Részlet Alyssa adatlapjáról:

2020. április 17. Gabriel Hawthorn Rose Harborba érkezése izgalom és találgatások örvényét kavarta az addigi állóvízből. Vándor volt, utazó, meghatározható úti cél meg fikarcnyi felelősségvállalás nélkül, és jelenléte misztikumot hozott a nyugodt városba. Attól a pillanattól kezdve, hogy az idegen Omega betette a lábát Rose Harborba, Gabriel rabul ejtette lakóinak szívét, karizmája és varázsa kitörölhetetlen nyomot hagyott azokban, akikkel találkozott.

Nem is akartam kivétel lenni ez alól. Mintha lelkünk valami kozmikus táncban fonódott volna össze amikor megállt a Moonstone festéktől maszatos kirakata előtt és a szegőlécnél guggolva megéreztem pillantását. Felpillantottam, az ecset kiesett a kezemből, összefröcskölte a már amúgy is ezer színtől tarka kantáros nadrágot... Olyan gyorsan bontotta szirmait az a rózsa ami ott bimbót pattintott, hogy májusban már Gabe cipelte be a Moonstone első bútorait az üzlethelyiségbe. Elbűvölő megjelenésével egyszerre gerjesztette bizalomra még a legszőrösebb szívű falkatársakat is, s egyben a körülötte lappangó titkok indaként húztak be és kötöttek gúzsba, mintha őt szeretni választáson felül állt volna.

Rendíthetetlen odaadásom pusztító gyorsasággal szalámizta fel azt ami anyám halála után a lelkemből megmaradt. Gabriel megfoghatatlan maradt, szívét áthatolhatatlannak tűnő falak védték. Újra és újra visszahúzódott saját zűrzavarának mélyére, míg én egyedül küzdöttem szerelmük viharos vizein... Még csak szerelemnek sem nevezte azt ami köztünk volt és én legszívesebben belefulladtam volna azokba a bizonyos felkorbácsolt habokba amikor egyik reggel a falka jelentette, hogy elhagyta területünket.

Talán nem is Gabriel elvesztése volt a legrosszabb az egészben... Bizalmat szavaztam egy olyan Omegának a falkában aki még arra sem méltatott, hogy búcsúüzenetet hagyjon hátra. A fájdalom és a bánat közepette abban a tudatban találhattam erőt, hogy az igaz szerelem, bár múlandó, kitörölhetetlen nyomot hagy a lélekben, olyanná formál bennünket, akiknek lennünk kell. Nem olyannak akinek lenni könnyű, kényelmes... Jobbá kellett válnom a falka számára. Ha Gabrielnek nem voltam elég, úgy számukra mi több lehettem volna?

A rubin olyan melegen piroslott a csipesz két foga között, hogy féltem, átégeti a fémet és egyenesen lyukat mar az ujjam begyébe is. Gabriel volt az, aki megmutatta, a gimin szerelem lehet rózsaszín, talán még fekete-fehér is, de a valódi az vörös... mint a rózsa... Gabriel Rose Harbor rózsakertjében tüske volt. Még a neve is ezt juttatta minduntalan eszembe és igen, a rubin nem bánthatott, de ő végigkarcolta a bőrömet, feltépte és a seb azóta sem gyógyult be. Újra megkeresztelt azzal a vérrel, homlokomra nyomta az ujját, hogy le ne törölhessem a jelet. A smaragd mellett kapott helyet, mint a második veszteség a sorban.


A keresztnév cserélhető, a vezetéknevet szeretném megtartani a rózsák köré épített metafora miatt. Úgy képzelem, hogy Gabriel igazi rossz fiú volt, az a bőrdzsekis, bomlasztó mosolyú, aki előtt és után mindig baj jár, aki magnetikus de toxikus. Alyssával biztosan nárcisztikus kapcsolatban voltak (aminek forrása Gabe volt) és nem hosszú ideig, hiszen a fiú hamar tovább állt. Nem képzelem szerethető karakternek, inkább idegesítőnek és olyannak aki azért tér vissza az idő közben Bétaszukává választott lányom életébe, hogy megpróbálja a falka vezetésében.