A következtetést gyorsan levonom, hogy a tesitanár nem fogja komolyan venni a helyzetet. Először a düh töltötte ki a koponyám minden centijét, ezután nyomban a szégyen tört utat magának. Jó lett volna valamivel feloldani ezt a belső frusztrációt, de csak annyi telik tőlem most, hogy az ujjammal szórakozok. Mindenesetre még ez is jobb, mint a körmömet rágni látványosan.
- Valószínűnek tartom – válaszolok fapofával.
Arra nem tudtam igazán mit reagálni, amikor a diákok szivatására tért ki… Meg mellékesen azért megjegyezte, hogy még mindig érdekfeszítőbb volt az előadásom így, mintha normálisan adtam volna elő. Nem tudok sokáig lamentálni magamban, ugyanis feltűnik, hogy végigmér a tanár. Zavarba jövök, és valahol azért jól is esik ez a gesztus. Már megmondani képtelen vagyok, hogy mikor nézett meg így férfi. A zavar mellé társul némi pánik is. Megint lefagyok és kétségbe ejt a helyzet, hogy mit kellene mondanom, tennem. Görcsös erőfeszítés minden pozitívnak, jónak szánt mantra, amit az emlékeimből igyekszem előkotorni.
- Lehet, de magának van tekintélye, nekem meg nem volt – jegyzem meg halkan. – Önnel nem tették volna meg!
Csak aprót bólintok a nyugtatására, a fejem viszont leszegve marad… Amikor megérinti a karomat, a gyomrom ökölnyire zsugorodik; és egyből felkapom a tekintetem, ami eddig a tornaterem padlóját fixírozta. Hiába vette el a kezét, ott, ahol megérintett ugyanúgy éreztem a bizsergést. Nem, ez nem jó bizsergés volt. Ezt a karomat rántotta vissza a szaktársam, amikor menekülni próbáltam. Ezután szúrt le, és rogytam össze a sárban. Talán azért is olyan intenzív, mert idegen azóta nem közeledett ilyen módon felém. A túlzott bizalmasság bénított most meg. Nem hiszem el, hogy ez a férfi együttérző! Egyáltalán a bizalmamba engedhetem annyira, hogy hozzám érjen. Már gondolatban ott járok, hogy erős férfivel állok szemben és egy hozzáhasonló testfelépítésű ember könnyedén bánthatna. Azt tehetne velem, amit csak akarna. Megrázom a fejem, vissza akarok térni a jelenbe.
- Ne haragudjon, csak meglepődtem a gesztuson! – magyarázkodom.
Az iskolában eleve biztonságban vagyok, és… És egy tanárról van szó! Az isten szerelmére, Szvetlana! Nyugodj meg!
- Attól még tényleg hálás vagyok magának, mert rosszabb is lehetett volna.
Ez egyértelmű, hogy csak elfajulni tudott volna. Jobban jártam így. Az arcvonásaimat amennyire tudom rendezem, és úgy váltok csipkelődőbb hangnemre. Bár azért a szorongás ugyanúgy szétfeszíti a mellkasom, összeszorítja a gyomrom.
- Szvetlana Ivanovna – mutatkozom be, ismételten mosolyt csalva az arcomra. – Örülök a találkozásnak, Gabriel – megköszörülöm a torkom, majd folytatom: - Esetleg van szuperhős neve is vagy megfelel magának a Gabriel? – heccelem.
Kicsit a nyelvem is belebotlik, nyomban fel is üti a fejét a szláv akcentusom. Erre sajnos nem tudok mindig ügyelni.
- Akarok én kávézni a büfénél? – kérdezem felvont szemöldökkel. – Vagy ennyire hamar elfelejtik a diákok a frenetikus előadásom? – bököm ki szórakozottan. – Legyen, majd maga lesz a bodyguard! Akkor a büfé?
A bodyguard szót ettől oroszosabban nem is tudtam volna mondani. Kínos! Khm…
Talán komolyabban kellett volna kezelnem a helyzetet, de egyszerűen képtelen voltam rá. Miután az átmeneti vészhelyzet elhárult, és a diákok megmenekültek a teljes erkölcsi romlástól, tekintetem heherészve vetettem a vendégelőadóra. Ha a fiatal nő valami nagy durranást akart elérni, hát sikerült. Szerintem rose harbori gimnázium tanulóinak nyolcan százaléka még sosem figyelt ennyire mereven, mint az utóbbi néhány percben. Persze ettől a szituáció még nem lesz kellemesebb Szvetlana számára, de annál szórakoztatóbb nekem.
Magácska szerint valamelyik kis genyláda mókolt valamit? – kérdeztem, teljes lazaságban telepedve az asztal sarkába. Szerettem a diákjaimat – a magam módján -, de nem esett nehezemre elképzelni, hogy valamelyikük ilyesmit csináljon a nagyobb figyelem kedvéért. - Holnap velem lesz az első órájuk, ha szeretné akkor, addig futtatom őket, amíg valamelyikük be nem vallja. Bár őszinte leszek, így sokkal érdekesebb volt az előadás… – simogattam meg a szakállam kaján vigyorral, miközben tekintetem bebarangolta a nő vonásait. Csinos kis darab volt, ami a terem végéből fel sem tűnt igazán.
Biztosan ő sem így képzelte el ezt a napot, enyhültem meg kicsit, miközben próbáltam kodrában tartani a vihogásomat. Nekem sem esne jól, ha valaki a képembe röhögne egy ilyen fiaskó után, kiváltképp, ha valóban nem én tehetek az események alakulásáról. Megérteném, ha csalódott lenne… Igazából az egész oktatási rendszer maga a csalódás.
- Hát ennyire nem sikerült volna látványosan akkor sem, ha én állok ki – mondtam végül, kicsit lecsillapodva, már hangom sem volt annyira nevetős, mint korábban. - Ne aggódjon! Kamaszok, ripsz-ropsz elfelejtik. – mondtam bíztatóan, és amennyiben nem húzódott el, előre nyúlva jobbommal megpaskoltam a karját, hogy lelket öntsek belé. Valljuk be, ez volt az egyetlen, és legegyüttérzőbb dolog, amit tőlem elvárhatott.
Valakinek csinálnia kellett valami, én meg épp kéznél voltam – hárítottam el a köszönetét visszahúzva a kezemet, bár a gesztus eléggé melengedte az egómat. Tekintetem letévedt a falból kihúzott vezetékre, ami a földön heverve várta a jobb sorsot. Végül is egész ügyesen megoldottam, és valójában nem is minden hős visel köpenyt. Azt hiszem, tetszett a gondolat, hogy hálás volt nekem. Már csak az volt a kérdés, hogy mennyire hálás.
- Gabriel Decker vagyok, a gimnázium edzője. Az egyik – mutatkoztam be röviden, majd fejemmel az egyre nyüzsgő folyosó felé böktem. - Meghívhatom egy kávéra erre a nagy ijedelemre? A tanáriban főzött annyira nem jó, de a büfében egészen finomat adnak – tettem hozzá, bár nem voltam benne biztos, hogy az iménti bemutató után újfent a kölykök közé kívánkozik. Tutifix, hogy meg fogják bámulni, amikor elhalad előttük.
Megmerevedek, ahogy az a tesitanár kiront hozzám és kirántja a zsinort az aljzatból. Kicsit el is szégyellem magam a lefagyás miatt, mintha kikapcsolt volna nálam minden, holott ez nem volt rám régen jellemző. Tényleg csak árnya vagyok régi önmagamnak. Felsóhajtok, és a szemem forgatom meg, amikor viccelődve megjegyezte milyen módszereim vannak a figyelemfelhívásra.
- Majd hálás leszek valamelyik diákjának, amiért valami app-pal szórakozhatott – ingatom meg a fejem. – De ahogy látom, magának is tetszett ez a fajta figyelemfelhívás.
Azért a szégyen mellé társult a csalódottság is, ezek szerint ritka unalmas lehetett a prezentációm, pedig így is igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy élvezhető legyen. Ilyenkor megbánom, hogy Rose Harbor-ba költöztem, mondhatni az idő múlását is bánom. Mindent másképp csinálnék, és lehet inkább alárendelődnék a szüleim akaratának, akkor nem tartanék itt. Valószínűleg nem lennének ezek a rohamok, nem lenne ennyi gondom… Hiányzik az az időszak, amikor még normális voltam és csak teljesítenem kellett.
- Persze, volt ettől rosszabb is – próbálok mosolyt erőltetni magamra, de nem az igazi. – Amúgy is tisztában voltam vele, hogy nehéz ezt úgy előadni, hogy ne legyen unalmas… - tűnődöm el. – Bár, ha módszerek és ennyire ért hozzá, akkor érdekelne, hogy maga hogyan prezentálta volna? – kérdezek rá szórakozottabban.
Törekszem arra, hogy ne legyek ennyire beszarva… Igen, ez a legjobb szó rá. Nagyon rég beszéltem férfival – noha eleve az embereket is kerültem -, és most egy pénisz firkáról beszélgetek egy testnevelő tanárral. Nem is én lennék, ha nincs valami szürreális abban a szituban, amiben vagyok.
- Azért köszönöm, hogy leállította a gépet, bár kicsit megijedtem, hogy az aljzat is repül a zsinorral együtt.
Meg kell hagyni, hogy jóképű a tanár, és megint csak a múlt jut eszembe. Az akkori énem biztos, hogy mindent megtett volna egy randiért.
- Magát mégis hogy hívják? – fonom közben össze a mellkasom előtt a karjaimat. – Szeretném tudni a megmentőm nevét! – ismét megengedek magamnak egy csipkelődőbb megjegyzést.
Az összefont kar nem véletlen nálam, azért vagyok ilyen pózban, hogy észrevétlenül feszegessem a körömágyamnál a bőrt. Undorító vagy sem, de valahogy muszáj vagyok a szorongásomat levezetni. A gyomrom görcsbe rándul. Olyan, mint az előadás kezdeténél, akkor is minden egyes szónál és mondatnál éreztem, hogy belepusztulok, ha elrontom. Amióta történt az a támadás azóta úgy érzem, hogy mindenbe belepusztulok, ha nem úgy alakul, ahogy kellene. Nem akarok újabb strigulákat húzni a traumáimhoz. Abban a hiszemben vagyok, hogy nincs több erőm... És nem tudom, hányszor kell „elbuknom” és megtapasztalnom a tökéletlenségemet, a világ spontaneitást, hogy elhiggyem nem minden élet és halál között ingázik. Megérteni és elhinni, hogy valójában van erőm az élethez.
Az igazgatóság ragaszkodott az előadáshoz, én meg nem ellenkeztem. Legalább addig sem nekem kellett szóval tartanom a kis tökfejeket. A terem hátuljába húzódva hallgattam a pasast, közel a terem bejáratához, hogy ki tudjak lógni egy kávéért, ha az egész kezdene… Unalmassá válni. A műkorcsolya nem az én sportom, a hoki helyett pedig mindig is a focit és a kosárlabdát részesítettem előnyben. Edzőként is erre a két sportágra igyekeztem ráerősíteni a diákok körében. Kételkedtem benne, hogy a toborzók sikerrel járnak, de ki vagyok én, hogy letörjem a lelkesedésüket?
- Clarissa, tedd el a telefonod, vagy olyan helyre dugom, ahol sosem süt a Nap – szóltam rá az ügyeletes széplányra, aki éppen valamelyik alkalmazáson keresztül küldött cuppantós képeket valakinek. Gondolom a végzős osztályba járó pasijának.
- Melissa vagyok, tanár úr… – húzta fel az orrát duzzogva, háta mögé lökve egy túlhidrogénezett hajfürtöt. Ha egy kicsit idősebb lenne, bármelyik férfiben megfagyasztaná az ütőt egy ilyen pillantás, most viszont olyan volt, mint a kiscica, aki ráfújtatott a dobermannra.
- A lényegen nem változtat – hagytam rá, majd karba tett kezekkel visszadőltem a hátsófalhoz, miközben az előadók helyet cseréltek egymással. A nő érdekesebb látványt nyújtott, mint a fickó, de nem mondhatnám, hogy nagyon megragadta a figyelmemet a téma, amiről beszélt. Mint mondtam. A műkorcsolya nem az én sportom. Egyedül az akcentusa volt, amire kicsit jobban felfigyeltem. Érdekes dialektusban beszélt, amiben volt valami érdes durvaság, amely a szláv nyelvekre jellemző. Lefogadom, hogy még a személyigazolványában is cirillbetűk vannak, jót mosolyogtam a saját viccemen az orrom alatt, majd a kivetítő helyett körmeim állapotát kezdtem tanulmányozni. Alig vártam, hogy kicsengessenek.
Éppen egy gyantadarabot próbáltam kipiszkálni a hüvelykujjam körmével középső alól – az előző órán a kézilabda alapjait vettük át a másodikosokkal -, amikor a diákok hirtelen olyan hangokat kezdtek hallatni, ami… Nos, amiből úgy tűnt, hogy figyelnek. Nevetés. Élénk pusmogás. Aztán néhány zárhang, ami készülő fényképek jele volt.
- Gabe – bökött oldalba a kolléganőm, akit felügyelni osztottak be mellém, majd pánikszerűen mutogatni kezdett előre. – A kivetítő – követve az ujját azonnal kiszúrtam, hogy mi a probléma. Szó nélkül lendültem előre, miközben a tanárnő egyértelműen ráparancsolt az elsősökre, hogy most hagyják el a termet.
Elérve az asztalt, egyetlen mozdulattal rántottam ki a vetítő zsinórját az aljzatból, ezzel szüntetve meg az átmeneti fiaskót. Egyedül a laptop képernyőjén volt kirajzolódva az alakzat, így annak tetejét egy határozott tenyércsapással lecsuktam.
- Meg kell hagyni, Miss Ivanova, érdekes módszert alkalmaz arra, hogy megtartsa a diákok figyelmét – nem túl tanári hozzáállás, de képtelen voltam visszafogni a nevetést. Időközben a kolléganőm elkezdte kiterelni a teremből a diákokat, ezzel is jelezve, hogy a mai előadásnak vége.
- Jól van? – billentettem oldalra a fejem, igyekezvén megkeresni a fiatal nő tekintetét. Valószínűleg nagyon kellemetlenül érezte magát a történtek miatt, pedig sikerült megmentenie vele egy dög unalmas előadást.
A Sportközpont vezetője fejébe vette, hogy meg akarja szólítani a fiatalokat és szeretné őket ösztönözni, hogy jöjjenek az oktatásainkra. Óvoda és az általonos iskola kipipálva, egyedül a gimnázium maradt. 6 és 10 éves kor között minden gyerek az én csoportomba tartozik, de múlthéten hozzám kerültek a kamaszok is. A kolléganőmnek egészségügyi gondjai vannak, és voltam olyan jófej, hogy átvettem tőle őket. Nem árulok el nagy titkot, hogy a kicsikkel jobban szeretek együtt dolgozni, mint a kamaszokkal. Ők már hamarabb felidegesítenek, és nekem az a létszám is bőven elég, ami most van ebben a korcsoportban. A legjobbkor megyek én is toborozni diákokat, hogy jöjjenek korcsolyát tanulni. Végül a nyolcadik órára tudtak minket beírni, hogy előadást tartsunk a kollégámmal, aki a hokiról fog mesélni. A fiúkkal nem lesz gondja, azt sem tartom kizártnak, hogy a lányokat is megfogja vele. Nem magával a sporttal, hanem a kidolgozott testű hokisokkal. Tudom, hogy milyenek a kamaszok. Én halálra vagyok ítélve a korcsolyával. A fiúk pedig úgyis buzisnak fogják tartani, holott borzasztó nagy fegyelmet, fájdalomtűrést, edzést és ritmusérzéket igényel. Mindenesetre, ahogy a kollégám is, Peter tette, úgy én is csináltam egy Power Point-ot. Valamennyi tudás megmaradt az infó órákról, illetve az egyetemen egész jól ment a prezentálás. Mondhatni büszke vagyok a munkámra, csupán a beszédrésze miatt aggódok. Annyira az előadásomra koncentrálok, hogy amíg be nem esek az iskola ajtaján addig eszembe se jut a betegségem. Megint rám tör a rosszullét, a munkatársam értetlenül bámul rám. Engem nem érdekel semmi, berontok a női mosdóba. Az arcomat megmosom hideg vízzel, kijavítom a sminkemet és megpróbálok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A biztonságkedvéért egy nyugtatót beveszek és úgy megyek a tesi terembe. A padok és a zsámolyok összetolva, sorokra osztva, és az ülőhelyek előtt a vászon felállítva, kihúzva. A vászonnal szemben egy asztal, amin rajta van a laptop és a projektor. Bedugom a pendrive-om és megnyitom a Power Point-ot. Végül a két elsős osztály bejön, helyet is foglalnak a padokon és a zsámolyokon. Picit megkésve a két tanár is befut. Zavartan szorongatom a kezemben a projektor távirányítóját, de egy mély lélegzetvétel után bemutatkozom.
- Szvetlana Ivanovna vagyok. Páros műkorcsolyában egyszer ezüst és kétszer bronzérmes voltam a nemzetközi versenyen, és… - ahogy el kezdek beszélni, úgy rázódok bele.
Szinte már magabiztosan, belefeledkezve mindenbe meséltem a sportágról, a saját életemből is merítve. A magabiztoság múlékony nálam, főleg, ha a távirányító fellázad ellenem. Hiába nyomom a tovább gombot, de nem érzékeli. Ekkor tudatosul bennem, hogy az egyik tanár elment és valaki átvette az irányítást a gép felett. A vetítőn, kissé szaggatva, de egy piros pénisz kezd kirajzolódni. Az elsősök sírva nevetnek, én pedig legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.
Vendég
Vendég
Hétf. 24 Ápr. 2023 - 16:22
Gabriel & Szvetlana
Az informatika zseni kalandjai
Rose Harbor Gimnázium - tesi terem | március eleje, délután 2 körül
Kezdőlap
