10 év, ennyi ideje vagy az a lány, aki nem tudott lekattani rólam, mert sokáig szerelmes volt belém. A fiúk lassabban érnek, így nekem is idő kellett, hogy rájöjjek nem undi a szerelem. Vagy de, csak most már máshogy találom visszataszítónak ezt a fajta érzelmet. De mi sosem jártunk, amikor felnőttél te jöttél rá, hogy mennyire kiállhatatlan vagyok olykor és inkább megmaradtunk, amolyan alig beszélő viszonyban, egészen 2 évvel ezelőttig, amikor az egyetem után úgy döntöttem, hogy nem kezdek bele azonnal a cég átvételébe, hanem dolgozni kezdek, miközben élem az életem és igyekszem világot látni valamennyire, hogy táguljon a látóköröm.
Valamiért hozzám csapódtál egy repülőúton, már magam sem emlékszem az okra, és beszélgetni kezdtünk megint. Akkor rájöttünk, hogy én eléggé kibírhatatlan maradtam ahhoz, hogy te bírj engem és te mindig is nagyszájú voltál, hogy mindent a képembe vágj. Elmondtad, hogy mennyire szemét voltam, hogy eldobtam a barátságunkat és még simán meg is bántottál szemrebbenés nélkül. És azóta rajtam ragadtál, te vagy az egyetlen barátom, aki képes volt velem Rosa Harborba költözni, hogy segítsen letelepedni, hiszen itt tervezem az új projektem és te támogatsz, simán leoltasz és simán helyre teszel, ha azt látod, hogy nagyon nagy az arcom, mert hidd el elég nagy. Kellesz nekem, hogy tüzet olts ha már nagy a baj, és megteszed, mindig, mert az a fura kötelék kialakult és nem fog elszakadni egykönnyen.