Nem tudom hova tenni az előttem állót, hiszen minden pozitív megnyilvánulásomra valami negatív riposztot ad. Úgy tűnik, hogy valami annyira lehúzta az életről, hogy nem is képes élvezni az élet apró örömeit, de egy-egy mosoly azért kárpótol. Többször kellene mosolyognia, mert amúgy elég cuki mikor még a szemében is a derű leledzik. - Akkor tegyél érte, hogy minden cukormázas legyen és ne legyél ennyire undok – vonom meg a vállam egy vállrándítás mellé. Hiszem, hogy mindenki a saját maga sorsának kovácsa és nem hiszem, hogy ez akkor probléma lenne, ha megpróbálná élvezni az életet. Ami olyan gyorsan röppen el, akár egy pillangó. - Nem úgy tűnt, hogy nem haragszol. Képes lettél volna felfalni a szemeddel, amiért rá tapostam a drága sportcipődre. Pedig az csak egy cipő, amit ha bemész bármelyik boltba pótolsz – húzom el a számat. Mert ha másért nem is, de az biztos haragra gerjesztette, hogy lepattantam róla. Pedig nem szoktam ennyire figyelmetlen lenni. - Ha csak nem a sors küldött, hogy vidítsalak fel – nevetek fel végül. Nem hiszek az ilyenekben az már biztos, de még sem lehet mindenkor morcos. Kellenek az olyan pillanatok is, amik vissza húznak az életbe. Még ha az annyiból is áll, hogy elhívott fagyizni. Nem. Én hívtam el, de ő volt az aki gálánsan kifizette azt. Pedig én voltam a faltörő kos és rohamoztam el. Önmagammal. - Kösz, hogy nem kezdesz ki velem – nevetek fel, ahogy az államra csöppen a fagyi kisebb része. Mármint nem az első ilyen történés lenne, de attól még jó érzés, hogy nem épp arra gondol milyen lenne lepedőt gyűrni. Bár a gondolattól is kirázott a hideg is megrázom a fejem. Nem akarok most ebbe jobban belemerülni és megvonom a vállam. - Én is nagyvárosból jöttem, de attól még nem fogok csak azért telefont nyomkodni, hogy kizárjam a világot és a sanyarú életembe ejtőzzek. Mert vannak jó dolgok is. Mint ez a fagyi – forgatom meg előtte a sajátomat és végül inkább befogom a számat és azzal foglalatoskodom, hogy hamar a végére érjek mielőtt elolvad. Nincs olyan meleg, de attól még nem kellene elúsztassam az egész utcát az édesen savanyú nyalánksággal. - Ha így állsz hozzá, akkor kemény dió lehetsz – megvonom a vállam. Igazából nem hiszem, hogy létezik veszett ember. De attól még kitudja. Én mindenképp elgondolkodnék rajta, hogy mennyire is jó ez így. Hogy nincs semmi olyan tevékenység ami boldoggá tesz. Nekem ott vannak a bútorok és a festés. Neki is lehetne egy hobbija és nem lenne ilyen probléma. Mondjuk rá nézésre inkább aktív sportot mondanék, mint sem olyan nyugis dolgot, mint amit én végzem. De nem fogom most boncolgatni. Ahogy válaszol szinte azonnal leolvad a mosoly a számról és inkább a fagyit méregetem. Igen, ez a legnagyobb gond. Hogy a nőket most már annyira fel magasztalták, hogy kiveszett az, hogy vannak dolgok, amiket igen is egy férfinak kell meglépni és csak csendben eszegetem a hűs édességet. Nem akarok ebbe belefolyni inkább. Lehet tényleg jobb, ha most távoznék. Úgy érzem, hogy nagyon félre értette a dolgokat körülöttem és nem akarok magyarázkodni az még megalázóbb lenne. Még is van valami, ami nem hagy nyugodni, bár kicsit vesztve az örömömből de maradok vele. Annyira belemerülök a gondolataimban, hogy egy ideig fel sem fogom, hogy újra megszólalt, csak az jár a fejemben, hogy szánalmasnak tart, amiért még reménykedem abban, hogy vannak olyan pasik akik képesek virágot hozni mert épp eszükbe jut egy nő. Majd vissza térve a jelenbe nézek rá. - Nem vagyok bezárva, magam osztom be az időmet, csak jobban szeretek festeni, látod, hogy komplett idiótát csinálok magamból ha kiszabadulok – vonom meg újra a vállam és most már a mosoly egy fikarcnyit sem játszik az arcomon. - Vannak barátaim és közösségbe is járok. Egyszerűen most sok lett a munkám és nem szeretek várakoztatni embereket. Időpocsékolásnak tartom – köszörülöm meg a torkom. Mert mostanában tényleg kissé kivontam magam a szociális életből, de attól még van életem, nem csak a munka. Barátokkal majd újra felveszem az ismeretséget, ha úgy érzem kelleni fog. Amúgy meg úgy is elérnek ha szükségük van rám. Mindenki tudja. - Állandóan ezzel jössz, hogy érdekel is meg nem is. Figyi, nem vagyok valami flúgos kislány, aki beléd zúgott egy fagyi miatt. Jobb ha megyek mielőtt teljesen idiótának tekintesz – most már úgy érzem, hogy teljesen félre ment ez az egész beszélgetésünk és felpattanva azonnal egy biciklisbe ütközöm és még egy lépésre sem jutok mellőle. Még szerencse, hogy a két kerekűvel kimanőverezte az esést. - Legyen szép napod Alex – veszem fel a papírjaimat mellőle és elbicegek a kocsi irányába.
Csak bólogatok és közben akaratlanul is elmosolyodok, lehet neki ez a varászereje, még akkor is, ha messziről tudom, hogy nem magamfajta, aminek a gondolatára megint csak kicsit elkomorulok. De ahogy mutogatja, hogy mennyire erős, egyszerűen nehéz fenntartani a belső nyugtalanságom, elbűvölő, hogy ennyire gyermeki örömökkel tud élni ez a lány még ennyi idősen is, és igazából irigylésre méltó, ami azt illeti. - Igen én is ebben hittem, de minden annyira szivárványszínű, ahogy te látod. - mondom neki azonnal, mert lehet, hogy régen volt jobb napom és nem annyira sikerült kizökkenem ebből a szarból, de az is erősen hozzátesz, hogy nem is nagyon akartam tenni érte. Belefeledkeztem abba, hogy nekem örökre ebben a szarban kell élni, amit nem is tudok teljesen életnek hívni, aztán jön ez a lány, letarol és máris olyan könnyen csal mosolyt az arcomra, hogy én is elképedek. De ez nem az enyhülés jele, csupán egy hurrikán az éjszakában, ami most kivételesen jó, de majd jön egy rosszabb, ami mindent felforgat, és akkor bukok mindent, amit most kapok tőle. Befogadom a pozitív érzést, amit nyújt, de nem fejezem ki felé, mert tudom, hogy ez is múlandó, jobb, ha magamban tartom, és nem engedem el, legalább ameddig majd a fagyi tart. - Nem fáj, ha valaki boldog. - ezt le kell szögezzem, de közben nem tudom folytatni, mert részben igaza van, és nem tudom mitől ennyire őrülten boldog, de szeretnék kicsit olyan lenni, mint ő, de mégsem annyira. - Nem haragszom, egyáltalán nem erről van szó. - kezdek bele, de inkább a fagyiba ölöm bánatom és nem fejtegetem tovább, nekem miért annyira nehéz. Elgondolkozok, hogy valójában tényleg ennyire nehéz lenne az én életem? Mert lehet én vagyok a boldogságom gátja és nem a rohadt mivoltom, amivé váltam. Lehet, csak van egy egyszerű gát az agyamba, aminek pont egy ilyen találkozásra volt szüksége. - Pasiból vagyok, ha rám mosolyogsz, akkor nem mosolygok vissza, valószínűleg kikezdek veled, de ma nem olyan napom van. Nem városi vagyok, nagyvárosban nőttem fel, ott ez annyira nem volt megszokott. Inkább az volt a jellemző, ha mindenki magába fordulva nyomta a telefont és nem figyelt a másikra. Szóval lehet, hogy itt így megy, de nekem még bele kell rázódnom. - most majdnem megkértem, hogy akkor tanítson meg, hogyan kell kedvesen viselkedni, de a fagyi kellemesen elállította a nyelvem, mert erre igazán nincs szükség és csak a hirtelen jókedv, amit belém tuszkolt mondatná vele, és később ugyanúgy megbántanám. Szóval felesleges. - Fura, de így még sosem jellemzett senki, de ne aggódj, szerintem nem a varázsodból veszítesz, hanem én vagyok veszett ügy. - mondom neki mintha csak biztatni akarnám, talán mert pontosan látja, hogy milyen vagyok, és igen ha tudná, hogy a harapós hasonlat annyira nem is áll messze tőlem lehet, hogy nem használná ennyire nyíltan ezeket a szavakat. A névjegye a kezemben landol, de egy két frappáns megjegyzés után vissza is passzolom neki, nem hinném, hogy nagyon velem akarna lógni és nem vagyunk annyira egy szinten sem érzelmileg, sem életben, hogy nekünk újra kelljen találkozni bármikor is. - Virág és kézfogás, azt hittem a nők szeretik, ha tudnak kezdeményezni és egyenjogúnak hagyják őket és nem mindig a férfi mondja meg, hogyan legyen egy ilyen kezdete. De ha te ilyen régimódi vagy azzal sincs gond, csak már ritkán, vagyis a tapasztalataim nem ezt mutatják. - mintha olyan rohadt fontos lenne mi volt régen, de most van és nem régen, szóval be kell érni azzal, amit hoz nekünk a jelenlegi helyzet. Ami azt illeti, egészen jó felfogása van, valamiért tetszik, amiket mond, ahogyan cselekszik és az is, amit kihoz belőlem, még annak ellenére is, hogy én legbelül tiltakozok ellene, de nehezen teszek bármit, szinte letarol. A nevemmel való viccelődésre nem reagálok, legalábbis szavakkal nem, elindulok egy pad felé, ahova nem kellene leülni, mert ott fogok ragadni vele, de megyek és leülök, de közben azért egy szemforgatást kap a kis hebrencs monológjára. Elgondolkozok, hogy mi ütött belém, amiért itt ülök egy idegennel, amikor egy szar napon akartam túllendülni, ami itt ülve nem is tűnik annyira szarnak. - Lehet én vagyok a gonosz, és te mégis itt ülsz velem és elnyalsz egy fagyit. - bár mondtam, hogy nem tervezem elrabolni, de nem pont egy főgonosz mondana ilyet, de elmosolyodok, megint, ami már zavaróan sok kezd lenni és a magam ki megszokott mogorvasága olyan könnyen illant el, amióta vele beszélek, hogy nem akarom elfogadni ezt gyors változást, de ez ellen is nehezen teszek. Majd vissza kattanok, amint elköszöntünk egymástól, hiszen eddig sem láttam őt és valószínűleg ezután sem fogom majd. Hacsak nem akarja, hogy felhívjam, a száma a fejemben landolt, de lehet, mire hazaérek elfelejtem, remélem így lesz. - Te ilyen magányos lélek vagy akkor? Bezárva a négy fal közé? - mintha csak magamról kérdeznék, de azért össze sem lehet hasonlítani engem és őt, ő valahogy sokkal életvidámabb, kicsit a régi énemre emlékeztet és talán azért is olyan jó ez a pár perc. - Mondanám, hogy izgalmasan hangzik, de ezek szerint te is ugyanolyan otthoni ember vagy, mint én, se barátok, se közösségi élet, mert egy reggeli aztán nem mondható annak. - nézek rá kicsit talán megszalad a nyelvem, de ez csak úgy kijött belőlem. - Autószerelő nem lehetsz, de műhelyről beszéltél, megkérdeznélek, mivel foglalkozol, de nem biztos, hogy tudnom kell, hiszen most találkoztunk először és utoljára, ráadásul még egy randira sem akarsz elhívni. - vonom meg a vállam egy fél mosollyal az arcomon és magam elé nézve harapok bele a tölcsérbe.
Úgy gondolom az emberiségnek égető szüksége van olyan emberekre, akik nem csak a borút látják. Főleg mostanság. A világ elsötétedett, az emberek csak a monoton dolgokat csináljak, nem teszik magukat boldoggá. Pedig mennyivel szebb lenne az élet, ha több mosolyogó arccal találkozunk. Ezért is vettem a fejembe, hogy bármi történt a múltammal, ha csak egy kedves mosollyal is, de meg próbálom feldobni azokat az arcokat, akik velem szembe jönnek. Most sincs másképp. De talán az öröm, ahogy a nő örült annak az asztalnak, az nyomta meg még jobban a lelkemet, hogy képes lettem volna elráncigálni a srácot bárhova. - Erősebb vagyok ám, mint képzeled – vigyorogva feszítem be nem létező izmaimat. Vagyis, vannak de azért kétlem még én is, ha nem akart volna megmozdulni akkor nem mentem volna semerre. Már csak abból kiindulva, hogy úgy pattantam le róla, mint egy gumi labda a szikla falról. Felnevetek, ahogy elhessegeti a kezeimet az arcáról és megrázom a fejem. Mert legalább sikerült kicsalni egy önzetlen mosolyt. Ez pedig már szinte fagyos hangulatot megolvasztja. Még csak egy legördülő cseppet láttam, de megindult. Az a lényeg. Mindig apró lépésekkel lehet csak haladni. - Jaj ugyan már. Mindenkinek van rossz élet szakasza. Majd kizökkensz belőle – megvonom a vállam. Hiszen nekem is volt. Bár nem akarok ebbe jobban bele mélyedni, hiszen még csak most sikerült össze találkoznunk. Láthatólag a háta közepére nem kíván, nem hogy lelki tanácsadást adjak az utcán. Sőt, sokan nem is vevők rá. Így inkább hagyom az egészet. Ha akar úgy is beszél róla. - Egy próbát megér – vágom rá szinte azonnal, ahogy mellé lépve szemezgetem a választékot, akár csak egy kislány és miután végzett már dalolhatom is a választott édességet. - Miért fáj neked ha valaki boldog? Fogalmad sincs, hogy mi történt, amiért szinte kicsattanok. Igen ugráltam, mert jól esett és ne haragudj, hogy épp neked rohantam – forgatom meg a szemeimet látványosan. Még hallom is, ahogy forognak. De attól még tényleg nem kell undokoskodni, mert neki nincs jó hangulata. - Mosoly pedig egy varázslat. Rajtad kívül bárkire rá mosolygok, vissza mosolyognak. Érzem, hogy boldogok lesznek attól, hogy kedvesen nézel rá. Ez csak egy gesztus, de lehet, hogy pont a te mosolyod lesz az egyetlen jó dolog a napjában – ráncolom a homlokom értetlenül. Emlékszem még a baleset előtt a szüleim ezt mondták el minden este. A mosoly ingyen van. Adjuk át mindenkinek. - Persze, olyan vagy mint egy gleccser, hűvös és kemény. Aki épp arra készül, hogy leszakítsa a fejed, vagy átharapja a torkod. Nagy falat vagy, még nekem is. Pedig elvileg tapadós a jó kedvem. De egy árva mosolyt csaltam ki tőled. Vesztek a varázsomból – látványosan felsóhajtok, mintha épp komolyan gondolnám. De nem, nem fogja letörni a kedvem az, hogy nem vagyunk egy hullám hosszon. De mivel úgy tűnik, hogy segítségre van szüksége megadom az elérhetőségemet. De amint megforgatja a kezébe és visszanyújtja meglepődöm és enyhén elpirulva rázom meg a fejem. - Jézus, nem. Mármint. Nem. Figyu, hiszek abban, hogy a férfi még hoz virágot, kinyitja az ajtót, megfogja a kezed. Elhív randevúra. Nem pedig bele ugrunk mindenbe. Főleg nem abban, hogy a nőnek kell megtenni az első lépést – keveredek először bele, majd szépen elmondom a véleményem arról, hogy mennyire nem akarom, hogy azt higgye arra vágyom ezek után, hogy elhívjon randira. Biztos nem fogok a telefon mellett remegve ülni, hogy mikor szánja rá magát. Nem az a fajta. Rá nézésből azt se tudja mi az a romantika. Én pedig azt szeretem. Azt szeretném. Az, hogy a fagyizással kezdődő ismeretségünk ennyibe is marad csak bólintok. Nem is hittem mást. - Mindenkinek vannak rossz napja, Lex. Attól még nem kell morcosnak lenned. Jobban tetszik, hogy Morcosnak hívlak, bocsi. Eme pár perces ismeretségünkben elviseled? Vagy esetleg te vagy Superman fő ellensége Lex Luthor? - vigyorodom el a kis szó játékomon és végül védekezően fel teszem a kezem, hogy nem akarom jobban cincálni az idegeit. Lassan követem, hiszen azt mondta, hogy ha elfogy a fagyi, még a fele vissza van és lehuppanok mellé, a hónom alatt szorongatott papírokat pedig magam mellé helyezve figyelem az ember tömeget, majd felé nézve megvonom a vállam. - Leginkább a műhelyben vagyok, de ezt most személyesen kellett átadnom. Látni akartam a reakciót. Nem mászkálok sokat – vonom meg a vállam, bár a habitusom nem tükrözi, hogy mennyire munka mániás vagyok. - Néha elszoktam jönni fagyizni, vagy a kedvenc kávézómba reggelizni – gondolkodom el. Nem ártana a társas kapcsolataimat felfrissíteni. Kicsit begubóztam a világomba.
Nem vagyok kedves, de a lány úgy hajtott nekem, mintha szinte láthattalan lennék, mivel nincsen jó kedvem nem tudtam msolyogva bocsánatot kérni tőle. Ellenben vele, aki majd kicsattan és szinte a hideg is kiráz mennyire pozitív. Lehet ezt kellene átvennem, nem a durcás énemet előtérbe rakni, mert az mennyivel egyszerűbb. másokat okolni mindenért a kialakult helyzetért és ezért a maiért is, de ez hosszú távon fel fog őrölni és ezzel tisztában vagyok. Amikor belémkarol és egy pillanatra elindul velem, érzem, hogy kicsit azért dob abból a nagy pozitívításából, amivel rendelkezik, de talán nem eleget, hogy ezzel a mai napot átvészeljem. Inni szeretnék, egyedül lenni, de már hónapok óta ezt csinálom, jobb nem lesz, sosem leszek újra ember, és talán ezzel a léttel is tudnék valamit kezdeni, ha akarnék. Jobban akarok lenni, lelkileg, mert nem vagyok én ennyire olyan, amilyen, és ez a kis vagy inkább nagy löket nem is fog felébreszteni talán ha nem hagyom most magam visszaesni akkor javulhat a helyzet. Egy próbát megér mindenesetre, de csak ezért nem mondok nemet. A lány első blikkre nagyon sok nekem, de mindezt a mély depresszióm hozza elő, és bármiféle áthajolhat ez az érzés és akarom is, mert tudom, hogy jobban akarok lenni, mert ez nem állapot. - Arra erősen kíváncsi lennék, hogy egy magadfajta lány mégis hogyan tudna elrabolni egy olyan srácot mint én. - nézek rá felhúzott szemöldökkel, de mintha a hangulatom megint csak a tetőfokán lenne, nincsen rossz kedvem hirtelen, na nem elmúlt az egész csak enyhült, és lehet, hogy nagyon pörög, de a szavai olyanok, hogy nem lehet sokáig a szavai szerint morcos mellette az ember. - Én szar alak vagyok, te meg olyan, mint egy nagymama. - söpröm el a kezét az arcomtól, de csak nevetek már. Néha kell ilyen pillanat, amikor megint én vagyok az az Lex, aki évekkel ezelőtt voltam és mennyivel könnyebb Ő lenni és nem az aki ma vagyok. - Nem ígérem, hogy az édességbomba segíteni fog rajtam, de talán egy pillanatnyi vidámság még belefér. - vonom meg a vállam mielőtt a fagyishoz lépek és kikérem az adagomat. - Akkor ez lenne a boldogság, össze vissza ugrálni, és úgy vigyorogni, mint egy vadalma? - kérdezem tőle nevetve, miközben a fagyival a kezemben igyekszem nem a betonra csöpögtetni az egészet. Ahogy magyaráz végig az arcát figyelem, mint egy kislány, aki fagyit kap és közben a szavak és a szeme és ahogy a testtartása változik, meg kell borzolnom a kedélyeket magamban és valami rosszra gondolni, mielőtt túlságosan sokat nézném, ahogy lóg a szájában a fagyi és rosszra gondolnék. - Megremegtetlek? - nézek rá egy pillanatig még egészen komolyan, majd folytatom a fagyi evést, hogy a felmerült hirtelen pillanatot minél hamarabb oszlassam el. - Nem gondolod, hogy fura módja egy pasi tudtára adni, hogy randizni akarsz vele? - kérdezem a kezemben forgatva a névjegyét, majd rá emelem a tekintetem. - De nem nyugi nem foglak egy sikátorba vonszolni, jobban járunk mindketten ha egyszerűen csak elnyaljuk ezt a fagyit és utána elköszönünk. - nyújtom vissza neki a névjegyet, de a neve belém égett. Luna Wheatfield, és a száma amit igyekszem nem megjegyezni, de az agyam kántálja magában, pedig a fotografikus memóriám már nagyon nem a régi és igazából sosem volt az igazi csak én akartam annak hinni. - Hidd el, hogy önmagamra vagyok a legnagyobb veszéllyel másokat nem bántok, szar napom volt. - vallom be neki egy közeli padhoz sétálva, hogy leüljek és a gyors elköszönési tervem ellenére foglalkok helyet, talán bízva mégis abban a hosszabbra nyúló beszélgetésben. - Sosem láttalak még itt. - nézek rá kíváncsian és ki akarom szedni belőle mennyit tud a városban zajló eseményekről, bár még sosem láttam, nem jelenti azt, hogy ő a friss hús, hiszen gyakran járok erre, még csak pár hónapja lakik itt.
Nagy általánossággal mindig összeszedett vagyok és figyelek, hogy ne söpörjek el senkit a nagy lendületemmel. De most sikerült. Mondjuk úgy, hogy én pattantam le róla, de az mellékes, hogy az előttem álló legalább stabil lábakon áll. Nem mellesleg úgy néz ki, mintha kinyírták volna a fél családját. Rettentően morcos, ahogy lehurrog a lábamról. Pedig én ücsörögtem a földön nem ő. Akkora lendületben meg nem voltam, hogy őt is elsodorjam. Na mindegy, az emberek nem szoktak ennyire harapósak lenni. Bár legalább a nevét benyögi, még ha olyan kelletlenül, mintha a fogát húznák, de úgy vagyok vele, hogy mindenkinek lehet rossz napja sajnos, de nem másokon kellene ezt levezetni. Én pedig tipikusan az vagyok, aki képes lenne saját magát feláldozni, hogy másoknak is kicsit feldobja a napját. Így inkább csak folytatva a mosolygást rendezgetem a papírokat, mikor eszembe jut, hogy az ebéd talán túlzás, de egy fagyinak nagyon kevesen tudnak nemet mondani. Ahogy nekem is gyenge pontom a krémes fagyos édesség. Így szinte azonnal karolok is belé, hogy elrángassam szinte ellenkezést nem tűrve. De valahol két nevetés közben azért megvilágosodom, hogy épp elrabolni készültem egy férfit, akit nem is ismerek, sőt soha nem is láttam. Amilyen gyorsan tapadtam rá, olyan gyorsasággal is engedtem el, hogy levegőt vegyen. Kicsit összezavarodtam a közelségétől. Ami még talán sosem történt meg velem és nem tudtam ezt hova tenni. Viszont a következő mondata, már nem úgy hat, mintha épp letépni készülne a fejemet. Újra vissza varázsolódik a mosoly az arcomra. - Reménykedsz benne, hogy lefagy az agyam és lenyugszom? El kell keserítsek, hogy nem fog megtörténni – nevetek fel, mert hát attól, hogy morcoska úgy dönt, hogy enyhít magán, még van bennem egy fajta tartás tőle. Pedig pontosan ezért is mozgatta meg a fantáziámat. Nem találkoztam még ilyen fickóval ezelőtt. - Már bocs, hogy próbáltam segíteni egy morcos figurának, de közben rá jöttem, hogy törvény bünteti az ember rablást és nem volt kedvem a helyi rendőröknek magyarázkodni, hogy nem épp bűnözni akartam – forgatom meg a szemeimet a beszólására. Igen vannak tiszta pillanataim, de attól még nem akarom, hogy a jó kedv elhagyjon. Ahhoz túlságosan is szeretem az életemet és azt, ahogy a lényemmel mindenkin tudok segíteni. - Van amikor egy szar alaknak csak egy édesség bomba hiányzik ahhoz, hogy morcos pofijára kerekedjen egy mosoly – nevetve csipkedem meg az arcát, mint ahogy az öreglányok szokták a gyerekekét és felnevetve lépek távolabb tőle, mielőtt teljesen zakkantnak néz. - Amúgy meg igen, szívesen áldozom fel magam, hogy megmentsem az ember társaimat attól, hogy leharapd a fejüket, mert valaki boldog – vonom meg a vállam tartva a vigyoromat. Jelezve, hogy nem fogok megijedni tőle, csak nem akarok börtönbe kerülni. Aztán már meg is kapjuk az adagunkat. Sós karamella úgy olvad szét a számban, hogy tovább fakasztja a mosolyomat és lehunyt szemmel élvezem az ízeket. - Tudod, hogy ez olyan, mint mi ketten – bökök a kanállal a fagyira, majd rá. - Én vagyok a cuki édes, ami minden szívet megolvaszt, te pedig a sós, ami egy pillanatra megremegteti az embert – nevetek fel, majd egy pillanatra meg áll a kezemben a kanál és úgy nézek rá. - Szóval számíthatok rá, hogy mondjuk egy sötét sikátorba rángatsz és jól megölsz? - kerekednek ki a szemeim. - Elég drága egy fagyiért – fintorogva nézek rá, de végül felnevetve nyújtom át a hátsó zsebemből előrángatott névjegykártyát. - Ha esetleg a legális formáját szeretnéd igénybe venni. Minden elérhetőségem rajta van – magyarázom, miközben egy újabb adagot falatozom. - Vagy ha csak meg kell menteni valakit tőled – nevetek fel – esetleg önmagadtól – teszem még hozzá csendesebben.
Tényleg kedveltem az emberekkel való létet, én az a tipikus mindenkivel jól kijöttem ember voltam egyszer, léegalábbis igyeksztem azt hinni magamról. Ami változott az egyetlen egy éjszaka alatt történt és azóta egyszerűen nem tudom magamat visszazökkenteni. Sasha szerint lehetek ugyanolyan, fogok tudni ugyanúgy élni, mint egyszer régen, minden csak tőlem függ, de én olyan makacsul állok ellen mindennek, ami az új létemmel kapcsolatos, hogy fafejűnek hív. Talán hiányzik, hogy valaki jó fejbekólintson és közölje velem, hogy ne legyek már ennyire idióta, de ez a vonat elment és nem tudom visszacsinálni. - Igen azt veszem észre. - szólalok meg még mindig kicsit morcosan, miután a lány kizökkentett a mai napi depimből, amit most akartam megejteni. Végigmérve látom, hogy szinte szálldos és nem tudom egyszerűen megtartani a magam kis szenvedését, mert az a mogorva arc, ugyan nem húzódik mosolyra, de azért egy kicsit mintha enyhülne. - Lex. - felelem neki, magamhoz nem hűen, kicsit visszanyerve a két évvel ezelőtti énemet, mert azóta most nyitok először olyan felé, aki nem ismeri azt aki vagyok és nem azért jön a közelembe, mert segíteni akar, hanem egyszerűen csak belém botlik. A közös kajálás ötlete nem tudom mennyire hoz lázba, ez lehetne egy elég jó része hosszú idő után az életemnek, nyitnom kellene és ezzel tisztában vagyok, de hogyan ha egyszerűen nem tudom mit tudnék magammal sem kezdeni, nemhogy egy olyan emberrel, aki tele van vidámsággal. Arra lennék jó, hogy lehúzzam és kész. Őt nézem, ahogy összeszedi a papírjait, de nem segítek neki, mert valamilyen furcsa hatással hat rám az egész lénye és csak akkor ocsúdok fel, amikor arrébb léptet és én megrázva a fejem szállok le a papírjáról, ami fel sem tűnik, hogy alattam pihent meg eddig. - Bocsi. - szólalok meg, mintha a nyelvemet leharapták volna, alig szólalok meg, a szavak csak ritkásan másznak ki a számon, mint valami elbaszott kamasz, pedig nem vagyok megilletődve, egyszerűen csak azon vagyok fennakadva, hogy még mindig itt állok vele szemben és nem léptem már tovább. Ideje fejlődni ugye? Ha új életet akarok kezdeni, akkor ez is hozzátartozik. A kezére nézek, amikor belém karol, de nem ellenkezek, kicsit furcsán hathat a jelenlétem, amikor olyan sután állok itt mellette. - Várj, tudod mit benne vagyok egy fagyiba, ha azzal egy kicsit enyhül a zsizsegésed, szinte megfájdul a fejem ettől a nagy vihartól, amit kavarsz a vigyoroddal. - mosolyodom el egy kicsit, de nem akarom túlságosan is közeledni, mert az lehet neki és nekem sem lenne annyira jó, most sem és főleg nem később. - Azt hittem nekem vannak hangulatingadozási gondjaim, de elnézve téged, lehet még egész jó eset vagyok. - most már nevetek és elindulok a fagyis felé, én nem karolok belé, nekem az érintés nem játszik, egyrészt nem ismerem, és amióta nem vagyok barátságban önmagammal nem annyira tudok közelíteni semmilyen formában senki felé. - Szerintem ez egy jó megszokás, hogy ha látod, hogy valaki egy szar alak meg akarod menteni magától és másokat a közelségétől. Úgy, hogy fagyizni hívod. - kacsintok rá, és kikérem magamnak az én adagomat és megvárom, hogy ő is így tegyen. - A vendégem vagy, de csak azért mert tisztában vagyok azzal, hogy egy tahó voltam, de azért nehogy azt hidd, hogy nem hajtom be majd a nekem jöttél fagyit. - megnyílt a szám, amit a fagyival tömök be, mert ez a fata énemet már régen a feledés homályába akartam űzni és nem előszedni ezen a helyen, de most mégis kihozta ez a lány, ami lehet rosszul fog elsülni, mert reménykedni kezdek, nem miatta, hanem abban, hogy egyszer lehetek olyan, mint egyszer voltam. Lehet vele többet nem hoz össze az élet, de ha ebben megindít kétféleképpen jöhetek ki belőle majd, vagy rosszul bvagy baszott jól, amire már 2 éve várok.
Bár ezekkel a csodás érzelmekkel hagyom el a helyszínt, szinte már szökdécselve indulok a kocsi felé, mikor is az utamba kerül hirtelen egy test, aminek neki vágódva huppanok a földre. - Bocsi, nem láttalak – mormogom az orrom alatt, ahogy szinte azonnal felpattanva porolom le a ruhámat és most már neki szentelve minden figyelmemet mérem végig és hatalmas mosollyal fogadom a látványát. Épp annyira magas, hogy ne legyen zavaró, a göndör fürtjeivel játszadozik a lengedező szél és azok a kék szemek. Vagy zöld? Nem is tudom. Csak azt, hogy érzem a lelkembe hatolt, miközben egy szót sem szólt még. - Mit szólnál egy „bocsihogybelédmentem” gyors ebédhez? - érdeklődök felnevetve és eltűrve a hajamat nyújtom végül a kezem. - Luna vagyok, vagy szélvész kisasszony, amelyik jobban fekszik – vonom meg a vállam továbbra is úgy vigyorogva, mintha megnyertem volna a lottót. Még az sem vette el a kedvem, hogy a srác olyan morcos volt, mintha most kapta volna meg a világ legrosszabb hírét. Érzem, hogy a szemei végig táncolnak rajtam és ettől enyhén elpirulva azonnal lehajolva felkapkodom azokat a papírokat, amik az ütközés hatására szét terültek a járdán. Még csak az kéne, hogy valaki simán átsétáljon rajta. Még van papírmunkám azzal, hogy végeztem ezzel a projekttel. De nem szeretem a papír munkát. Sóhajtok egy nagyot elmélázva a lábai előtt, mikor eszembe jut, hogy amúgy társaságban vagyok és az utolsó papír lap a cipője alá szorult, így előtte guggolva nézek fel rá. - Csak egy lépés – biccentek a papíromra, hogy nem zavar ha továbbra is itt akar cövekelni és puffogni, csak vegye le a hatalmas lábát az én dolgaimról és már itt sem vagyok. - Figyi, morcoskám, nem bánom ha harapós kedvedben vagy. De attól nem szabad másokkal úgy beszélni, ahogy te velem. Ha most nem járnék a felhők felett három méterrel biztos, hogy fájtak volna a szavaid – ingatom meg a fejem, ahogy azonnal bele karolva terelgetem magam mellett. - Neked most egy nagy adag fagyira van szükséged, hogy jobb kedved legyen – nevetek fel, ahogy a közelben lévő fagyizó felé intek, majd rá eszmélve, hogy amúgy képes lennék egy idegen férfit elrabolni, elengedem és hátrálok pár lépést. - Bocsánat, nem akartalak megzavarni vagy valami. Érted. Csak, megszokás. Mielőtt leharapod a fejem, megyek is – mutatok a kocsim felé. Most még a fagyimról is képes vagyok lemondani csak szabaduljak az érzéstől, hogy teljesen hülyét vagyok képes csinálni magamból. Meg is van, veszek fagyit a lakás melletti kisboltba, még sem fogok lemondani róla. Így is gyanta szagom van, meg a tenyerem is ragad. - A gyantát le tudod szedni egy kis babaolajjal – hebegem még utoljára, mikor tanulom meg, hogy nem tapogatunk idegeneket?
Hazudnék ha azt mondanám, hogy jól vagyok, még csak pár hónapja költöztem ide, és nem ismerek esnekit. A helyi étteremből eszek, és amikor szükségem van valamire és elindulok kocsival mindig fura tekintetek kereszttüzében érzem magam. talán paranoia, hogy ez a hely más. Tudom, hogy ez a város szinte mágnesként vonzott magához az utóbbi időben, de csak most volt elég erőm eljönni a megszokott biztonságos környezetből. Félelmetes minden, a hangok, az érzelmeim, a magány, ami itt körbevesz. Nem ismerek senkit és ezt egy darabig fenn is akarom tartani. Nem akarom magamra hívni a figyelmet, mert a felhajtás az nem mindig szül jót és ezt tapasztalatból tudom. Az estém pocsékol sikerült, Sasha állandóan zaklat telefnon, egyszerűen nem tudja elfogadni, hogy nem tervezek visszamenni oda. Csúnyán léptem le, egyszer csak összeszedtem mindent és másnap ott sem voltam. Ma este telihold lesz és nekem készen kell állnom életem második egyedüli holdjára. Nem akarok bajt csinálni, még uralni sem tudom az életem ezen részét és máris itt van ez az egész újra és újra. Haza kellene mennem, hogy a szüleim tudják jól vagyok, de nem tudok, egyszerűen nem vagyok képes elszakadni ettől a helytől és azt sem akarom, hogy tudják egy szörnyeteg lettem. Így vannak ők biztonságban, néha jelet adok magamról, de ennyi jelenleg még bőven elég számukra. - Nem tudsz figyelni? - hörrenek rá a lányra, aki örömében, úgy ugrál, mint valami kislány, miközben simán nekem jön a hebrencs testével. Nem vagyok jó kedvemben, a kocsiban jelenleg is két üveg vodka van, és készülök este szétcsapni magam. Most nem kellene, lehet koncentrálnom kéne és akkor könnyebb lenne. Végignézek a lányon és megállok egy pillanatra, olyan ismerős, de biztos vagyok benne, hogy még sosem láttam, nem nagyon járok el a városban még sehova, pedig régebben eléggé a városi élet része voltam és ott voltam mindig minden fontos eseményen. Lehet ezen változtatnom kellene, de most nem agyalhatnék azon, mit akar a férfiasságom, sokkal inkább a közelgő estére kéne fókuszálni.
Kezdőlap
They say it’s what you make, I say it’s up to fate
