Hamar elkészül. Ha előre megkérdeznek róla, nem tudtam volna megmondani, másra számítottam-e, gyorsasága éppoly természetesnek és magától értetődőnek tűnik, mintha még hozzá sem kezdett volna egyáltalán. Mégis ámulok a céltudatosságon, amellyel egyszuszra, fegyelmezett erővel végigjárja a munka előkészületeinek minden stádiumát, egészen a fényképezésig. Eddigre éppen eléggé kihűlt és megfogyatkozott a teám, hogy két hideg kortyot kelljen csak felhajtanom, amíg tekercsbe köti a tervrajzokat, amikre még egy ideig szükség sem lenne és amiket csak kitaláltam, hogy megmozgassam őt - és amiket úgy fogok odaadni Eric Huangnak, hogy bölcsen és mélyen hallgatok is erről az egészről. Mint a sír.
- Ez a legkevesebb. Megmondom neki. Vagy nem. Ha már az egész sietséget a saját fülem mögül húztam elő. De Maeve-nek semmi szüksége apró-cseprő részletekre, akár valósak, akár nem. Biccentek, ahogy a rajzait átveszem tőle, egy pillanatra sem szakadva el a tekintetétől a magaméval. Ideje menni. Szabad kezemmel óvatosan teszem a pultra a kiürült bögrét, amellyel elfoglaltam magam az elmúlt húsz percben. Rendesen elmosnám és a helyére tenném - vagy kifizetném és magammal vinném -, de most nem vendég vagyok. Nem is vásárló. - Még egyszer köszönöm a teát. Megakadok az elfordulásban egy pillanatra, a lány felől jelentőségteljes a csend: kivárok egy pillanatra, figyelem, ahogy sötét szemeiben remegős fények világítanak. Köszönetet mond. Halványan elmosolyodom megint, nincs benne szomorúság, csak együttérzés. Maradnék még tovább is, ha kérné de belül azonnal érzem, hogy ez nem fog megtörténni, magamtól pedig otrombaság lenne ajánlkozni. Lágyan szólok hozzá. - Ez a dolgom, kisasszony. - Egyáltalán nem az, de nem akarom, hogy lekötelezve érezze magát. A gyász épp elég nehéz önmagában is. - Nem tartom fel tovább. Vigyázzon magára. - Nem kívánok szép estét, sem minden jót; egyszerűen csak visszasétálok a küszöbhöz, kinyitom az ajtót és kilépek az utcára. Még egy 'viszontlátásra' is émelyítően hangzana tőlem. Hamarosan úgyis látjuk egymást. És az sem lesz semmivel könnyebb.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Pént. 9 Feb. 2024 - 15:47
Charlie & Maeve Oh I'm in pieces it's tearing me up but I know A heart that's broke is a heart that's been loved Words: 614 |Music: Memories of a life that's been loved
Büszke vagyok a munkáimra. Nem tartom magamat kiemelkedően okosnak, talpraesettnek, ravasznak, és kifejezetten szépnek se. Teljesen átlagos vagyok, egyedül a saját kezeim között megszülető alkotások, tárgyak emelik a saját fényemet. Más számára lehet furcsa ez, de akinek a családja generációkon át a kézműves termékeiből élt meg, az pontosan tudja, ez mennyire az életének a szerves része. Nem csak egy hobbi, de egy életmód, szenvedély, és munka egyben. Elkerülhetetlen, hogy ne az agyaggal való munka áradjon belőlem, a pórusaimat ne ez a földes illat telítse meg. Ha körbenézek az üzletemen, a polcokról azok a színes tárgyak vigyorognak vissza rám, amikbe nem csak időt meg energiát, hanem a saját szívemet is beledolgoztam, gyakran ésszerűtlen kereteken átlépve is. Amikor itt vagyok megnyugszom és békés elégedettség telepszik rám, mint a szerzetesekre, akik naphosszat meditálnak. Imádom megosztani hát az alkotásaimat másokkal. Köszönetképp, meglepetésként, hálám jeléül, bármi okból is, szeretem átadni ezt az örömöt másnak. Nekik persze mást jelentenek ezek a csecse-becsék – színes foltot az unalmas irodai napjaikban, kedves emlékeztetőt egy parti nyaralásukról, esetleg valamelyik ünnepet juttatja eszükbe az általam gyártott étkészlet. A lényeg ugyanaz, mosolyt csal az arcukra, úgy, mint nekem. Így, mikor a férfi elvesz egy egyszerű, inkább a formájával kiemelkedő bögrét, a büszkeségem hegyesen áttör a gyász bús ködén, és visszakapja az életem néhány pillanatra a színét. Talán jobb az, hogy ebben a boltban ért a hír, gondolom, mikor belekortyolok a citromtortámba. Itt élőholtan is ismerősen, kényelmesen mozgok, minden négyzetcentiméterét ismerem, és tudom, bármi is lesz, itt kidolgozhatom magamból. Ha össze is zuhanok, egy tömbnyi agyagba vájhatom a bánatomat, és amíg van célom, addig tudom, hogy ki fogom bírni. Már előre félek, mennyire érzelmileg kimerült és üres leszek, mikor hazaérek. Habár várnak rám otthon, egy olyan lakásban, amit közösen varázsoltunk otthonná, egyszerre tűnik agresszíven csendesnek és üres. A kezeimnek nincs mit tennie, csak a szememre tapadniuk, hogy a könnyeimmel áztassam őket. Nem tudok elmenekülni a valóság elől, nincsen semmilyen alkotói álomvilág, amelyben elmerülhetek. És bár a valóság kínzóan kaparja a lelkemet, a kedves férfi jelenléte egyszerre észrevehetetlen és nyújt vígaszt számomra. - Nagyon szívesen. – felelem halkan, belekapaszkodom a teljesen hétköznapi interakcióba. A normalitásba. Egy olyan illúzióba, ahol Paul még él valahol. Bele sem gondolok, hogy akár dolga volna a férfinek, a citromfüves tea sem nyugtat meg annyira, hogy összeszedjem magam. Most, hogy nincs mit kihordanom hátulról, újra nekiveselkedem a munkának, befejezem a másik két vázlatot is, szinte levegőt is elfelejtek venni közben. Megnyalom az ajkaimat, mikor valami nem úgy kel életre a papíron, mint ahogy azt szeretném, és a legvégén, mikor kicsit távolabbról is megszemlélem a terveket, egy sóhajjal nyugtázom őket. Gyorsan lefotózom a rajzokat a telefonommal – általában megvárom, míg az eredeti tervek visszakerülnek hozzám, azonban biztos vagyok benne, hogy ma képtelen volnék mással foglalkozni, muszáj vagyok ebbe belemerülnöm. Az órára pillantok – körülbelül húsz perc telhetett el így csendben, és kicsit szégyellem magam, hogy ennyire feltartom a férfit. Összetekerem a papírt, a pult mögé nyúlok és egy kötözőt tépek le egy újrahasznosított papírból készült kötegből. Nyelek egyet, hirtelen ólomsúlyúvá válnak az elkészült rajzok, és alig tudom odanyújtani őket a férfinak. – Köszönöm, hogy megvárta. – mondom, a hangom kissé elhagy. – Üzenem Celiának, hogy ma nekiállok kisméretben modellezni a terveket kerámiából. Nem tudom, szeretné-e velem… Felvenni a kapcsolatot. – Kissé szaggat a hangom, de megpróbálok érthetően beszélni. Van egy olyan érzésem, hogy postagalamb fogja köztünk az üzeneteket továbbítani – túl fájdalmas volna együtt gyászolni, nem tudom. Mielőtt a férfi elindulhatna, összekaparom magam. – És köszönöm, hogy tudja… Itt maradt velem. – nézek a szemébe. Komolyan gondolom, és remélem érzi a hálámat. – Sokat jelentett. – teszem hozzá, egy gyenge mosolyt sikerül magamra erőltetnem. Buzog bennem a vágy, hogy azonnal nekieshessek az urnáknak, a gyászom a mellkasomban bugyog felfele. Muszáj vagyok formába öntenem, különben megeszi a lelkemet.
Noha most vagyok először abban a helyzetben, hogy halálhírt kelljen közölnöm, elég ideje mozgok gyászolók között, hogy gyakorlottnak számítsak. Így bár érzem az ösztönös késztetést, hogy megpróbáljak tenni valamit Maeve-ért - még erősebben is, mint számítottam rá -, de a tapasztalat és a józan eszem tétlenségre int: ez a helyzet, essen akármilyen rosszul, éppen olyasféle, amin nem lehet segíteni. Ez már csak ilyen, hogy mindkettőnknek adott munkát a két Callahan: az övé, hogy meggyászolja a fiút, az enyém meg, hogy elfogadjam magamat tehetetlennek. Észrevétlenül olvadok a környezetbe. A farkas idebent csendben lapít. Nehezemre esett határidővel előállni, de konokul összeszoruló állkapcsából úgy ítélem meg, sikerült eltalálnom: azt nem akartam, hogy megszakadjon belé, de azt még kevésbé, hogy ráérő ideje legyen nyakig merülni a búslakodásba. Ez egyelőre nem fenyeget, nekiugrik a vázlatoknak csupa kétségbeesett elszántsággal, egész lénye csupa energia most: figyelem a keze alatt a semmiből előbukkanó mintát, egészen hangsúlytalanul mintha itt sem lennék, de nem tudok nem ámulni. Én nem vagyok ügyes; az írásképem olvasható, de ez minden, amit elmondhatok. A természetes rajztehetség, amely Maeve esetén alighanem hosszú évek gyakorlásával párosul, elismerést váltana ki belőlem, ha nem érezném helytelennek, hogy fennhangon bókoljak neki.
A tekintetünk találkozik. Számíthattam volna erre, hisz tálak és kancsók és poharak és tányérok vesznek körül, mégis meglep a gondolat, hogy levegyek valamit a csinosan feltöltött polcokról. Mire észbe kapok, hogy az ilyesmi nem illik, már megdörzsöltem az arccsontomat a jobb kezemmel. - Újat? Biztos benne? De Maeve már mosolyog is, lefegyverző gesztus. Mire kimondtam, már viselte, ami csak azt jelentheti, hogy a fejembe lát, ebben a kérdésben mindenképp. Biccentek, sokkal kevésbé erősen, mint ő tette és hirtelen rájövök, hogy eddig szét sem néztem itt soha: lenyűgöző munkák sorakoznak mindenhol, a padlótól egészen a kirakatban elhelyezett állványokig. Még a pult mögötti falon is akad egy sor dolog. El tudnék álldogálni jó ideig még itt, Fitzgeraldék holmiját csodálva, de nem válogatni jöttem. Egyébként is, szinte azonnal megragadta a figyelmem az egyik bögre - nem túl nagy, és rózsaszín máza ellenére is van benne valami elbűvölő faragatlanság. Nehéz volna mosoly nélkül elmenni mellette. Óvatosan emelem le a helyéről, s ha a gazda föltekint, megállok vele szemben egy pillanatra. Elvégre joga van meggondolni magát. De nem úgy néz ki, mint aki meg fogja. Éppen egy félmázsásnak tűnő óriás teakínálót cipel előre. A szimatom könnyűszerrel eligazít a füvek közt; nem tűnődöm hosszan, két ujjal emelem ki testvérkéi közül a nyertest szinte azonnal. Papayaillat tolakszik az orromba. - Köszönöm. Szívesen felajánlanám, hogy visszaviszem a hatalmas kerámiatartót a konyhába, de mégis inkább ráhagyom. Hadd tevékenykedjen. Arról nem is szólva, hogy valószínűleg most van a legkevésbé szüksége üres gesztusokra. A gyász egy dolog, de a saját boltjában azért valószínűleg elboldogul.
Hamar visszakapom a bögrét, immár forrón és illatosan: eleinte csak tapintatból mentem bele a dologba, most azonban már örülök, hogy így tettem. Nagyon finomnak ígérkezik. Mosollyal kísért biccentés csak a köszönet érte. Egyszerre kezdünk inni. - Kedves magától - ráncolom az orromat mosolygós-rokonszenvezőn. - Nagyon jó. Hozzáfűzhetném, hogy most már nem tartom fel, dolgozzon nyugodtan, vagy hogy nem kell sietnie, ne gondolja, hogy türelmetlenül szabadulni akarok, vagy hogy sajnálom, még egyszer, de inkább csendben maradok. Megint. Nem könnyű. De ez az egész nem rólam szól. Jobb, ha nem hozok fel semmit, csak hagyom őt, hogy átjusson a kezdeti zsibbadtságon a maga tempójában. Lehet persze, hogy ezzel csak rontok a helyzeten, de mit tudok én az ilyen finom munkáról, mint ez? Nem kellett volna rám bízni, hogy idejöjjek. Azt hiszem. Letekintek, bele a helyes rózsaszín bögrébe. A felszálló forró gőz égeti a szememet, mögötte egyenetlenül fodrozódó tükörképem sötétlik. Közvetlenül fölöttem felkapcsolt mennyezeti lámpa. A kis mennyiségű fekete vízben olyan az ábrázatom tőle, mintha egy pár esős üvegű fényszóró is tartozna hozzám.
('- az urak bizonyára látták már a Halált lerajzolva és ekkor észrevehették, hogy az többnyire gyalogolt. De hát ez nem is maga a Halál, hanem csak annak a kocsisa.')
Elkapom a tekintetem. Maeve keze alatt ég a munka. Grafit surrogását hallgatjuk, aztán egy pillanatra elfordulok, csak úgy féloldalasan. Kitekintek az utcára. Sehol semmi. Belekortyolok a teába. Szántszándékkal tartom a könnyű csendet kifeszítve a fejünk felett, mintha ezzel menedéket nyújthatnék neki valamiképpen. Csak a fülemet hegyezem észrevétlenül.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Hétf. 18 Dec. 2023 - 3:50
Charlie & Maeve Oh I'm in pieces it's tearing me up but I know A heart that's broke is a heart that's been loved Words: 613 |Music: Memories of a life that's been loved
Örülök, hogy Celia nem egy levélben közölte a szándékát, vagy egy e-mailben. Ugyan nem állt velem szemtől szembe, mégis több gerinc van ebben a verzióban, mint egy személytelen SMS-ben. Bár dühös vagyok rá, talán jobb, hogy nincs itt. Nem tudnám megmagyarázni miért. Dühít, hogy nincs itt személyesen, de valahol megnyugvás is. Magam sem értem. Azért is hálás vagyok, hogy a temetkezési vállalkozás munkatársa nem egy hazug díszítéssel csicsázott papírlapot hajított hozzám, hogy a rideg fekete tintával nyomtatott lelketlen levél sorait olvasva zuhanjak össze. Az empátia, amivel kipárnázta a férfi a zuhanásomat, elképesztően sokat segített abban, hogy most nem a járólapra borulva bőgök hangosan, hanem a papírt figyelem, a fejemben már alakot ölt az urna íve, a színe, az alakja. Az antilop kecses testének miniatűr mása az edény legszélesebb pontján, mint egy kitüntetés, amit az ember a kidüllesztett mellkasára tűz. Egy hét, hangzik el az idegen szájából. Egy hét egyszerre túl kevés és mégis túl sok. Ha beugróst keresek magam helyett, és minden munkaórámat ebbe ölöm, akkor sikerülni fog. Tudom, hogy így tennék akkor is, ha nem volna ilyen szoros a határidő. Képtelen volnék máson dolgozni. Sajog a szívem, itt addig nem lelek nyugalomra, míg el nem készül az urna. Gondolkodnom sem kell azon, kérek-e több időt, tudom, hogy megcsinálom, és mint aki elfogadja a kihívást, jelentőségteljesen bólintok, félek, ha megszólalnék csak hüppögés törne fel a torkomból. A papíron megjelenik néhány aprócska urna, a vonalaik hasonlóak, de mégis kicsit eltérőek, más a karakterük. Persze tudom, hogy mi illik Paulhoz, az első néhány grafitnyom után megfogan a képe, a lelkemben már kész is a tökéletes forma, mégis muszáj professzionálisnak maradnom, legalább három lehetőséget felajánlani Celiának. Mikor a férfi rábólint arra, hogy elvisz néhány vázlatot, elkezdek dolgozni az elsőn – az igazin. Hiába ködösödik el a látásom számtalanszor, átküzdöm magam az érzelmi hullámon, letörlöm az arcomat, és folytatom a skicceimet. Amint az urna alakot kezd ölteni érzem, hogy a szívem túlcsordul bánattal, nem bírom tovább, így megint a férfi jelenlétébe kapaszkodom, szomorkás mosolya megkönnyíti a létezést. Szerencsére elfogad tőlem egy csésze teát. – Válasszon egy bögrét vagy csészét! – mutatok az üzlettérben elhelyezett kerámiákra, amiket nem szoktunk előre kipróbálni, de egy kedves kis ajándékkal meglephetem őt, kevésbé érezném úgy magam, mint aki tartozik egy idegennek. Melegen mosolygok rá amennyire telik tőlem, ezzel jelezve, hogy komolyan gondolom, bármelyiket választhatja, meginvitálom a világomba őt. Amíg ő nézelődik, ha nézelődik, én a stúdióban eldugott vízforralót töltöm meg, a nehéz kancsót a talpára helyezem, és az elektronikus melegítőszál el is kezd dolgozni. A saját sokat használt fókát ábrázoló fogantyúval csinosított bögrémbe citromfüves teafüvel kitömött teatojást teszek, majd a kezembe veszem a nagyon nehéz kerámia teatartónkat, amibe a szálas teáinkat tartjuk. Előre sétálok a férfihoz, a karizmaim feszülnek, ahogy igyekszem megtartani a kínálatot. – Válasszon teát is, kérem! Mindegyik fekete, a legtöbb keverék, gyümölcsösek, főleg. – A tekintetemmel mutogatok, irányítom őt a szeretett füveim között. Van citromos, papayás, gyömbéres-narancsos. – Ha sima feketét szeretne, van itt darzsiling tea. – Ezt inkább a többiek isszák, de szinte tele van a tasakja. Ha választ, visszaviszem a nehéz tartót, az új bögréjét is, majd elkészítem a teáját, a víz már lassan úgyis felforr. Ha segítségre van szüksége a citromfüveset ajánlom neki is, a nyugtató hatása szinte áldás az életemben. Mindenesetre ez a teázás kicsit kiránt a bánatból. A forró poharakkal térek vissza, odaadom neki az övét, és amint elveszi, belekortyolok a sajátomba. Egy mély levegő után újra az ujjaim közé fogom a ceruzámat, befejezem az első nagyobb méretű vázlatot, amiről tudom, hogy Celia is észre fogja venni, mennyire Paulhoz illik. A grafit susogásán kívül nem adok ki hangot, nem bőgök, nem hüppögök, nem szipogok, teljesen átadtam magam az alkotásnak. Felszabadító elmerülni valamiben, ami képes a fájdalmamtól is megszabadítani egy lélegzetvételnyi időre.
Ha valaki kérdezi, alkalmas vagyok-e erre - közölni Maeve Fitzgeralddal, hogy urnát kell készítenie a Callahan fiúnak, akivel Celia szerint közel, de még milyen közel álltak egymáshoz -, habozás nélkül vágtam volna rá, hogy nem. Hisz ez a lány nem is tudja, hogy temetés lesz. Nem vagyok a családtagja. Nem vagyok a barátja. Nem vagyok temetkezési vállalkozó, mi több, nem vagyok orvos vagy ügyvéd sem. Nem vagyok olyasvalaki, aki csak úgy, sértés nélkül a szájára veheti mások szeretteit. Ki akarna bármi igazán fontosat egy olyan senkitől megtudni, mint amilyen én vagyok? Eric Huang valahogyan mégis máshogy gondolta, mert meg sem kérdezett, csak elküldött ide. És most, hogy csendes tétlenséggel ácsorgok a kulcsra zárt boltban, kettesben a gyásztól fuldokló Maeve-vel, úgy tűnik, talán nem is tévedett nagyot. Érzem rajta, hogy nem vagyok ellenére, érzem rajta, hogy rosszabbul viselné, ha magára hagyták volna teljesen és ténylegesen. Súlytalanul nézem őt, hátramegy az antiloppal a kezében és ebben semmi furcsa nincsen, érzem benne az alakváltók jellegzetes energiáit, kavargásuk betölti a helyiséget és el is bitorolhatja teljesen nagy fájdalmában mert az én farkasom lekushad veszteg, szinkronban azzal ahogy magam is visszafogom a saját jelenlétemet, azóta már, hogy először megszólalt a fejem felett a piciny rézcsengettyű. A hangomban nincs sajnálkozás, de melegség az igen. - Egy hét. Ha nem kell több. Nem várok választ, figyelem, ahogy munkához lát és magára hagyom a gondolataival. Hacsak fel nem néz, talán meg is feledkezhetne rólam. De nem teszi. - Szeretnék. Ha volna.
Félrebiccentem a fejemet, gyengéden elnézve, hogyan dolgozik. Celia rég hazament már, nem töltött sok időt az irodában, és a következő három napban kétlem, hogy színét látjuk majd, a vázlatok tehát ráérnének - nekünk. Maeve-nek sürgős. Megérzem rajta. Nem az, hogy haladjon: az, hogy indoka legyen nekilátni ahelyett, hogy hazamenne most azonnal. Újból megtörli az arcát, nem csak látom, de érzem is, hogy a sírás nem maradt abba, éppencsak a felszín alá került, ahogy néha más patakok is megteszik. Bocsánatot kér. Nem mondok semmit. Újból a papírra nyomja a ceruza hegyét, megbabonázva nézem, nem is az ábrát hanem a kezét, benne a fölsejlő inakat, mennyire szorítja vajon? Föltekint, mintha megérzett volna valamit, pedig biztosan nem figyel, a tekintetünk találkozik és a kérdés úgy reszket, mintha a kimondott szó dideregni tudna. Le kellene tennie a munkát és sírni. Legalább még egyszer. Rámosolygok. Szomorúan. Szívdobbanásnyi ideig nézzük egymást, ha rajtam múlik. - Egy csésze tea jólesne. Köszönöm.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Pént. 24 Nov. 2023 - 18:44
Charlie & Maeve Oh I'm in pieces it's tearing me up but I know A heart that's broke is a heart that's been loved Words: 589 |Music: Memories of a life that's been loved
Az egész egy reménytelen zuhanásnak érződik. Akárhogyan is kapálok, képtelen vagyok megkapaszkodni a kiugró földdarabokban, elmorzsolódnak az ujjaim alatt, velem együtt hullanak a mélybe. Akárhogyan igyekszem, csak mélyebbre kerülök, magammal rántva mindent és mindenkit, akit szeretek. Az érzelmek keserű koktélja marja a gyomromat. Egyfelől az én urnámba temetik el majd az egyik legjobb barátom szellemét, lezáratlanul, igazságtétel nélkül kell búcsút vennünk tőle örökre; Másrészt tudom, hogy már régóta nincsen lehetőségem jogot formálni a gyászomra. Nem vagyok már más, mint egy színes folt Paul múltjában, csak annyira van beleszólásom a halálának viselésébe, mint a legjobb haverjának. Szinte már nem is ismertem, mikor utoljára találkoztunk, két idegen voltunk, akik egy élettel ezelőtt boldogan éltek egymás mellett. Felnőttünk, és már nem illettünk ugyanabba a kirakósba, más ritmusban dalolt a lelkünk, és békében megegyeztünk, hogy tovább állunk. Harmadrészt, engem várnak otthon, és a szurkos bűntudat is rám telepedik, ha Markra gondolok. Boldognak kéne lennem. Mégis, miért önti el a lelkemet a reménytelen gyász most? Valamibe kénytelen vagyok kapaszkodni, hogy a felszínen maradjak. A sámli széle után most az idegen férfi pillantása az, ami egyhelyben tart. Eddig el sem gondolkodtam rajta, vajon milyen lehet munkaidőben végignézni, ahogy más elgyászolja a szeretteit, de ezek után nem is szeretnék erre gondolni. Az idegen szinte megszűnik létezni, és akkor tűnik elő, mikor szükség van rá, ez a képesség pedig nagyon finom lélekre és érzékekre vall. Meglehet, hogy ő benne is lakozik egy másik állat, azonban most túlságosan el vagyok merülve ahhoz, hogy ezen morfondírozzak. Furcsa érzés vele kettesben lenni, aki profi szinten érti és érzi, mi zajlik le bennem, míg én is meglepem magam, mennyire fájok legbelül. Mint aki a férjét vesztette volna el, nem az exét, akivel egy jó ideje már nincsenek együtt. Ráadásul egyértelmű volt, hogy már nincs életben – talán jobb is, hogyha lezárjuk véglegesen. A papír üressége fenyegetően bámul rám, beszív, ha nem vigyázok. Az idegen hangja élesnek hangzik, mikor kimondja, hogy nem, és egy óriásit dobban a szívem. Érzem, hogy miért nem mondott Celia semmit sem. Tudom, miért. Veszek egy nagy levegőt, reszketek, hallatszik is a légáramláson. Megdörzsölöm az arcomat, és szó nélkül elsétálok az ajtó mellett álló kis szobrok felé, elkapok egy antilopot – Paul állati alakját. Csak a cipőm talpának zaja töri meg a ránk telepedő nehéz csendet. A szobrocskával a kezemben sétálok vissza a pulthoz, a hatalmas papírlap mellé helyezve az állatot rekedtesen kérdezem az idegent: - Van esetleg valamilyen határidő? – Tudom, hogy nem lesz egyszerű megalkotnom ezt az urnát. Az életem egy darabját is el kell temetnem majd ezzel együtt, mégis, muszáj leszek Paul életének a megünneplésére megalkotni ezt az emléket. Az idegen válasza után elkezdek skiccelni, kicsiben próbálom kitalálni milyen alakot szeretnék adni az urnának. – Esetleg szeretne most néhány ötletvázlatot elvinni? – Képtelen volnék Celiával most szóba állni. Fáj, hogy nem ő mondta el nekem szemtől szemben, hogyan döntött, és bár nagyon hálás vagyok ennek a férfinek, hogy itt van velem, még mindig, valamennyi megnyugvást hozva nekem, érthető módon ridegnek találom ezt a közlésmódot. Amíg a férfi válaszol az újonnan feltörő, most már dühvel keveredő könnyeimet letörlöm a pólóm ujjával, szipogok egyet. – Bocsánat. – szabadkozom, újra kézbefogva a 4B-s ceruzámat. Újabb vonalakat rajzolok a papírra, a puha szén halkan susog ahogyan a felül szélesebb, alul kecsesen elvékonyodó formát papírra vetem. Mielőtt nagyon belemerülnék, ismét a férfire pillantok. – Sietnie kell? Esetleg megkínálhatom valamivel? – Ki akarom fejezni a hálámat, de képtelen vagyok összetett mondatokra. Remeg a hangom, és félő, hogy bármikor újra rám törhet a sírás. Muszáj dolgoznom, rajzolnom, máshova kormányoznom az elmémet, mert abban a pillanatban, hogy elcsendesedik a világ, felerősödik a fájdalmam.
Nem bámulom őt. Semmi szükség arra, hogy úgy érezze, arra várok türelmetlenül, mikor szedi már össze magát. Nem siettetem, se a szívét, se a könnyeit, inkább elhúzódom tőle finoman, hogy a jelenlétem ne nehezedjen a vállára még most is. Farkasérzékeim ilyen távolságból is bensőségesen elárulják őt nekem, érzem a könnyei sóillatát, hallom az arcüregeit eltelítő vizet feltolulni noha gát már nincs előtte. Hallom a szívverését, megérzem azt, ahogy a vére felforrósodik a heves zokogástól. Meglapulva várok, odébb, ahol megfeledkezhet rólam még egy kis ideig de az ösztönei nem hagyják magába fordulni - hogy a neveltetése miatt vagy talán csak valahol mélyen megérzi, hogy akivel összezárta magát, nem egészen ember, nem tudnám megmondani. Akármelyik is, Maeve igyekszik visszafojtani a sírást, eltemeti magát a zsebkendőbe, letörli az újabb és újabb könnyeit. Nem mozdulok és nem szólok, ezúttal még a várakozás általános, nehéz atmoszféráját sem érezni körülöttünk. A halál minden mást könnyűszerrel képes elnémítani és félretolni.
Nagy sokára felnéz, esdeklő pillantása csupa gyengédségre esik amikor rám fordítja. Még csak nem is biccentek. Anélkül is egyértelmű, hogy nincs miért engesztelnie. Hogy megszólal, magam is nyelek egyet, halkan, mintha nem történt volna semmi. Az eltömődött légutak hangja ugyanúgy ingerel, mint ahogy késztetést éreznék ásítani is, ha ásítani látnám. Nagyvonalúságára meg se rezdülök. Erre nincs mit mondani és pontosan tudom, hogy nem vár választ, szeme már a nyári délben fürdő üzlet élénk, változatlan és részvétlen kaleidoszkópján függ. Alighanem valami egészen új idegenséget tapasztal a közegben, melyre eddig minden nap egyformán tekintett. Aztán feltápászkodik. Lassan. Gyenge szívvel áll meg gyenge lábakon. Köszönöm. Az ajtóra érti. Biccentek. Szívesen. Visszafojtom a késztetést, hogy nyeljek vele együtt. A következő mozdulat már inkább bólintás, olyan lassú. Szóval urna.
Figyelem, ahogy hátrasiet, hallom, ahogy a fiókjai, a helyiség személyesebb részének apróbb holmijai közt szöszmötöl. A kezemet zsebre teszem, éppenhogy csak, mert érzem, hogy továbblépünk, a helyiséget tettrekész, feszültséggel teli energiák lepik el. Lenézek a papírra, az eszközt tartó fehér, csupa csont kézre, aztán vissza a sápadt, vörös karimás szemektől uralt arcra. - Nincs - mondom halkan és ez így igaz. Celia azt mondta, Maeve tudni fogja magától is, mi lesz a legjobb. Valószínűleg igaza volt, igaz, jobban tette volna, ha mégis mond valamit. Akkor most lenne mibe kapaszkodnia a lánynak. Nyelek egyet, ezúttal magamtól. A tekintetem oda tapad, ahol a járomcsontján megfeszül a vékony hús. - Azt mondta, ezt rábízza a Fitzgerald Kerámiára. Önre.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Szomb. 11 Nov. 2023 - 23:37
Charlie & Maeve Oh I'm in pieces it's tearing me up but I know A heart that's broke is a heart that's been loved Words: 687 |Music: Memories of a life that's been loved
Ép ésszel felfogom, hogy Paul már nincs köztünk. A valóság talaján állok, két lábbal. Mi már szakítottunk, rég nem éltünk együtt, mikor nyoma veszett, és tudván, hogy egy tucat másik alakváltóval is ez történt, nem reménykedtem benne, hogy egyszer viszontlátom. Az emlékeimbe kapaszkodtam, a szerelem nyomaiba, ami egykoron fényesen ragyogott, az utolsó hetekben pedig csak pislákolt már, mégis rengeteget jelentett nekem. A mai napig rengeteget jelent nekem. A lelkem azonban a bizonytalanságból fakadó reményből táplálkozik. Valahol még életben lehet, odakint, a vadonban, suttogom magamnak éjszakánként, mielőtt elrabolna a gyász, beszippantana a végtelen sötétség, ami kienné a szívemet. Celiával egymásba kapaszkodva éltettük őt, emlékeinken keresztül maradhatott velünk. Néha egészen olyan volt, mintha csak elkerültük volna egymást, mikor ellátogattam az anyukájához. Úgy meséltünk egy bögre tea felett, mintha csak a múlt hetet beszéltük volna át, jelen időben, mosolyogva. Így töltöttük fel egymást, ezáltal éltünk túl, mikor kiüresedett a mellkasunk, vákuumként húzott be mindent a halál, megállíthatatlanul omlott össze a bordakosarunk. Az, hogy most Celia ezt elveszi tőlem több, mint kegyetlen. Egy hatalmas tőr, amit gondolkodás nélkül döf a mellembe, meg is forgatja, hogy enyhítsen a saját fájdalmán. A rubinvörös vérem foltozza a pillanatot, Paul édesanyjának a kezét, a kapcsolatunk emlékét. Reszketek, a valóságom idegennek tűnik, mintha túl kicsi volna rám, a szívem ki akar törni belőle. Paul Callahant, hallom meg az idegen hangján a nevet, és ez bizonyul annak a lökésnek, ami kell ahhoz, hogy összeomoljak. A sámlin ülve, a szélét markolva folyik a könnyem, arcomon csorog végig, sós ízét érzem, mikor a számba folyik. Nyelek egy nagyot, a felém nyújtott alig érezhetően cédrus illatú zsebkendőt hüppögve elfogadom. Elfelejtem megköszönni, pedig igazán figyelmes gesztus ez, a pillanat hevében azonban csak letörölgetem vele a megszűnni nem akaró sós patakokat. Másodpercek alatt ázik át a textildarabka, számra szorítom, hogy a hüppögésem hangerejét valamennyire mérsékeljem. Nem lehet igaz, hogy Celia feladta. Tényleg elment hát? Mindenki így gondolja? Miért adták fel? Ezer meg ezer kérdés feszíti szét a koponyám, óriási a nyomás, ezért is folynak ki olyan sebesen a könnyeim, gondolom. Nem tudom mennyi idő telik el, percek, órák talán, a torkom bedagad, kapar, a mellkasom nehéz, a levegő alig jut el a tüdőmbe. Szaggatottan emelkedik és süllyed, a gyász kiszámíthatatlan ritmusát járja. A kezemet az ölembe ejtem, a ballal körbeölelem a jobbat, ujjaimat melegítem, hiába van izzasztó hőség. Felnézek, először a pohár vizet szúrom ki. Könyörgő tekintettel fordulok az idegenhez – könyörgök a megbocsájtásáért, könyörgök, hogy fogadja el a néma köszönetemet, mert a szavak nem jönnek a nyelvemre, hogy illedelmesen viselkedjek. Hiába érdemelné meg. Elveszem a poharat, egy apró kortyot iszok belőle, a testemnek szüksége van a rehidrációra. A könnyeim elállnak lassan, a görcs, ami a szívemet kínozta enyhül. Köhécselek egyet, túl sok nedvesség van a torkomban, rekedt a hangom, mikor megszólalok. – Nem az ön hibája. Ön csak az üzenetet adta át. – újra az üzlet padlóját bámulom, a színes járólap szinte gúnyolódik velem, annyira vidám. Sőt, ahogyan körültekintek az üzleten, mintha csak először járnék az üzletben, nem pedig itt nőttem volna fel. A tekergő, ragyogó színek, a boldog álomszerű alakok, cuki kis figurák, kellemes vacsorát ígérő készletek nem veszik fel a fekete lelkem hangulatát, visszapattannak róluk, hogy megint rajtam csattanjanak. Szó szerint pofán vág a valóság, felsokszorozódik a fájdalmam, kénytelen vagyok reagálni, hogy ne zuhanjon rám a plafon. Gyorsan az ajtóra nézek, de látom, a férfi már elfordította a Nyitva táblát. Szerencse. Nem volna jó marketing, ha a vásárlók így látnának engem. Hálásan nyelek egyet, lassan lecsúszok a sámliról, hogy szembe álljak vele. – Köszönöm. – pillantok az ajtóra. Nyelek még egyet. – Szóval, urna. – krákogok egyet. Nem tudok többet kibökni, inkább hátra sietek a stúdióba, a gyászos csendben fülsüketítően visszhangzik a cipőm talpa. Előre hozok egy A3 méretű lapot, muszáj belevetnem magam valamibe, csak hogy ne süllyedjek el a nagy semmibe. A papírt a pultra terítem, az idegen felé fordulva halkan, reszelősen csúsznak ki a szavak cserepes ajkaim közül. – Van valami kérése a megrendelőnek? – Nem tudom kimondani Celia nevét. Haragszom, el vagyok keseredve, csalódott vagyok, sajgok. Lehullik a lapra egy könnycsepp, a jobb csuklómmal gyorsan letörlöm, elmaszatolom a vastag papíron, a nyoma úgyis megmarad. Pont, mint a közös életünk maradékai. Az apró szokások, gesztusok, bolondozások.
Rövid, éppencsak szívdobbanásnyi időre megfürdök a pillantásában. Szép lány, kedves a tekintete, egyelőre még engem lát és a kedvessége nekem szól. Hagyom, hogy megérintsen vele, ennyire szükségem van még mielőtt elveszítem, akár egy nagy levegőre, mielőtt víz alá merülnénk és én tudom hogy ő nem tudja hogy épp nagyon önző vagyok, nem szólok hogy neki is levegőt kellene vennie, legalább akkorát mint nekem, de inkább kétakkorát mert ő is merülni fog mindjárt sőt ő merül csak igazán, mélyre, mélyre ahol nem lehet mást érezni csak azt a kíméletlen sokatmoszférás nyomást amivel a halál a más halála felmászik az ember nyakába hogy aztán hosszan megüljön ott. Annál is rosszabb, hogy Paul Callahan igazából nem halt meg. Vagy csak úgy halt meg, hogy többé már nem fog előkerülni. Celia mindenesetre azt mondta a vállalkozónak, hogy egy temetés segítene mindenkin, akinek az élete a leállósávban várakozik a fia eltűnése óta. Meg azt, hogy eddig senkinek nem szólt erről. Csak eldöntötte.
Látom az eddigi napsugaras, jó kedélyű arcot vonásról-vonásra szétesni. A kifejezés mintha alulról, a nyak felől repedezne meg, hogy aztán teljesen ledobja magáról az izmok és idegek színtelenné váló, üres szövedéke s alattuk - ezt már sokszor láttam - egyszerre élesen láthatóvá válnak az arckoponya szikár, kiéleződő határvonalai. Belőle értetlenül nagy, megrázott szempár mered rám, mélyén a korábban egészséges fények zavartan pislákolnak, akár régimódi, meglazult izzók oxidált foglalatban. Vagy mintha ököllel csaptam volna oda. Elnézést, Callahant mondott? Látom a száját mozogni, a hang mintha másfelől érkezne. Lefelé pillantok röviden, amíg folytatja, az arcára visszaemelt tekintetem csupa kímélet aztán, pedig tudom, hogy mit sem érzékel belőle. Vagy bármi másból. - Paul Callahant - mondom, ahogy kérte, halkan de nem elég halkan ahhoz, hogy az igazságával szembe lehessen menni. - Sajnálom.
Számítok rá, hogy a lábai vagy a gyomra felmondják a szolgálatot, itt lennék elkapni mindkét esetben, Celia azt mondta a vállalkozónak hogy táviratozhat, ha akar, de az kegyetlenség lett volna. Nem válaszolok semmit, ahogy megkerül és hogy háttal fordul, egyetlen hang nélkül elfordítom én a táblát az ajtón - az udvariasságom tiltaná, hogy hozzányúljak de a tapintatosságom megköveteli. Utóbbi mindig erősebb volt bennem. Lassan, csöndes macskaléptekkel zárkózom fel a sámlin összekuporodott alak mellé, ez jó jel, jól tette, hogy leült és a fejét leszegi, így nem fog elgyengülni annyira. A zakóm másik zsebéből tiszta zsebkendő kerül elő, ez nem az enyém, ez őmiatta van és ahogy felé kínálom, még összehajtva, érezheti rajta a halvány cédrusillatot. Aligha fogja megnyugtatni, de talán a hirtelen őt körülvevő hidegrázós ürességen enyhít. Már ha elfogadja egyáltalán. Arra is fel voltam készülve, hogy magából kikelve felpofozhat. Bármit is reagál, nem áll szándékomban magamra venni. - Őszinte részvétem. Finoman szólok, cseppet sem erőltetve, hogy figyeljen vagy akár csak fölnézzen. Egy pillanatig nézem őt, nem tolakodón, hanem inkább úgy, ahogy egy személyvédő kutya tenné, latolgatva, eshet-e valami baja, ha hátat fordítok egy pillanatra - az állapotához képest szilárdan ül, megérdemel egy kis magánszférát. Elfordulok, a pult mögé lépve, hogy hátul engedjek neki egy pohár vizet, visszafelé jöttömben pedig végigtekintsek az asztalon, van-e valahol vonalas telefonja. Ha igen, észrevétlenül a készülék mellé, az asztalra helyezem a kagylót. Majd csöröghet, ha Maeve túlteszi magát az első sokkon. Két perc az egész. Hamar visszaérek mellé. Akkor a poharat az asztalra leteszem. És nem mondok semmit. Majd csak ha eljut oda, hogy feltekintsen. Akkor is, ha az egy órába telik. - Bocsásson meg, amiért tőlem kellett hallania.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Szer. 1 Nov. 2023 - 20:00
Charlie & Maeve Oh I'm in pieces it's tearing me up but I know A heart that's broke is a heart that's been loved Words: 605 |Music: Memories of a life that's been loved
A nyári szezonban az emberfia lenge ruhákba bújtatott, napbarnított turistákra számít a boltban, esetleg helyiekre, akik utolsó pillanatban szeretnének szülinapi ajándékot vásárolni egy távoli ismerősüknek. A dalom ritmusát csicsergő beszélgetéseknek kellene megtörnie, nevetgélő vásárlóknak, izgatott gyerekek suttogásának, de valahogy túl lomha ez a mai nap. A szigorú fekete öltönybe öltözött férfi sem mindennapi látvány, de hát ki vagyok én, hogy bármi következtetést vonjak le egy vásárlómról, csak mert túl van öltözve a megszokotthoz képest? Összekuszált haja és frissen borotvált arca kedves összbenyomást kelt, komolynak tűnik, és fejben már meg is van, melyik étkészletet tudnám neki ajánlani, ha ilyesmit keresne. Nem tehetek róla, automatikus a dolog, a sztereotípiák helyett inkább a betérők stílusára, viselkedésére igyekszek alapozni, így nagyobb a sikerrátám. A férfi hangja olyan, mint a napfény, ami simogatja az arcomat, amikor közelebb lépek hozzá. Egyszerre kellemes, mégis a közelgő időváltozást ígéri. Sejtelmem sincs, mi fog következni. Az emberek többsége először körbenéz a sokrétű árut felsorakoztató polcok között, aztán kér segítséget tőlem, de úgy tűnik, ő pontosan tudja, miért jött. Sötét szemébe nézek mosolyogva, van olyan udvarias, hogy leveszi a napszemüvegét, amit elképesztően figyelmes gesztusnak találok. Mindig öröm olyan embereket kiszolgálni, akik megtisztelnek engem. Sajnos mostanában egyre ritkább, hogy eladóként a minimális tiszteletet megadják nekem, igen sokan idegesítő kis bogárnak néznek, akit legszívesebben egy zsebkendőbe csomagolva szélnek eresztenének a bolt előtt. A munkámat végzem, az eladásokból keresem a kenyeremet, természetes, hogy szeretném az áruimat értékesíteni. Viszont egyáltalán nem vagyok felkészülve arra, amit az idegen mond nekem. Már az, hogy egy temetkezési vállalattól jött felkelti az érdeklődésemet, hiszen ez nem tartozik azon cégek sorába, akik gyakorta megfordulnak itt. Az ingatlanosok, műkedvelők, műsorkészítők gyakran járnak ide, hogy a tökéletes díszlethez szükséges csecsebecséket beszerezzék nálam, de a Rose Harbor temetkezési vállalat sosem keresett még engem. Celia nevének említésére riadtan pillantok a férfire, a lelkem mélyén tudom, mi fog következni. Paul Callahan. Urna. Urna Paulnak. Elkezd zúgni a fülem, nem hallom az új dalt, amire a hangszóróm vált át. Semmi mást nem látok, csak a férfi vonásait, ami rettenetesen idegennek hat jelenleg, elüt a Callahan családtagok megszokott mosolygós arcától. Az ajkaim résnyire nyitva vannak, azonban nem jutnak eszembe a szavak, amik ide illenének. Az nem lehet, hogy megtaláltak. Minden reggel elolvasom a híreket, rettegve, hogy olyan bejelentéssel találkozom, ami róla szól. Épp ésszel tudom, hogy már nem él, a szívemet azonban a remény a tüzeli, enélkül már összetört volna. Nincs az az Isten, hogy felfedezték a maradványait. Tudnék róla. - Elnézést, Callahant mondott? – bököm ki rekedtesen, magamat is meglepem, mennyire nehéz a hangom. – Megismételné még egyszer a nevet? – Lehet, hogy csak félreértettem. Ha meg nem, muszáj hallanom megint, hogy biztosra menjek. Ebben a pillanatban a valóság és a remény mezsgyéjén egyensúlyozok. - Le kell ülnöm, bocsásson meg. – Elkapom a férfi arcáról a pillantásomat, a hangom úgy cseng, mintha bármikor elhányhatnám magam. A gyomrom össze is van szorulva, egy tonnás kőnek érződik, nehezen kapok tőle levegőt. Össze fogok omlani. Az ajtó zárjához nyúlok, gyorsan elkattintom, hogy ne léphessen be senki se, de a Nyitva táblát már nem fordítom el. Nem gondolok arra, hogy a férfi talán rossz néven veszi, hogy bezárom, nincs erőm ilyeneken tűnődni most. A kasszához lépkedek sietős, de ügyetlen mozdulatokkal, benyúlok a kis sámliért, ami a pult alatt lakik, és odahúzom, ahol a vásárlók fizetni szoktak. – Bocsásson meg. – mondom még egyszer, a hisztérikus sírás határán, lehuppanok a kemény fa ülőalkalmatosságra. Szégyellenem kellene magam, hogy ennyire kiborultam, nem akarom, hogy bárki így lásson, de ehhez sincsen most energiám. Érzem, hogy az első könnyek végigcsorognak az arcomon, dacosan letörlöm őket. – Bocsásson meg. – ismétlem meg rezignáltan. Egy szemtanúja már biztos lesz annak, hogy szétesek. Mindegy, ez ellen már nem tehetek semmit.
A limuzint a temetkezési vállalat irodája előtt hagytam. Fitzgeraldék kerámiaműhelye a hozzá tartozó üzlethelyiséggel nem esik különösebben messze az irodától - alighanem legalább olyan régi az egyik, mint a másik -, mégsem a közelség miatt jöttem gyalog. Nincs az az arcpirítóan rövid út, amelynek kedvéért hajlandó lennék imádott autóim volánja mögül előmászni. Az indokom ezúttal valahol másutt keresendő, méghozzá abban a jókora fekete űrben, amelyben alulméretezett lelkiismeretem a Fitzgerald cégért látva céltalan szédelgéssel tévelyeg fel-alá. Mintha valaki anélkül fordítana újabbat és újabbat a kezébe akadt selejtes homokórán, hogy észrevenné: egyetlen árva szemcsét kerget körbe-körbe, azon kívül pedig az üres levegőt próbálja hasztalanul munkára fogni. A kezemet a belső zsebemből előhúzott, feketével szegett vászon zsebkendőbe törlöm, mielőtt lenyomnám a kilincset. Nyirkos volt: idekint legalább huszonnyolc fok van, én pedig ennek ellenére semmit sem lazítottam az öltözékemen. Ha egyébként rávinne a lélek munkaidőben ilyesmire, ez a mostani eset akkor is kivétel volna. A fekete öltöny, amelyet nyáron viselni szoktam, nem készült túlságosan vastag anyagból, ám így is épp elég merev és kényelmetlen a júniusi verőfényben; jólnevelten a nyakamra simuló fehér ingem felső gyöngyházgombjait kézzel hímzett fekete nyakkendő mintaszerű teljes-Windsor csomója takarja. Benyitok; frissen borotvált állkapcsom érzékeny bőrén nedvesen hűvösnek érzem a benti levegőt. Frissen nyírt hajamon - a kirakatüveg elárulta - meglátszik a tétova kuszaság, amelyet a sapkám levételével kevertem bele odakint, az utcavégen. Ami nem látszik meg, az az, hogy életemben először csinálok ilyet. Először állok szemtől szemben olyasvalakivel, aki még nem tudja, miért vagyok itt.
- Üdvözlöm. Halkan engedem vissza az ajtót, éppencsak megcsilingeltetve a fejem feletti apró csengettyűt, mint aki jobb szeretett volna néma csendben érkezni. Leveszem a napszemüvegemet, a szárakat egymásra hajtva szinte öntudatlanul, hogy látszódjon a szemem. Tekintetem mintegy kapaszkodót keresve végigvonul a pult mögül előlépő fiatal nőn. Feltűnően csinos, finom csontozatú arcát előnyös félárnyékba foglalja a kora délután, keskeny vállával pedig magabiztosan fordul felém, mint aki ösztönösen megerősíti épp, hogy én léptem át az ő küszöbét. Nedves agyag illatát érzem felőle. Ahogy közelebb kerülök hozzá, a vállam mögül beeső fény látványosan felragyogtatja az összehúzódó szembogarait szegélyező kettős mahagóni szivárványhártyát. Biccentek. Kétszer is egymás után. - Igen - mondom finoman, nem fordítva el a tekintetemet az övétől. A hangom egyszerre meleg és tartózkodó: olyan emberé, aki pontosan tudja, hogy nem szabadna tudnia semmit sem arról, amit elmond, de azért tud mindent. - A Rose Harbor temetkezési vállalattól jöttem. Celia Callahan küldött, mert kerámia urnát szeretne. Paul Callahannek. Innen és csak innen. Elhallgatok. Úgy illene, hogy most azonnal részvétet nyilvánítsak neki, de én is tudom, hogy a szóban forgó névhez fűződő viszonya igazán nem tartozik rám. Celia az én ízlésemnek túlságosan nyitott volt, amikor a vállalkozóval beszélt az irodában és ha rajtam múlik, Maeve ebből semmiről nem fog értesülni. Eszemben sincs elárulni, hogy külön az orromra lett kötve, számítsak tőle gyászolókra jellemző reakciókra. Mintha illene a háta mögött így kiadni bárkit is. Nem kell hátrafordulnom, hogy tudjam, jó helyen álltam meg. Odakintről a kirakatüvegen át ha benéz valaki, egyedül a hátamat láthatja. Maeve-et szinte teljes egészében eltakarom szem elől.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Szomb. 28 Okt. 2023 - 21:14
Charlie & Maeve Oh I'm in pieces it's tearing me up but I know A heart that's broke is a heart that's been loved Words: 460 |Music: Memories of a life that's been loved
A kerámia csendes délelőttjét egy még csendesebb kora délután követi, ma én vagyok a soros a kassza mögött. A rádióból a kedvenc dalaim szólnak, most éppen Curtis Mayfield Move On Up című száma, aminek a pörgős ritmusára jár a lábam. Illik ehhez a vidám nyári naphoz, június vége van, süt a nap, árad be a meleg a kirakatból. Az üres üzlethelyiséget a színes alkotásaim keltik életre, a legtöbb polcon az én kezem munkái várják azt, hogy valaki megvásárolja őket. Szeretek a mázakkal játszani, a formák mellett a színek a kedvenc játékszerem. Májusban a króm- és ónoxidok alkotta rózsaszínes mázokkal kísérleteztem, több tucat pink csésze és bögre sorakozik a Friss! jelzésű polcunkon. Flamingókat is csináltam, karkötőket lehet a nyakukba aggatni. A térdemig érő változatból, amit kerti dísznek szántam, a fele elment, már csak öt madárka várja, hogy valaki hazavigye őket egy hortenzia vagy rózsabokor mellé. Esetleg egy buzgó halastó mellé, amiben teknősök laknak a sebesen úszkáló aranyhalak mellett a meleg hónapokban. A bejárat mellett közvetlenül jobb kéz felé találhatóak a kis figurák, amikből csak egyetlen egyet készítek unalmamban mindig. Rengeteg fóka, tengericsillag, napocska sorakozik ott, mind egyedi darab, de a virágok és házikók is gyakori motívumok ott. Villásszarvú antilopot már hónapok óta nem csináltam, mégis, mintha kifogyhatatlan lenne, ebben a pillanatban is legalább harminc kis antilop figyel engem. Bal kéz felől a konyhai tárgyak állnak a kirakatban, süteményformák, tepsik, formával készített hattyús vajtartók, kacsák dombornyomával díszített kancsók, rengeteg állatos bögre, egeres sajtostál. A szimpla, minimalista darabok a kassza mellett vannak, néhány hónapja körülbelül száz darab, türkizkék átlátszó mázzal készült, egyenetlen szélű tállal végeztem, amik annyira nem mennek azóta sem. Kár, pedig még akciót is tartottunk, aki elvitt egy hatos készletet hozzáillő mélytányérokkal, körülbelül fél áron hozzájuk jutott. Otthon is ilyenekből eszünk. Sokszor van ilyen, hogy valami, ami nekem nagyon tetszik, a vásárlókat nem nyeri meg. Azért remélem a nyári tömeg segítségével sikerül majd ezeket elpasszolni. A stúdió, ami félig raktár is, már roskadozik minden jósággal, ami egy idetévedő nyaraló szemének kincs lehet. A csendes tűnődésemet a bejárati ajtó apró csengője töri meg. A belépő férfire pillantok, mosolyogva köszöntöm. Nehéz szakma az eladás, de én mindig jó érzéssel zárom be az üzletet. Büszke vagyok a Fitzgerald Kerámia történelmére, a mai állapotára, az alkotásokra, amik a nevemet dicsérik. Könnyű eladni az olyan csecsebecséket, tárgyakat, amikben a szívem egy darabja lakik. Paul is mindig azt mondogatta, hogy annyira könnyen rá tudok venni bárkit, hogy vegyen meg egy látszólag felesleges vázát, virágtartót, figurácskát, mintha erre születtem volna. A művészet persze sosem felesleges, tette hozzá mindig. - Tudok esetleg valamiben segíteni? – Kikászálódom a kassza mögül, amíg elüldözőm az exem szellemét a fejemből. A farmerből készült halásznadrágomban könnyedén csusszanok ki a pult mögül. Sárga pólómon kivételesen nincsen egyetlen agyagfolt sem, pedig gyakran jövök előre a stúdiós ruháimban.