljára még úgy teszek, mintha minden a régi lenne. Mintha nem lennénk már vészesen közel ahhoz, hogy tényleg véget érjen minden. Nagyon nehéz kibontakozni az öleléséből, ám tudom, hogy muszáj, így erőt veszek magamon.

Felöltözöm, csak egy sima fekete póló, farmer és tornacipő - minden mást a hátizsákomba pakolok. Nekem sokkal kevesebb cuccom van, mint Archie-nak, így gyorsabban is végzek. Mielőtt becipzárazom a táskámat, még ellenőrzöm a zsepi készletemet - felkészültem, szükségem lesz rá. Ki kell azonban bírnom, hogy csakis azután engedjek utat a sírásnak, amikor Archie már nem lát. Nem akarom megnehezíteni a dolgát. Amíg ő a személyes dolgait rámolja, én rendbe teszem a konyhát. Tényleg csak pár dolog maradt a szekrényben meg a hűtőben, ezeket szemeteszsákba teszem, és a folyosón lévő szemétledobóba hajítom.

Előbb fejezem be ezeket, amíg pedig Archie az utolsó simításokat végzi, kinézek az ablakon - még egyszer gyönyörködve a panorámában ilyen magasból. Az ablaküvegben viszont látom visszatükröződni őt, így aztán inkább hátrafordulok és őt nézem. Mert ez a látvány megismételhetetlen. Lassan lépkedek közel hozzá, lesimítva egy nem létező gyűrődést a válláról. -Szexi vagy egyenruhában. - felpillantok, arcomon mosoly, de már nem olyan széles mint korábban. Tényleg jól néz ki ebben a szerelésben, kedvem lenne még sokáig nézegetni, de nem lehet. Kérdésére bólintok. -Mehetünk. Mindjárt itt a taxi. - elfojtok egy sóhajt, inkább a hátamra dobom, utoljára körbenézek a lakásban, melyben megszámlálhatatlan boldog emléket szereztem, majd nyelvembe harapva kilépek az ajtón.

Ha a sporttáskák miatt út közben nem is fogom a kezét, a liftben nem bírom ki, hogy ne bújjak hozzá. De túl hamar leérünk, és addigra az autó is megjön. A taxiban is keresem vele a kontaktot amennyire lehet, de ahogy hagyjuk el a várost, egyre inkább érzem, hogy önt el a kétségbeesés és a bánat. Próbálom elnyomni, ne üljön ki az arcomra. Talán sikerül. Egy nagy sóhajjal szállok ki a kocsiból, hogy aztán egy-két pillanatra elfelejtsem, miért is vagyunk most itt. Körbenézek.  -Hű. Azért ez valahol lenyűgöző.

Hazudnék ha azt mondanám, nem jutott eszembe, hogy inkább azelőtt köszönök el tőle, hogy beülne a taxiba, de rájöttem, erre képtelen lennék. A lehető legtovább szeretnék vele maradni, és ez a gondolat teljes szinkronban van farkasommal is, akinek ugyanúgy szüksége van Archie közelségére, mint nekem. Eleinte méltatlankodott, hogy csak ritkán volt lehetőségem a város szélénél lévő erdős részhez autókázni, hogy szabadjára engedjem, de aztán megalkuvóbb lett, amint elkezdtek komolyodni az érzéseim. Mert sokszor már ő is inkább akart vele lenni, mint világos mancsaival a természetben rohanni.

Jólesik mikor azt mondja, sokat számít, hogy elkísérem. Tudom, hogy ezek nem csak üres szavak, hanem valóban így gondolja, elég csak belenéznem a szemeibe, hogy lássam ezt benne. Már csak ezért is örülök, hogy nem utasítottam vissza a kérését. Inkább törjön össze egy kicsit jobban a szívem a látványtól - már ha lehetséges ennél is jobban -, de ha a jelenlétem egy kicsit is megkönnyíti a dolgát  vagy boldogabbá teszi az indulás előtti pillanatokat, akkor pontosan ezt fogom tenni. Mert ha szeretsz valakit, akkor néha áldozatokat kell hozni még akkor is, ha lelked egy kis darabkája belehal.

Az ártatlan viccelődésnek szánt mondatomat olyan megdöbbentő és hihetetlen önző gondolatok követik, hogy még farkasom is rosszallóan morran fel, hogy ilyenek még ne is jussanak eszembe. Számtalan olyan történetet hallani, hogy a nő csakis azért esik teherbe, mert maga mellett akarja tartani a férfit, bár ebben az esetben velünk nem ez lett volna a helyzet. Egyértelmű, hogy nem vagyok önmagam, “normális” állapotomban tuti nem jutott volna ilyen az eszembe. Elsőre Archie is övön alulinak titulálja, mire egy bocsánatkérő pillantást küldök felé, ám mielőtt szóban is elnézést kérhetnék megelőz, és hosszadalmasabban fejti ki a véleményét a témáról.

Én pedig csak döbbenten ülök, ahogyan eljutnak az agyamig a szavai. Nem is tudok hirtelen reagálni rá, kinyitom a számat, majd vissza is csukom egy pillanat múlva. Nyelek egyet, majd ismét megpróbálkozom megszólalni. -Ez… nem is tudod mennyit jelent, hogy ezt mondod. - nem ezt akartam eredetileg, önkéntelenül csusszantak ki a szavak a számon, meghatott már a gondolat is. -Bárcsak minden férfi így gondolkodna, mint te. - sóhajtok, és kicsit kifordulva megsimogatom az arcát. Nagyon szerencsés lesz az a nő, aki mellett végül majd megállapodik. Nem mondom, hogy nem kap el némi irigység a gondolatra - de inkább nem is engedek teret ennek a képnek. Megcsókolom, kihasználva, hogy a jövővel ellentétben most még én tehetem ezt meg. Rövid csóknak szánom, ám hosszabban belefeledkezünk, a víz is kihűl kicsit - jólesően dugom a melegvíz utánpótlás alá a kezemet. Jó most még kicsit itt elbújni a valóság elől.  

Munka. Arról mindig sokat tudok beszélni, ami akár szánnivaló is lehetne, de én szeretem azt, amit csinálok, és szívesen vállalok túlórát is, ha azzal segíthetek a kollégákon és/vagy a betegeken. Archie aggodalma viszont valahol jogos, tényleg hajlamos vagyok túlzásba vinni. -Azért kiégésnek nem mondanám, sokat elbírok ám. - jelentem ki határozottan, bár tény, hogy azért sokszor fárasztó ez a szakma, főleg mentálisan. -De szerencsére volt egy őrangyalom, aki nem hagyta, hogy túlhajtsam magam. - teszem hozzá sokkal lágyabb hangon, miközben a víz alatt kezemmel megkeresem az övét, hogy megfoghassam. Tényleg hálás vagyok neki, amiért sokszor helyettem is figyelt rám.

A fürdőszobában nincs óra, így nem tudom, végül mennyi időt töltünk a kádban, de még kétszer pótoljuk a forró vizet, mielőtt kikászálódnánk. Ujjbegyeink úgy néznek ki, mint a mazsola - ezen jót derülök. Lehet, hogy megdöntöttük a saját rekordunkat.- jegyzem meg egy széles mosollyal az arcomon.  Törölközőbe csavarom magam, de öltözni csak kint tudok, a tiszta ruhámat nem hoztam be, ám mielőtt kivonulnék a fürdőből, még előtte Archie-hoz lépek és megölelem. Eddig a hátam mögött volt, így most jól esik egy kicsit így szemből is megszeretgetni. Feltartani azonban nem szeretném - lehet már így is csúszásban leszünk a készülődéssel.

Néhány hónappal ezelőttig a fürdés, mint olyan, számomra mindössze praktikus okokból történt - többnyire zuhanyoztam nap végén és/vagy az elején de ez, hogy kényelembe helyezzük magunkat egy kád forró vízben a habok között azóta vált szokássá, hogy Archie-val vagyok. Hogy a mai nap után többször fogom ezt a megoldást választani, vagy épp ellenkezőleg mert fájdalmas lesz az emlék, nem tudom, mindenesetre ezt a pillanatot most kihasználom.

Más körülmények között minden bizonnyal izgalommal töltött volna el, hogy láthatok egy ilyen katonai létesítményt a sok egyenruhással, a gépekkel, hiszen ilyen lehetősége nem mindenkinek adódik az életben. Én azonban örülnék ha elkerülhetném ezt - nem úgy, hogy Archie-t nem kísérem ki, hanem hogy el se megy. Mara! Megint kezded! Ha annyiszor kaptam volna 1 dollárt, ahányszor az utóbbi napokban rá kellett szólnom magamra ilyenek miatt, akkor jó ideig nem lennének anyagi problémáim. -Hát, most be kell érned csak velem, de ígérem, én ott leszek a végéig. - nem tudom teljesen eltüntetni a keserű szomorúságot a hangomból, így hogy megnyugtassam magam, jobban hanyatt döntöm a fejem, és kicsit oldalra fordulva adok egy puszit a nyakára, miközben mélyet szippantok az utánozhatatlan Archie-illatból. Érzem, ahogyan ennek segítségével a mellkasomban lévő nyomás csökken. Mint valami rossz függő. De valahol tényleg így van. 

Figyelem elterelésnek először a habot fujkáljuk, de aztán mesélni kezdek arról, milyen fejlemények vannak a kórházban. Az első mondatán egyből elmosolyodom. -Azért nem biztos, hogy ha az első együttlétünk után pár héttel eléd állítok egy pozitív teszttel, ugyanezt mondtad volna. - elfordítva a fejem villantok rá egy széles mosolyt. Gyomrom kellemesen bizseregni kezd, ahogy ismét felidézem az első alkalmat, amikor elkapott minket a hév olyannyira, hogy még a védekezésről is megfeledkeztünk. A baba-para azonban nem volt tartós, és utána már csak egy jó sztori lett belőle. Bár ha most gyereket várnék tőle, talán nem menne el. Jesszum pepi hogy juthat ilyen önző dolog az eszembe? Picit meg is kell ráznom a fejem, hogy ez a röpke gondolat messzire szálljon. Rendes bűntudatot érzek már a gondolat miatt is.

- Még az elején van, azt hiszem épp csak 3 hónapos, de nehezen jött össze, és nem akarja a kórházi stresszel veszélyeztetni a babát, így inkább előbb befejezi a munkát. - válaszolom meg önző gondolatok helyett inkább a másik kérdését. Teljesen megértem, és ugyanezt tanácsoltam volna neki én is, ha kicsit közelebbi viszonyban lettünk volna. Nem tudom hibáztatni, a helyében ugyanezt tenném valószínűleg. 

-Nehogy azt hidd, hogy egy kisváros egészségügyi központja a nyugalom és béke szigete. Másfajta kihívások, de kicsit csöbörből vödörbe. - egyszerűbb a munkáról beszélni - egyébként is ez lesz a mentsváram. Lefárasztani magam fizikailag és mentálisan is, ne legyen se időm se lehetőségem túlzottan szomorkodni. Muszáj a legjobb formámat hoznom, hiszen a betegek, sérültek a kórházi ágyakon a maximumot érdemlik, és egy olyan ápolónőt, aki mosolyogva beszélget velük. Piszkosul nehéz lesz. 

-Tudod, hogy ha segítség kell, nem tudok nemet mondani. - jól esik, amiért aggódik értem, és tényleg igyekszem majd nem nagyon túlvállalni magam, de időnként elkerülhetetlen lesz. Ha emberhiány van, elsők között szoktam jelentkezni plusz műszakért. - De megígérem, hogy nem vállalom el az összes műszakot. - ennél konkrétabbat nem tudok megígérni. Viszont hogy megpecsételjem az ígéretet, kicsit lejjebb csúszok, jobb kezemmel felnyúlok a tarkójához, hogy kicsit finoman lejjebb húzhassam a fejét, sajátomat is irányba fordítom, és gyengéden megcsókolom.