-Ezért jó nőnek lenni Liz, ilyen kifogásokkal bármikor bűnözhetünk. - nevetem el magam. Valószínűleg vannak olyan dietetikus szakemberek, akik rosszallóan néznének ránk egy olyan kijelentés után, hogy "előre lemozogjuk" a fagyit, mondván a bevitt kalóriákat csak utólag tudjuk elégetni, de engem nem érdekel. Az a jó a felnőtt létben, hogy te döntheted el, mikor eszel egy kis fagyit vagy süteményt. Persze túlzásba sem szabad vinni, mégiscsak jól kell kinézni, de időnként egy kis csalás belefér, főleg egy ilyen csajos napon. Ilyenkor nem mondunk nemet semmilyen kényeztetésre sem, ez alapszabály.

-Jaj dehogy, inkább nekem van kicsi. Még épphogy nem kell a gyerekosztályra átmennem, ha cipőt szeretnék. - széles mosollyal az arcomon adok magyarázatot arra, mit is értettem azon, hogy Silas génjei vannak bennük. Nem szeretném, ha rosszul csapódna, esetleg emiatt lennének önértékelési problémái. -Uncsi? Szerintem tök mókás, Ellie-vel csomót jártunk ilyesmi helyekre régen. Tudom, az nem most volt, de na, ennyit változott volna ez? Mi a menő mostanság? - igyekszem követni a trendeket és a divatot, ám azzal nem teljesen vagyok tisztában, hogy mi számít menő bandázós helynek a mostani fiatalok körében. Még csak 40 éves vagyok, tehát annyira régen nem volt azért az én kamaszkorom sem, de azért tagadhatatlanul fordult egyet minden azóta.

- Vagyis ülnek a lakás két pontján, és még csak egymáshoz se szólnak? - ismét jókedvűen felnevetek. Shawn ha otthon van, tuti a kontrollerrel a kezében ül és lövöldözi a szörnyeket vagy mit szokott csinálni, Silas pedig valószínűleg valami csendesebb tevékenységgel foglalja el magát. Valami lehet abban, hogy élvezik, hogy nem vagyunk otthon, még ha nehéz is beismerni. Ahogy az is nehéz, hogy talpon maradjon az ember ezeken a kerekeken, olyan csodaszép seggest produkálok, hogy ha verseny lenne, a zsűri most emelgetné fel a tízpontos táblákat. 

-Na még csak az kéne. Aztán mutogatnád az összes barátodnak, milyen kétballábas anyád van? - pillantok fel rá, játékosan cukkolva őt, majd elfogadom a kezét, és talpra vergődök, leporolva a farmeromat. Elővigyázatosan már nem szoknyában jöttem, elég volt egyszer majdnem-villantanom néhány hónapja hogy elkönyveljem magamban, ide nadrágot kell húzni. -Persze, nincs baj, legfeljebb jobban kitölti a fenekem a nacit ha feldagad az eséstől. Kim Kardashian úgyis nagyon fut mostanában, nem? Meg nézd meg Jennifer Lopezt. - egy kicsit tényleg fáj, de annyira nem, hogy ne akarjam elviccelni a helyzetet.

Én egy kicsit lassabban rázódok bele mint Lizzie, így hamar lemaradok, bár mindig mikor leköröz, rámosolygok. Amikor pedig előttem van, azon mosolygok magamban, milyen szép és nagyszerű lányom van, és eltölt a büszkeség. Ezt azonban a következő percben felváltva az aggodalom, mikor látom őt elesni, így gyorsítok a tempón, majd megállok előtte, most én nyújtva neki kezet, hogy segítsek felállni. -Még mindig itt van? - kérdezek vissza, aprót bólintva hogy értem, mire gondolt az imént, és körbeforgatom a fejem, mintha én látnám a szellemeket. Szörnyű teher lehet egy ilyen képességgel élni, örülök, hogy nekem kellemesebb jutott. Nem is tudom, mit élhet át Liz minden ilyen találkozónál főleg, hogy már nagyon korán megmutatkozott nála ez. -Maradjunk még? - nem jöttünk olyan nagyon régen, de megérteném, ha ez elvenné a kedvét a további korcsolyázástól. Ez a nap róla szól, így csak azt csináljuk, amihez neki kedve van.

A gyerekek szeszélyesek, bármikor számíthatunk tőlük olyanra, hogy az utolsó pillanatban meggondolják magukat. Oké, Lizzie-t már azért nehezen nevezhetem "gyereknek" 19 évesen, de valahol akkor is az a szememben. Ez szerintem ilyen anya-dolog. Akárhogy is, meghagyom neki a lehetőséget, hogy visszakozzon, de nem teszi, én pedig rámosolygok. -Ezt a választ akartam hallani. Na menjünk. - valahol belül tényleg tartottam attól, hogy nem akar majd velem időt tölteni. Én sokkal többet voltam és vagyok velük mint Silas, így megérteném, ha én már unalmas vagyok nekik, és az apjukkal akarnának több időt tölteni, hiszen sosem tudhatjuk, mikor tűnik el megint. És mennyi időre. Tényleg megkönnyebbülök tehát Lizzie szavain. 

-Aki először esik el, az fizeti a fagyit a korizás után, mit szólsz? - mielőtt a lányommal elkezdtünk ide járni, csak sok évvel ezelőtt Elenával jártam itt, így nekem is igencsak vissza kellett rázódnom a gyakorlatba. De valahol annak is megvan a maga szépsége meg varázsa, mikor egymás mellett estek-keltek, jókat nevetve, aztán otthon a fiúknak mutogatva a kék-zöld foltokat és horzsolásokat. Már-már szinte ez is hagyomány lett. A fagyit egyébként ígyis-úgyis én fizetem - hiába van zsebpénze, nem szeretném, hogy ilyenekre költsön. Meg amúgy is, ilyen napokon szeretem elkényeztetni, ezért is van már lefoglalva az időpont kicsit későbbre egy wellness-be masszázsra. 

-Le se tagadhatnátok, hogy apátok génjei vannak bennetek. - nevetem el magam, hallva a cipőméretet amit kikér. A 39-es még nem feltétlenül számít nagynak nőknél, de az én 36-os lábamat mindkét gyerek hamar lekörözte. Kérek egy korcsolyát magamnak is, majd néhány perc alatt szorosra fűzöm, remélhetőleg nem enged el a fűző. Az egyik vendégemtől azt hallottam, egyszer valakinek így tört el a bokája. Nem húzta meg rendesen. Vagy a kori ment tönkre? Hmm. Nem is emlékszem, lényeg, hogy velünk ne történjen most ilyen.

-Ne kiabáld el, mert a végén még jön valami gyerekcsoport akik szülinapot akarnak itt tartani, és kettőt se tudunk majd lépni. - ne legyen igazam, de futottunk már bele ilyenbe.  -Mehetünk? - állok fel én is, majd a bérelt szekrénybe teszem a cipőinket és a táskánkat.  -Várj, csináljunk képet, had irigykedjen a két fiú otthon. - farmerom zsebéből előveszem a mobilt, és hacsak nincs Lizzie ellenére, csinálok már selfie-t, meg egy képet a korcsolya pályáról. Mielőtt a telefont is a szekrénybe tenném, elküldöm a fotókat a családi beszélgetésünkbe, aztán a bejárat felé lépkedek. Kinyitom a kaput, előreengedem a lányomat, majd én is a pályára lépek, de abban a pillanatban kicsúszik a lábam, és nyomok egy seggest - félig még a kinti részre huppanok.  Hangosan nevetek fel.  -Oké. Mondjuk, hogy ezt nem is láttad.

Minden esetleges vád ellenére amit időnként hallok, nincs kedvenc gyerekem. Bár mind Lizzie-vel mind pedig Shawn-nal megvannak a közös szokásaink, titkaink, de ugyanúgy szeretem mind a kettőjüket. Nem mindig könnyű velük, bár ahogy idősödnek, egyre egyszerűbb, mert már több mindent rájuk lehet bízni, egyedül lehet őket hagyni. Amíg kicsit voltak, húzós volt, főleg mikor Silas hosszabb-rövidebb időkre eltűnt. Akkor egyszerre kellett anya és apa szerepben is helytállnom - de talán nem végeztünk velük rossz munkát, mert mindkettő gyerek talpraesett és intelligens lett. 

Szeretek velük időt tölteni, bár már kevésbé igénylik ezt, inkább vannak a barátaikkal vagy egyedül a szobájukban. Megértem, nekem is volt ilyen időszakom, mikor Elenán kívül nem érdekelt senki a családomból. Az ikertestvéremet azonban sosem zártam ki. Na jó, amikor valamelyikünk az aktuális udvarlójával volt, akkor azért igen. Akárhogy is, örülök, hogy a mai napot Lizzie-vel tölthetem. Leparkolok a wilmingtoni fedett görkorcsolyapálya parkolójában leállítom az autót, és ránézek az anyósülésen ülő lányomra.

-Nos, utolsó lehetőség, hogy meggondold magad. Most még csak kicsit sértődök meg ha kitalálod, ciki már anyáddal mutatkozni. -rávigyorgok. Nem tartom magam egyébként gázos szülőnek, látom én néhány iskolatársuk anyukáját-apukáját hogyan viselkednek, milyen ruhákat vesznek fel - szerintem hozzájuk képest az én gyerekeim összetehetik a két kezüket, hogy én nem olyan vagyok. Figyelek a külsőmre, nem mondok (szerintem) túl cikis dolgokat, ráadásul mindenkiről van egy jó pletykám. Tiszta főnyeremény, nem?